KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

   
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2000/november
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• Ádám Péter: Claude Sautet (1924–2000)

• Forgách András: Az utolsó jakuza A Kitano-kollekció
• N. N.: Kitano Takeshi
FESZTIVÁL
• Schubert Gusztáv: Elsüllyedt mozi Velence
• N. N.: Az 57. velencei filmfesztivál díjai
MAGYAR MŰHELY
• Bakács Tibor Settenkedő: Elveszett ifjúság Petőfi '73–2000
• Gazdag Gyula: Helyszíni szemle
• Muhi Klára: Gorbacsovon innen, gvantanamérán túl A kis utazás

• Bikácsy Gergely: Vén újrealizmus? A filmtörténet börtönében
• Kömlődi Ferenc: Túl a biológián Evolúciós filmmesék
• Varró Attila: Kívülállók X-Men; Dogma
• Bóna László: Kalandterápia Túlélőtévé
• Turcsányi Sándor: Tücskök, hangyák, méhecskék kalandorok kíméljenek!
• Nánay Bence: Tanmese George Lucas, a világjobbító
• Tanner Gábor: Torreádorsirató Ladislao Vajda
• Bán Zoltán András: Egy centiméter A harmincas évek filmzenéi
KÖNYV
• Kelecsényi László: A nagy szürke Balogh Gyöngyi–Király Jenő: „Csak egy nap a világ...”
FESZTIVÁL
• Varró Attila: Családi körképek Karlovy Vary
KRITIKA
• Varga Balázs: Magányos lovag Aranymadár
• Báron György: Vissza az ólomidőbe A lövés utáni csend
• Bori Erzsébet: Vízicsoda Tuvalu
LÁTTUK MÉG
• Pályi András: Hétfő
• Békés Pál: Szerelmem szelleme
• Glauziusz Tamás: Végső állomás
• Bori Erzsébet: Angyal a lépcsőn
• Köves Gábor: Shaft
• Pápai Zsolt: Csapás a múltból
• Kovács Marcell: Horrorra akadva
• Hungler Tímea: Cool túra
• Korcsog Balázs: Sakáltanya
• Mátyás Péter: Robbanáspont
KÉPMAGNÓ
• Reményi József Tamás: Selejtező

    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Magyar Műhely

Petőfi '73–2000

Elveszett ifjúság

Bakács Tibor Settenkedő

A hetvenes évek örökkévalóságában ellenméreg volt egy nylonharisnya vagy egy farmer olaszból. Meg az elorzott ifjúság lágerfilmjei: a Sípoló macskakő, a Jutalomutazás.

 

Itt ülök a Balaton partján a MÚOSZ üdülő parkjában, szakszervezetileg nyaralok, elvtársak, polgártársak, s nem hiszek a szívemnek. Nosztalgia érzés dereng a sárguló levelű nyárfák hegyén. Az ablak nem nyílik, az ágy kényelmetlen, a pók izgága a sarokban, a menzán mindig disznóhúst adnak, s mindig másként hívják, egyszer például hagymásrostélyosnak. Azonnal tudtam, ez a hetvenes évek dereka, amikor a szeme sem rebbent annak, aki a sertéshúsra ráfogta, hogy marha! Elérzékenyültem, mert akkor voltam fiatal, lettem érett, társadalmilag-szexuálisan-ideológiailag. Például a KISZ-ben győztek meg arról, hogy nincsenek angyalok, hisz számtalan szovjet űrhajós járt fent s még senki nem látott egy angyalt sem. (Ez gyönge poénnak tűnik, pedig tényleg ezt mondták, és meggyőzhető voltam, főleg, hogy egyetemre készültem.) Fontos kor volt nekem, nekünk, annak ellenére, hogy éreztük mindannyian, egy fikarcnyit sem számítunk ennek az országnak. Inkább Szabad Európán hallgattuk a Csekét, s Zánka helyett Siófokon lógtunk, az első cigi meg albán márkájú volt, Porti. Az egyik csajomnak meg munkásőrparancsnok volt az apja, mégis összejöttünk. Nem számítottak az ősök, röhögtünk rajtuk, ugyanakkor nem gondoltuk, hogy vége lehet annak a kornak, ahol elvont fogalmakban, ang.szoc. nyelven, mozaikszavakkal beszéltek. Tímár Péter Egészséges erotikájában a „gusztus 20”, vagy Hofi cocializmusa, esetleg a Jeles András Álombrigádjából ismert író-olvasó találkozókon felcsendült művész-elvtársak köszöntés tökéletesen kifejezte azt a nyelvi eltévelyedést, amit a marxizmus-leninizmus okozott az utolsó csatlós országában. Békeharcot vívtam én is, Vietnamba én is küldtem takarót, de ez már a fejlett szocializmus korában történt, amikor a gázálarctáskán az atomcsend jele volt a baloldali lázadás maximuma. A menők már akkor is guevarás pólót hordtak. Amúgy termelőerőnek és szövetséges osztálynak is pocsék voltam, s a munkatáborokból vagy hazaküldtek, vagy stoppal elszöktem. A szülőket behívatták, bementek.

Igen, a Sípoló macskakő pontos és hiteles film volt, még most is az, európai idő szerint 2000-ben, magyar idő szerint a Balaton partján 1970-ben – megállapíthatom. Annak idején éreztem, láttam, tudtam is, furcsa kompatibilitás révén, hogy filmes alkotó és az ő célzott nézője értette és kívánta egymást a mozivásznon. A világot aszerint is ismertem, ahogy a magyar film mutatta, s a világ is tükrözte a mozit. A hetvenes években tört ki az arc forradalma. A hetvenes évekre valami mégis csak átszivárgott a kapitalista individualizmus és a fogyasztói társadalom pornográfiájából, de az is lehet, hogy csak a nagy kollektivizálás feküdte meg osztályöntudatunkat, amivel szemben ellenméreg volt egy nylonharisnya vagy egy farmer olaszból. Három évente egyszer, dugipénz a tubusban.

Ez a kialakuló arc látható ellentétben van az őt vizslató struktúra arcával. Dárdayék Jutalomutazásában ezek az arcok pártvonalon szerveződtek, ami mögül kiütött a paraszti sor és a jóféle pálinka. Ma már lehetetlen elképzelni, miként vették rá a „színészeket”, hogy magukat, a saját arcukat adják egy kor szigorú gúnyrajzához. Az ábrázolás pontossága és abszurd humora múlt a szerep és az antropológiai adottság együttes fennállásán. A párttitkár kövérsége és tahósága maga volt a hatalom által megengedett divatos esztétika, amit alig oldott a vörös színű nyakkendő irdatlan csomója. S lehetett őt fényképezni, megkérni önnön szerepére. Ma egy milkás vállalkozó tudja, hogy kinézhet hülyén is. Akkoriban ez nem számított, mindenki hülyén nézett ki, leginkább a téesz-elnök, és követendő minta volt. Ezért is szerettük otthon anyánk nylonharisnyáját és a Mick Jaggert, hiába nézett ki tényleg hülyén. A kulturális szakadék tömeg és vezetője között kétségtelenül kincsesbányája volt a szatírának. Sára Sándor Holnap lesz fácánjában elég volt felvenni az alapstruktúrát (láger-kemping-üdülő), s ezek az antihumánus struktúrák minden személyes viszonyban (hol dugjunk, kivel s mennyit?) megadták a borzalom humorát. A párt ott volt minden szerelmes csókban és ejakuláció praecoxban. Az alaphelyzet és a benne vergődő karakter Dárdayék filmjében is mindig hozta a neki megfelelő nyelvi alapot (hogy nosztalgiázzam marxista filozófiából), vagyis azt és úgy mondta, ami megfelelt a párnája alatt őrzött ideológiai kézikönyv kívánalmainak. „Egy kisfiú, aki jól tanul, szépen zenél, jó úttörő, s a szülei munkás-paraszt származásúak, olyat keresünk!” Mehet Angliába, el innen, bele a szabadságba, harminc napra. A tét nagyságát ma már nem értjük.

Ez a magára talált és kereső arc a tekintetében volt a legérdekesebb. A Sípoló macskakő egyik jelenetében éppen parancskihirdetésén vesz részt a tábor vezetősége, velük szemben a diákok, körben a láger – ahogyan Magyarország és az egész Keleti Blokk a lágerpihenés és a lágerélet esztétikájában lézengett –, hangosbeszélőn épp megtiltják az alkoholfogyasztást, ellenkező esetben fegyelmi bizottság, s az ország összes iskolájából... Állnak a fiúk a kopasz zászlórúd előtt, hosszú a hajuk, befelé néznek, sötéten és megfejthetetlenül. Igen, ez a tekintet hiányzik minden, a hetvenes évekre visszagondoló későbbi filmből. Ami nem kritikai vágás, hanem a film konkrétságának és társadalmi- ideológiai közegébe ágyazottságának („a film az ideológia leghatásosabb fegyvere”) félelmes ténye. Ma már a Vörös Október Ruhagyár termékeinek rosszul szabottsága is probléma a magyar film számára (stilizálás, mint eszköz), vagyis a pantalló, a köpeny, a dorkó az antiesztétikus rendszer emblémái, ugyanakkor a tekintet mélységének magyarázó okai is. Emiatt a hetvenes évek magyar filmjei, a Budapesti Iskola fikciós-dokumentarista remekei történészi és pszichológiai forrásként tekinthetőek a korra vonatkozólag. Hogy mi is volt a cocializmus? Általuk tehát megmagyarázható olyanoknak is, akik nyolcvankilenc után születtek. Arról persze fogalmam sincs, hogy a valóság abszurditása vicces-e az Úr 2000. évében, amikor a virtuális tér abszurditása foglalkoztat mindenkit. Sokszor az az érzésem, hogy a mai fiatalok számára egy sertés tokájú párttitkár ugyanolyan Beavis és Butthead, mint amit a rajzfilmcsatornán látnak. Vagyis csak a valóság rettenete – a kövér párttitkár jelentése: egy buta, aljas, rossz modorú ember uralma a többség felett – hiányzik a képzeletükből.

Még valami aprót és nagyon szomorút. Nézem a Petőfi '73-at, életemben másodszor, a két nézés között több mint húsz év. Nincs abban semmi túlzás, hogy a forradalmi érzés pátoszát és szabadságát ez a rejtjelezett iskolai színmű jelentette számomra. Sőt, az utolsó jelenet, amiben elcsendesül végleg Európa, a korai rezignáció alapélményét is társította forradalmi internacionalizmusom mellé. Magyarnak lenni rendkívüli és tragikus érzés! A hallgatás és a lázadás férfias pátosza. Ki érti manapság, hogy az amúgy nem mindenben frankó Illyés Gyula jelentette ezt nekem Tihanyban. A film nézése után egy titkos szekta tagjává váltam, aki hajlandó figyelni, érteni, s ráadásul egy nyelvet beszélünk. A mozi tényleg ópium. Húsz évvel később tisztán látszik, mily nevetséges és forró egy szabadságszerető nép mesejátéka a történelem palettáján. Isaszeg, Bicske, Pákozd, mintha a pap a nép nyelvén szólna. Hát ez mára lepattant, aljas csalásaként a filmnek, mely konkrét és részrehajló a korral szemben, amiben fogalmazzák.

S e nevetségesség mögött még mindig ott sejlik a hetvenes évek, mind itt a magyar tenger partjainál. Nézem, nézem ezeket a pápai diákokat, s szépen megismerem valamennyit, aki a parlamentben ül, azt is aki multinál vezér. Petőfi ‘73 az olyan, mintha azt mondanám: Petőfi 2000.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2000/11 16-19. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3107