KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2001/január
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró

• Schubert Gusztáv: A prófécia éve 2001. Űrodüsszeia
• Bodoky Tamás: Időmátrix Beszélgetés Galántai Zoltánnal, Székely Lászlóval és Szilágyi Ákossal
• N. N.: Az Űrodüsszeia és a technika
• Dániel Ferenc: Űrkaland és laposfogó MIR-képek
• Nyírő András: Se HAL, se drót
• Karátson Gábor: Szkifisztalker Tarkovszkij jövőképe
• Schubert Gusztáv: Dr. Mocsok A rosszízlés diadala
• Pápai Zsolt: A néző meztelen Tabu a kukában
• Beregi Tamás: Excrementum sacrum A betiltott test
• Békés Pál: Tök sirály! Szleng-szinkron
ANIMÁCIÓ
• Varró Attila: Utópia a rajzlapon Miyazaki Hayao
• Láng István: Dragon Ball, a kultuszmese Botrány-anime
MAGYAR MŰHELY
• Bársony Éva: Ideológiai kalandfilm Beszélgetés Fekete Ibolyával
TELEVÍZÓ
• Mihancsik Zsófia: Képszabadság Beszélgetés a magyar médiáról Dessewfy Tiborral és Kovács András Bálinttal
• Bóna László: Csevegő fejek Távduma
• Bodolai László: Perpatvar és paragrafus Jogi show
KRITIKA
• Zoltán Gábor: Pacsmag Egyszer élünk
• Bori Erzsébet: Álomalkotó népek A másik ember iránti féltés diadala
• Bikácsy Gergely: Vándorvitorlán Agyő, édes otthon!
LÁTTUK MÉG
• Bikácsy Gergely: A vágy forradalma
• Ágfalvi Attila: Vatel
• Boronyák Rita: Pokémon
• Varró Attila: Blöff
• Pápai Zsolt: A 6. napon
• Békés Pál: A Kelet az Kelet
• Mátyás Péter: A bájkeverő
• Kézai Krisztina: Apádra ütök
• Strausz László: Zűrzavar
• Tamás Amaryllis: Charlie angyalai
• Hungler Tímea: Sátáni játszma
KÉPMAGNÓ
• Reményi József Tamás: Illés

             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

A betiltott test

Excrementum sacrum

Beregi Tamás

Ha Bahtyin, a trágár népi kultúra, a vaskos karneváli szellem kutatója ma élne, John Waterst és South Parkot elemezne.

 

A mitikus aranykorban az emberi test nem volt egyéb, mint öntudatlanul hullámzó forma a végtelen szaturnuszi mezők buja növény- és húsvegetációjában: önfeledt megnyilvánulásai megmosolyogtatták és boldogsággal töltötték el az isteneket. Az aranykor azonban tovatűnt, a civilizáció kegyetlenül átformálta az ártatlan dionüszoszi testet, amely szégyellni való, tabukkal terhes anyaggá változott át. A középkorban az emberi test térképe a sátán által telerajzolt foltos pergamenlap volt, melyen az egyházatyák, vagyis a morál felszentelt kartográfusai legfeljebb csak apró stigmák és önsanyargatással szerzett sebhelyek vérfoltos hasítékvölgyeiben tudtak némi tisztaságot és szentséget felfedezni. Bármennyire is bűnös volt azonban a test, animális megnyilvánulásait – a szexualitás kivételével – mégis teljesen természetesnek tekintették még: a lakomák normális velejárója volt a hangos böfögés és szellentés, az asztalok alatt vizeletelvezető csatornák csörgedeztek, így az étkezőknek nem kellett mindig felkelniük, ha könnyíteni akartak magukon; az utcákat esős időben elárasztotta az ablakokon kiürített vagy kapualjban összegyűlt szennyvíz.

A reneszánsz lehántotta a mezítelen emberi bőrről a rárakódott bűnös salakanyagot: a test megtisztult az újkori anatómia, a humanista filozófia és művészet desztilláló-lombikokkal és rézmetszetekkel teli purgatóriumában, mi több, egyfajta szakrális jelentést kapott. Ezzel egyidejűleg azonban drasztikus változásokon ment keresztül a „topographia humana”: a pokol nem tűnt el ugyan az emberi test térképéről, de végérvényesen visszaszorult az alféli régiókra, pontosabban azokra a pólusokra, amelyek megnyitják az utat a mélyből előgőzölgő, felszínre törő szekrétumok előtt. A test új, esztétikai funkciót nyert, és ezzel többé nem volt összeegyeztethető semmiféle olyan megnyilvánulás, amely az embert állati eredetére emlékeztette: a civilizáció a mezítelen bőrt a ruhák, a testszínt a púder, az izzadtságszagot a parfümök, az egyszerű mozdulatokat pedig kacifántos gesztusok mögé rejtette. A test hermetikusan elzárt burokká alakult, a higiénia szkafandere csak ott szennyeződhetett be, ahol megnyílt a külvilág felé. A civilizált ember számára fontossá vált a kultúrált viselkedés, és a XVI. századtól egyre több illemtankönyv született: Erasmus például több száz oldalon keresztül részletezi De civitate morum puerilium című művében, miért nem ildomos étkezésnél a közös levesestálban nyúlkálni, az asztalra hányni, orrfúvás után elmélyülten nézegetni a zsebkendőben összegyűlt anyagot, mintha „legalábbis smaragdok és rubintok lennének benne”, miért kell elfordulnunk beszélgetőpartnerünktől, ha köphetnékünk támad, és miként célszerű apró köhögésekkel álcázni durrogtatásainkat. A civilizáció elszánt bajnokai bámulatos architektonikus szerkezeteket építettek a test köré, és ennek a steril kulisszának a környezetéből végleg száműzték a nyálat, a hangos böfögést és a szellentés bűzét.

Az ürítéssel, szellentéssel és mindazon alantas testi megnyilvánulással, amely tabu a civilizált társadalom számára, eleddig gyakorlatilag csak az orvostudomány, illetve kultúrtörténet foglalkozott: a vizuális művészetek és ezen belül a film elemzői adósak még az utókornak az igazán mélyreható, esztétikai szempontú szkatológiai, urológiai és pukológiai elemzésekkel.

 

 

Izléshorror

 

Bár a képzőművészetben a középkor óta rendszeresen felbukkannak különféle, ürítéssel kapcsolatos motívumok (a katedrálisok gyámkövein, portáljain gyakran látni székelő alakokat; id. Pieter Brueghel parasztlakodalmakat, karneváli mulatságokat ábrázoló festményeinek hátterében szinte mindig találunk vizelő, hányó férfiakat; a 17-18. századi gúnyos népi fametszetek is előszeretettel ábrázolták az ember alantas tevékenységeit). A vizuális művészetet azonban igazán az 1960-as évektől, elsősorban a bécsi akcionalisták tevékenysége nyomán árasztották el az excrementumok. Az anyagcsere itt már nem mint testi szükséglet jelenik meg: célja kifejezetten az undorkeltés, megbotránkoztatás. Günter Brus például sajátos performance-szal hívta fel magára a világ figyelmét 1968-ban, a bécsi akadémián: meztelenre vetkőzött, az egyik legnagyobb előadóterem pódiumára felállva tenyerébe vizelt, a vizeletet kihányva az osztrák himnuszt kezdte énekelni, miközben testét saját székletével kente be. A börtönbüntetés elől Berlinbe menekült a neves művész, ahol aztán sokkoló premier plánokkal teli filmeket készített a szellentésről, hányásról, ürítésről. (Idehaza Ács Miklós és Bódy Gábor kísérletezett hasonló, de jóval szelídebb filmekkel). Pietro Manzoni ugyancsak ekkortájban készítette el első fekáliakonzerveit: üres konzerves dobozokat töltött meg saját végtermékeivel, ezeket a műveket aztán kiállította, illetve méregdrágán árusította.

A művészfilm kicsit késve, inkább a hetvenes évek elején reagált az „új szelekre”, és bár az undorkeltő motívumok felszaporodása mögött kereshetünk különféle jelentéseket (A nagy zabálás a kiüresedett lét parabolája; Ivan Kaljevic Őrület a 24. kerületben című rövidfilmje, melyben két férfi összeveri, lehányja, majd levizeli az operatőrt, voltaképp a filmkészítés hiábavalóságára reflektál, kigúnyolja a mindent látó kameraszemet, és hasonló jelentése van Az idő sodrában című Wim Wenders-film kakáló jelenetének, vagy a Gothár Péter rendezte Melodráma híres epizódjának, ahol Lukács Andor egy fa tetejéről leszékeli a kamerát), ez a fajta mondanivaló azonban már elválaszthatatlan a polgárpukkasztó szándéktól. A jelentésüket vesztett, öncélú „anyagcserefilmek” jó példája a Rózsaszín flamingók: Waters műve már átvezet a tömegfilmhez, amelyek eleinte csak kisebb motívumok formájában vette át az „excrementális humort”, de aztán a kilencvenes évek második felére jól megrágva, megemésztve, megérlelve váratlanul a felszínre böfögje azt minden addiginál undorkeltőbb formában. 

 

A pszichiátria már régóta ismeri az excrementofília fogalmát. Freud szerint akkor alakul ki felnőttkorban a kiválasztástermékek iránt tanúsított beteges szenvedély, ha a gyermeket oktalanul megbüntetik, megszégyenítik, amiért becsinált, és ha nem engedik kedvére „elpiszmogni” saját székletével, vizeletével: a bűntudat felnőtt korban fogja megbosszulni magát. A szekrétum-filmek főszereplői ebből a tekintetből tehát voltaképp infantilis kakafetisiszták: fejlődésük anális fázisában megrekedt felnőtt-gyerekek, akik abban lelik örömüket, hogy hangosan böfögnek és szellentenek (Bölcsek kövére, Bud Spencer- és Terence Hill-filmek, Dumb és Dumber), orrukat piszkálják (Hulot úr közlekedik), pattanásaikat nyomják ki nagy pukkanással a tükörként funkcionáló kamerára (Torrente, a törvény két balkeze; Kevin és Perry), illetve társaik főzelékébe (Hullajó), száj és körömfájásos barmokként csorgatják a nyálukat (Rózsaszín flamingók, Én kis falum), összehányják környezetüket (Az élet értelme/Monthy Python; Agyatlan apartman), saját pisijükkel melengetik magukat (Dumb és Dumber), levizelnek másokat (Sweet Movie, A lator), bekakálnak (A nagy zabálás, Sweet Movie), haragosaik kertjébe ürítenek (Én és én meg az Irén), vagy ne adj’ isten székletet falnak olyan étvággyal, mintha legalábbis csokoládépudingot ennének (Rózsaszín flamingók, Salo, avagy Sodoma 120 napja). Szánalmas, visszamaradott figurák ők, ugyanakkor a testi liberalizmus bajnokai: gyermekded pisisek, akik képtelenek elszabadulni infantilis örömforrásaiktól, ugyanakkor bátor héroszok, akik széklettel összemázolt alsónadrágban, biliket lengetve, böfögő indulókat zengve, szellentésszagtól körüllengve indulnak hadba a morál begyepesedett cenzorai ellen, és utolsó, agóniaszerű durrantásaikig kitartanak a testi szabadság szent eszménye mellett. Eltökéltségük ellenére persze bukásra vannak ítélve: csak egészen kivételes esetben remélhetik, hogy tevékenységük világméretű konfliktust eredményez (South Park). Szánalmas-tragikus sorsukat jól példázzák a Farrelly-testvérek főhősei, akik legfeljebb csak zavart nevetést vagy undort váltanak ki a környezetükből: róluk jobb esetben is csak úgy gondolkodnak, mint a filmművészet szükséges anyagcseretermékeiről, melyek hamarosan alászállnak majd az idő lehúzott toalettvízként örvénylő mélyére.

 

 

Szellentésmenüettek

 

A középkori karneváli kultúra kincsesbányájában, Rabelais Gargantua és Pantagruel-jében a szerző igen sajátosan magyarázta a törpék nemzetségének születését. Az óriás Pantagruel jókedvében a magasba ugrott, és nagyot szellentett, hogy így utánozza jóbarátját, Panurge-t, ám „a durrantás, mely kivisszhangzott belőle, kilenc mérföld körzetben reszkette meg a vidéket. A testéből előkerült megromlott levegőből ötvenháromezer töpörödött és rusnya manóka ugrott elő; ötvenháromezer és eggyel sem kevesebb! A nyomát követő, csendesebb utófingból ugyanennyi nősténytörpe bújt elő, ráncos képű parányi némberek, amelyikeket hol erre, hol arra látni a világban”. (XXVII. fejezet)

Hasonló anális szülés szemtanúi lehetünk A nagy zabálás egyik híres jelenetében. Michel (Michel Piccoli) felpüffedt hassal fekszik egy díványon: voltaképp a lakmározás, vagyis az étellel elkövetett mértéktelen szeretkezés ejtette őt teherbe; gyomrában, és beleiben fejlődött ki a rettentő légnemű csecsemő, amely most a világra készülődik. Marcello (Marcello Mastroianni) igazi szülészorvosként áll vajúdó barátja mellett, bíztatja a felhúzott lábú, izzadó, jajveszékelő Michelt, hogy hasát feszítve segítse a napvilágra a csecsemőt, aki, mint valamiféle gáznemű szörnyszülött hosszú, elnyújtott fing formájában távozik a hímnős apa alfeléből. Michel nem sokkal később bele is hal a megpróbáltatásokba: hasonlóan végzi, mint Rabelais szélevő lényei, akik „valemennyien feldagadtan, puffadtan, szélhűdéstől, azaz szélütéstől halnak meg, az asszonyok zajtalan eregetés, a férfiak hangos durrogtatás közepette. Halhatatlan lelkük segglyukukon át távozik”.

A böfögés és a szellentés elementáris erővel és termékenyítő hatással rendelkeznek, de van egy másik jellegzetességük is: a légies, könnyed bélgázok eregetése igazi művészet, melynek művelői voltaképp az excrementumok kifinomult lelkű, bohém poétái. A Picasso kalandjai egyik jelenetében az éhező moszkvai balett tagjai kelkáposztát vacsoráznak, ennek hatására az előadás bámulatos fingmenüetté alakul át: a hírneves művészek önnön durrogtatásaiktól kapnak szárnyra, repülve, pörögve, szökellve adják elő elképesztő, absztrakt szellentésbalettjüket. A South Park Terrance és Phillipje látványos, légies púz-steppet jár el, melynek alapritmusát lábkopogás helyett durrogás szolgáltatja; Nemes Gyula készülő filmjében a Papagájban pedig Pepin bácsi az asztalra ugorva fingja el a Rákóczi indulót. Gyakori motívum a szellentés mágikus tartalommal való felruházása is: a szereplők titokzatos fingbűvészekké válnak, akik környezetük ámulatba ejtése végett kedvükre játszanak az őselemekkel: a Dumb és Dumber és a South Park hősei tüzet gyújtanak szellentésükkel, a Fanny és Alexander nagypapája viszont épphogy mágikus durrantásával oltja el az unokákból toborzott nézőközönség nagy ámulatára a hátsó feléhez tartott gyertyalángot.

A szellentés és a böfögés legfeljebb pajzán tréfák forrása lehet, hiszen a szervezetből távozó gázok csupán a szaglóhámot vagy a dobhártyát irritálják, vizuális nyomot nem hagynak maguk körül. A vizelet, köpet, orrváladék, hányás anyagszerűségük miatt azonban a bőrre kenhetők, mi több, bekebelezhetők: emiatt válnak a szekretális agresszió, az excrementális hadviselés kedvelt fegyvereivé, mások megalázásának, kigúnyolásának, a hatalom infantilis gyakorlásának attribútumaivá. A fingagresszió szánalmas, hisz nem egyéb légáramlattal tova hessenő idétlen fuvallatnál; a nyállal, a vizelettel és a széklettel elkövetett erőszak azonban megdöbbentő és rémületkeltő, hiszen maradandó nyomot hagy maga után. Mások orra alá szellentés: könnyed jelzés testem létezéséről; a széklettel és vizelettel való bemocskolás: testem kiterjesztése másokra. A kaka: gyilkos, tömegpusztító fegyver; a fing: legfeljebb bátorító kürtszó az infantilisek csatájában. A folyékony és szilárd halmazállapotú szekrétumokkal elkövetett agresszióra számtalan példát találunk az anyagcsere filmekben: a Rózsaszín flamingók Divine-ja nyálát csorgatva szennyezi be haragosának bútorait; a Sweet movie perverz cowboy-a a nemi aktus előtt levizeli újdonsült feleségét; A latorban római katonák húgyozzák le a zsidó tolvajt, miután beállítják őt egy sírgödörbe, A nagy Lebowsky-ban a főhős lakását vizelik le ellenfelei. A Brazilban De Niro a szennyvízcsatorna kivezető csövéhez köti a barátja lakában garázdálkodó szerelők szkafanderét, majd telenyomatja azt ürülékkel; az Én és én, meg az Irén Jim Carrey-je szomszédja pázsitjára szarik, vagyis beszennyezi annak felségterületét; a Macska-jaj „rosszfiúján” oly módon állnak bosszút, hogy elfűrészelik alatta a WC deszkát: az árnyékszékbe beszakadt férfi környezetének megalázó kacaja közben próbálja ledörzsölni egy libával a testére kenődött fekáliát. A jelenet újból a Gargantuát idézi: Rabelais főhőse oldalakon keresztül sorolja a különféle fenéktörlő alkalmatosságokat, végül arra a megállapításra jut, hogy „nincs alkalmasabb seggtörlő a pihés kislibánál”.

A széklettel való bekenés és az ürülék elfogyasztása, birtoklása az archaikus társadalmakban nem csak megalázás jele, hanem épp ellenkezőleg, sokszor pozitív, mágikus tartalommal bír. Frazer megemlíti az Aranyágban, hogy a Mabuiag szigetén élő őslakosok beavatási rítusában a törzs leendő tagjának meg kell ennie mestere ürülékét: ily módon száll bele annak ereje. A népi gyógyászatban is elterjedt volt a szekrétumokkal való orvoslás: 1774-ben jelent meg Paulini klasszikus műve, az Új keletű gyógyító szarpatika, azaz hogyan lehet ürülékkel és vizelettel gyógyítani: a könyv számtalan excrementum-receptet sorol fel. Az ember, szemben a saját ürüléküket előszeretettel fogyasztó termeszekkel, mégis csak kivételes esetekben válik a filmekben önmagát trágyázó lénnyé, szekretális perpetum mobilévé: a végtermékek itt elvesztik mágikus funkciójukat, a széklet, vizelet bekebelezés öncélú, polgárpukkasztó gesztussá, illetve a megalázás, kigúnyolás legvégsőbb eszközévé válik.

Freud szerint a széklet a tudatalattiban az arany megfelelője, legalábbis azok számára, akiket gyerekkorukban eltiltottak önnön ürüléküktől, s akiken ily módon felnőttként mérhetetlen felhalmozási, harácsolási vágy hatalmasodik el. Az álmok igen egyszerű váltják tehát valóra az alkimisták régi vágyát: a széklet válik az emberi szervezet misztériumának Prima Matériájává. Az ember igazi anyagcsere transzformátorrá, kakamalommá alakul, és a Lamettrie által 1774-ben definiált embergép valóban életre kel. A szájszerven át bejuttatott táplálék csodás változáson megy keresztül az emberi test alkimista edényében: megőrlődik a gyomor redői között, átdesztillálódik a belek lombikjain, hogy aztán légnemű, folyékony és gáz halmazállapotú melléktermékek kíséretében megszülessen az Opus Magnum, vagyis a széklet.

 

Míg a szellentés, vizelés, székelés az anyagcsere körforgásszerű működésének eredménye, addig a hányás sajátossága, hogy az anyag ugyanazon a póluson át távozik a szervezetből, melyen bekerült oda. Az ember szájához a tisztaság képzete kapcsolódik, az orális excrementumok ábrázolása épp ezért kelt akkora undort: ezt használják ki a hányásfilmek. Cassavetes Férjek című filmjének nyilvános WC-ben játszódó jelenetében még csak annyit látunk, illetve hallunk, hogy ki-be csapódnak a fülkék ajtajai, miközben a betámolygó, részeg férfiak beleokádnak a WC-kagylókba. Az „agyatlan apartman” lakói a történet végén már törött csővezetékekként spriccelik magukból az okádékot, és szinte kozmikus katasztrófát idéznek elő. Ezen is túltesz azonban a Monty Python Az élet értelme című filmjének híres jelenete, amely az élet „alkonyát” mutatja be. Ebben a világ legkövérebb emberét látjuk: a testét lárvaszerűen cipelő férfi degeszre zabálja magát, eközben azonban ritmikusan kiokádja tápcsatornájának tartalmát: válogatás nélkül hányja össze az elé tett vödröt, a takarítónő fejét, az abroszt, a pincért, az étlapot, a közelben ülő vendégeket. A világ legkövérebb embere az anyagcsere evolúciós zsákutcája, egypólusú vak sacculum, amelynek nincs megfelelő kivezető csöve, mert ha volt egyáltalán, az már régen eltömődött. Pusztulása ezért elkerülhetetlen: a jelenet végén túlfújt disznóhólyagként robban szét.

 

 

Anyagcsere orgia

 

Buñuel A szabadság fantomja című filmje gonosz fricskával összecseréli az étkezés és a székelés aktusát: a film egyik jelenetében a szereplők WC kagylókon ücsörögnek az asztalnál, és az emberiség ürítési szokásairól beszélgetnek; néha azonban kisomfordálnak a mellékhelyiségre emlékeztető étkezőbe, ahol aztán gyors, zavart mozdulatokkal esznek egy kevéskét. Vajon csak a szertelen szürreális képzelet keverte össze a két tevékenységet? Nincs-e más oka annak, hogy az orális és anális megnyilvánulások ennyire könnyen felcserélhetők?

A legkritikusabb anyagcsere film, A nagy zabálás híres jelenetében Marcello Mastroianni kelt tésztába ülteti újdonsült szeretőjét, a kövér tanárnőt, akinek a hátsó fele terjedelmes nyomot hagy a készülő ételben: az evés és a kiválasztás, a testi fent és lent, menny és a pokol zseniális módon kapcsolódik össze ebben az egyetlen jelenetben. A film: tragikus ballada a táplálék körforgásáról. Főhősei: az anyagcsere gépies kiszolgálói, groteszk, élő csövek, megátkozott ember-lárvák, akiknek semmi más dolguk nem lesz többé, mint a táplálék testbe juttatása, és a szekrétumok ritmusos kibocsájtása.

A lakoma: az evés pornográfiája. Aktusa az ételek katalógusszerű felsorolásával, elkészítésük részletes bemutatásával kezdődik. A nagy zabálás, a Babette lakomája, A szakács, tolvaj a feleség és a szeretője kamerája kéjes élvezettel siklik végig a roskadásig telt asztalokon. A tálak bőségkelyhekként böfögik fel a pazar étkeket, szikráznak a fények, patetikus zenét hallunk, pazar barokk pompa lengi át a helységet, és mindez azt a képzetet kelti, hogy az ember az evéssel győzni fog a halál fölött, hiszen szétmarcangolja, bekebelezi, magába olvasztja a világot. Ez azonban csak illúzió, mert az igazi, nagy lakomák mindig halállal végződnek. Petronius Satyriconjában Trimalchio lakomája gyászindulóval, és a házigazda végrendeletének felolvasásával fejeződik be; Greenaway tolvaja kannibál lakomája után átlőtt homlokkal bukik hátra; A nagy zabálás főhősei döglött legyekként hullanak el sorjában, és gyakorlatilag ugyancsak halotti torrá fajul a Sweet Movie orgiája. Az evés többé már nem a munka jól megérdemelt jutalma, hanem maga az evés válik munkává; ha van megnyugvás, ünnep, akkor az csakis az ürítés lehet, hiszen az – legalább rövid időre – megszabadít a halálfélelemtől. Paradox módon megfordul tehát az evés és a kiválasztás világhoz való viszonya: a székelés, szellentés, vizelés válik teremtő gesztussá, vitális megnyilvánulássá, míg a lakmározás az elmúlás aktusát fejezi ki. A nagy filmbéli lakomák szinte egytől egyig Utolsó Vacsorák, a bekebelezés és az ürítés karneválszerű orgiái, melyeknek csak a halál vethet véget.

Bahtyin nagyszerű könyvében bámulatos lélekrajzzal elemzi a karnevál orgiasztikus szellemiségét. A világ pár napra a feje tetejére áll, a társadalmi feszültségek szelepei kilazulnak, mindent ki lehet, és ki is kell próbálni. Valami hasonlóról szólnak az anyagcsere filmek is: túlhajszolt körforgásról, felhalmozás és kibocsájtás szűkre szabott idő alatt kivitelezhető eszelős ámokfutásáról. A főhősök infantilis figurák, szánalmas kretének, akiknek undorkeltő, beteges viselkedése, frusztrált exhibicionizmusa mögött azonban észre kell vennünk azt a beteljesületlen tudatalatti vágyat, hogy megtalálják saját gyermekkorukat, és az emberiség gyerekkorát: a szaturnuszi aranykort, amikor a hegyek még vajból, a folyók és tengerek tejből voltak, amikor a habokon tejszín ringott, a föld gyomra smaragdokat termett, és amikor, ki tudja, tán még a kaka is aranyból volt.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2001/01 22-23. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3173


előző 1 következőúj komment

Ulpi#1 dátum: 2007-01-10 12:39Válasz
„...fejlődésük anális fázisában megrekedt felnőtt-gyerekek, akik abban lelik örömüket, hogy hangosan böfögnek és szellentenek (Bölcsek kövére, Bud Spencer- és Terence Hill-filmek”

Ha valaki erre jár, megmondaná, melyik BS/TH-filmben vannak ilyen jelenetek?