KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

        
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2000/április
KRÓNIKA
• N. N.: A 31. Magyar Filmszemle díjai
• N. N.: Képtávíró
• (X) : A Balázs Béla Stúdió története
FILMSZEMLE
• Schubert Gusztáv: Sodrásban
• Jeles András: Szemlélődés Játékfilmek
• Forgách András: A megtalált színész Játékfilmek
• Muhi Klára: Háromgarasos mozi Kisjátékfilmek
• Gelencsér Gábor: Romvirág Dokumentumfilmek
HORROR
• Varró Attila: Amerikai gótika Kosztümös horrorfilmek
• Pápai Zsolt: Rémségek kicsiny falva Az Álmosvölgy legendája

• Király Jenő: Rovareposzok Multiplex esztétika II.
ANIMÁCIÓ
• Reisenbüchler Sándor: A tengeralattjáró sárga mosolya A Beatles-kor alámerülése
• Kemény György: Öö Észt és lengyel animáció
• Hegyi Gyula: Kockáról kockára

• Bóna László: Bukás a győzelembe Sport a filmben
• Ardai Zoltán: Tüzes aréna Kokó és a média
• Zalán Vince: A tehetetlenség melankóliája Filmnapló
KÖNYV
• Kelecsényi László: Bővített újratermelés Filmlexikon
KRITIKA
• Reményi József Tamás: Magára maradt történet Jadviga párnája
• Fábry Sándor: Apád, anyád Mindent anyámról
LÁTTUK MÉG
• Bori Erzsébet: Szomorú vasárnap
• Déri Zsolt: A John Malkovich-menet
• Pohl Péter: Az élet egy füttyszó
• Turcsányi Sándor: Taxi, Madrid
• Gervai András: Alice és Martin
• Pápai Zsolt: A part
• Vidovszky György: Hurrikán
• Lévai Zsuzsa: Stuart Little, kisegér
• Mátyás Péter: A bennfentes
• Tamás Amaryllis: Hálószobák és előszobák
KÉPMAGNÓ
• Reményi József Tamás: Kolóniák

    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Multiplex esztétika II.

Rovareposzok

Király Jenő

A film és az ezredforduló – a végművészet végmitológiájának műfajai, hősei és szimbolikája.

 

A modern elitkultúrában a műfajok bomlása az egyéni kézjegy, a személyes írásmód vagy az izmusok előtérbe kerüléséhez vezet, a tömegkultúrában másodlagos, parazita képződmények települnek az ismert, megszokott műfajokra, amelyek cáfolják az egykori műfajképző reményeket illetve a csalódások feldolgozását szolgálják.

A rovareposz egyike a parazita műfajoknak, egyaránt lehet gyerekfilm vagy felnőttfilm, sci-fi vagy katasztrófafilm, rendőrfilm vagy tini-komédia, horror vagy fantasy. Az Egy bogár élete (LasseterStanton, 1998) például western, amelyet rovareposzként adnak elő. A lázadó hangyanép énekese hőskölteményt szaval: „Szóljon ez az eposz vitézlő hősökről, Hangyákat megmentő sáska-legyőzőkről!” A film a terrorizált város westernje, melyet a városi lány iránt néma szerelmet tápláló „törvényenkívüli” ment meg. A sáskabanda mexikói környezetből jön fel fosztogatni, a filmet westernzene kíséri. A rovarok átrágják magukat a műfajhatárokon, sőt, művészfilm és tömegfilm határain.

 

 

A háború vonzásában

 

A tömegfilm új virágkorának korai sikerfilmjei az egyén haragjáról és magányáról szóltak (John G. Avildsen: Rocky, 1976, Ted Kotcheff: Rambo, 1982, John Milius: Conan, 1982, Ridley Scott: Alien, 1979). A Terminátor (James Cameron, 1984), A Függetlenség napja (Roland Emmerich, 1996) és a Csillagközi invázió (Paul Verhoeven, 1997) már az általános mozgósítás hangulatát, a nagy kollektív nekibuzdulás ingerét, a bevetés mohó vágyát formálják harci filmekké. A rózsák háborúja (Danny De Vito, 1989) óta a szerelmesfilmet is egyfajta harci filmnek tekintik. A Csillagközi invázió az alapvető pacifista film, a Nyugaton a helyzet változatlan (Lewis Milestone, 1930), ellentéteként fejezi ki a békébe belefáradt közérzületet. „Lépjen be a hadseregbe, és mentse meg a világot!” Lódul a hatalmas hadi apparátus, és a nézők kedvencei megszállott arcot öltenek. Az óriásrovart legyőző Johnny Rico szerény büszkesége a Berlin eleste (Csiaureli, 1949) közkatonáját idézi.

A fegyvergyárosok háborúja kísérleti laboratórium, a fegyverkereskedőké piac-élénkítő eszköz, a politikusoké a legitimációs válságok gyógyszere. De mi a tömegek háborúja, mit vár tőle az egyén? A galaktikus invázió rovarözönében gyönyörködő mozinéző éppúgy használni akarja a maga tömegességében rejlő erőt, mint a parancsnokok seregeiket és a seregek arzenáljaikat. A hangyák nem tudták, hogy többen vannak, csak a sáskák ismerték a hangyák erejét. A tömegerő önfelismerése a cselekmény fordulata, a győzelem (Egy bogár élete). A Verhoeven-film végső hatóeleme szintén a rovarözön rettenetes fensége. Jönnek a rovarok, elözönlik a kietlen holdtájakat, körülvesznek s egyre többen vannak. Rovarok sereglenek a föld alól, ellepik a világot, a völgy forr mint egy katlan. A rovarözön képe figyelmeztet, hogy a fenség mindenkor sötét: a fenség elviselt iszonyat, az iszonyat elviselhetetlen fenség. A fenség, a szépséggel ellentétben, nem a miénk: a jövő nem az ember műve, de az ember az oka: a természet visszaüt az emberiségre, a társadalom pedig az egyénre, a katasztrófák kegyetlensége csak az emberek előző tetteinek esztelenségét, önzését és felelőtlenségét tükrözi.

A rovareposzok a fenség ambivalenciáján alapulnak, nem az iszonyat horrorján. Drágám, a kölykök összementek (Joe Johnston, 1989): indul a kis csapat, óriás őstájjá vált kiskerten kell átkelni, a rovarok hatalmasabb világban élnek, a rovarvilágba átlépő gyerekek fölé nagyszerű katedrálisként borul a padlásszoba, „A Holdat ilyen kicsin is ugyanolyannak látom!” Jack Arnold klasszikus alapfilmjének hőse is picinnyé zsugorodva, lefokozási folyamat végpontján pillantotta meg a kozmosz végtelenségét s a maga szabadságát (The Incredible Shrinking Man, A hihetetlenül zsugorodó ember, 1957).

Az emlősdimenziót olyan lény uralja, akinek minden erénye termékeibe helyeződött át, ő maga nem tud pompázni, nagy lenni, s ezért nyugton lenni sem. A rovareposz a revitalizációs vágy megnyilatkozása. A mikrokozmoszba visszahúzódva még megőrizhető a makrokozmoszban elveszett fenség, a mikrokozmoszban a fantázia sem a realitás ellentéte. A Drágám, a kölykök összementek hangyája feláldozza magát emberi barátaiért, ilyet ma már csak egy rovar tesz, ki más lenne önzetlen, a nagyság piciny férgek privilégiuma. A Mimicben az élet ősszentélyét, az új népet, sátáni fajt keltető föld alatti katedrálist, a rettenetes fenség csarnokát kell elérni és felrobbantani (Guillermo Del Toro, 1998). A Jurassic Park 2-ben (Steven Spielberg, 1997) és a Godzillában (Roland Emmerich, 1998) hasonló módon kell megsemmisíteni a foganás misztériumát, hogy újrakezdődjék a prózai élet. Rovarok hozzák vissza az emberi nem archaikus vándoréveit és a népek csatáját, s az embernek azért kell beférkőznie a rettenetes fenség szentélyeibe, hogy szétzúzza őket, megmentve az eposztalan köznapiságot.

A Csillagközi invázió – és általánosságban a hetvenes évek óta a sci-fit a háborús eposz alibijeként használó szuperfilmek – három filmtörténeti előzménye és közvetlen vagy közvetett forrása a bolsevik esztétika, ahogy a Jégmezők lovagjában megjelent, a náci esztétika Leni Riefenstahl-féle formája Az akarat diadalából (1934) és az inváziós katasztrófafilm, melyet a japánok atombomba-élménye és az amerikaiak orosz-pszichózisa ihletett az ötvenes években. Verhoeven ezt az ironikusan felelevenített örökséget a mai birodalmi-zsarnoki és kollektivisztikus-fegyelmező tendenciák érzékeltetésére használja. Nem léha paródiát csinál, pontosan kivonatolja a gyakran híradónak, hírcsatornának álcázott katonai propaganda retorikáját. A félelmesen ragyogó militarista pompa lélektelensége már eleve groteszk.

A Tarantulában (Jack Arnold, 1955) és az Őket! (Them!, 1954) című Gordon Douglas-filmben a pókok, rovarok óriássá nőnek. Eddig mi tapostuk a rovart, most fordul a kocka. A különböző lények eltérő érdekei és közös kegyetlenségük általában kiegyensúlyozták egymást, míg egyszer az egyensúly felborult s az egyoldalúság nagyítója alá helyezte a minden viszonyban lappangó kegyetlenséget. „Egyesek szerint a természetbe való beavatkozásunk bőszítette fel a rovarokat, és az élni és élni hagyni politikája előnyösebb lett volna, mint ez a háború.” – mondják a Csillagközi invázióban. A rovar az ember konkurense, de a mi társadalmunk a vetélkedésre épült világ, nem a rovarok, az emberek azok, akik egymástól is szorongást keltő rovartávolságban vannak. Az inváziós sci-fi rovarfóbiája a konkurens lény idegenségének egyoldalú észlelése: csak benne látjuk a szörnyű távolságot, magunkban nem. A szörnyperspektíva tévedés, de ha az ellenfelek már megtizedelték egymást, igazolódik, sorssá válik a gyűlölet.

Egymás által tükrözött illúzióvilágok uszítják a lényeket. A Drágám, a kölykök összementek kertjében a rovar az óriás és az ember az apróság. „Neki mi vagyunk a rovarok.” A Z, a hangyában, ahol a hangya emberi, a termesz az óriás, a biorém. A Drágám, a kölykök összementek a baráti hangyával szembeállítja az önző és destruktív skorpiót. Az Egy bogár élete végén a hangyák által a madárfészekhez csalt zsarnoki sáskavezért a fiókák falják fel. A hangyák számára óriás volt, a madárfészekben bébiétel. A Z, a hangya hangyahercegnője lenézi a munkásokat, a darazsak lenézik a hangyahercegnőt, végül a boldogulás útjára vezetett hangyanép egésze kicsi folt lesz, emberi táj bontakozik ki, New York sziluettjét látjuk. A rovarkánaán emberszemmel szemétdomb. A Sötét zsaruk végén univerzumunk, melyben a macska nyakéke rejt egy másik univerzumot, maga is játékszer egy további univerzumban.

 

 

A közkatona apológiája

 

A frontélmény a könyörtelen világ képe, amelyben nem lehet hibázni, elkerülhetetlen a tökély, ez a létezés egyetlen lehetséges módja, mert az első hiba maga a halál. Az emberiség léte forog kockán, a közös sors diktálja az egyénit és az egyén sorsa a feladatait. A feladat szükségszerűségének érzése megvált a „helóták” életét uraló konvencionális örömöktől, nemcsak az álszükségletek pótkielégüléseit, a valódi szükségleteket is legyőzi a tett, az eredményesség, a hatásosság, a mozgás, a funkció öröme. A vulgáris filmkultúra az ellenválasztások mitológiája. A fogyasztás, a birtoklás, a szórakozás többé nem igazolja az életet. Szülei tanulni és nyaralni hívják, Johnny Rico azonban harcolni megy. A szórakozás, a szabadidő eltűnt, a katonák szolgálni akarnak.

A Verhoeven-film első fele a fegyelmezés története. Rasczak tanár megfegyelmezi a lelkeket, Zim tizedes pedig a testeket. „Fájdalom csak a fejükben létezik!” – ordít a tizedes. A felszabadító, motorizáló drill megszabadít a kételytől. A „kételkedem, tehát vagyok” filozofikus és francia axiómáját leváltja a „nem kételkedünk, tehát vagyunk” pragmatikus és amerikai axiómája. Nem kételkedem, tehát veletek vagyok, s együtt legyőzhetetlenek vagyunk!

A Csillagközi invázió John Ford Apacserődjének (1947) sci-fi-változata. A központ rossz döntéseket hozó hatalmasai már az Apacserődben is vesztett csatákért felelősek. Mindkét filmben sziklás szoros csapdájába kerül a csapat, kiszolgáltatva az ellenség túlerejének. A végső harc színhelye a sci-fiben is az indiánháborúk segítséget váró, ostromlott erődjének felel meg. Mindkét filmben van egy függetlenül cselekvő, helyi parancsnok, akit bálványoznak a katonák. Ő a fiatal katona nevelője s hatáskörében válik lehetővé a közlegény és a magasabb társadalmi helyzetű leány szerelmi beteljesedése. Az Apacserőd a közkatona dicsőítése: ő a hadsereg, s szerénysége és szívóssága a nemzet jólétének és terjeszkedésének alapja.

 

 

Ember és rovar cserebomlása

 

A Z, a hangya egyik jelenetében, a hangyányi Woody Allen panaszolja neuraszténiásan: „Úgy érzem, hogy az életem jelentéktelen!” „Se különleges képességeim nincsenek, se szerencsém.” – állapítja meg a közkatona, a gyalogos, a kudarcos kisember: Johnny Rico. A Verhoeven-film hőse meghatóan szeretne valakivé, valamivé, hőssé, szerelmessé válni. Ám a film végén, a dicsőség csúcsain, arctalanabb mint a kudarcok és válságok idején. A sci-fiben nem egy-két varázstárgy tűnik fel, mint a mesében, a különleges tárgyak próbára tevő világtakaróvá válnak, tárgyi labirintus a világ, melyhez másféle lények végül jobban alkalmazkodnak, mint az ember (Wachowsky testvérek: Mátrix, 1999). A rovaregzisztencia az új sikerreceptek egyike egy olyan világban, ahol résekben kell élni, mert az egymásba kapcsolódó, önjáró apparátusok dominálnak s eszközfunkciója szavatolja a lény létjogát. Rést keresünk magunknak, nem az élet értelmét. A Z, a hangya deviáns rovara emberi nagyságról, szabadságról, egyéniségről és eredetiségről álmodik, miközben az emberfilmek hőserénye a csövekben, alagutakban nyomuló, szűk réseken átpréselődő, lapító szívósság és tűrőképesség (John McTiernan: Drágán add az életed!, 1988, James Cameron: Titanic, 1997, Mimic, 1999). Emberek és rovarok keresik egymást, cserélgetik tulajdonságaikat. „Ők imitálnak minket, mi meg őket.” – mondják a Mimic rovarbűzbe rejtőzködő hősei.

A rovarállam, a Penge (Stephen Norrington, 1998) vámpírállamával szemben nem az egyén bestiális alávetésén, hanem eltűnésén, a tökéletes eltömegesedés beteljesülésén alapul. „Nincs éntudata, nem ismeri a félelmet, nem ismeri a halált, épp ezért tökéletes, önzetlen tagja társadalmának.” – jellemzi a rovart a Csillagközi invázió biológusa. A lét ára a lemondás, a siker ára a sikeres lény semmissége. A rovar megoldotta a létfeladatot, biztonsággal tud lenni, de nem tud más lenni. Hüllők és rovarok versengnek napjainkban a fantasztikus filmmitológia sztárszerepéért. A hüllő a magányos nagyságot, a rovar a szívós kicsinységet képviseli. Az előbbi a kiválás, az utóbbi az egyesülés genezisét állítja elénk. A szokványos állat, a kutya és macska mint a családi filmek pojácája, vagy a ragadozó mint az egzotikus útifilmek attrakciója, tükörkép, az ember karikatúrája, az embert utánzó rokon. A rovar nem önmagában jelentőségteljes lény, a rovarok betűkként nyüzsögnek s csak népük értelmes szöveg, kinyilatkoztatás. A rovar jelentéktelenségéből azonban olyan erő épül, melyet az ember irigyel és csodál. A rovar-rém lényege, a klasszikus horrorfilm romantikus monstrumával ellentétben, nem a bosszúálló tombolás, hanem a csendes, pontos, kíméletlenség, a szívós jelentéktelenség. A régi szörny bosszúálló anarchista, a rovar-rém könyörtelen szervezetember, vonalhű pártember.

A XX. század mitológiájában, az előző század vélekedésével ellentétben, a nagy idők kis embereket igényelnek. Johnny Ricoról és a rovarokról is elmondják, hogy kicsi az intelligenciájuk, de sikeresek. A vizsgákon Rico a leggyengébb, odakinn a fronton ő a legjobb, a sikeres túlélő. A Mimic hősnője így jellemzi a rovarállamot: „Egyszerű rendszer. A túlélésre van kitalálva. Tökéletes és gyönyörű.” Az elitcsapat harcosai a rovarerények, az osztatlanság, fegyelmezettség, egységes irányítás, feltétlen alkalmazkodás, tökéletes csapatmunka által nyerik meg a háborút. Végül rovarabbak a rovaroknál.

A Csillagközi invázió és a Mimic hősei a rovarvilág közepét keresik. Végig kell járniuk a labirintust, hogy győzhessenek. A Sötét zsarukban el kell nyeletni a rovar által, mely csak belülről elpusztítható. A vereségek idején a rovar ölt emberbőrt, a győzelem pillanatában az ember rovarbőrt: az emberi kétely szétrobbantja a rovarlét hódító spontaneitását.

 

 

A rovar életfilozófiája

 

A Sötét zsaruk sarki rendőrét ismeretlen világba avatja be mestere. „Meg kell szakítania minden emberi kapcsolatát.” – közli a mester. A valóság az emberi életről lemondó harcosok privilégiuma. A Sötét zsaruk járókelői a Csillagközi invázió „helótáinak” megfelelői, akik csak élnek és dolgoznak, illúzióvilág foglyai. „Maga a rendszeren kívül és fölött áll… túllépett rajta… mi vagyunk az alany nélküli mondat… mi vagyunk a fekete ruhások… a gondoskodók…” – oktat a mester. Öldöklő csaták folynak Manhattan utcáin, de a sötét zsaruk kioltják a tanúk emlékezetét. „Ezek az emberek itt csak addig boldogok, amíg semmit sem tudnak az egészről.” Fáradt, közönyös nép vonul el a Pengében is a vámpírok és áldozataik mellett. A Penge népe nem veszi észre a borzalmas valóságot, a Mátrix népe továbbra is köznapi teendői után szalad, s nem ébred rá, hogy mindez már nem létezik. Az Egy bogár élete hangyanépét illúzió mozgósítja. „Mért nem mondod meg nekik az igazat?” – kérdik Fürge hangyát. „Azt nem lehet, mert az igazság szörnyű!” – „Az ember okos lény, de nagy tömegben buta és hisztérikus állat.” – mondják a Sötét zsarukban.

„Új világot csak féreg alkot, nem oroszlán.” – hirdeti Madáchnál a svábbogarak kara, de míg régen a világgal elégedetlen magányos én tekintette igénytelen környezetét szellemi rovarvilágnak, ma az önmagát nehezen viselő én látja rovarnak magát. A Blue Velvet (David Lynch, 1986) elején látott svábbogár-nyüzsgés a belsőben mocorgó sötét erők nyugtalanságát képviseli. A rovareposzok megszólító erejének forrása az én csúszómászó része.

A rovar nem más, mint az élet rút igazsága, mely fantasztikus látogatóként érkezik. Irigyelt és undorító, csodált és megvetett dolgok, a nyers, vak, alternatívátlan vitalitás mindenek feletti őserejének szimbóluma.

„Az élet természeténél fogva mocskos, kegyetlen és rövid.” – mondja a Mimic professzora. E filmben a Manhattan sikátorait elborító szeméthegyek vizuálisan motiválják a rovarinváziót. Ha a Föld szemétdombbá válik, eljönnek a rovarok. A rovar a piszokban él, a rothadás és szenny világának lakója, de – a vulgáris mítosz ősi biológiája szerint – az élet csírája a piszokból született, és az új mítoszban is a piszokból születik újjá. „A bogarak dögön élnek, zabálnak és fertőznek, más fajok halála nekik lakoma.” – halljuk a Sötét zsarukban. Az élet ősaktusa a bekebelezés, az érintkezés alapegysége az összeütközés. A Cápa-típusú thrillerek váratlan képváltásai a nézőnek az események elé való erőszakos odalökését szolgálták. Ezt a fogást fejleszti tovább Robert Rodriguez: FacultyAz invázum című filmje (1997), melyben most már bármely emberi találkozás felüvöltő zene által kísért hirtelen képváltással sokkíroz, mint Spielbergnél (1975) a cápa megjelenése. Az a figyelmetlen és kegyetlen mód, ahogyan Rodriguez iskolásai végigmennek a folyosón, többet mond el a mindennapi életet átható agresszivitásról, mint a sorozatgyilkos-krimik kegyetlenkedései. A lökés, ütés, rúgás figyelemfelhívó és rangjelző jelek, a kommunikáció bevezető szakaszai. Az emberek nem találkoznak, hanem becsapódnak, mint a meteor. Minden haladás átgázolás és minden akció a kegyetlenség kirobbanása. „Ebben a világban rovar a rovarnak farkasa.” – magyarázza a hangyákat adóztató sáskavezér (Egy bogár élete).

Cronenberg legye savat köp, s a szétmart maszattá lett, legyőzött világot falja (David Cronenberg: A légy, 1986). A Mimic éjszakai sikátoraiban a gyanútlanul megközelített emberlény egyszerre szétnyílik, s a hús és nyálka obszcén tátongásában alakul támadó rovarrá. Az emberi forma nyugalmi állapot, melyet az akció, a tett, a harc pillanatában levet magáról a rovar. „Én eszlek meg, vagy te eszel meg. Ez az egyszerű logika irányítja a rovarok törzsét.” (Sötét zsaruk) A rovareposzok szörnye hódító, szaggató, taroló gép. Verhoeven különösen hangsúlyozza gépiességét. Nemcsak a világot változtatja szemétté, önnön idejének, létének is kegyetlenül hatékony, de közönyös darálója. A rovar szívós igénytelenséggel nyomul, és puritán objektivitással öl. Az ölés a rovarháborúban az élet, s nem a lélek aktusa. A rovareposzok kegyetlenségkoncepciója szerint a rovar nem gonosz, a gonosz bukott jó, az élet objektív kegyetlensége túltesz a gonoszon. Lehetséges egy olyan világ, amelyben senki sem bűnös, mégis rosszabb, mint bármely más világ. Ha pedig a rovarfilmek szociobiológusainak elemzései helyesek, akkor ez a világ maga a valóság.

Susan, a Mimic-hősnő, tisztelettel szól a rovarokról: „Ők már akkor várakat emeltek, amikor a dinók még kis gyíkok voltak.” A Verhoeven-film is a rovarvilág vénségét hangsúlyozza. A rovar a kivonatolt őserő, mely nem isteni és dicső. A rovarok a normális világ felszíne alatt zajló elfelejtett háborút képviselik, melyre az ember ráépítette a vágyat és a hűséget, sötét eredetüket és kegyetlen alapjaikat feledő erényeket. A rovarok sötétben élnek, nélkülözik a szellem világosságát, mely felismeri a szépet és minden életet őriz. A szellem az élet lovagias formája, mely tekintetbe vesz minden más életet. A szellemtelen lélek csak mohóbb, második gyomor, mely kizsákmányol, szétmar, s előbb áldoz fel magának bárkit, mint magát vagy a maga legcsekélyebb előnyét a minden élet számára kedvező világért.

A világszeretettel párosuló öngyűlölet vagy a világgyűlölettel párosuló önimádat a nárcizmus mániás és depresszív szakaszai. A rovarregény a depresszió kifejezése, a rovareposz a mániáé. A rovareposzok harcos népei nem az ember nagyságát vagy a társadalom becsületét nyerik vissza, ellenkezőleg, az aktív, de reménytelen kor a lényegvesztés árán akar létet nyerni, a nyers élet megmentése az ideálja.

A légy (Kurt Neumann, 1958) hőse cédulát dug ki az ajtó alatt. „Helen! Valami elromlott.” A nagy kísérletben valami elveszett, s két féllény, egy légyagyú ember és egy emberagyú légy keletkezett. A légyférjjel szembesülő feleség elájul, a tudós pedig rombolni kezd. Aki megmutatta a légy-lényeget, nem élhet tovább, nem is akar. Hősünk gépeket rombol: elpusztítja a technikát. Kéziratokat éget: elpusztítja a tudományt. Betakart fejjel rejtőzködik, végül elpusztítja magát. A Neumann-film tanulsága még az, hogy van bennünk valami feltétlenül elfojtandó, valami végső, örökké rehabilitálhatatlan erő.

Kafka novellahőse rovarként fekszik az ágyban, s csak kiürült, lélektelen testét küldi ki maga helyett a világba. Az én születés előtti állapotban van, a múmiaszerű közszereplő halál utániban (Lakodalmi készülődés falun). Az átváltozás Gregor Samsája Oblomov egy új évszázadban, Oblomov nyugatabbra. Az elvárásoknak ellenálló heverésző Oblomov Kafkánál rovar, mert maga sem elégedett magával. Egyén és közösség ősidőktől egyetértett abban, hogy a természeti ösztönörökség eme rovarlétre emlékeztető része feltétlenül elfojtandó. A rovareposzok kultuszával váratlan fordulat történt: a társadalom arra jelenti be igényét, amit korábban tiltott. A közösség egyszerre nyilvánossá teszi, amit az egyén szégyenkezve rejtett. A társadalom még azt is emancipálja az egyénben, amitől ez maga is retteg. A végső elfojtandó felszabadításával az eddigi emberi történelemnek vége. „Rovar vagyok, aki álmában ember volt, és jó volt neki, de az álomnak vége, mert felébredtünk.” – búcsúzik A légy című Cronenberg-film hőse.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2000/04 25-29. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2892