KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2000/január
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• (X) : A Balázs Béla Stúdió története

• Schubert Gusztáv: Apokalipszis féláron A végítélet filmjei
• N. N.: Apokalipszis-filmek
• Gelencsér Gábor: Világvég-e? Apokalipszis, anno...
• Tillmann József A.: A két(ezer)szeres visszacsatolás keletje Különös nap
• Mihancsik Zsófia: Örökmozgó történelem Beszélgetés Bereményi Gézával és Gerő Andrással
• Mihancsik Zsófia: Áltörténelmi filmjeim Beszélgetés Jancsó Miklóssal
• Hirsch Tibor: Vér, veríték, kosztüm Jeanne d’Arc, az orléans-i szűz
• N. N.: Jeanne d’Arc–filmek
• Bikácsy Gergely: Csend a várak alatt Jeanne d’Arc-filmek
• Kovács István: Polonéz A-dúrban Wajda és a lengyel múlt
• Novobáczky Sándor: Költészet és filmvászon Beszélgetés Andrzej Wajdával
• Gervai András: Álmatlan Európa Beszélgetés Krzysztof Zanussival
• Szilágyi Ákos: Bizánci borbély Mihalkov Oroszországa
• Müllner Dóra: Helyfoglalás Beszélgetés Szőke Andrással
• Galambos Attila: A függetlenségi harc vége Ideglelés – a Blair Witch project
• Varró Attila: Kalandjátékfilm Ideglelés – a Blair Witch project
• Bóna László: Felebohócok Stan és Pan
KÖNYV
• Visky András: A szeplőtelen filmművészet Szőts és Erdély
KRITIKA
• Varga Balázs: Érzéstelenítés nélkül Eljövendő szép napok
LÁTTUK MÉG
• Pápai Zsolt: Harcosok klubja
• Hungler Tímea: Stigmata
• Vörös András Csaba: Hatodik érzék
• Tamás Amaryllis: Börtönpalota
• Vidovszky György: Nyomás!
• Beregi Tamás: Kéz őrület
• Kömlődi Ferenc: A 13. emelet
KÉPMAGNÓ
• Reményi József Tamás: A mandíner gyönyörűsége

    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Beszélgetés Jancsó Miklóssal

Áltörténelmi filmjeim

Mihancsik Zsófia

 

Amikor filmeket kezdett készíteni, miért gondolta, hogy történelmi témákhoz kell nyúlnia?

– Maga is tudja a választ: ez rejtjeles dolog volt. Kosztümös filmekben próbált az ember olyasmit elmondani, amit naponta érzett a társadalomban. Ezt Kádár, pontosabban Aczél György elfogadta. Kádárnak véres volt a keze, többszörösen is, és vissza akarta fürdeni a szüzességét – egyébként az egész társasággal egyetemben. Valószínűleg ezért engedte ezt a filmes kommunikációt, amire a világ is vevő volt. A vasfüggöny mögül érkező üzeneteket úgy fogadták, mintha a Holdról jönnének. Ahogyan ma a kínai meg a vietnami filmeket szeretik. Még akkor is, ha ez csak egy szűk társaság volt: intellektuelek, kritikusok, a sajtó, a szakma.

– De a hetvenes-nyolcvanas években sem mindenki történelmi kosztümbe bujtatott filmben próbált beszélni.

– Majdnem mindenki történelmi filmet csinált. Aki direktebben beszélt, mint Gábor Pál vagy Mészáros Márta, az is. Aki viszont úgy döntött, hogy jelenkori történetet csinál, mindenféle kompromisszumra rákényszerült. Vagy nem érintette az alapkérdéseket. Olyan filmeket a magyar kortársfilm nem csinálhatott, mint amilyenek az úgynevezett jugoszláv fekete filmek voltak: fantasztikus jelenkori történetek, döbbenetesen leleplezők – Titónak egy elengedett pillanatában születhettek meg. Aczél kultúrpolitikája csak a tolvajnyelvet tette lehetővé, és a megfejtését a nézőre bízta.

És a tolvajnyelv automatikusan a történelem lett.

Persze, hiszen mai történetben nem lehet és nem is szabad tolvajnyelvet használni.

Lehet szimbolikus, elvont nyelven is beszélni.

– A nyolcvanas években Hernádi Gyulával készített filmjeink már jelenkori történetek. Az utolsó, a Kék Duna keringő is, szimbolikus nyelven elbeszélve. De a mai kor már a szimbolikus történetet sem viseli el. Nem tudom ugyanis megindokolni, miért nem nyíltan beszélek. Akkor viszont valamennyien benne voltunk a majomkerékben: megszoktuk ezt a modort.

Ez hallgatólagos közmegegyezés volt, vagy ki volt mondva, köztudott volt?

– Nem volt kimondva. Amikor a Szegénylegényeket beválogatták a cannes-i fesztiválra, interjút kellett adnom a Népszabadságnak, és el kellett mondanom, hogy a film nem a mai Magyarországról szól. Ez volt a feltétele a cannes-i szereplésnek. Vagy a Sirokkó: eredeti formájában francia nyelvű film, francia anarchista szövegek vannak benne, tulajdonképpen absztrakt forradalmi nyelv. A magyar nyelvű változatot, amely konkrét, Sándor királyra van kihegyezve, rám kényszerítették; ettől tették függővé, hogy adnak-e útlevelet. Ilyen kompromisszumokba belementem. Én mindig azt mondom, sose érdekes, amit egy filmrendező beszél vagy ír, egyedül az számít, ami a vásznon van. Veit Harlan azért csinálta meg a Jud Süsst, hogy megcsinálhasson más filmeket. Ő így kötött kompromisszumot. Náci rendező lett persze, s a dologban az a szép, hogy a fia viszont szélsőbalodali volt.

Mennyire szűkítette le egyébként a filmes mozgási lehetőségét az a tény, hogy mondjuk a századforduló története elég pontosan fel van dolgozva a történettudományi munkákban?

Ez semennyiben. A filmcsinálásnak műfaji és anyagi korlátai vannak. Ott van Stanley Kubrick. Különös ember volt, fantasztikus rendező. De érzem rajta, hol jelent számára korlátokat maga a műfaj, még a Mechanikus narancsban is. A másik korlát az, hogy a film árucikk. Egy festő saját magának is festhet. De a forgatókönyv nem műfaj. A filmcsináláshoz viszont rengeteg pénz kell. Azt hiszem, a pénzügyi korlátok közül nálunk csak Szabó István tudott kilépni. Ő nagy körön fut. De a nagy körön futás is egyfajta korlátot jelent, éppen a terjesztés szempontjai miatt. A történelmi tények nem valódi korlátok. A Szegénylegények például tele van anakronizmussal. Amikor a film játszódik, nem volt még például csendőrség. Vagy a Latinovits-figura története – ott ugye arról van szó, hogy azzal gyanúsítják, megölte azt az embert, akinek a nevét fölvette – egy orosz tábornok története a sztálini időkből. De maga a színhely, a vár is anakronisztikus. Minden filmem áltörténelmi film, magára húzott egy kosztümöt.

Mi szerint választotta ki a kosztümöt?

– Ez sokszor a véletlenen múlt. A Még kér a nép idején én már Olaszországban éltem, és ott jöttem rá, hogy rohadtabb dolgot, mint a korai, gyilkos kapitalizmus, a föld nem hord a hátán. Pontosan fedi a valóságot az a mondás, hogy a tulajdon lopás. A politika pedig nem más, mint az a lehetőség, hogy belekerülj abba a körbe, amelyiknek módja van lopni. A Még kér a nép ebből a felismerésből született, mégis egy véletlen folytán, hogy ugyanis Hernádi Gyulának a kezébe került egy kis füzet, amely a századfordulós agrármozgalmakról szólt a maguk szektaszerűségével, rítusaival, munkásmozgalmi imáival. A Fényes szelek viszont nem véletlen választás volt, hiszen 68-ban csináltuk: együtt voltunk Hernádival Párizsban, de akkor volt ugye a prágai tavasz is.

1992 után sokáig nem csinált önálló nagyjátékfilmet. Ebben volt-e szerepe annak, hogy már másként kellett beszélni, nem a parabolanyelven?

Biztosan volt szerepe benne. De inkább az volt a baj, hogy nem tudtam, milyen filmet kell csinálni ebben a korban. Nem tudtam, mi ez, ami nálunk történik. Azt hittem, ez itt más lesz, mint amit Olaszországban megtapasztaltam. Nem lett más. De nem baj, még mindig van egy régi Tóra-történetem, amit szívesen megcsinálnék – Benedek István Gábor írása. Igen ám, csakhogy én ezt a két „őrültet” képzeltem el hozzá, a Scherert meg a Mucsit, ők lennének a történet két főszereplője, a rabbi meg a katolikus pap. De nem vagyok biztos benne, hogy egy Tóra-történetet elfogadnak manapság, némileg ironikus hangvétellel.

Miért ragaszkodik az iróniához?

Mert nincs más lehetőség. Azon kívül, hogy hányingerem van, csak röhögni tudok. Egyébként is az, ami ebben a kis országban mostanában történik, már többször megtörtént a világban. És sokan regisztrálták már. Ha Hammetet olvas vagy Gardnert olvas, ha Hitchcokot néz, ugyanezzel a történettel találkozik. Azoknak a társadalmaknak a története ez, amelyek azt játsszák, hogy szabadok, holott nem azok. Ezeket a történeteket megcsinálták már. Lehet, hogy nekünk új, de ez nem elég. Amikor a Szegénylegények született, akkor a közönségnek még újdonság volt, hogyan van manipulálva a társadalom. A hetvenes évek fordulóján viszont már mindezt tudták. Ugyanígy: nem érdemes arról drámai filmet csinálni, ami ma Magyarországon történik, mert az én közönségem jobban tudja, mint én, hogyan születik ez a fajta társadalom.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2000/01 18-19. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2799