KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2001/április
KRÓNIKA
• N. N.: A 32., Millenniumi Magyar Filmszemle díjai
• N. N.: Képtávíró
• N. N.: Hibaigazítás
FILMSZEMLE
• Schubert Gusztáv: Gengszterek és angyalok Játékfilmek
• Bikácsy Gergely: Kamasz Budától kamasz-Debrecenig Elsőfilmesek
• Stőhr Lóránt: Még csak húsz százalékon égünk Beszélgetés Hajdu Szabolccsal, Mundruczó Kornéllal és Török Ferenccel
• Muhi Klára: Kézigránát, levélbomba, szelíd Apokalipszis Kisjátékfilmek
• Ormos Mária: Hű filmemlékezet Dokumentumfilmek
• Gelencsér Gábor: Költött valóság A dokumentarista módszer

• Forgách András: Túl közel a távolsághoz Szerelemre hangolva
• Turcsányi Sándor: Mozi a téren Cseh hullámok
• Dániel Ferenc: ©vejkelés Rudolf Hruąínský-sorozat
• Bori Erzsébet: Hátranézet Új orosz filmek
• Trosin Alekszandr: Galivúd Orosz filmtörvény
• Schubert Gusztáv: A detektívek bűne Rekviem a film noirért
MÉDIA
• Kömlődi Ferenc: Digitális felforgatás Média-stratégiák és a harmadik út

• Takács Ferenc: Angol dada Monty Python Repülő Cirkusza
KRITIKA
• Varga Balázs: Rend nélkül Anarchisták
LÁTTUK MÉG
• Glauziusz Tamás: Harry csak jót akar
• Varró Attila: Ó, testvér, merre visz utad?
• Ádám Péter: Csokoládé
• Korcsog Balázs: Taxi 2
• Csont András: Fedezd fel Forrestert!
• Elek Kálmán: Sátánka
• Köves Gábor: Túszharc
• Harmat György: Férfibecsület
• Kézai Krisztina: Majdnem híres
• de Châtel Andrea: Mi kell a nőnek?
• Hungler Tímea: Bagger Vance legendája
• Tamás Amaryllis: Az ezredes úrnak nincs, aki írjon
KÉPMAGNÓ
• Reményi József Tamás: Riki-tiki tévé

             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Filmszemle

Beszélgetés Hajdu Szabolccsal, Mundruczó Kornéllal és Török Ferenccel

Még csak húsz százalékon égünk

Stőhr Lóránt

Díjakkal elhalmozott elsőfilmesek… Beszélgetés Hajdu Szabolccsal, Mundruczó Kornéllal és Török Ferenccel.

 

– Manapság ti vagytok a legsikeresebb elsőfilmesek Magyarországon: Mundruczó Kornél már tavaly elnyerte a legjobb elsőfilm díját a Nincsen nekem vágyam semmivel, az idei szemlén Hajdu Szabolcs a legjobb elsőfilmes rendező díját kapta a Macerás ügyekért, a Moszkva tér (Török Ferenc) az elsőfilmek, az Afta (Mundruczó Kornél) a kisjátékfilmek között lett nyertes. Mégis azzal a kínos kérdéssel kell kezdenem, hogy gondoltatok-e már arra, miként fog összejönni a második film, amikor már nem lesznek ott mögöttetek a főiskolai kedvezmények, a különféle támogatások és ingyenmunkák, ami a költségvetésnek a harmadát is kiteszi?

Török Ferenc: Fontos lépés volt, hogy belátta az állam, az elsőfilmeseket támogatni kell. A mi filmjeink létrejötte többek között annak is köszönhető, hogy tavaly támogatást írtak ki kifejezetten elsőfilmekre. Ha a főiskolán kiválasztanak néhány fiatalt filmrendezőnek, akkor igenis vállaljon az állam garanciát, és adja meg a bemutatkozás lehetőségét. A második filmet viszont már nem kell ilyen módon garantálni, nem kell merev állami kereteket felállítani, mert a sikeres bemutatkozás megnyitja a kapukat.

Mundruczó Kornél: Ha valaki letesz egy normális első filmet az asztalra külföldön, akkor szinte kikerülhetetlen, hogy 3–4 jó vagy rossz filmet ne csináljon. Amikor Amerikában kint voltam a Nincsennel…, akkor mindenki, aki odajött hozzám, azt mondta, de jó neked, most már biztosan nagyon sok filmet fogsz készíteni. Ez itthon nem működik, de így kellene működnie, mert csak úgy lehet megtanulni ezt a szakmát, ha forgatsz. Az a patthelyzet, ami most kialakult a finanszírozásban, csak rosszat tesz mindenkinek. Ha az állam a mi „főnökünk”, akkor vállaljon felelősséget értünk.

– Nem jelent számotokra riasztó példát, hogy a mai harmincas-negyvenes rendezők esetében alig-alig beszélhetünk valamiféle életműről?

Hajdu Szabolcs: A legfontosabb a folyamatos működés és jelenlét. A mai negyveneseknél azért érzékelhető ez a vákuum, mert várnak. Pedig az első film után minél hamarabb bele kell fogni a másodikba, aminek nem kell jobbnak, sikeresebbnek lennie, mint az előző volt, be kell vállalni a rosszat is, sőt lejjebb is lehet menni az igényekkel, lehet akár kisfilm vagy videó, az a lényeg, hogy jelen kell lenni a következő szemlén. Nem szabad várni, mert onnantól megzápul a tehetséged.

– Állami támogatás és stúdió nélkül csak nagyon olcsó filmet csinálhatsz.

Mundruczó: Nem is mertem volna több pénzből dolgozni elsőre. A Nincsen… esetében az volt a hozzáállásom, hogy azért ne szerezzünk több pénzt, hogy nyugodtan elronthassam a filmet. Luxusnak tartom, hogy nulla tapasztalattal 100 milliókat költhessen el valaki egy filmre. A stúdiórendszerbe pedig egyáltalán nem akarok belemenni, mert idegesítene, ha hárman ott állnának a hátam mögött. Pici stábokat tudok elképzelni egyelőre, amik sokkal jobban tudnak dolgozni.

Hajdu: Ha úgy érzed, hogy akár el is ronthatod, akkor az alkotói szellem fölszabadul, és ebben a pillanatban lesz a film görcs nélküli. Egy nagy stúdióban ott van a producer a hátad mögött, aki elkezdi javítani a forgatókönyvet, azt mondja, hogy így nem jó, úgy nem jó, és akkor te elkezdesz görcsölni. Én direkt hibákat raktam a filmembe, hogy felszabadítsam a gondolataimat, mert érezni akartam, ezt is megengedhetem magamnak, hogy szabadon dolgozom.

– Felvállalnátok azt, hogy ha nem jön össze a pénz a második filmre, akkor lejjebb mentek az igényeitekkel?

Mundruczó: Nem, mégpedig azért nem, mert szükségét kezdem érezni, hogy kifizethessem a munkatársaimat. Egy ponton túl nem jó, hogy ingyen dolgoznak nekem. Nem akarok beleragadni az olcsófilmes szerepébe, mert abból nem lehet kitörni, és előbb-utóbb ideológiákat gyártok saját amatőrizmusomra. Eddig nem nagyon dolgoztam állami pénzből, de most pályáztam, és kíváncsi vagyok, hogy le tudom-e forgatni a második filmemet a nyáron. Ha nem, akkor egy idő után az ember elkezd gondolkozni azon, hogy mi értelme van a létének ma Magyarországon.

Szabolcs előbb arról beszélt, hogy hajlandó akár rövidfilmet vagy videómunkát is forgatni a folyamatos jelenlét érdekében.

Mundruczó: Úgy látom, hogy ma, itthon, pályázatokkal két év alatt lehet összeszedni elegendő pénzt egy nagyjátékfilmre – optimális esetben. Az Afta kapcsán elkezdtem hinni a rövidfilmben, ami igazi kísérletező műfaj, és nagy szabadsággal jár, mert ki lehet próbálni olyan dolgokat, amit az ember nem merne egy nagyfilmes szerkezetben.

Török: Számomra ilyen a dokumentumfilm. Úgy képzelem el a pályámat, hogy egyik évben forgatok egy nagyjátékfilmet, a másikban vagy egy dokumentumfilmet, amiből helyzeteket szívok magamba, vagy egy kisfilmet, amiben formai megoldásokat próbálok ki. Persze ezek mind pályázati pénzektől függenek. Úgy kellene gondolkodnunk, mint a Kornélnak: van egy állandó producere, aki pontosan tudja, hogy mikor, hol írnak ki pályázatot, és időben odarakja a Kornél terveit.

– Gondolkodtok-e közönségben, netán közönségfilmben?

Török: A magyar közönségfilmtől az emberek szerintem nem a hivalkodó technikai igényességet várják el, hanem a személyességet és a lokalitást. Bármennyi pénze van egy amerikainak, nem tud megszólítani egy pesti mozinézőt, mert nem tudja, milyen is például a Szent István park. Az pedig nem működik Magyarországon, hogy fogyasztóként analizáljuk a közönséget. Egyszerűen teljesen kiszámíthatatlanok az emberek, mert percenként mást szeretnek. Ki gondolta volna öt évvel ezelőtt, hogy Jancsó lesz az egyik legnépszerűbb rendező Magyarországon?

Mundruczó: Egy film készítésekor sohasem lehet megtervezni, hogy kit akarok megszólítani vele. Ha minél őszintébb vagy magadhoz, s így készítesz filmet, akkor ez az erő belekerül a művedbe. Hogy ki kíváncsi rá, az majd a moziban derül ki. Aki elkezd a közönség mostani ízlésére számítani, az igyekszik minél lejjebb szállítani a színvonalat. Számomra viszont igenis fontos, hogy feladat legyen a nézőnek ezeket a filmeket megnézni, hogy gondolkodjon el a moziból kifelé jövet, mert nagyobb a befogadás öröme, hogyha magától jön rá valamire.

Hajdu: A Macerás ügyek vágási munkálatainak utolsó részében eldöntöttem, hogy beleteszek a filmbe „kockafejűség-teszteket”. Például egymás után sokszor bevágom ugyanazt a képet. Az emberek mechanizmusokhoz vannak hozzászokva, és ha beleiktatok a filmbe ilyenek teszteket, akkor vagy elkezd dolgozni a néző, vagy kimegy a moziból.

Mundruczó: A Nincsen… és az Afta esetében is úgy kezdem el a filmet, hogy egy hagyományostól eltérő dramaturgiai rendszert állítok fel, és ebbe vezetem be a nézőt. Ki kell tudni zökkenteni a megszokásaiból, mert akkor jobban odatapad a filmhez.

Török: Én egy picit másképp látom, és más filmet is csináltam, mint ti. Számomra fontos, hogy legyen egy érthető, konvencionális szintje a történetnek, hogy megtartsam a nézőt, hogy ne menjen el. Talán gyáva vagyok ahhoz, hogy próbára tegyem a közönséget, de azt sem akarom, hogy a „csináljunk már érhető filmet” szlogen elmossa saját világomat. Azt szeretném megoldani, hogy a közérthető szint alatt legyen egy olyan mélysége a történetnek, ami azoknak is kielégülést nyújt, akik megmosolyogják a felszíni sztorit, de úgy, hogy ez a két szint ne távolodjon el egymástól, és ne oltsa ki egymást.

– Azt hiszem, hogy itt nemcsak a történetről van szó, hanem a film stílusáról. Végeredményben a Macerás ügyeknek sincs őrült bonyolult sztorija.

Hajdu: Nagyon szerencsés állapot a Ferié, mert ő azonosulni tud egy formanyelvvel. Megnézem a Moszkva teret, és azt mondom, ez Török Feri filmje. Én még ott tartok, hogy nem találtam meg azt a nyelvezetet, amiben fel tudnék oldódni. Amint rajtakapom magam valamilyen konvencionális megoldáson, rögtön szükségét érzem, hogy elrontsam. Én nemcsak a rövidfilmben, hanem a nagyjátékfilmben is a kísérletezés lehetőségét látom, úgy, hogy a néző ne unja azt, hanem a rendező kutatótársává váljon. Talán ha egyszer megtalálom saját filmnyelvemet, akkor nem fogom kizavarni a nézőt a moziból.

Mundruczó: Én meg a konkrét anyaghoz keresek formát. Amikor kialakul a forgatókönyv, akkor az elkezd diktálni, és eszerint kell gondolkodnom végig a filmben. A Nincsen… és az Afta között hiába van óriási formai különbség, úgy érzem, az én személyem hitelesíti mindkét filmet.

Hajdu: Amikor saját formanyelvről beszéltem, én sem úgy értettem, hogy a filmjeimet ugyanúgy készítem majd el, inkább azt, hogy egy nagyon jó állapotban sikerül elkapnom az anyaghoz egy nyelvezetet, és nincsenek kétségeim, hogy ezt így és így kell csinálni. Magyarán a forma és a tartalom elválaszthatatlanok egymástól minden egyes jelenetben. Ez nem sikerült eddig nekem.

Török: Szabolcs azzal bókolt nekem, hogy én már megtaláltam a saját formanyelvemet, azonban az a helyzet, hogy én nem annyira formanyelvben, mint inkább történetben gondolkodom. Megvannak a vizuális korlátaim, és én ettől eléggé szenvedek. Elsődlegesen mesélő vagyok, akinek a forgatás, sőt a vágás utolsó napjáig nem a technika elsődleges, hanem az, hogy tudnék még egy fordulatot beletenni a történetbe, hogy elnyerje azt a végső nyugvópontját, amivel igazán kiegyeznék. A magyar filmes gondolkodás bezárja a forgatókönyvbe a rendezőt. Nagy lépést tennék előre, ha megtanulnék vizuálisan a történet fölé emelkedni, hogy ne szavakban és dramaturgiai csomópontokban gondolkodjak, hanem képi megoldásokban.

– Hogyan alakult akkor ki a Moszkva tér karakteres formanyelve?

Török: Mivel valósághű történetet mondok el, formanyelvileg ehhez leginkább adekvátnak a dokumentarista közelítést tartom. Sok archívot, sok kézikamerát használva szuggerálom a nézőnek, hogy ez maga a valóság. Ebbe a nyelvezetbe viszont sántikálva illeszkednek bele a virtuóz képi elemek, azok a cölöpök, amik vizuálisan egyedivé tennék a filmet. Ha mégis elrugaszkodom a lehető legegyszerűbb, legadekvátabb képi stílustól, ideológiát kell gyártanom magam számára, hogy elfogadjam. A Moszkva térben például a két uszodás jelenetet, amikor 90 fokkal eldől a kamera, az utolsó pillanatig görcsként kezeltem, és csak akkor mertem vállalni, amikor megmagyaráztam magamnak, hogy azok a sztoriban is a szabadság pillanatai, tehát mindent meg lehet csinálni. Amíg Szabolcs azt akarja szuggerálni, hogyan szűri át magán a világot, én azt, hogy kimegyek az utcára, és ezt látom.

Szabolcs, te viszont nem igazán törődsz a történettel, azzal, hogy dramaturgiailag pontosan megindokold a képi megoldásaidat.

Hajdu: Nem. Sőt, én a legritkább esetben indulok ki a történetből, mert a sztori nem nagyon érdekel. Nekem a filmhez az első motiváció például az, hogy mindent fehérnek szeretnék látni a vásznon. És akkor megkeresem az életemben azokat a történéseket – s nem a történeteket –, amik ehhez a hangulathoz passzolnak.

­– A Macerás ügyek honlapjára felraktatok egy teljes technikai forgatókönyvet.

Hajdu: Persze, sok mindent előre kitalálok, de ahogy életre kelnek a terek, a szereplők, ott van az operatőr, a díszlettervező, és mindenki mozog, alkot a környezetemben, abban a pillanatban az a papír, amire leírtam a terveimet, hitelét veszíti. Egyszerűen spontánnak kell lennem. A vágáskor aztán megint teljesen más lesz minden. Az ember változik egyik percről a másikra, és ezért változik a film is. A bemutatott mű sosem egy befejezett dolog, hanem mindig az alkotó utolsó állapota. Most úgy szeretnék nekifutni egy nagyjátékfilmnek, hogy csak annyit tudok: van egy nagyon erős állapotom, egy vízióm, van egy város, vannak különböző emberek, és van egy történetváz, amihez a forgatáson improvizálok. Később a vágóasztalon rímeltetném a különböző gesztusokat, képeket, színeket egymással, és ezekből a mozaikkockákból raknám össze a történetet. Biztos vagyok benne, hogy így jönnek létre a legjobb történetek, nem az íróasztal mellett.

Mundruczó: Nálam sem a történet a kiindulópont, hanem egy érzés, egy ritmus, ami diktál. Az Aftában annyi volt a fejemben, hogy olyan legyen, mint amikor egy kést lassan szúrnak be. Nem volt sehol a történet, a szereplők, ennyi volt.

– A forgatás is annyira improvizatív, mint Szabolcsnál?

Mundruczó: Nem, attól rettegnék. Nekem pontosan el kell terveznem mindent, abból kiindulva, hogy miről szól az adott jelenet, mert nagyon tartok attól, mit mondok majd a forgatáson az embereknek. De visszanézve mindig csak a kész filmnek töredékét tudom forgatás előtt a dologról. Mert a forgatáson testesül meg a könyv, és nekem hadvezérként kell reagálnom az anyag valósággal vívott harcára. Az Aftában az intézetis gyerekek hozták be az inspiráló élményt, a Nincsenben... a színészek személyiségének a hitele, az, hogy mit mutattak meg magukból.

– Kezdő filmrendezőkként igen különféle utakon jártok.

Hajdu: Igen, de még minden változik bennünk. Úgy érzem, hogy mi még mindhárman tanuló fázisban vagyunk, még csak húsz százalékon égünk.

Török: Pontosan. Én most addig jutottam el a tanulásban, hogy ezt a kilencven perces hosszt tudom kezelni, ritmizálni.

Feri és Szabolcs, mindketten személyes kamasztörténetekkel álltatok elő, mintha a hatvanas években járnánk. Az volt ennek az oka, hogy első nekifutásra könnyebb volt hozzátok közelálló sztorival megbirkóznotok?

Török: Ezt Simónak köszönhetjük. Először a felvételin kaptam videókamerát a kezembe, és a főiskolán jó diákként hallgattam, amit tanítottak. Simó egyszer azt vetette fel, hogy mondjuk már el végre, mi van ezzel a generációval, akik a rendszerváltás idején nőttünk fel, mert rólunk nem lehet tudni semmit. Aztán sokszor előkerült ez a téma Szabó István első három filmje és az Így jöttem kapcsán. Én meg elfogadó tanítványként rácsaptam a témára.

Hajdu: A Macerás ügyek című novellát másodikban írtam, amikor felvetődött ez a kérdés. Simó viszont akkor javasolta, hogy forgassuk le, amikor már túl voltam olyan filmeken, amik távolabbra mutatnak ennél a történetnél. Ráadásul én nagyon hamar elvesztem az érdeklődésemet a saját anyagaim iránt, így kifejezetten kényszerűség volt ezzel a négy évvel ezelőtti történettel foglalkoznom.

– A naplószerű történetek elmesélése ezek szerint egyáltalán nem célotok?

Török: Nem akarom a saját életemet feldolgozni tíz éves késéssel, mert az nagyon unalmas lenne. A következő munkámban mindent másként szeretnék csinálni. Egy jól kiválasztott irodalmi alapanyagból kéne kiindulni, amit szabadon feldolgozhatok, hogy a történetírás terhét ledobva a képek végre erőteljesebb szerepet kaphassanak.

Hajdu: A környezetemben annyi minden történik, hogy missziómnak érzem – nem a saját életem, hanem – a világ „rezgésének” feldolgozását. A Macerás… időtlenné tett történetén keresztül is a mai kor pulzusán akartam tartani a kezem.

– Közben meg állandóan az a vád éri ezt a nemzedéket, hogy nem foglalkozik a jelennel, az utcán tapasztalható valósággal. Pedig talán a politikamentesség, a súlyos mondanivaló hiánya az egyik erénye a munkáitoknak.

Mundruczó: Ezek a filmek nagyon pontosan reagálnak arra, ami ma van, reakciók a valóságra, és tulajdonképpen politizálnak, csak nem abban a megszokott formában, ahogy az elmúlt húsz év magyar filmje. Azok a hatalom és az én konfliktusát járták körbe, ám effajta filmek már nem fognak születni, mert ez ma már nem aktuális.

– Nemcsak a hatalomhoz való viszonyt hiányolják a nálunk idősebbek, hanem azt a nyomort és azt a gazdagságot, azokat a koldusokat és yuppie-kat, akikkel minden nap találkozunk az utcán, a bevásárlóközpontokban.

Mundruczó: A valósággal így nem tudok mit kezdeni. Egy helyzetből, egy érzelemből, egy agresszióból, amit a világ diktál, már ki lehet indulni. Azt gondolom, a filmjeimmel igenis politizálok.

– Csak nem a napilapok, hanem az érzelmek, a szenvedélyek szintjén?

Mundruczó: Az Aftában elkerülhetetlen volt, hogy ne a szorongásra építsd fel a filmet, mert a főszereplő fiúból ez áradt. De a legmélyén minden filmemet az az érzés működteti, hogy rettenetesen szűk ez az ország. Nagyon egyetértek azzal, amit Jancsó mondott: ez egy 14 perces ország. A repülőgép ugyanis ennyi idő alatt ér Bécsből Budapestre.

Török: Nálunk elkezdődik a film, elmond egy történetet, ami véget ér valahol, és nincs semmi szájbarágás. Szerintem nem szabad megmondani az embereknek, hogy mit gondoljanak, mert akkor nem mennek be a moziba. Közben meg butaság azt állítani, hogy mi nem akarunk a politikáról tudomást venni. Szabolcs miközben formanyelvi kísérleteket csinál, már azzal politizál, hogy egy vidéki városban játszódik a filmje.

Mundruczó: Az is jelent valamit, hogy a főhősnő a „mi autónkban” száguld. Vagy ugyanígy az Aftában a garázssor, ami az elmúlt negyven évben épült, sok mindent elmond az országról.

Hajdu: A Macerás ügyek leforgatott anyagában rengeteg konkrét utalás volt a jelenlegi politikai helyzetre, és pontosan azért vágtam ki belőle őket, mert azt gondoltam, elég, ha terekben, arcokban megmutatom, hogy mi van. Például megjelenik apám és anyám a filmben, apám egy buszmegállóban áll, anyám bevásárlókosárral a kezében megy a közért előtt. Ugyanakkor lehet, hogy a következő munkám vérmes politikai film lesz, mint A kínai lány. El tudom képzelni, mert néha annyira fel tudnak bosszantani a dolgok. De a mostani hangulatomban nem lett volna hiteles.

Mundruczó: Én sokszor dühből kezdek el filmet csinálni. ’68-ig még volt esély arra, hogy megváltoztassák a világot, de azóta minden ilyen gesztust besöpörtek a szőnyeg alá, és a felszín alatt elképesztően borzalmas történetek mennek, amiről beszélni kell. De nem direktben. A düh úgyis belekerül a filmbe, amit hülyeség lenne kifejteni, mert akkor jön az úgynevezett mondanivaló, ami nem ugyanaz és soha nem olyan lényegi, mint a jelentés.

Török: Belőlem a politika nem annyira dühöt, mint inkább enerváltságot és elfordulást vált ki. Amíg Kornél drámaian éli meg a világot, Szabolcs meg líraian, addig én epikusan, nagyobb időben gondolkodva. Az utóbbi tíz évemet teljesen enerváltan éltem meg, dühöt vagy cselekvéskényszert nem igazán éreztem, ami talán abból fakadhat, hogy elkenős, összekacsintós váltás történt, igazán észre sem vettük. Az emberek számára elkezdett közömbössé válni, hogy éppen melyik párt rabolja ki az országot. A jólét, a plaza-lét letompítja az embereket, elvagyunk benne. Úgy érzem, ha nem történik semmi, akkor beledöglünk a hazugságba és az unalomba. Nekünk, filmrendezőknek kötelességünk erről tudomást vennünk, csak éppen eddig – Kornélt kivéve – valahogy még nem sikerült megfogalmazni, hogy úgy rossz az egész, ahogy van.

– A szemérmesség lehet az oka, hogy Kornélt leszámítva nem mutatjátok ki az indulatotokat, hogy a düh mellett például az erőszak és az erotika is igen visszafogott a filmjeitekben?

Hajdu: Nem feltétlenül vagyok szemérmes, inkább egyfajta politizálás volt ez a Macerás…-ban. Ha trend most az erőszak megmutatása, akkor ennek ellene fogok menni: nem lesz egyetlen csúnya szó, sem erőszak, sem szex a filmben.

Mundruczó: Ezt másképp gondolom, mint te, mert szerintem nagyon kevés az erőszakról készült film.

Hajdu: Én azokra a filmekre gondoltam, amik az erőszakkal csak hatni akarnak.

Mundruczó: Igen, valóban ritkán hitelesíti a történet a benne előforduló erőszakot, ugyanakkor fontosnak tartom, hogy készüljenek erőszakot tárgyaló filmek, mert hihetetlenül agresszív a világ. Az elmúlt két évben sokkal több agressziót érzek a bőrömön, és sokkal kevésbé vagyok nyugodt, mint két-három éve.

– Az a kérdés, hogy miként lehet ezt az erőszakkal vegyes unalmat filmre vinni.

Török: Ha jobban megnézzük, végső soron ugyanarról szól a Mammut élménye, mint Tarr lepusztult kisvárosáé. Hosszú beállításokban szépen meg lehetne mutatni mondjuk egy karácsonyi bevásárlást, ahogy ide-oda fordulunk és mozgólépcsőzünk abban a hideg labirintusban.

Hajdu: Szerintem baromi érdekes fejlődő ország a mienk, csak az embernek erőszakot kell tennie magán, hogy odafigyeljen a dolgokra. Nagyon közelről, nagyon sokáig kell nézni a dolgot. Például ha a játékteremben rettentő sokáig figyelem, hogy ki jön oda a flipperhez, és mit csinál, akkor ez a repetitív lét hirtelen átalakul és olyan lesz, mint egy Tarr Béla-film, amikor a nyolc óra hirtelen másféllé olvad. De ehhez át kell kapcsolni előbb az agyadat.

– Analízisről vagy a dolgok tárgyias megmutatásáról beszélsz?

Hajdu: Nem látványt nyújtani, hanem láttatni a dolgokat, hogy Godard-t idézzem. Én úgy láttatok, hogy nem fogalmazom meg konkrétan, amit látok, hanem a néző fantáziájára bízom, hogy együtt halad-e velem. Figyelsz egy arcot vagy egy embert a térben, és akkor mögé tudod képzelni, amit akarsz. Ez a keleti és a nyugati típusú megismerés különbsége. A keleti ember úgy ismeri meg a virág természetét, hogy nézi, nézi, a nyugati pedig levágja, és berakja a mikroszkóp alá. A Feri filmje egy keleti típusú megismerést példáz, mert tele van rengeteg megfigyeléssel, és nincs benne semmi túlelemezve. Például meg tudja mutatni, ahogy ezek a srácok ’89-ben a hamburgerből kiszedik káposztát, mert benne nem az raktározódik el, ami közhely, hanem az, ami apró felfedezés.

Mundruczó: Én viszont mögé akarok látni a dolgoknak, és ez nálam a színésszel való együttműködés során teljesedik ki. Mindig a színész személyiségén keresztül láttatok, mert az én anyagaim az ember természetét próbálják feltérképezni. De úgy elemzek, hogy ne legyen ráaggatott mondanivaló, csak a puszta látvány. A kamera „lelát” az ember lelkébe.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2001/04 10-13. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3264