KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

          
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2002/november
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• Rózsa János: Kardos István (1942–2002)

• Tillmann József A.: Áriák alkonya Üvöltéstől operáig
• Korcsog Balázs: Opera + film = operafilm? Képzene
• N. N.: Híres operafilmek
• Térey János: A 78-as Szent Johannája [librettó]
• Harcos Bálint: A 78-as Szent Johannája [librettó]
• Kazovszkij El: Csábopera Kultuszmozi: Fassbinder Querelle-je
TELEVÍZÓ
• Vajda Judit: Ketrecbe zárt valóságok A Nagy Testvér és a többiek
• Vágvölgyi B. András: Big Bra Magyar valóságshow
FESZTIVÁL
• Schubert Gusztáv: Hanyatt a jövőnek Velence
• N. N.: Az 59. velencei filmfesztivál díjai
• Muhi Klára: Filmet kell csinálnod! Velencei rövidfilmek

• Bakács Tibor Settenkedő: Tizenegyféleképp 11'09''01 – Szeptember 11.
• Gelencsér Gábor: Ars multiplex Mike Figgis–portré
• Kriston László: Digitális szabadság Beszélgetés Mike Figgis-szel
FESZTIVÁL
• Varró Attila: Az ördög éve Karlovy Vary

• Szíjártó Imre: Visszafogott himnusz a hazához Szlovén filmek
KÖNYV
• Gelencsér Gábor: A bot másik vége Marx József: Szabó István
KRITIKA
• Bikácsy Gergely: Pirandello-arzenál Jacques Rivette: Ki tudja…
• Muhi Klára: Múlt, félhomályban Erdély Dániel: Előre!
DVD
• Pápai Zsolt: Szélesvászon és egydimenzió Cecil B. DeMille: Tízparancsolat
LÁTTUK MÉG
• Takács Ferenc: Véres vasárnap
• Bori Erzsébet: Szex és Lucia
• Pápai Zsolt: Jelek
• Ardai Zoltán: Gengszterek
• Vaskó Péter: Tudatlan tündérek
• Köves Gábor: A kárhozat útja
• Mátyás Péter: Milliókért a pokolba
• Herpai Gergely: 2020: A tűz birodalma
• Varró Attila: Aki bújt, aki nem
• Kovács Marcell: Mérges pókok

             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kultuszmozi: Fassbinder Querelle-je

Csábopera

Kazovszkij El

A Fassbinder-filmek rejtett operai művek, a Querelle-ben a díszlet, a látványosan stilizált képi hatások miatt letagadhatatlan a romantikus opera ihletése.

 

Tolvajnapló

 

Genet-ről mindent elolvastam, ami elérhető volt, ismertem a drámáit, csak magát A tolvaj naplóját nem, mert akkor még nem volt meg magyarul. Furcsa szeretet, amit Genet iránt érzek: ha picit más lenne a logikája, már nem feltétlenül érzenék így. Abban a pillanatban, hogy szociális helyzetként nézem a drámáit, ahogy egyes feldolgozások teszik, már nem tetszenek. De ő a kedvenc XX. századi szerzőm, a színházhoz is úgy kerültem, hogy nem tudtam nemet mondani egy Genet-előadás díszlet- és jelmeztervezésére. És amikor meghallottam, hogy Fassbinder a Querelle rendezésére készül, fantasztikus izgalom fogott el, akkora várakozás volt bennem…, erre szokták azt mondani, hogy ha ennyire várnak valamit, akkor az nem fog bejönni. Velem ez még nem fordult elő, valószínűleg azért, mert valahogy érzékelem, hogy mi az, ami nekem igazán fontos, meghallok valami szirénaszerű búgást, és vonz magához ellenállhatatlanul. Éppen a bemutató idején Párizsban voltam hosszabb ideig, és előre kinéztem azokat a mozikat, ahová el akarok menni, előre megvettem a jegyet és nézegettem a fotókat, a plakátokat… Persze, a Fassbinderrel való viszonyom még jóval a Querelle előtt alakult ki, s nem is kulminálódik a Querelle-ben. Genet és Fassbinder egymásra épülése tette ennyire fontos filmmé, mert ha meg kellene neveznem Fassbinder általam legnagyobbnak tartott dolgait, akkor az Amikor 13 újhold van egy évben lenne. Ha nekem kellene bemutatnom őt, akkor ezt a két filmet feltétlenül ajánlanám, és aztán a korai fekete-fehér filmeket, mindet, a Katzelmachertől (A digó) kezdve. Nagyon vártam tehát a filmet, és fura érzéssel nézegettem a képeket, hogy mi lesz a szereplőkkel, mert a főhős itt egy tökéletes tárgy, mindenkinek a figyelme és vágya rá irányul, muszáj, hogy tessen az embernek. Ezt nem hittem volna el (Brad Davisről), ha nem tudom, hogy Fassbinder talán az egyetlen rendező, aki meg tudja csinálni, aki képes olyan főszereplőt tenni a tárgy helyébe, akibe szerelmesnek kell lenni, miközben egyáltalán nem tetszik. Ő az egyetlen rendező, akinek beugrom az összes csapdájába, tehát elfogadom a helyzetet, és annak alapján viszonyulok a figurákhoz. Legtöbbször csúnya szereplőket alkalmaz, de amikor kell, abban a pillanatban beléjük lehet szeretni. Pontosan abba, akibe kell, aki a tárgy szerepében van, szinte mindegy, hogy néz ki, mert olyan a beállítása, a viselkedése, és olyan erők hatnak rá, olyan erőteljes a szívó hatása, hogy az ember mindannyiszor beleesik a csapdába. Amikor már benn ültem a moziban, még akkor sem hittem a szememnek. Mert ráadásul ennek a filmnek a képi világa is nagyon közel áll hozzám, ha egy kicsit hunyorítok, majdhogynem a saját képeimet látom. Volt már egypár, hihetetlenül izgalmas színvilágú filmje, de azokban nem a szín volt a lényeg, és hát mondom, hogy nekem mennyire kedvesek a fekete-fehér filmjei is. A Querelle látványossága nyilván Genet-ből fakad, akinek döbbenetes a nyelve, az egész Genet-hatás háromnegyed része nyelvből áll, és ezt nem lehetett máshogy visszaadni. A párbeszédek, a szöveg nem alkotják a film lényegét, miközben a regényben ez maga az anyag, a szövet és a forma is. A filmben, viszont be kellett hozni egy másik elemet, ami ezt a totális költőiséget, ráadásul rafinált, érzéki költőiséget valami mással megjeleníti, és ez a képi nyelv. A párbeszédek valójában illusztratívabbak, mint a képek.

 

 

A Querelle mint népmese

 

Egyébként Genet könyve, meg a film is számomra leginkább népmese. De a többi Fassbinder-film is olyan hatást tesz rám, mint a népmese, annyira tömör, arányos, olyan lecsiszolt, akár a tengerparti kavicsok, mindegyik példázatot tartalmaz, és ebben az értelemben is közel áll bizonyos fajta népmeséhez, ami lehet varázsmese és állatmese. A példázat viszont nem arra vonatkozik, ahogyan a népmesékben sem, hogyan kell megoldani egy helyzetet, hanem arra, hogyan nem lehet. Vagy olyan a példázat, hogy lássuk be, szinte lehetetlen megoldani, annyira tele van ellentmondással, vagy arra vonatkozik, hogyan nem lehet megoldani úgy egy helyzetet, ahogyan azt a mechanikus moralisták javasolnák. És ezt nemcsak az egyszerű, példázatra törekvő szerkezettel magyarázom, hanem az arányokkal és a ritmussal is. Fassbinder ritmusa valószínűleg tökéletesen azonos a rám jellemző ritmussal, azzal a ritmussal, amire rögtön reagálok, és amivel a képeimet is szerkesztem. Ezért ugrott be a Querelle esetében a kimondottan képi, képzőművészetileg képi beállítással kapcsolatban a hasonlóság. Én már akkor rezonálok, amikor még csak a szereplőket írják ki. Elindul a főcím, a zene, és kész… S ez nem a zeneszerző hatása, akinek a zenéjével más filmekben is találkoztam, de ott egyáltalán nem érdekelt. Tehát önmagában ez a zene nem hat, eszembe sem jutna önmagában hallgatni, de ezekkel a vágásokkal és képritmussal hihetetlen a hatása. Tudom, hogy a zenében vagy a képzőművészetben főleg milyen ritmusok hatnak rám: a nem egyenletes, kimondottan siettető, folyamatosan gyorsuló, előrerohanó ritmusok (tulajdonképpen idegesítők is lehetnének) nagyon megfelelnek az alkatomnak, tehát fiziológiailag hatnak rám.

 

 

A tiszt én vagyok

 

Igazából nem Querelle figurája az érdekes, hanem az a viszonyháló, ami őt körülveszi – ahogy általában is a viszonyra reagálok, egy olyan viszonyra, amelyben valamelyik oldallal kapásból azonosulni tudok. Mert én úgy nézek filmet, mint a kisgyerek, mindennel azonnal azonosulok, amivel lehet, végigizgulom az egészet, és mivel a tiszt figurájával teljesen azonosulni tudok, ezért lehet számomra Querelle alakja tárgy. Ha ez a tiszt-figura nem volna, akkor nem tudom, mi lenne, de hát benne van Genet könyvében, és Fassbinder is nagyszerűen jeleníti meg, minden más ennek a háttere és mellékútja, amelynek a végén ez a viszony tökéletesen népmesei módon, happy enddel zárul. A Querelle szinte az egyetlen Fassbinder-film, ami hihetetlen módon happy enddel zárul. És hogy mitől őrülünk meg Querelle-től? Mert ő a vágyak tárgya, és ezt szinte bármilyen színész eljátszhatta volna. Persze a törékenysége nagyon fontos, a kiszolgáltatottságnak és a veszélyességnek ez a keveréke, egyáltalán, az ellentmondásosság. Attól is népmesei, hogy van egy hős, akire már várunk. Ahová és amikor megérkezik, ott már minden viszony túlontúl bonyolult, túl ellentmondásos, de unalmasan az, mert már régóta nyúzzák egymást a szereplők, mindenki elfáradt a másiktól, hihetetlenül vágynak a friss húsra. Ráadásul, ha beindul egy ilyen vágy-kör, utána presztízskérdés lesz megszerezni azt a tárgyat. Elég már az is, ha egy fontos ember számára izgalmas lesz a tárgy. Itt az egyetlen női szereplő figyel fel rá, s mivel Querelle a nő szeretőjének az öccse, már eleve kiemelt helyzetben van. Lysiane-nal együtt figyel föl rá a férje, Nono, a kocsma tulajdonosa. Hogy miért pont rá, amikor ezer matróz fordul meg nála? Ez az isteni kiválasztottság, ami benne van minden mitikus hősben. De nézhetjük a visszájáról is: ha valaki elkezdi vagy újrakezdi az életét, egy új városban vagy egy új korszakban, például a kamaszkorban, ugyanezt élheti át. Belép, és akkor valami elkezdődik körülötte. Ez a másik oldala annak a helyzetnek, amikor egy régi társaságban jelenik meg egy új ember, aki azonnal erős érzelmeket, vágyakat vált ki, szinte megvadulnak tőle. De ettől független a tiszt és Querelle viszonya, hiszen az már korábban exponálódik. S a hajó kikötésének háttérvihara hozza meg a happy endet. Azért lehetséges az egymásra találás, mert Querelle átesik a beavatáson. Vadászat indul, amelyben ő a préda, de olyan préda, akire vadászni veszélyes. A matróz megölése, ami egyébként teljesen indokolatlan, csak arra kell, hogy ez kiderüljön. Egyébként nagyon jó, hogy a fő szál háttere egy szövevény, egy erdő, hogy futnak itt mellékszálak, mellékfigurák, mivel ebben a hálóban izgalmasabbá válik a példázat. Mindez persze Genet-ben is benne van, de Fassbindernél is mindig ilyesmit érzékelek: mindegyik filmje kicsit erdőszerű, rengeteg szereplőt mozgat, s mindig példázatra törekvő, világos üzenet alakul ki a film végén, de nem ebből a példázatból áll maga a film. Ez egy egymástól független történeteket rezgető háló, közepén a célkereszttel, ez a népmesei, példázatos jelleg marad meg a nézőben a film megnézése után. Közben, persze, nem példázatot néz és lát az ember, de ha egy év múlva visszagondol rá, akkor igen.

 

 

Fassbinder mint operaszerző

 

Most láttam a Vízcseppek forró kövönt Ozontól, aki érdekes, új parafrázisa Fassbindernek, igazi francia, miközben Fassbinder hihetetlenül német rendező (és ettől még közelebb áll hozzám). Döbbenetes volt nézni a Fassbinder-anyagból készült filmet, mert ez egyszerre persziflázs, majdnem szatíra, miközben tökéletesen fassbinderi felállás, mesei–operai szerkezet, de francia humorral, francia alliterációkkal, francia nyelvi és képi stílusban, amitől könnyebb és kifinomultabb lesz, de közben mégis ugyanolyan. Onnan jutott eszembe az opera, hogy közben bemutatták a 8 nőt is. Nem egy nagy film, de nekem tetszett, főleg azért, mert vígopera jellegű. Ha nem énekelnének benne, akkor is opera lenne, mint ahogy a Vízcseppek… is az, bár nem vígopera, inkább melodráma. Ezért is köze van Fassbinderhez, csak egy másfajta nemzeti kultúrán belül. És ahogy most eszembe jut a Katzelmacher vagy A dögvész istenei, amit szintén nagyon szeretek, azok is operai szerkezetűek, tehát ez mindig is megvolt Fassbinderben, de a Genet-műből készült filmben egyszerre feltűnővé válik.

Egyébként a Fassbinder-filmek rejtett operai művek, itt viszont a díszlet, a háttér, a látványosan stilizált képi hatások miatt látható is, hogy operáról van szó, romantikus operáról, ráadásul. De az operai jelleg Genet-nél is megvan, jó lenne a műveiből operát írni, ha így adnák elő a színházban, akkor az ellenállhatatlan lenne. Egy ilyen előadást egyszer láttam Oroszországban, ami egyfajta operai balettelőadáshoz közelített. Egyébként ezért problematikus, amikor egy pszichologizálnak a Genet-rendezésekben: abban a pillanatban sok minden elillan belőlük. Ez Magyarországon igen jellemző, és ezért van az, hogy színpadon nem bírtam a Genet-műveket. Most jutott eszembe, az operáról, miért gondoltam azt, hogy Genet drámáiban van valami tőlem idegen, miközben borzasztóan szeretem őket: a lehetőség, hogy pszichologizálni lehet bennük, már ha a színház hajlamos erre. Tehát ez az operai szerkezet is nagyon közel áll hozzám, hiszen 5-6 éves korom óta nagy operanéző és hallgató vagyok.

Az operai alakok, akárcsak a Querelle szereplői, nem reális, pszichológiailag hiteles személyek, hanem allegóriák, elnagyolt sűrítmények, egy világ reprezentánsai. Az ő összjátékuk hozza létre az operát. A rendőr tényleg a rendőr, de mégsem úgy jeleníti meg Fassbinder, mint ahogy a tévében, hanem egyben hihetetlenül különös is. Hogy ezek a filmek operák, az nem is Fassbindernél derül ki, hanem Ozonnál. Barátokkal néztem meg, és szinte éreztem, tudtam, kiknek nem fog tetszeni: azoknak, akik pszichológiai helyzetnek látták, pedig ez a két film végképp nem nézhető annak, mert akkor csak karikatúra lenne. Az opera a balettel együtt az a műfaj, amely abban a pillanatban, ahogy realista vagy pszichológiai módon akarják megközelíteni, nevetségessé válik, szétpukkad az egész. De a filmet a legnehezebb antirealistán megközelíteni, és éppen ehhez ad Fassbinder segítséget a Querelle-ben. Valószínűleg minden filmje nézhető úgy, mint egy prózában előadott opera, csak a Querelle-ben ez különösen feltűnő.

 

 

Pasolini Teorémája

 

Tulajdonképpen ugyanaz az alaphelyzet. Ez is példázat, de nem fordítható le egyszerű morális példázatra, aminek annak idején sokan néztük. Erre húsz év után jöttem rá, amikor újranéztem. Csontváznak láttam annak idején, azóta pedig megtelt hússal, vérrel, bőrrel. Ugyanolyan feloldhatatlan ellentmondás és mitikus alaphelyzet van benne, mint a Querelle-ben (az egyik film piros, a másik zöld); érdekes volna párhuzamos vetítést csinálni belőlük. A kezdetük teljesen hasonló, de a végük ellentétes, és ennyiben Pasolini filmje példázat, de nem mese. Mitikus akar lenni, van benne isteni hős, de nincs happy end. Ma megnézve nem arról van szó, hogy a polgárok mind hülyék, és csak a szolgálólány szenvedése válik hasznára a világnak. Mindegyik szereplője kifordul önmagából, mindegyikkel történik valami emberfeletti, ami egyszerre rettenetes is és hasznos is. Fassbindernél végképp nincs társadalmi mondanivaló, ráadásul a Querelle csodálatos happy enddel zárul, még az is megtörténik, hogy Querelle és a tiszt minden szenvedés ellenére egymásra talál, ehhez kellett az egész pokoljárás ebben a városban, ami végül maga is megtisztul. Az az ellentmondásos, unalmas, elhúzódó, feloldhatatlan, de már használhatatlan viszonyrendszer, ami ott volt a hajó megérkezése előtt, a megrázkódtatástól megújul, felszabadul, fellélegzik a történet végére. Querelle megtermékenyíti a helyet, ahová belépett, és amikor ő kilép, akkor az ottmaradtak megpróbálhatják a saját viszonyaikat újra leosztani. Nem véletlenül kártyajáték az egész, és ez talán nincs benne Genet-ben, hogy az egész egy kártyajátszmáról szól. Gyakorlatilag a hősnő kelti életre Querelle-t, őt úgy is lehet látni, mint egy varázslattal életre keltett figurát, akinek az a feladata, hogy változtasson az elviselhetetlen helyzeten, továbblökje, élhetővé tegye azt a rettenetesen unott, nehéz, deprimált környezetet, ahová megérkezik. Végül a sok üvegen át látszik a távozó hajó, ahol szintén átrendeződtek a viszonyok. A két világ külön-külön ünnepel, miután együtt átélték a poklok poklát. A népmesékben is így van: jön a szabadító királyfi, aztán elmegy és viszi a királylányt. Ettől mitikus ez a történet, mert nemcsak a hős nyeri el a boldogságát, hanem a világot is boldogabbá teszi. Nem hiszem, hogy mindenki happy endnek interpretálja a Querelle végét, de számomra egyértelműen az.

 

 

Boldog vég

 

A lengyel építőmunkás, Gil szempontjából nincs boldog vég. Ő az a bonyolító figura, aki szintén elő szokott fordulni a népmesékben: az a dolga, hogy ne menjen minden olyan simán, gyorsan és egy irányba. Ő olyan, mint az első királyfi. Szintén idegen, aki betévedt ebbe a világba, de neki nem sikerült. Kereshetnénk egy másikat is, mert a mesében kétszer nem, csak harmadszorra szokott sikerülni, a legkisebbnek. Talán Querelle bátyja lehetne az. Ő is Querelle előtt járt, és ő is fogságba esett. Tiszta népmese, azért is hat olyan elemi erővel. Querelle-nek azért kell megölnie a matrózt, hogy lássuk, mennyire veszélyes, ugyanakkor népmesei motívumként ez a próbák közé tartozik, amik kötelező üresjáratok szoktak lenni a mesékben is. Ha ott valaki megtorpan, hogy mi a fenének oldjam meg ezt a feladatot, akkor nem lesz belőle hős. A kocsma és a közvetlen környéke maga a világ, az alvilág, a pokol vagy inkább a tisztítótűz, mert végül is Querelle megjelenése és pokoljárása megtisztítja és élhetővé teszi. És a kocsmában maradtak föl is élednek. Amikor Querelle elmegy, mindenki romokban hever, ki van készülve, de már vannak érzelmeik, míg a korábbi állapot maga volt az érzelemhiány, de az erős vágyak, fájdalmak magukhoz térítik az embereket a félálomból. Ugyan visszarendeződik minden, de élettel telítődik. Közben zajlik a nagy népmesei egymásra találás a tiszttel, a végén pedig elmennek, és boldogan élnek, amíg meg nem halnak.

 

Lejegyezte: Bori Erzsébet

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2002/11 14-17. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2738