KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2002/december
KRÓNIKA
• (X) : Európa Filmhét December 5–15
• N. N.: Képtávíró
• Schauschitz Attila: Régi idők tanúi Filmpalkátok

• Hirsch Tibor: A szószátyárság dicsérete Beszélj hozzá!
• N. N.: Pedro Almodóvar filmjei
GREENAWAY
• Lajta Gábor: Trattato del cinema Peter Greenaway, a festő
• Karátson Gábor: Vérvörös folt az üde zöld fű között A rajzoló szerződése

• Schubert Gusztáv: A szépség szörnyetege Leni Riefenstahl 100
• N. N.: Leni Riefenstahl filmjei
FESZTIVÁL
• Vágvölgyi B. András: Az űr hajósai 10. Titanic Filmfesztivál
• Bikácsy Gergely: A hagyomány homokhegyén Új francia filmek
• Varró Attila: Álommunkák Aburayától Avalonig
KULTUSZMOZI
• Horváth Antal Balázs: Fekete fuvar Edgar G. Ulmer: Terelőút
KRITIKA
• Báron György: Teremtéstörténetek Sejtjeink
• Korcsog Balázs: A vándor és a bujdosók Fény hull arcodra
• Varga Balázs: Világváltók Aranyváros
• Hungler Tímea: Ámokfotók Sötétkamra; A Vörös Sárkány
• Takács Ferenc: Keresztény szomorújáték Ámen
DVD
• Pápai Zsolt: Teremtő újrafelhasználás Karl Freund: A múmia
LÁTTUK MÉG
• Varró Attila: Szörnyek keringője
• Kovács Marcell: Az arany markában
• Köves Gábor: Szeretni bolondulásig
• Vaskó Péter: Tanguy – nyakunkon a kisfiunk
• Bodolai László: Nagy ember, kis szerelem
• Kis Anna: A királyné nyakéke
• Turcsányi Sándor: Szexuális mélyfúrások
• Vidovszky György: Atomcsapda
• Pápai Zsolt: Ütközéspont
• Kárpáti Ildikó: Lilo és Stich – A csillagkutya

             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Aranyváros

Világváltók

Varga Balázs

Harmadik típusú találkozások bárhol megeshetnek, a panelvilágban is. Cs. Nagy Sándor elsőfilmje a képzelet rítusairól.

 

Miközben sikeréhes producerek milliós költségvetésből hoznak létre jövővíziókat és digitális trükkvalóságokat, mindig is akadnak olyan szélmalomharcosok, akik szembeszegülnek a trenddel, mert meg vannak győződve róla, hogy a képzelet kalandja logikai térben játszódik, és ehhez a helyszínt nem felépíteni kell, hanem megtalálni. Látvány és logika náluk is szigorúan összetartozik, ám a műtermek helyett akár a szomszéd utcában, a külvárosban, az ipartelepen felfedezik a jelenbe zárt fantasztikumot. Cs. Nagy Sándor kétségkívül ebbe a csoportba tartozik. Első játékfilmje, az Aranyváros a világteremtő képzeletet teszteli és próbálja játékba hozni, s mindehhez fura, sci-fire emlékeztető történetet, valamint puritán, fekete-fehér képekből építkező látványvilágot választ. A képzelet szabadsága és az eszközök visszafogottsága sajátos feszültséget teremt: egyszerre otthonos és idegen, gyanúsan ismerős és egzotikusan távoli.

Mindegyik szereplőnek megvan a maga különbejáratú világa, ezek az univerzumok azonban egybenyílnak, de legalábbis csábítóan közel esnek egymáshoz. Skizofrén prosti, magát ufónak képzelő álrendőr, alkoholista író, mániákus zsaru, habókos öregúr – az Aranyváros a nem normális, bekattant, zavarodott viselkedésformák és szerepek teljes spektrumát átfogja. Bolondokkal teli őrült világ, de éppen ez benne a rendszer. A szereplők között tán csak annyi a különbség, hogy van, aki a megfejtést, a szisztémát keresi (a rendőr), akad, aki belemerül a maga kétlényegű világába (Anna-Ágnes), vagy teremt magának egy zárt világot (az apa zenemániája), az átjárót kutatja a hétköznapokból Aranyvárosba (András), netán ő maga képzeli ezt az egészet (az író).

A filmet mozgató nagy és szellemes ötlet, hogy ez a másik világ nem valami csillogó-villogó álomország. Az ígéret és a képzelet földje, Aranyváros megejtően hasonlít a bolgár tengerpartra: sziklaszirten, napernyők alatt, díszes kertekben, kedves sikátorokban múlatják lakói az időt. A szutykos pesti utcákon és a miskolci panelrengetegben játszódó jelenetek zaklatott, koszos és érdes képei meghökkentő párba kerülnek Aranyváros szikrázóan tiszta, kontúros és napfényes helyszíneivel. Nem steril utópia, sem depressziós anti-utópia: jelennel átitatott, játékos fantáziavilág, az elvágyódás és a képzelet tükörlabirintusa, mely minduntalan önmagát teremti újjá – nem az az érdekes, hogy hol van Aranyváros („bennünk” vagy „odaát”), hanem hogy miként néz ki: bármilyen fantasztikus tér, mégis csak annak a világnak a mintájára teremtetett, amelyből hőseink menekülnek.

Ez a józan fantasztikum elegáns és izgalmas játékot nyit meg, újragondoltatja hétköznapjaink tereit. Ahogy a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulójának magyar filmesei a szocialista nagyipar monumentális és lepusztult üzemcsarnokaiban, erőművek betonhodályaiban találtak rá jelenkor-vízióik ideális terepére, úgy az ezredvégi új hullám néhány alkotója (a 40 Labortól Csáki Lászlón át Cs. Nagy Aranyvárosáig) a kelet-közép-európai régió tárgy- és szövegvilágát, kultúráját fedezi fel (újra). Nincs ebben politikai gesztus, szó sincs az előző rendszer ironikus leleplezéséről vagy pellengérre állításáról, de nosztalgiáról vagy retro-kultuszról sem. Nem közel hozzák, hanem eltávolítják az ismerős elemeket. Az orosz-román-szerb betétszövegek, a cirill betűk, az elmúlt idő fogságába került tárgyak és helyszínek egzotikus és szokatlan fényben tűnnek fel, miközben érzelmi kapcsolódási pontjaink megmaradnak.

Ugyanezt az ambivalenciát erősíti, hogy az Aranyváros ügyesen kitalált és felépített figurái csodabogarak ugyan, ám mégsem rugaszkodnak el teljesen a hétköznapoktól. Anna furcsa akcentusa izgalmas párhuzamban áll zaklatottságával és skizofrénségével, András lehetne kemény pesti igazságosztó, aki rendőrnek állva vezeti le az energiáit. Hol a határ normalitás és bekattantság között? Ha valaki egész nap ki sem mozdul a panelből, és kizárólag klasszikusokat hallgat, drabális fülhallgatóval rekesztve ki magából a külvilágot; ha egy zsaru makacs dögként futja a köröket gyanúsítottai körül, és látszólag a dohányzás az egyetlen heppje, annyira, hogy öngyújtóját szikszalaggal rögzíti a mobilhoz (e két tárgy a kapcsolata a világgal és szenvedélyével); ha egy garázsban magát otthont berendező motoros zsaru furcsa kis készüléket eszkábál magának, és földönkívüli társaival próbál kommunikálni; ha a szuggesztív tekintetű író, miközben naphosszat a külvilágot figyeli vagy épp regényét írja, folyton Édenkert márkájú vad szeszeket nyakal... mindez lehetne különc utcaszomszédaink katalógusa, késő esti magazinműsorok előzetese, extravagáns kereskedelmi tévés szocioriportok gyúanyaga is – Cs. Nagy Sándor azonban másfelé csavarja a képletet, eltéríti és kizökkenti a motívumokat.

Az Aranyváros első pillantásra kilóg az általában alanyi, generációs élményre építő debütáns filmek sorából, de nem hiányzik mögüle a személyes, sajátos világlátás. A képzelet rítusai (Caligula, Képzelt kínai) és a puritán drámák (Lamm, „...Hintát kötök az életemből...”) már Cs. Nagy korábbi munkáiban főszerepet játszottak, az Aranyvárosban is ezek a szálak kapcsolódnak össze.

Ha nem is zökkenőmentesek a (harmadik típusú) találkozások. Az Aranyváros melankolikus-játékos víziót fogalmaz meg ezredvégi, hétköznapi tereinkről és elvágyódó reflexeinkről, és mindezt látszólag a tudatfilm, illetve a minimál sci-fi motívumaival keresztezi. Jóllehet markáns a hangulat és finom a hálózat, ami felépül, a sztori nem bírja erővel, a cselekmény a film végére kicsúszik a képek alól.

Hiába nem a történet a lényeg, az Aranyváros várakozást ébreszt és gyanút kelt – a szálak kanyarognak, összefutnak és szétágaznak, nincs azonban bődületes titok, misztikus megfejtés, egyetlen logika, mely összerántaná a motívumokat. Tetszetős és szimpatikus persze az állítás rend nélküli, kizökkent világunkról, a műfaji logika mégis szigorúbb motívumépítkezést kíván meg. E nélkül az Édenkerttel és a Tejúttal való játék kedves geg marad. Az allúziókat keltő, utalásokkal teli, finom és laza történetszövés eleganciája akkor veszít erejéből, amikor kezdjük kiismerni hőseinket, és megsejtjük, hogy nem egy bombasztikus csattanó felé haladó, hanem kisebb, emberibb téteket mozgató történetet követünk. Innentől kezdve ugyanis nincs új, mindent átrendező csavar, nem a sztori köt le, hanem a hangulat, a képek és a zene belső utazása – ám lesznek, akiknek ez kevés fogódzó, és éppen ezért nem mernek, nem tudnak kilépni az ezredvégi, kelet-európai meditatív depresszió köreiből. Igaz, így aztán saját példával bizonyítják a film jelmondatát: nehéz átjutni Aranyvárosba…

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2002/12 52-53. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2778