KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
   1996/április
KRÓNIKA
• N. N.: A 27. Magyar Filmszemle díjai
• Szilágyi Ákos: Stalker halott Alekszandr Leonyidovics Kajdanovszkij
FILMSZEMLE
• Ardai Zoltán: Száz forintnak ötven a fele Játékfilm
• Jeles András: Vászka és a kisbaba Gothár, Szirtes
• Vajda Mihály: Tényleg van? Játékfilm
• Dániel Ferenc: Zsűritag, távkapcsolóval Dokumentumfilm
• Muhi Klára: Rövid képzelet Kisjátékfilm
• Bakács Tibor Settenkedő: Mi lesz veletek? Csajok
• Báron György: Repríz Szamba
MULTIMÉDIA
• Hirsch Tibor: Megabyte és öröklét Hírnév az interneten
• Nyírő András: A netburger Infománia
• Bodoky Tamás: Egyetlen szárnycsapás Pillangó-hatás a Műcsarnokban
TELEVÍZÓ
• Almási Miklós: Globális szemek Műholdmonopoly
• Várkonyi Tibor: Privát tévék, közerkölcsök A TF 1-botrány
• Spiró György: Altatás Égi manna

• Karátson Gábor: Buster Keaton még csak száz éves
• Déri Zsolt: Adapter Beszélgetés Volker Schlöndorff-fal
• Csejdy András: Belefér az időbe Halott ember
• Bori Erzsébet: Polanski szökései A Halál és a lányka
LÁTTUK MÉG
• Hegyi Gyula: Jane Eyre
• Takács Ferenc: Értelem és érzelem
• Schubert Gusztáv: Othello
• Vidovszky György: A hetedik testvér
• Barna György: Szemtől szemben
• Tamás Amaryllis: Óvakodj az idegentől
• Hungler Tímea: Játékháború

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Filmszemle

Játékfilm

Száz forintnak ötven a fele

Ardai Zoltán

Gothár, Szirtes, Szabó Ildikó filmjei kitörnek a dilemmából, hogy a realitásokra meredve gebedjünk-e meg, vagy a hamis „napos oldal”-konstrukciókba nyomorodjunk-e bele.

Több kiemelkedően jó filmhez szélesb átlagmezőny kelletik; így tartjuk akadémikusan. Továbbá, hogy akár a külországokban, akár a belföldön sikeres hazai filmek mutatnának előbb szaporulatot, közvetve vagy közvetlenül a másik tendencia is meg lenne segítve (megteremtődne), mígnem a magyar név megint szép lesz. Na ja, de ha netán csakugyan kedvezőbbre fordulna néhány éven belül a magyar film erőnléti állapota, alighanem valami más, furább útja-módja lesz annak. Mert mihez képest kívánnánk most szélesebb átlagmezőnyt? A legutóbbi Filmszemle főversenyében nem volt semmiféle átlagmezőny.

A nyolc-tíz évvel ezelőtti magyar nagyjátékfilm-eresztés még kiadott bizonyos érzékelhető átlagjelleget. Nem műfajit, nem stilárisat, nem is épp kvalitásbelit, főként inkább technikait. Ezt a képletet akkoriban kevésbé méregettük, mint most, naiv ibolyatekinteteket vetettünk rá. Csak szétbomlása oktatott ki minket, ahogyan a titóiánus Jugoszlávia belső tagoltságairól is utólagosan nyertünk kimerítő (bonc)képet. Most aztán már sorolászhatjuk, mi minden volt az az egy. A nyolcvanas évek magyar hosszú játékfilmjeinek többségét a következő jellemzők együttállása vonta bázisközösségbe: a produkció itthoni finanszírozású, vagy legalábbis felerészt ilyen; egyszál produkciónak egyszál rendezője van; a rendező itthon élő ember, kinek anyanyelve édes magyar; a mű tartalma meghaladja a másfél órát; a cselekmény vagy cselekményféle centrálisan hazai színterű; a szereplők legalább fele hivatásos színész; e hivatásosok nem mind külföldiek; a forgatáskori nyersanyag színes napnyugati celluloid, melynek szélessége megütheti a három és fél centimétert is.

Amíg mindez törzsi képletbe állt össze, addig idehaza lesajnálhattuk, gyalázhattuk vagy közömbösen elkerülhettük a magyar filmet, kint nem foszlott semmivé a respektusa. Még vásárolták. A büszke múltban az összhangzatba nem illeszkedő remeklések vagy fél-remeklések (a Verziótól Az én XX. századomig húzódó sorból) nem szakadtak el egészen a középkörtől, amelynek szellemi folyamataira így serkentő befolyással voltak. Nem vajmi erős befolyással egyébként; részben a szívós kultpol ballasztok, részben a ’80-tól már hanyatló financiális körülmények szétaprózták, túlfékezték a sodrás-kezdeményeket. De tekintsük a jelent: miféle bázisra hatna már itt (akárhogyan is) miféle feketebárány-film? Nyűtten tarka gyülevészet kevereg – az éppenleges produkciókról van szó –, melyből magányos kvalitások villannak ki. A korábbi bázisjelleg nem átváltozott, nem új formát öltött – az előbbinél akár vonzóbbat, mondjuk zömmel karibi lányok játszanák egyideig a magyar filmek női szerepeit –, hanem utódképlet nélkül odalett, szétmállott. Még az sem igaz, hogy videóművészet került a helyébe. Van ez is, a katyvaszon belül, hasonló arányban, mint bármi más. Az egyes művek alapeszméi és a nyersanyagbeszerzések között gyakran kétségbevonható az összefüggés, de hej, egy-két tündöklő küllemű kolormozi is akad – RAIUNÓs européer, HBÓs rögmagyar –, meg monokróm-polikróm szkeccs-füzér, miegyéb. A régi értelemben vett törzsprodukciók száma az ezévi Szemlén... ahogy vesszük, négy-öt, vagy három és fél?, az elrajzóké ennek két-háromszorosa.

Gothár pályázata sincs benn az idei minipakliban. A Hagyjállógva Vászka – a végülis fődíjat nyert mozgókép – eredetileg videóra készült; az igazán hozzáillő, nedvesen sötétes kolorit helyett fakóbb, mattabb jelenik meg a vásznon. De nem is mai hungarus történetet beszél el, teszem, nyírségi ukránt, hanem patinás pétervárit (pityerit, ahogyan a narrátor mondja), orosz színészekkel, megfejelve archaikus magyar regélőbeszéddel, vígan csibukozva a közös múlt mesés ügyebaja fölött. Világfilmmé kéne válnia, csakhogy forgalmazás dolgában-technikai hendikepje súlyosan esik latba. Gothárnál most semmi máson nem múlott. Vászkája nem ügyetlenebb, viszont szebb a legutóbbi Mihalkovoknál, ám hibádzott a pénzszerzési ütem. Ha nem a Vászka, hanem a korábbi A részleg készült volna videóra, azon is lett volna mit fájlalni, de nem a kiugrási lehetőséget tekintve.

Gothár tavaly is nyert itthon; Szirtes András (korántsem szimpla) lumièreizálása tavaly is elbűvölő volt. A mostani másod-fődíjas A kisbaba reggelije (zongorakíséretes némafilm) részben az egy éve megismert mágikus fragmentumok összekomponálása. Ugyanakkor nem voltunk híján szép Kosztolányi-adaptációnak sem, amilyen most Molnár Györgyé (sohase mondd, hogy abcug Ranódy). Fekete Ibolya Bolse Vitáját már a 26. Filmszemle katalógusa is feltüntette, de ez a dokumentarista stílállású, tranzit-Budapestről szóló, bájos-tragikus film nem készült el időben. Most megérkezett, de a tavalyi mezőnyben jobb helye lett volna: ha ott szerepel, a ’95-ös aktuálvonulat nem minősült volna egyszerűen bulvársajtó-epigonnak; a Bolse Vita a világító ellenpélda pozíciójába került volna. A megbélyegzett vonulat elvékonyodott azóta, egy másik, értékesebb pedig megszakadt. Vagy elhalt talán? A hó- és esőrágta környékeken játszódó hosszú artkino, az atmoszferikus honi eróziófilm szünetel, sőt elrekkent a negatív-utópiás beütésű, inkább színesben utazó társláncolat is. A hozzájuk is kapcsolható múltkori Gothár-darabbal mintha roló zuhant volna le.

Vagy ez inkább csak remény? Hát igen, jólesnék valamiféle „meghalt a király, éljen a királyt” rivallni. Nézzük a maradék birodalmat. Először is, szélül lebegnek az angyalok. A sötét angyal helyén Ács, a Hortobágy Fassbindere, bárcsak-lehetne-még Jon Jostja. Amott a világos angyalok: Szőke a boldog lovaival, Szirtes a körültáncikált, durcás Ferreri grószpapával. A középtér homályos vizein úszó lampionos hajó (fedélzetén most a Koltai-Kern tömb) vagy elsüllyed hamarosan, vagy uszálybárkákat is megbír majd. Mind a Sztracsatella, mind az elemibb meséjű, elemibb érzéseket birizgáló Szamba színvonala határozottan Kojak Budapesten-fölötti, de azt még függőben tartja, hogy vajon ez a két clown-rendező képes lehetne-e legjobb önmagát felszabadítani másfélórás mozisodrásokhoz. Mindkettőnek megvan a maga kreatív crazy-vénája, de itt inkább csak pangatják. A Sztracsatellához kiváltképp elkelt volna a merészebb hangulati mixelés: a Szamba mégiscsak retro-tendenciájú, viszont a karmesteres Kern-vígjáték világának nem kéne ennyire összemosódnia ’85 előtti magyar komédiákéival (amikor még Udvaros játszotta Eszenyit). Az aktualizáló kiszólások és motívumok így, magukra maradva, nagyon porosnak fognak hatni hamarosan.

A játékfilmi valótlanságnak az a válfaja, amelyet a Sztracsatella képvisel, nemcsak A kisbaba reggelije képviselte esettípustól különbözik nagyon, de nem azonos a Magyar pizza grandguignolba, majd móraferenci bánatú búcsúképbe futó, darócszövetű kabarettizmusával sem. A Magyar pizza (a Szeressük egymást, gyerekek! Makk-epizódja) nem vall rendezőjére, de pusztán ezért kár volna felemlegetni, hisz a kincseket érő Mese a 12 találatról és társai úgy sem halványulnak, és már úgysem szaporíthatók. Hanem a Magyar pizzában kitapintható bizonyos félrecsúszott fekete burleszkes szándék. Kern decens maradt, ezt nem kockáztatta meg, Szabó Ildikó viszont igen, annál vadabbul. A Csajokat hasonló stílszándék hasonló gellerei teszik esetlenül monstruózussá, mint a Magyar pizzát, ám a fiatalabb mester mély görcstől rángó alkotása dühödtségében felrémlik, hogy át is fordíthatná magát törvényzúzó remekké. Féktelenül vacak jeleneteket is el kell viselnünk, alulmúlhatatlan ionescoias dialógusokkal; itt is kísért a Kádár-Grósz-kort idéző, a mainál zártabb világra utaló hangulatbeütés, sőt, az egész mű indulati beállítódása kissé leragadt ott. Időnként hiába látunk díszleteket, nincs filmtér, sehogysem vehető komolyan, hogy valaminő színhelyen zajlana az ágálás, ahonnét készülni lehet máshová, ott lehet maradni stb. Máskor viszont – néhány vonásból is – látomás-intenzitással megteremtődik, hidegen előlángol a tér, megújítva a film ígéretét. A Csajok ijesztő plakátján ott reszket ez az ígéret, a Lóránt Zsuzsa-szoborral ékített nyitóképekben is ott van, az uszoda-szcénában még megvan. Az ígéret, hogy a címszereplők szörnyű-csodás háromsággá lényegítik át, nem épp hölgyi, hanem csaj-mivoltukat. Hogy lábukkal a maguk és mások trivialitását köpülve, kezükkel az éji fellegekbe kapaszkodva kinőnek tucatos pszicho-jellegükből. Meg is történne, ha így-úgy el nem csúsznának a százszorszépek; kettejük túlontúl. A nemes boszorkánysághoz eljutni fene labirintus, nehéz kenyér. De a mű eszméje tovább él.

Nem halhat meg. Mert ha csak a Vászka meg a Kisbaba tűnne ki, ugyan mi derenghetne a tavalyi borúhoz képest? De Szabó Ildikó rapszódiafordulatával itt már hármashangzat épül, tendencia reménylik, túl a Woyzecken. Gothár, Szirtes és a női Szabó igen elütő jelen munkáiban van valami közös. Ezek nem-hollywoodiánus ábrándfilmek. Egyedi, heves, érdekes, életbevágó, a valóval birkózó ábrándok megvalósításai (illetve egy kísérlet erre), legalábbis a filmidő erejéig. Kitörnek a dilemmából, hogy az elviselhetetlen realitásokra meredve gebedjünk-e meg, vagy a tűrhetetlenül hamis „napos oldal”-konstrukciókba nyomorodjunk-e bele.

Az elmúlt tíz év kimagaslóbb világfilmjei efféle kitörések voltak. A Berlin felett az égben angyalok ereszkednek alá a csúfos városba, belenéznek a sok szürke fejbe, és láss csodát, a földik mind jólesően köznapi, szép, szomorú dolgokat gondolnak, a világ pedig megújul eszerint, hajnali levegőben. Wenders unott szánalommal fordul el a Gonosztól, Greenaway beront a barlangjába (A Szakács... víziójában). A Gonosz hol berzenkedik, hol röhög, de egyszercsak: „kannibál” – mondja neki fagyosan a felesége, és lepuffantja. Mást szeret. A legjátékosabban Tarantino intézi a dolgát. Bérgyilkosokba költözik. A megszállott bérgyilkosok kénytelenek, persze trágár ezredvégi változatban, megújítani az édes őshagyományt, Huck Finn és az öreg Jim bensőséges népi társalgását. De, míg a vérrel versenyt dől a szó, nézetzavarokra, logikai ellentmondásokra is felhívják egymás figyelmét az élénk banditák. Egyikük apostoli pályára tér. A Ponyvaregényen kívüli siralmas tereinkben mozgó nehézfiúk most megkapják: nehézkedhetne szebben, kis lovag.

Szirtes, Gothár elrugaszkodtak. Jancsót azonban senki sem főzi le. Budapest-dolgozatával ő már ’82-ben Nagy Ábrándot művelt. Legutóbbi rendezése (epizód a Szeressük egymást...ban) éppenséggel A nagy agyhalál címet viseli, de a címszereplő csak táncpartnere a rendezőnek. A táncot az utóbbi vezeti, felveri a csendet, átszervezi a teret, megszakítja a New York-palota halálba süppedését, elröpít a Hősök tere fölött. Csak nem lehet az ember fából.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1996/04 04-07. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=262