KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2000/november
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• Ádám Péter: Claude Sautet (1924–2000)

• Forgách András: Az utolsó jakuza A Kitano-kollekció
• N. N.: Kitano Takeshi
FESZTIVÁL
• Schubert Gusztáv: Elsüllyedt mozi Velence
• N. N.: Az 57. velencei filmfesztivál díjai
MAGYAR MŰHELY
• Bakács Tibor Settenkedő: Elveszett ifjúság Petőfi '73–2000
• Gazdag Gyula: Helyszíni szemle
• Muhi Klára: Gorbacsovon innen, gvantanamérán túl A kis utazás

• Bikácsy Gergely: Vén újrealizmus? A filmtörténet börtönében
• Kömlődi Ferenc: Túl a biológián Evolúciós filmmesék
• Varró Attila: Kívülállók X-Men; Dogma
• Bóna László: Kalandterápia Túlélőtévé
• Turcsányi Sándor: Tücskök, hangyák, méhecskék kalandorok kíméljenek!
• Nánay Bence: Tanmese George Lucas, a világjobbító
• Tanner Gábor: Torreádorsirató Ladislao Vajda
• Bán Zoltán András: Egy centiméter A harmincas évek filmzenéi
KÖNYV
• Kelecsényi László: A nagy szürke Balogh Gyöngyi–Király Jenő: „Csak egy nap a világ...”
FESZTIVÁL
• Varró Attila: Családi körképek Karlovy Vary
KRITIKA
• Varga Balázs: Magányos lovag Aranymadár
• Báron György: Vissza az ólomidőbe A lövés utáni csend
• Bori Erzsébet: Vízicsoda Tuvalu
LÁTTUK MÉG
• Pályi András: Hétfő
• Békés Pál: Szerelmem szelleme
• Glauziusz Tamás: Végső állomás
• Bori Erzsébet: Angyal a lépcsőn
• Köves Gábor: Shaft
• Pápai Zsolt: Csapás a múltból
• Kovács Marcell: Horrorra akadva
• Hungler Tímea: Cool túra
• Korcsog Balázs: Sakáltanya
• Mátyás Péter: Robbanáspont
KÉPMAGNÓ
• Reményi József Tamás: Selejtező

    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Krónika

Claude Sautet (1924–2000)

Ádám Péter

 

Az élet dolgai című 1969-es filmjében lassított felvételen látni a karambolozó főhős (Michel Piccoli) életének végtelenségig nyújtott utolsó másodperceit. De mintha – néhány fiatalkori filmjétől eltekintve – Claude Sautet egész életműve is egyetlen hosszúra nyúló jelenetet rögzítene, egy társadalmi réteg, a francia középpolgárság lassú haláltusáját. Annak a süllyedő világnak az agóniáját, amelynek a hetvenhat esztendős korában elhunyt rendező egyszerre volt érzékeny krónikása és kritikus megfigyelője.

Sautet, aki Claude Autant-Lara asszisztenseként kezdte a pályát, egyik legnagyobb tudású rendezője volt a francia filmszakmának. Nem volt olyan roskatag filmterv vagy rozoga forgatókönyv, amelyet tanácsaival és ötleteivel ne tudott volna ismét talpra állítani. Nemhiába nevezte Truffaut „a forgatókönyvek foltozóvargájának”.

Jóllehet Sautet a saját filmjeinek forgatókönyveire is nagy gondot fordított, hiba volna a jól megírt script, a dialógus felől közelíteni a műveihez. Ő nem is annyira a pergő párbeszédeknek, mint inkább a szavakba nem foglalható érzéseknek, a sokatmondó csöndeknek, a fájdalmas hallgatásoknak volt a mestere. És a legjobb filmjei – mint például az 1991-es Dermedt szív vagy utolsó alkotása, az 1995-ös Nelly és Monsieur Arnaudnem is annyira a cselekménnyel, mint inkább sajátos hangulatukkal, különleges atmoszférájukkal ejtenek rabul.

Ez a pasztellszínekkel dolgozó „impresszionizmus” azonban Sautet-nál párhuzamos a megfigyelés szinte szociológiai alaposságával. Talán nincs is rajta kívül még egy rendező, aki ennyi gyöngédséggel, ennyi ironikus elfogulatlansággal örökítette volna meg a hetvenes-nyolcvanas évek francia burzsoáziájának diszkrét báját. Bár az is igaz, hogy az az aggályoskodó precizitás, amellyel hőseit a társadalomban elhelyezi, olykor csaknem nevetségessé válik: van abban valami parodisztikus túlzás, ahogyan a gondtalan jómódban élő középkáder hősei az élet nagy válságait elemzik a bisztrók és kávéházak gomolygó cigarettafüstjében.

Claude Sautet a francia lélekelemzés nagy hagyományának volt folytatója; s bár sokszor sütötték rá az akadémizmus meg az ódivatúság bélyegét, klasszikus veretű filmjeivel (és ezt a Delluc-díjtól a Cèsarig ívelő elismerések is bizonyítják) jó ideje mintája, mércéje, valamiféle archetípusa a francia játékfilmnek. Nemhiába mondta Jacques Rivette – bár igaz, egészen más összefüggésben –, hogy „olyan érzése van az embernek, mintha Franciaországban minden második filmnek Claude Sautet volna a rendezője...”


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2000/11 03. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3102