KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

   
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2000/november
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• Ádám Péter: Claude Sautet (1924–2000)

• Forgách András: Az utolsó jakuza A Kitano-kollekció
• N. N.: Kitano Takeshi
FESZTIVÁL
• Schubert Gusztáv: Elsüllyedt mozi Velence
• N. N.: Az 57. velencei filmfesztivál díjai
MAGYAR MŰHELY
• Bakács Tibor Settenkedő: Elveszett ifjúság Petőfi '73–2000
• Gazdag Gyula: Helyszíni szemle
• Muhi Klára: Gorbacsovon innen, gvantanamérán túl A kis utazás

• Bikácsy Gergely: Vén újrealizmus? A filmtörténet börtönében
• Kömlődi Ferenc: Túl a biológián Evolúciós filmmesék
• Varró Attila: Kívülállók X-Men; Dogma
• Bóna László: Kalandterápia Túlélőtévé
• Turcsányi Sándor: Tücskök, hangyák, méhecskék kalandorok kíméljenek!
• Nánay Bence: Tanmese George Lucas, a világjobbító
• Tanner Gábor: Torreádorsirató Ladislao Vajda
• Bán Zoltán András: Egy centiméter A harmincas évek filmzenéi
KÖNYV
• Kelecsényi László: A nagy szürke Balogh Gyöngyi–Király Jenő: „Csak egy nap a világ...”
FESZTIVÁL
• Varró Attila: Családi körképek Karlovy Vary
KRITIKA
• Varga Balázs: Magányos lovag Aranymadár
• Báron György: Vissza az ólomidőbe A lövés utáni csend
• Bori Erzsébet: Vízicsoda Tuvalu
LÁTTUK MÉG
• Pályi András: Hétfő
• Békés Pál: Szerelmem szelleme
• Glauziusz Tamás: Végső állomás
• Bori Erzsébet: Angyal a lépcsőn
• Köves Gábor: Shaft
• Pápai Zsolt: Csapás a múltból
• Kovács Marcell: Horrorra akadva
• Hungler Tímea: Cool túra
• Korcsog Balázs: Sakáltanya
• Mátyás Péter: Robbanáspont
KÉPMAGNÓ
• Reményi József Tamás: Selejtező

    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

A lövés utáni csend

Vissza az ólomidőbe

Báron György

Schlöndorff új filmje kései utóirat a hetvenes évek német terrorizmusához: a berlini fal az utolsó illúziókat is maga alá temette.

 

A Hölderlin megénekelte ólomidőt Margarethe von Trotta idézte fel 1981-es filmjében, mely a BaaderMeinhof csoport történetét regélte el. A hatvanas-hetvenes évek német új hullámának alkotásaiban – érthetően – gyakran felbukkant a terrorizmus problémája. Mindenekelőtt Fassbindernél, A szabadság ököljogában és a Miért lett R. úr ámokfutóban?, de áttételesen Herzognál, Fleischmann-nál is, von Trottánál némi feminista fűszerezéssel, amúgy teljesen jogosan, hiszen a városi gerillaharcot gerjesztő felszabadító ideológiák sodrában mindig előkerült az úgynevezett – nincs rá megfelelő magyar szó, csak ez a rossz, szakszervezeti hangzású – nőkérdés. Megértésnek és elutasításnak az az ambivalenciája, mellyel e rendezők a hatvanas-hetvenes évek szélsőbaloldali-anarchista terrorizmusának kérdését kezelték, nem bizonytalanságukról vall elsősorban, hanem tisztességükről. A német új hullám filmesei, Fassbinder, Herzog, Fleischmann, Kluge maguk is az establishment-ellenes lázadás szellemi anarchistái voltak, ez a szenvedély fűti át legjobb munkáikat; a terrorizmus számukra nem pusztán egy volt a Nyugat-Németországot foglalkoztató társadalmi gondok közül, hanem személyes létprobléma. Filmjeik – s e sorban kiemelt helyet foglal el von Trotta mindmáig legjobb műve, az Ólomidő – ezt a vívódást tükrözik, becsületesen és nagy művészi erővel.

Volker Schlöndorff a német új hullám egyik legmarkánsabb alkotója, mégis, munkássága nehezen sorolható be az irányzat úgynevezett „fő vonalába”. Inkább mesélő, mint lázadó, inkább epikus, mint drámaköltő. Bár első és máig legjobb műve, A fiatal Törless, majd a vitathatóbb A bádogdob egyaránt érinti a marginalitás, a kirekesztettség, a lázadás problémáját, mégis, Schlöndorff higgadt, szelíd elbeszélő a vad Fassbinderhez, a hidegen elemző von Trottához, a teoretikus Herzoghoz vagy a lírikus Wendershez képest. Jó harmincöt éve filmezik, ám soha nem forgatott mást, mint regény- vagy drámaadaptációt. Aligha véletlen, hogy generációjából épp ő illeszkedett be a legsimulékonyabban a nemzetközi filmipar konzervatív establishmentjébe: bizonyság erre a francia produkcióban készített szépelgő Proust-adaptáció, a Swann szerelme, Alain Delonnal és Ornella Mutival, majd a már Amerikában készült tisztes Miller- és Atwood-feldolgozások, utóbb pedig a Rémkirály.

Életpályája ismeretében meglepő, hogy másfél évtized után visszatérve német földre, életében először nem irodalmi anyaghoz nyúlt, és új filmje témájául a hetvenes-nyolcvanas évek újbaloldali terrorizmusát választotta. Filmjét nem azért érezzük bizarr időutazásnak, mert a történelmi közelmúltban játszódik, hanem azért, mert hajszálra olyan, mintha akkor készült volna. S ez inkább hátrány, mint erény. Értve ez alatt, hogy ugyanazt az ambivalenciát tükrözi, mint a német új hullám húsz évvel ezelőtt forgatott hasonló tárgyú művei. Mintha az Ólomidő egy akkori halványabb verzióját látnánk. Mintha nem telt volna el azóta nemzedéknyi idő. Mintha még ugyanarról volna szó és ugyanúgy. Mintha e dilemmát nem oldotta volna fel a történelem azzal, hogy a szélsőbaloldali-anarchista (európai) terrorizmus gyakorlatilag megszűnt, radikálisai meghaltak vagy eltűntek, az ideológiai hátterét megalapozó újbalos értelmiségiek beilleszkedtek, sokan közülük parlamenti vagy miniszteri bársonyszékekben ülnek; az emberiség más súlyos vagy súlyosabb problémák megoldhatatlan terheivel – lokális háborúk, etnikai konfliktusok, éhínség, környezeti katasztrófák, globalizáció – lépett át az új évezredbe.

Mintha, mintha… Játsszuk azt, hogy újra ott és akkor vagyunk. Lehetséges-e ez? Kiiktatni az eltelt időt, s korabeli szemmel nézni a kort? Schlöndorffnál ebből virtuóz stílusbravúr lesz, nem több és nem kevesebb. Minden megejtően hiteles, mintha a mű valóban akkor készült volna, a Fal árnyékában. Ha van erénye e filmnek, az nem a társadalmi igazság eszményében hívő terroristalány, Rita kelet-német kémmé beszervezésének, bujkálásának, sodródásának és halálának története, nem a csoport széthullásának, felmorzsolódásának krónikája. Ezt Fassbinder, von Trotta és a többiek erőteljesebben, érzékenyebben elbeszélték már. A csábító eszményeket, melyek nem váltak anyagi erővé, az egyre fokozódó dühöt és erőszakot, a csődöt, a szánalmas véget. Igazi sorstragédia formálódhatna a terroristák történetéből, épp az azóta eltelt évtizedek – a történelmi távlat – fényében, ám Schlöndorff finoman, felszínesen érinti csak Rita és társai drámáját, puhán és egykedvűen mesélve el az ismerős eseményeket. Az ember nem is igazán érti, miért érezte szükségesnek, hogy elővegye, leporolja ezt a régi históriát, hiszen láthatóan nem tud róla újat mondani. Mégis, legalább a film feléig eltelik a szemünk és a fülünk a stíljátékkal: a múlt szellemének megidézésével. Nem a történetről van szó, azt akár el is felejthetjük, hanem a hibátlanul rekonstruált keletnémetségről. A fáradt, mocskos funkcionárius-arcokról, a siváran modern lakásbelsőkről, irodákról, a félreszabott funkciöltönyökről és rosszul megcsomózott nyakkendőkről, a funkcimondatokról, melyekkel a magas rangú Stasi-tiszt magához édesgeti a beszervezendő áldozatot, testes, magabiztos nagyfőnökéről, kinek puhasága mögött ott érződik az államilag legitimált terror, arról az ócska társaságról, mely mindennek az ura volt itt akkoriban, a mozgásukról, a viselkedésükről, az ízlésükről, a mondataikról, melyekben a diktatúra tolvajnyelve keveredett az ideológia nyelvi Atlantiszából fennmaradt szótörmelékekkel, kedélyeskedésükről, amikor lazán együtt vannak, húst sütnek és iszogatnak, elvtárs az elvtárssal, kiengedve szigort és gatyaszíjat a jól végzett munka után, máskor meg a hivatalban, ahogy komolyan, felelősségteljesen tárgyalnak, csupa fontos ember, vállukon országos gondok és a világforradalom súlya, hátuk mögött a szkájfotel puha, ragadós támlája – erről az egész kultúráról, melynek hivalkodó díszletei között néhány évtizedig léteznünk adatott, s amely az endékában virágzott a maga teljes pompájában. Igen, e film varázsa nem kevesebb és nem több, mint minden régi mozgóképé – jóé, rosszé, mindegy –: visszaidézi, mintha akkor készült volna, az eltűnt időt, az ólomidőt.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2000/11 55-56. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3121