KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2001/április
KRÓNIKA
• N. N.: A 32., Millenniumi Magyar Filmszemle díjai
• N. N.: Képtávíró
• N. N.: Hibaigazítás
FILMSZEMLE
• Schubert Gusztáv: Gengszterek és angyalok Játékfilmek
• Bikácsy Gergely: Kamasz Budától kamasz-Debrecenig Elsőfilmesek
• Stőhr Lóránt: Még csak húsz százalékon égünk Beszélgetés Hajdu Szabolccsal, Mundruczó Kornéllal és Török Ferenccel
• Muhi Klára: Kézigránát, levélbomba, szelíd Apokalipszis Kisjátékfilmek
• Ormos Mária: Hű filmemlékezet Dokumentumfilmek
• Gelencsér Gábor: Költött valóság A dokumentarista módszer

• Forgách András: Túl közel a távolsághoz Szerelemre hangolva
• Turcsányi Sándor: Mozi a téren Cseh hullámok
• Dániel Ferenc: ©vejkelés Rudolf Hruąínský-sorozat
• Bori Erzsébet: Hátranézet Új orosz filmek
• Trosin Alekszandr: Galivúd Orosz filmtörvény
• Schubert Gusztáv: A detektívek bűne Rekviem a film noirért
MÉDIA
• Kömlődi Ferenc: Digitális felforgatás Média-stratégiák és a harmadik út

• Takács Ferenc: Angol dada Monty Python Repülő Cirkusza
KRITIKA
• Varga Balázs: Rend nélkül Anarchisták
LÁTTUK MÉG
• Glauziusz Tamás: Harry csak jót akar
• Varró Attila: Ó, testvér, merre visz utad?
• Ádám Péter: Csokoládé
• Korcsog Balázs: Taxi 2
• Csont András: Fedezd fel Forrestert!
• Elek Kálmán: Sátánka
• Köves Gábor: Túszharc
• Harmat György: Férfibecsület
• Kézai Krisztina: Majdnem híres
• de Châtel Andrea: Mi kell a nőnek?
• Hungler Tímea: Bagger Vance legendája
• Tamás Amaryllis: Az ezredes úrnak nincs, aki írjon
KÉPMAGNÓ
• Reményi József Tamás: Riki-tiki tévé

             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Filmszemle

Kisjátékfilmek

Kézigránát, levélbomba, szelíd Apokalipszis

Muhi Klára

A magyar film e pillanatban csak a kisjátékfilmek szintjén van szinkronban a saját lehetőségeivel.

 

Elöljáróban egy jellemző epizód: miközben zajlott a szemle – protokoll, közönségtalálkozók és a filmpolitikai rebellió –, a Mammut egyik termében a huszonöt versenybe jutott kisfilmből levetítették a soron következőt, Szénási Ákos Ferikéjét. Aki látta tavaly az Autóbant, körülbelül tudta, mire számíthat. A budapesti szlam jellegzetes figuráit látjuk, ha látjuk (a technika: minimál), életveszélyes, romlott alakokat, akikről a hivatásos filmkészítők még nem sokat mondtak. És tényleg úgy lett. A Ferike megismertetett Ferikével, azon nyomasztó figurák egyikével, akikkel teli van a város. Aki könnyen és azonnal üt, nappal alszik, éjszaka meg gyanús üzelmeket bonyolít. A szünetekben kurvákat szed fel, beleköt akibe tud, és idiotikusan vihog, mielőtt előrántja a rugós kését. Ebben a filmben sok minden élesben ment. Szerintem Ferike igazi volt, a kurva is, sőt biztosra veszem, hogy megvertek a film kedvéért egy embert a villamoson, amitől el is ment a kedvem az egész Ferikézéstől… Még szerencse, hogy szinte teljesen sötét a kép, gondoltam – persze, hiszen láthatóan nem volt pénz a világításra… Ám ebből lett épp a baj. A nézőtér ugyanis teli volt „Ferike” barátaival, akik megszakadtak a röhögéstől ugyanazon, amin én elborzadtam, majd egyszer csak rájöttek, mégis felháborító, hogy alig látni valamit a filmjükből. A rendező a sötét nézőtéren elátkozott mindenkit, aki a saját pénzén forgatott filmjét így elszabotálta, a haverok meg kilátásba helyezték, hogy most azonnal meglincselik a gépészt. Ezen a ponton megfutamodtam.

Utólag pedig regisztrálom, hogy ez az egész közjáték, s maga a film (Ferike) különös összefüggéseket mutatott a filmközpontos szabadságszűkítő törekvésekkel. S azzal is, hogy idén ismét rögzíteni kellett a tényt: a néhány éve tapasztalható hatalmas filmcsinálási vágy töretlen. Ám nemigen vagyunk még túl a kamera, egyáltalán a filmezési lehetőségek demokratizálásából fakadó első dömpingszerű hullámon. A nagyfilmekre ez mára már kevéssé igaz, de aki a 32. Magyar Filmszemlén a rövid fikciós programra váltott jegyet, azzal bármi megtörténhetett. A kisjátékfilmek viszont más arcát mutatták idén ugyanannak a jelenségnek (amely röviden csak ennyi: filmezni itt az ezredfordulón – akár a régi görögöknél hajózni – muszáj). Aki ma nagyjátékfilmhez jut, mindenképp meg akarja találni a közönségét. A kicsiken nincs ez a teher. Nem kell senkinek megfelelniük, többnyire épp akkorák, amennyi pénz még előkeríthető. A magyar film e pillanatban is csak a kisfilmek szintjén van szinkronban saját lehetőségeivel, s ebből következően a kisfilmes mezőny legjobbjai most is, mint évek óta, keményebb, markánsabb, egyénibb hangot ütöttek meg, mint a díjazott nagyjátékfilmek többsége. Az a nyolc-tíz darab, ahol igazán megsűrűsödött a levegő – a közönség megszólítására különféle stratégiákat próbálgató nagyjátékfilmes középmezőny feje fölött –, inkább Tarr Béla, Gothár Péter, Jancsó Miklós filmjével fogott kezet.

A kisjátékfilmes szemlézés legjobb pillanata, amikor az ember rátalál egy-egy tehetséges első megszólalóra. S az éves termést végső soron az minősíti, hogy elég sok ilyen találkozásban volt-e részünk. Ki-ki maga döntse el, hogy öt-hat emlékezetes első találkozás – Nemes Gyula: Papagáj, Kocsis Ágnes: Szortírozott levelek, Nyitrai Márton: 2000 méter, Fliegauf Benedek: Beszélő fejek, Oláh Lehel: Öt után, hat előtt – milyen reményekre jogosíthat bennünket.

Kocsis Ágnes is elsőfilmes, tanuljuk meg a nevét. A BBS-ben forgatott Szortírozott levelek a korai német újhullám pontosságával meséli el egy levélszortírozó férfi szürkénél is szürkébb hétköznapjait, aki húsz éve egyazon levélválogató gép mögött áll, s ugyanabba a szkájfoteles lakótelepi garzonba tér meg esténként a pocokjához. Ki hinné, hogy vannak még ilyen csendes életek? De Kocsis Ágnesnek elhisszük, mert Tóth József a szortírozó kisember szerepében mint tökéletesen rászabottat viseli a szerepruhát. S mert a fiatal főiskolás rengeteg apró részlettel rendezi be hőse világát. A legszellemesebb talán a pocok Tatlintól kölcsönzött mászókája. S persze az alapötlet, miszerint a magányos szortírozó ellopott levelekből épít magának saját világot, családot, ünnepeket. A Szortírozott leveleknek egy fassbinderi, R. uras, radikális befejezést képzelnénk el, de végül azt is a rendező javára írtam, hogy ellene megy annak, amit a mániákus, veszélyes kisember figuráról filmes és olvasmányélményeink alapján gondolunk.

A főiskolás, tavaly nagyfilmmel debütáló Mundruczó Kornél Afta című filmje – amelyet a zsűrivel együtt én is az idei év egyik legjobb kisfilmjének tartok – látszólag nyugalmasabb környezetbe vezet. Városszéli, lakótelepi kamaszokkal élünk meg egy délutánt, négy-öt fiú és egy lány tölti az időt téren, pályákon, szűk szobákban. Ebből a kevésből a szinte fotografálhatatlan lakótelepen nehéz jó filmet csinálni. Többször is érdemes megnézni az Aftát, hogy megfigyeljük, milyen tehetséggel formálták át e semmire sem jó tereket rendező és operatőre, Révész Balázs. S milyen nagyszerű ritmust adtak a szinte cselekménytelen filmnek a monológok és akciók váratlan felpörgetésével. A film erényei ezeken túl leginkább abból fakadnak, hogy Mundruczó és állandó társíró-producere, Petrányi Viktória nagyon sokat tudnak alakjaikról. E városszéli elhanyagolt tizenévesek első testi vágyairól, arról, hogyan vannak együtt, fojtogató és felszabadító egymásrautaltságukról, érzékenységből és kíváncsiságból összevegyült kegyetlenségükről, amit még a hatvanas években Pasolini ragadott meg nagy erővel. Vagy később Kassowitz a Gyűlöletben. Ezen a szemlén a dokumentumfilmes Almási Tamás (Alagsor) és Varga Ágota (Eksön) csinált filmet a rendszerváltásnak erről az elveszett gyereknemzedékéről, akiknek a szülei belerokkantak a történelmi lépésváltásba (vagy azért, mert nem sikerült nekik, vagy azért, mert sikerült.) De az Aftához képest Almási és Varga filmjei csak tiszteletreméltóan kíváncsiak.

Ebben az írásban – akárcsak a magyar film jövőjéről folyó szemlebeszélgetéseken is – belátom, igazságtalan előnyöket élveznek a pályakezdő alkotók. De e pillanatban elsőrendű érdeke a magyar filmnek – s mintha ebbe az irányba mennének a dolgok –, hogy a ’89 után felnőtt huszonévesek minél többen kapjanak lehetőséget a megszólalásra. Azok a fiatalok, akiknek – ha minden így marad – esetleg nem kell már viaskodniuk a hatalommal, s ezért közvetlenebbül és őszintébben szólhatnak hozzánk. Akik azonban már azzal az új tudással filmeznek, hogy a mozi trónfosztott az audiovizuális piacon. A filmrendező pedig – ahogy Jeles írta – csak egy közkatona a mélyből. E pillanatban mindenki tőlük várja (lásd mondjuk Grunwalsky Tízparancsolatait), hogy hiteles alakokat, történeteket és képeket találnak az elmúlt 10 év eseményeire.

Tudjuk, mindez nem az alkotók életkorától függ.

Az Internet és a számítástechnika kihívásaira elsőként a negyvenes éveiben járó Xantus János reagált Se kép, se hang című „véletlen mozijában,” amely ha hagyományos műalkotásként nem is, de különleges dramaturgiai oktatófilmként mindenképpen nagyon érdekes. A „kicsoda a filmrendező” újradefiniálandó kérdésére pedig Szirtes Andrásnak és Kotnyek Istvánnak már tíz éve más a válasza, mint a többieknek (Triptichon, Közelgő kékség).

Arra pedig, hogy mi történik a lelkekben, hogyan pusztulnak le az emberek az új, szabad életben, Gothár a televíziónak forgatott rövidebb filmjében, az egyik Tar Sándor-novellából adaptált A leghidegebb éjszakában kíméletlen dolgokat állít.

Az amatőrfilm-szemléken évtized óta számtalan elismeréssel övezett Kotnyek Istvánról Közelgő kékség című filmje kapcsán többször is elhangzott, hogy először szerepel a szemlén. Szerencsére ez nincs így. 1997-ben az egyik legnagyobb felfedezés volt számomra az az öt film, amelyet a KVB 35mm-re nagyítva akkor bemutatott. Kiderült, hogy Huszárik Zoltán és Tóth János után is írnak még filmverset. A Közelgő kékség, akárcsak Kotnyek többi filmje, az Elégia, a Capriccio vagy az Örökmozi rokona. És a korán meghalt Gujdár József filmjeié. Kotnyek, ahogyan ők vagy a filmnapló író Szirtes, más viszonyban van a felvevőgéppel. Nem filmeket forgat, életformája a rögzítés. S ebből a mániákus képgyűjtésből időnként filmek is születnek. Kotnyeknél gyönyörű képek vannak, de semmi olyasmi, amit más ne láthatna meg. Tomboló virágszirom hullás, bogárrajzás, aranyló almákkal teli fa – amelyen egyetlen levél sincs –, eső, amilyent csak japán filmekben látni. A Közelgő kékségben szelíd Apokalipszis zajlik, melyből – s ez a legérdekesebb – kifelejtették az embert. Pontosabban kibillentették a műalkotásokban szokásosan elfoglalt középponti helyéből. S túl Kotnyek meditatív filmverseinek elemi szépségén, mindez egyszerre provokáló és pihentető.

Szirtes András Triptichonjára is igaz, hogy provokálóan pihentető. Mert úgy, mint ő, ma tényleg szinte senki sem filmez. A lepke- és bélyeggyűjtők otthonos magányában, közönségre nem is sandítva, csak önmaga (meg a Manka) gyönyörűségére. Az amatőrök igen, de Szirtes nem amatőr. Pontosabb, ha azt mondjuk – A kisbaba reggelije vagy tán még régebb óta –, valószínűleg jobban érzi magát az „amatőr” álcájában. A Triptichon címen egymásmellé tett Napló részletek képanyaga egyszerű, unásig ismert home-videó zsánerekből (kisbaba felvételek), talált tekercsekből, (szexfilm-részletek), televízióból kimásolt természetfilmekből (vonuló gnú csordák) áll. Ám a kollázs, amit ebből Szirtes előállít, sokszor váratlan asszociációkat elindító, igen bonyolult hatású képfolyam, mely egyszerre képes felidézni a filmkészítés kezdeti állapotát, az első nézők/filmkészítők elemi reflexeit, s azt a helyzetet, ami a mozgógép világában jelenleg tapasztalható.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2001/04 14-15. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3265