KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2002/december
KRÓNIKA
• (X) : Európa Filmhét December 5–15
• N. N.: Képtávíró
• Schauschitz Attila: Régi idők tanúi Filmpalkátok

• Hirsch Tibor: A szószátyárság dicsérete Beszélj hozzá!
• N. N.: Pedro Almodóvar filmjei
GREENAWAY
• Lajta Gábor: Trattato del cinema Peter Greenaway, a festő
• Karátson Gábor: Vérvörös folt az üde zöld fű között A rajzoló szerződése

• Schubert Gusztáv: A szépség szörnyetege Leni Riefenstahl 100
• N. N.: Leni Riefenstahl filmjei
FESZTIVÁL
• Vágvölgyi B. András: Az űr hajósai 10. Titanic Filmfesztivál
• Bikácsy Gergely: A hagyomány homokhegyén Új francia filmek
• Varró Attila: Álommunkák Aburayától Avalonig
KULTUSZMOZI
• Horváth Antal Balázs: Fekete fuvar Edgar G. Ulmer: Terelőút
KRITIKA
• Báron György: Teremtéstörténetek Sejtjeink
• Korcsog Balázs: A vándor és a bujdosók Fény hull arcodra
• Varga Balázs: Világváltók Aranyváros
• Hungler Tímea: Ámokfotók Sötétkamra; A Vörös Sárkány
• Takács Ferenc: Keresztény szomorújáték Ámen
DVD
• Pápai Zsolt: Teremtő újrafelhasználás Karl Freund: A múmia
LÁTTUK MÉG
• Varró Attila: Szörnyek keringője
• Kovács Marcell: Az arany markában
• Köves Gábor: Szeretni bolondulásig
• Vaskó Péter: Tanguy – nyakunkon a kisfiunk
• Bodolai László: Nagy ember, kis szerelem
• Kis Anna: A királyné nyakéke
• Turcsányi Sándor: Szexuális mélyfúrások
• Vidovszky György: Atomcsapda
• Pápai Zsolt: Ütközéspont
• Kárpáti Ildikó: Lilo és Stich – A csillagkutya

             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Ámen

Keresztény szomorújáték

Takács Ferenc

Costa-Gavras és Rolf Hochhuth politikai moralitásdrámája Holocaustról és keresztény felelősségről.

 

Időutazásra visz bennünket az Ámen, múltidézésre és emlékezésre késztet. Egyrészt a rendező klasszikus korszakának munkáihoz terel vissza, a Z (1968), A vallomás (1970), az Ostromállapot (1972) idejébe. Ahhoz az agitatív célú és elkötelezett filmcsináláshoz, történelmi atrocitások és politikai botrányok publicisztikai hevületű játékfilmes megformálásához, amely oly természetesen csengett egybe a reménység korának, a hatvanas évek második felének és a hetvenes évek elejének uralkodó tónusával. Párizs és Prága, Cohn-Bendit és Allende, Living Theatre és Herbert Marcuse: akkoriban senki sem furcsálkodott Costa-Gavras filmjein. Éppen ellenkezőleg, ezeket a közéletbe markánsan baloldalról „beavatkozó” agitatív filmes vitairatokat még azok a nézők is jól fogadták, akik politikai célzatuk iránt közömbösek, sőt fanyalgóan ellenségesek voltak. Népszerűségük, sőt tömegsikerük magyarázata Costa-Gavras előadásmódjában rejlett: a rendező igen tudatosan, egyben fölényes technikai érzékkel alkalmazta a drámai hatás, izgalom és feszültség populáris eszközkészletét, a tömegfilm, főként a krimi és a thriller bevált effektjeit. (Első önálló munkája, az 1966-os Tökéletes bűntény, „szabvány” bűnügyi film volt, semmi politikai célzat nincs benne, viszont a krimi-műfaj remekműve.)

Időutazás a film egy másik értelemben is. Az Ámen adaptáció: Rolf Hochhuth A helytartó című drámájából készült. A darab 1963-ban, azaz közel negyven évvel ezelőtt jelent meg, s vihart vagy legalábbis vitát kavart Európa-szerte, így nálunk is az 1966-os magyar fordítás nyomán. Német-svájci szerzője „keresztény szomorújátéknak” nevezte alcímében A helytartót, melyben a katolikus egyházat, közelebbről XII. Pius pápát a náci népirtással való hallgatólagos cinkossággal vádolta: a pápa ugyanis – bár tudott a szörnyűségekről – mindvégig nem volt hajlandó felmondani a náci Németországgal kötött konkordátumot, és Krisztus földi helytartójaként felemelni szavát a zsidók legyilkolása ellen. Hochhuth színműve – mint ahogy Peter Weiss Auschwitz-drámája, az eredetileg 1965-ben, nálunk 1966-ban megjelent A vizsgálat is – része volt annak a számos más ügyet is érintő egyéni és kollektív lelkiismeret-vizsgálatnak, amely a hatvanas évek szabadabb vagy legalábbis őszintébb légkörében elindulhatott, hogy azután az évtized múltával el is akadjon.

Az időutazás végén egy klasszikus Costa-Gavras film vár bennünket: olyan munka, amely akár a hatvanas-hetvenes évek fordulóján is születhetett volna, s akkor is nagyjából ugyanígy készült volna el. A rendező ismert stiláris és technikai erényei a régi fénnyel csillognak a nagytörténeti szélesvásznon, ahol a háborús Európa távoli helyszíneit, Berlint, Rómát és a „keleti térség” megsemmisítő táborait fűzi össze a cselekmény. A filmnek – szemben Costa-Gavras újabb keletű, technikailag fáradtabb munkáival, például az 1989-es Zenélődobozzal – lázas sodrása van, vizuális motívumainak ritmikus ismétlődése erőteljes drámai hatást kelt, s a közlendő publicisztikus sematizmusát is sikeresen emeli a moralitásjáték magasába a film érdekesen barokkos theatrum mundi-jellege: a jó megkísértésének és a jó elszalasztásának tragikus világszínházát nézzük.

Feszengve nézzük, s közben keserű íz gyűlik a szánkban. Ez a film jó harminc-harmincöt évet késett, azaz nagyon sokat, nem kellene törődni vele. Viszont így, késve is, kínosan aktuális, sokfelé, nálunk pedig különösképp. Azaz törődni kell vele.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2002/12 56. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2780