KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

          
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2000/december
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
TELEVÍZÓ
• György Péter: A fogyasztók lázadása Televízió a szorongás kora után
• Schubert Gusztáv: Képernyővédők Tévé a Marsról
TITANIC
• Hirsch Tibor: Láss velem, ha mersz! Hullámtörők
• Vágvölgyi B. András: Amerikai mitológiák Titanic: Szép Újvilág
• Galambos Attila: Összkomfortos szegénység Titanic: Dover sziklái
FEDERICO FELLINI
• Bikácsy Gergely: Zampano ostora Fellini-tengerek, Fellini-nők
• Ardai Zoltán: Piazza Grande Koboldok, kimérák, nők
• Korcsog Balázs: Persona, avagy az utolsó lovag Fellini Casanovája
MAGYAR FILM
• Gervai András: Államgyár eszélgetés Marosi Györggyel
• Gervai András: Mafilm-(válság)krónika
• Zachar Balázs: Miénk a filmgyár? Beszélgetés Sipos Kornéllal
KÖNYV
• Gelencsér Gábor: Így jött Marx József: Jancsó Miklós két és több élete
MULTIMÉDIA
• Beregi Tamás: Paripák, pisztolyok, nagyítólencsék Kalandfilm és kalandjáték
FESZTIVÁL
• Bogdán László: Tragédiák a végeken Román-magyar filmszemle
• Geréb Anna: Kultuszharc Moszkva
KRITIKA
• Ágfalvi Attila: Az őszi falevél útja Film...
• Varga Balázs: A titok nyitja Felicia utazása
• Turcsányi Sándor: Eurázsió Luna papa
LÁTTUK MÉG
• Bori Erzsébet: Az óceánjáró zongorista legendája
• Gervai András: A világ második legjobb gitárosa
• Pápai Zsolt: Űrcowboyok
• Köves Gábor: Terítéken a nő
• Varró Attila: Ház a Kísértet-hegyen
• Vidovszky György: A sejt
• Kömlődi Ferenc: Háború a Földön
• Hungler Tímea: Temetetlen múlt
• Kézai Krisztina: Dínó
• Tamás Amaryllis: Egerszegi
KÉPMAGNÓ
• Reményi József Tamás: Blokád

    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Képmagnó

Blokád

Reményi József Tamás

Vesztesként érkezett az új világba, feltehetően vesztes is marad.

 

Barikádon kimerült forradalmár néz a kamerába. A taxi, amelynek volánjánál egy-két órát aludt, harckocsi lett, ő maga pedig harcos, aki bátran kiáll a benzinárral fenyegető hatalom ellenében. Egyre éberebben nyilatkozik, lelkesülő hangon szólva a népről, az istenadta népről, amely étellel-itallal támogatja őket...

Ebben a militáns hangulatban közeledett a végéhez egy esztendő, a hamarosan gyümölcsöző szabadság és a közeli jólét békés ábrándjával induló 1990-es év. Mintha ki-elégületlen maradt volna a közérzület, amelynek hiányzott az önerővel, küzdelemben kivívott győzelem öröme. Mintha utólag talált volna alkalmat az utca embere arra, hogy – ha már az oroszok maguktól vonultak el, Grósz Károlytól pedig tárgyalóasztal mellett is meg lehetett szabadulni – fölmutassa civil kurázsiját. Nézzük a mai tévében az egykori tévé híradófelvételeit (Ez történt...), s noha az összeállítás óvatosan kikerüli a politikai háttér analízisét, s kizárólag Antall József összefoglaló helyzetértékelésére bízza a tanulságok összegzését, a kép, az arcok galériája – mint mindig – a kölcsönös pártpolitikai acsargásoknál többet, mélyebbet árul el. Virrasztó taxisunk praktikus munkaruhájában, mely nemcsak az októberi éjszaka hidegétől, hanem a huzatos kelet-európai kasznitól is védhette, ártalmatlan közlegény. Őt nem érdeklik sem a világpiaci kényszerűségek, sem a „munkavállalói oldal” megfontolásai, kénytelenül tudomásul veszi, hogy most a taxisvilág hírhedett kalózaival is közösséget kell vállalnia – csak azt érzi, hogy az eddiginél többet robotolni már nem tud, nagyobb önköltséget elviselni nem képes. Tőkéje, alternatívája, jövője nincs. Vesztesként érkezett az új világba, feltehetően vesztes is marad.

Vezetője viszont öntudatos munkásvezér. A „frontvonalak” közt cikázva az információk, napi parancsok letéteményese, aki saját hierarchiáján belül magabiztosan közvetít, egyeztet. Úgy beszél a tetőkön „leskelődő” rádióadó-vevőkről, akár az orvlövészekről. ’56-ban hős lehetett volna.

Feljebbvalói viszont szemmel láthatólag megilletődöttebbek: a parlamenti egyezkedések, politikai pressziók és fölkarolások szakszervezeti koreográfiáját frissiben tanulják. Soha meg nem honosodhatott szerepet próbálnak egy olyan országban, ahol mindennemű hivatal az utólagos bejelentések és magyarázatok szokásjogával él. A taxis blokád idején érződik e beidegződések megrendülése. Ügyetlen, zavart tisztviselő hölgyek makognak valamit a riporteri kérdésekre, nincsenek felhatalmazva semminemű érdembeli közlésre, de már és még kitanítva sincsenek a mellébeszélés gyakorlatára a parlamentáris demokrácia terepén. Két kiszolgáltatott nő a hatósági bástyák romjai alatt.

És szerepet tanul a sebtében politikussá avanzsált mezei értelmiség is. A képernyőn mindenki áhítatos és feszélyezett, mint egy elsőáldozó – miközben 1990 utolsó hónapjaira a végletekig hiszterizálódik a légkör. Ha nem emlékeznénk is, mennyi megbocsáthatatlan, mindmáig feldolgoz(hat)atlan sérelem esik akkoriban, az önfegyelmező és önbiztató mosolyok, a körülményes fogalmazások, ünnepélyes nyilatkozatok árulkodnak róla. Sajnos az Ez történt... összeállítása e tekintetben nem pusztán óvatos, hanem hiányos, már csak azért is – a selejt bosszúja –, mert az egykori alapanyag manipuláltan hiányos volt. A parlamenti hordós hecckampány viszolyogtató és tragikomikus fejleményei bő teret kaptak benne, a roppant károkat okozó Csoóri-publicisztika viszont nem tárgyaltatik, csak az írószövetség elnöknőjének satuba szorított mondatai nyomán dereng, hogy valami nagy baj történt. Pedig ekkor gyorsul föl az írótársadalomban a párbeszéd-képtelenségnek az az eróziója, amely rávall az egész közélet elmúlt egy évtizedének súlyos működési zavaraira. Az elnökök hiába nyugtattak 1990-ben. Az íróké riadtabb, kényszeredettebb és tehetetlenebb volt azoknál is, akiknek a nevében szólnia kellett. A parlamenté a reformkori emelkedettség szent anakronizmusával csupán szépséges margójegyzeteket róhatott egy könyvbe, amelyet nem ő írt. Az állam elnöke rögtönzött béke-dekrétumaiban bízott, a minisztereké a mások bölcs belátásában, egy olyan osztályfőnök modorával, aki ismerni véli tanulóit. A volánjába kapaszkodó taxisnak nem tudtak mit mondani.

 

A rovatot a Pannon GSM támogatja.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2000/12 64. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3163