KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2002/december
KRÓNIKA
• (X) : Európa Filmhét December 5–15
• N. N.: Képtávíró
• Schauschitz Attila: Régi idők tanúi Filmpalkátok

• Hirsch Tibor: A szószátyárság dicsérete Beszélj hozzá!
• N. N.: Pedro Almodóvar filmjei
GREENAWAY
• Lajta Gábor: Trattato del cinema Peter Greenaway, a festő
• Karátson Gábor: Vérvörös folt az üde zöld fű között A rajzoló szerződése

• Schubert Gusztáv: A szépség szörnyetege Leni Riefenstahl 100
• N. N.: Leni Riefenstahl filmjei
FESZTIVÁL
• Vágvölgyi B. András: Az űr hajósai 10. Titanic Filmfesztivál
• Bikácsy Gergely: A hagyomány homokhegyén Új francia filmek
• Varró Attila: Álommunkák Aburayától Avalonig
KULTUSZMOZI
• Horváth Antal Balázs: Fekete fuvar Edgar G. Ulmer: Terelőút
KRITIKA
• Báron György: Teremtéstörténetek Sejtjeink
• Korcsog Balázs: A vándor és a bujdosók Fény hull arcodra
• Varga Balázs: Világváltók Aranyváros
• Hungler Tímea: Ámokfotók Sötétkamra; A Vörös Sárkány
• Takács Ferenc: Keresztény szomorújáték Ámen
DVD
• Pápai Zsolt: Teremtő újrafelhasználás Karl Freund: A múmia
LÁTTUK MÉG
• Varró Attila: Szörnyek keringője
• Kovács Marcell: Az arany markában
• Köves Gábor: Szeretni bolondulásig
• Vaskó Péter: Tanguy – nyakunkon a kisfiunk
• Bodolai László: Nagy ember, kis szerelem
• Kis Anna: A királyné nyakéke
• Turcsányi Sándor: Szexuális mélyfúrások
• Vidovszky György: Atomcsapda
• Pápai Zsolt: Ütközéspont
• Kárpáti Ildikó: Lilo és Stich – A csillagkutya

             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Sötétkamra; A Vörös Sárkány

Ámokfotók

Hungler Tímea

A képek – és a fényképészek – gyilkos hatalma. Lesipuskás fotósok sorozatgyilkos filmsorozata.

 

 

„A semmi elleni harc sok-sok

módja között a fényképezés

az egyik legjobb.”

Julio Cortázar: Nagyítás

 

Thomas Harris bestseller író pályája során már több képzeletbeli sorozatgyilkossal látta el a filmipart – Hannibal-trilógiájában (A Vörös Sárkány, A bárányok hallgatnak, Hannibal) egymást váltják a tébolyult fenevadak, a mozi pedig A bárányok hallgatnak egyik serial killerjéhez, Buffallo Billhez hasonlatosan szorgosan nyúzza le az író által szolgáltatott témákról és a kreált ámokfutókról az újabbnál újabb bőröket.

A Vörös Sárkány, másik nevén a Fogtündér először 1986-ban Michael Mann Az embervadász című thrillerjében bukkant fel a vásznon a mára már kanonizálódott pszichopata pszichiáter, Dr. Hannibal Lecter társaságában, aki pszichedelikus utazást téve kollégája koponyája körül, látszólag az FBI-jal karöltve a Vörös Sárkány elfogásán fáradozott, valójában azonban inkább annak ámokfutását, mint rács mögé juttatását segítette elő.

Lecter annak a Vörös Sárkánynak a tébolyult gyilkosságsorozatában működött közvetve közre, aki mint minden valódi vagy fantázia szülte sorozatgyilkos, véres titkoktól terhes kettős életét éli: ha a démon éppen megszállja, fékezhetetlen, kegyetlen Mr. Hyde, a hétköznapokon azonban jámbor Dr. Jekyll, aki a társadalom megbecsült tagjaként békésen gyakorolja polgári foglalkozását, amely ez esetben ugyanaz, mint a vásznon nemrégiben felbukkant két másik sorozatgyilkos hivatása. Mark Romanek Sötétkamra című filmjében Seymour Parrish (Robin Williams) és az új Sam Mendes-filmben (A kárhozat útja) Harlen Maguire (Jude Law) a dolgos mindennapokban azzal foglalkozik, amivel Francis Dolarhyde (Ralph Fiennes) Brett Ratner A Vörös Sárkány című remake-jének főhőse. Mindhárman fényképészek.

 

 

Fotósorozatok

 

A sorozatgyilkos mint fényképész nem újdonság a film történetében – Seymour Parrish, Harlen Maguire és Francis Dolarhyde az 1960-ban Michael Powell által rendezett Peeping Tomban felbukkanó fő karakter, Mike Lewis, a sorozatgyilkos operatőr ezredfordulós leszármazottai.

A nagy elődhöz hasonlatosan mindhárom fényképész a képek szereplői, a fotók modelljei közül választja ki későbbi áldozatait – a Vörös Sárkány és a Sötétkamra fotósa őrülete tárgyául egy-egy családot pécéz ki, míg a Mendes-film, A kárhozat útja fotóriportere sajtófotóinak főszereplőit segíti át a másvilágra.

A fényképész professzionális leskelődő, és mint ilyen hivatásos néző. Miközben foglalkozását gyakorolja, fotósorozatokat, pillanatfelvételeket készít, vagy éppen filmeket hív elő, egy-egy műfaj mellett is leteszi a voksát. A Vörös Sárkány és Seymour a Sötétkamrából portrékat, életképeket, tájképeket hív elő, a képeken éveken keresztül ugyanazon szereplők, a hűséges megrendelők bukkannak fel. A fotós munkája során egy folytatásos szappanopera nézőjévé válik, nyomon követheti a modell életét, intim pillanatait, a váratlan sorsfordulatokat, új szereplők felbukkanását. Egy serials részese ő, vagyis egy olyan (film)sorozaté, ahol az éppen előhívott tekercs egy-egy epizódnak felel meg, és az új megrendeléssel mindig egy újabb rész veszi kezdetét.

A filmsorozat nézőjeként az őrült fényképész a fanatikus rajongó szerepkörét öltheti magára. Hőseivel azonosulhat, beleszerethet a hősnőbe, izgatottan várhatja a folytatást, és ha a történet nem úgy alakul, ahogyan szerette volna, felháborodhat, mint teszi azt Seymour, aki kénytelen szembesülni a ténnyel, hogy imádott családjából, kedvenc szappanoperájának hősei közül a nagy becsben tartott Apa, egy másik megrendelőjével, egy helyre kis vörössel lép félre, vagyis egy másik, konkurens sorozat szereplőjeként is felbukkan.

Amikor Seymour és a Vörös Sárkány ráunva a folytatásos szappanoperák idilli világára passzív nézőből aktív szereplővé lép elő, sorozatgyilkosként magát a műfajt, a sorozatot is meggyilkolja. Újraírva a filmet a közönség soraiból előlépve főszereplővé válik, aki kedvére bonyolíthatja a szálakat, manipulálhatja a történetben a többi szereplő sorsának alakulását. Ehhez azonban szakítva a serials-ek világával egy másik zsánert kell választania, méghozzá a krimi, a pszicho-thriller műfaját. Hogy a fényképeken, a home videókon az őrült fotós lehessen a főszereplő, és hogy az események az ő elképzelései szerint alakuljanak, a valóságot kell manipulálnia: kényszerítenie, korlátoznia, irányítania kell a többi szereplőt, más szóval muszáj gyilkolnia.

Akárcsak Harlen Maguire-nak, A kárhozat útja sorozatgyilkosának, aki véres tetteivel már olyan (fotó)sorozatok aktív részese, ahol nem az áldozat, hanem ő, a gyilkos a visszatérő szereplő. A krimisorozat folytatásaiban, a series-ben minden rész egy lezárt egység, melynek végére az áldozat haláláról készített fotó teszi ki a pontot. Harlen azért olyan kiváló fotóriporter, azért jut mindig elsőként a tett helyszínre, mert Michael Powell Peeping Tomjához hasonlatosan, ő maga rendezi el elképzelései szerint a valóságot, hajtja végre a gyilkosságokat, és áldozatai haláltusájához asszisztálva csak a megfelelő pillanatra vár, hogy elkattintsa a fényképezőgépét.

 

 

Képrombolók, képimádók

 

A három fotós alakjában a (fény)képekhez és a modellekhez való viszonyában a VIII–IX. század egyik elsőszámú vallásideológiai ellentéte éled újjá, a képrombolók és a képimádók közötti polémia. A képrombolók a keresztény vallást tisztán szellemi és morális alapokra akarván helyezni, a szenteket ábrázoló képmásokat, szobrokat, festményeket, vagyis a bálványokat földi hívságként tartották számon, melyek megcsúfolják az igaz hitet, ezért lerombolták azokat. A képimádók ezzel szemben többre tartották a képmásokat az eszménél; azt vallották, hogy Isten igazi tisztelete csak a szentképek imádásán keresztül valósulhat meg.

A magányos Vörös Sárkány és Seymour Parrish vallásos rajongása tárgyául családokat, helyesebben a szent családot, a család szentségét választja. Amikor Parrish szembesül az Apa félrelépésével, annak a vallásos ideológiának a jegyében cselekszik, mint a képrombolók anno – a család fotóiból készített, fél szobáját beborító tapéta minden képéről kisatírozza a férfit, majd elindul, hogy lemészárolja a turbékoló szerelmespárt. Hogy végül nem sújt le, és megelégszik azzal, hogy csendéleteket készít a szerelmi fészekről (a hűtőszekrényt, az ágyat, a kanapét fotózza le, miután látszólag ellő egy egész tekercset a megalázó pózokba állított párra), azt jelzi, hogy számára a Bűn eszméje, ami ebben a szállodai szobában fogant meg, ábrázolhatatlan. A valódiról, az igazról készült képmás csak hamis illúzió, akárcsak az ócskapiacon beszerzett fénykép arról az idegen nőről, akit Parrish az anyjaként mutogat ismerőseinek.

A Vörös Sárkány a családokról készített fényképeken a modellek szemeit vágja ki, környezetében pedig saját képmását, a tükröket töri össze, a valódit elferdítő, hamis képek ellen lázadozik. Francis Dolarhyde, túllépve Parrishen, nem csupán a képmást, de a reális létét is fenyegeti, megistenülésének részét képezi, hogy rituális gyilkosságokat kövessen el a családokon. Számára a kép rombolását a képek imádata motiválja, létezik számára olyan kép, mely az isteni igazságot ábrázolja, ezért rögzíti videóra a rituális gyilkosságokat, saját isteni mivoltának megnyilvánulását.

Mendes fotográfus hőse ezzel szemben valódi képimádó – számára már csak a képek igazsága, szakralitása létezik, nézetei szerint a képek határozzák meg a realitást. Hogy fotói minél jobban sikerüljenek és minél valóságosabbnak tűnjenek, attól sem riad vissza, hogy a valóságot igazítsa a fényképhez. Hogy a képek realitás feletti hatalmát sokkoló erejű sajtófotókkal bizonyíthassa, áldozatainak segít jobb létre szenderülni.

Seymour Parrish, Francis Dolarhyde és Harlen Maguire megrázó tettei nem csupán néhány dühöngő pszichopata ámokfutását beszélik el, történeteik a képek gyilkos hatalmáról is mesélnek. Azoknak a képeknek a befolyásáról, melyek egyszerre feltárják, és elleplezik az igazságot, és amelyek a múlandó realitással szemben modelljüknek az öröklétet biztosítják.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2002/12 54-55. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2779