KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

   
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2001/április
KRÓNIKA
• N. N.: A 32., Millenniumi Magyar Filmszemle díjai
• N. N.: Képtávíró
• N. N.: Hibaigazítás
FILMSZEMLE
• Schubert Gusztáv: Gengszterek és angyalok Játékfilmek
• Bikácsy Gergely: Kamasz Budától kamasz-Debrecenig Elsőfilmesek
• Stőhr Lóránt: Még csak húsz százalékon égünk Beszélgetés Hajdu Szabolccsal, Mundruczó Kornéllal és Török Ferenccel
• Muhi Klára: Kézigránát, levélbomba, szelíd Apokalipszis Kisjátékfilmek
• Ormos Mária: Hű filmemlékezet Dokumentumfilmek
• Gelencsér Gábor: Költött valóság A dokumentarista módszer

• Forgách András: Túl közel a távolsághoz Szerelemre hangolva
• Turcsányi Sándor: Mozi a téren Cseh hullámok
• Dániel Ferenc: ©vejkelés Rudolf Hruąínský-sorozat
• Bori Erzsébet: Hátranézet Új orosz filmek
• Trosin Alekszandr: Galivúd Orosz filmtörvény
• Schubert Gusztáv: A detektívek bűne Rekviem a film noirért
MÉDIA
• Kömlődi Ferenc: Digitális felforgatás Média-stratégiák és a harmadik út

• Takács Ferenc: Angol dada Monty Python Repülő Cirkusza
KRITIKA
• Varga Balázs: Rend nélkül Anarchisták
LÁTTUK MÉG
• Glauziusz Tamás: Harry csak jót akar
• Varró Attila: Ó, testvér, merre visz utad?
• Ádám Péter: Csokoládé
• Korcsog Balázs: Taxi 2
• Csont András: Fedezd fel Forrestert!
• Elek Kálmán: Sátánka
• Köves Gábor: Túszharc
• Harmat György: Férfibecsület
• Kézai Krisztina: Majdnem híres
• de Châtel Andrea: Mi kell a nőnek?
• Hungler Tímea: Bagger Vance legendája
• Tamás Amaryllis: Az ezredes úrnak nincs, aki írjon
KÉPMAGNÓ
• Reményi József Tamás: Riki-tiki tévé

             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Cseh hullámok

Mozi a téren

Turcsányi Sándor

A tévé hazudik, Švankmajer igazat mond.

 

150 ezer ember a Vencel téren! Oh, istenem! Úgy kell ez nekünk, mint egy falat kenyér, karbantartani miheztartásunkat. Mint a villamosbérlet, az időnként orvosilag meghosszabbított jogosítvány a szabadság szeretetére. Amiből a szabadság nem biztos, hogy szabadság, a szeretet nem biztos, hogy szeretet, csak a jogosítvány, az örökbérlet, az orvosi igazolás a biztos. Utóbb mindig télen, így a mínuszban, fagyállóval kondiban tartott vízágyúkkal, farkaskutyákkal, mindig télen. Régen nyáron, mert akkor könyvből tanultuk még, a fehér ing a forradalmáron kötelező volt, romantikai tanagyag (Tandori itt azt mondaná: elütöttem a gépen, tananyag, de meghagytam, mert igazabb is meg jobb is; hogy keveredik itt T. Dezső mindig a csehek közé, tán emlékeznek, mikor a madáretetés közben elszállt Hrabalt sirattuk, utoljára).

 

 

Fából faragott demokrácia

 

Két izgalmas dolog létezik az új hullám és az új hullám második, hetvenes évekbeli felhabzása óta a cseh filmművészetben. Az egyik, hogy az utánuk jövő generációk hogyan igyekeznek meghatározni magukat az újhullámhoz képest. Ez is kettős front. Egyfelől folytatóiként ugye, másfelől vele szemben. Persze nem is nagyon létezik harmadik út. Azért így túlzás, létezett az új hullám idején is, csak épp a csehek tettek rá. Szóval a másik izgalomforrás Jan ©vankmajer, az általa járt, cseh földön feltétlenül egyszemélyesnek mondható út. Legújabb cseh–angol filmjét az Európa Filmhéten játszották. „Angol”, nemcsak a filmbe fektetett fontok okán, hanem azért is, mert az a fajta animáció, amivel ő teremtett világképet, pillanatnyilag fiatal és középkorú angol, kanadai angol kollégák által kultiváltatik, eredményesen, tegyük hozzá sietve, ilyetén tehát nem is világ, hanem iskola. Bentlakásos, külföldieknek, mint egy nyári egyetem, ami hosszabb kicsit a turistaútnál, s bár ugyanúgy csak a „nevezetességeket” mutogatják a résztvevőknek, mégis marad idő mögéjük pillantani. Ha van a pillanatnyi csúcsán tartalékokkal rendelkező iránya az európai filmművészetnek, akkor az az angoloké (nem az animátorokra gondolok, hanem olyan öregekre, mint Leigh vagy Loach) és Jan ©vankmajeré. Helyet cserélnek a mondatok: momentán (és jóslatom szerint még egy darabig) az angolok és Svanki jelentik azt a valamit, amit annyira nosztalgikusan szeretünk európai filmművészetként aposztrofálni.

Jan ©vankmajer előző filmjét, A gyönyör összeesküvőit is egy decemberi Európa Filmhét hozta Pestre. Aztán, a világ csodája, visszatért. A videóforgalmazásban kötött ki, pedig előre megfontolt szándékú művészfilm. (De forgalmazója, az Odeon már csak ilyen.) A vicc az, hogy jól megy. Kölcsönzik, mint a lépesmézet, pedig művészfilm. Emlékeznek? Brutálisan pornográf darab! Mit számít, ha csak ezért hordják annyian haza.

©vankmajer – első blikkre meglepő módon – Ottóka című filmjéhez kínál egy, amolyan békebeli megfejtést is. Már az is békebeli, hogy kínál egy megfejtést. Amolyan társadalmit, mint régen mifelénk minden mozi. És ez a megfejtés, pontosan a 150 ezres Vencel-téri tömegről szól (és azokról, akiknek fontos az ilyesmi). Az Ottóka brutális horror. Brutális pornó után brutális horror, volt már itt olvasható svankmajeri pályakép, semmi meglepetés. A feladat: ebbe belehozni az aktuális cseheket. Hogyan, ha az út egyszemélyes?

Az Otesánek egy rémes szláv mese. Kelet-szlovák, még inkább orosz lehet, a cseh kultúra szerves, mondhatni alapvető eleme. Mint a mieinket Illyés, ezt Erben írta le, náluk a „nagyok” közül többen foglalkoztak ilyesmivel. Arról szól, hogy a szegényember meg a felesége nagyon, de nagyon akarnak kisgyereket, de sehogy sem sikerül. Egy fa gyökeréből farag az ember egyet (Otesánek: fából faragott fiú, az Ottóka fordítás a filmbeli fafiúcska nevéből – Otík – ered, csak kevéssé fedi le az egészet, de megbocsátható, egy cseh filmben egy Otík, az már szinte a mienk, Bán János Az én kis falumban.) Nos, a bábfiú kikel, és nagyon megéhezik. Föleszi a sok kását szülei elől, aztán, mert fél fogára sem volt elég, fölzabál mindent és mindenkit, ami/aki útjába kerül. A szörnyű mese, ha úgy vesszük, happy enddel végződik. Otesánek megzabál egy konyhakerti kérdések megoldásán derekát fájdító öregasszonyt is, nagy mohóságában kapájával együtt, aki aztán készségével jól kivágja magát szorult helyzetéből, s vezetésével a döglött Otesánek hasából sorra kimasírozik mindenki, tán még a kása is, oszt mennek a dolgukra.

Namármost, ilyesmiről szó sincs ©vankmajernél. Az ő kapás öregasszonya külső élőerőként kapálja agyon a falánk fát, és maximum belőlünk jön ki a kása, amit Otík, mellesleg vele párhuzamosan az összes mellékszereplő is, saját épülésére megzabált. Azért belőlünk, mert mi is gyakorta élünk efféle, nem feltétlenül emberi fogyasztásra alkalmas készítményekkel. De belőlünk csak akkor jön ki, ha hajlamosak vagyunk teljes odaadással nézni a filmet.

Egyébként ez ©vankmajer legnagyobb tudománya. Hogy így is, úgy is fogyasztható. Félszívvel: szórakoztass, gyötörj a pénzemért, a végén úgyis én megyek el előbb. Vagy odavetve: járj át rajtam, én úgyis kifekve maradok utánad. Egy dzsolidzsóker szavamra, álljon ez a nettó pornókölcsönzők megnyugtatásául is.

Szóval az a népi demokratikus megfejtés, aminek igénye minket már oly régóta nyomaszt, roppant egyszerű. Pimaszul, a tartalomnál maradva: szájbarágósan egyszerű. A demokrácia. Ez a mi fából faragott demokráciánk, amiben még mindig ki-kimegyünk 150-150 ezren a Vencel térre. Valami, amit akár a zsigereink, akár a retorika szintjén oly nagyon áhítottunk, és próbálkoztunk mindenfélével (de legtöbbször persze a dugással) megvalósításáért, és ami egyszer aztán valahogy, nem mondható, hogy éppenséggel csalással, de kicsit obskúrus módon, kis himi-humival, kicsit tőlünk függetlenül, kicsit az ölünkbe hullva, mint egy véletlen lelt gyökérdarab, mégis összejön, meglesz nekünk, attól nem sok jó várható.

Ha nem vigyázunk (sose vigyázunk) fölzabál minket mindenestül (mindenünkkel, ami addig, közben lett nekünk). És nem tudjuk sem őt („eztet”), sem magunkat megvédeni, pedig legjobbjaink (a filmben Alsbetka) csak ezen fáradnak, mégse sikerül. S ha összeszedjük magunkat, akkor is csak annyi telik tőlünk, hogy elpusztítsuk, de addig már majd mindenki ráment. Aki kicsinálja, arról tudható: nem éppen jó szándékkal teszi.

Most el kell hagynunk, hogy mitől nagyszerű horror ©vankmajernek ez a filmje (is), azt is, hogy milyen koherens az animációs és élőszereplős szövet egésze, és mást is. Minden olyasmit, amiről ©vankmajer filmjei kapcsán szólni kell.

Rendben van, ha bábukkal és kelkáposztákkal, színészekkel és enteriőrökkel egyszerre operálva lehet érvényeset mondani dolgaink jelenlegi állásáról, akkor úgy. Ám ezek máshol vizsgálandók, ide dolgaink, a cseh film dolgainak állása tartozik. Meg se hallják: e közlés épp annyit ér, mint a képmező fölső részében belógva felejtett mikrofon, a szerző itt hagyott mankója. Irtandó hulladék, szimbolizálandó az említett svankmajeri kettősség, hogy belőle kijönni könnyű, a hatása alá került önmagunkból meg nehéz.

 

 

Csehek hitelbe

 

Mindig elmondjuk a kelet-európai filmek kapcsán, hogy akár a múltban, akár a mában, akár bábok között matatva, az átélt csodára keresi a magyarázatot, a hitelességet. Épp ez a baja is, hitelbe kérné a hitelességet, végre is valahogy el kéne indulni, az átélhető semmiből.

Persze van valami (valamink) is, csak az nehezebben átélhető. Sőt, annyira lehetetlen, hogy már megbocsátható. Akkor engedhetjük meg önmagunknak e téren is a megbocsátást, ha nem feledjük, hogy az nem a mienk. Kérjük, és választ (adják, nem adják) nem várva, elvesszük hitelbe. Nagy bátorság, de ez a maximum, örökbe még senki se merte.

Így vagyunk mi, így vagyunk csehek, így vagyunk mi csehek: hitelbe. Gazdálkodunk, garázdálkodunk. Nincs ezen mit búsulni. Csupán újak, másfélék, kicsit még mindig idegenek a lehetőségeink. A régiek is megvannak, mibenléti hasonlóságaik miatt gyakran összekeverjük az újakkal. Ez hol működik, hol nem. Ha működik, nem azért, mert elcserélve, hanem mert azokkal keverve használjuk őket. De van, amikor az új eszköz sem működik. Akkor, ha a régi használati utasítások szerint forgatjuk. Filmjeinket is akár.

A régiek közül Věra Chytilová, Vojtech Jasný próbálkozása esik vizsgált időszakunkra. Chytilovában régen is felismerhető volt valami decens feminizmus, még éppen szerethető. Változott a világ, mi is, ő is. Látszólag mindhárman ugyanabba az irányba. A feminizmus ma már akkor decens, ha brutális. Ez ugye a világ. Akkor fogyasztható, ha brutális. Ezek lennénk mink. Akkor emészthetetlen, ha nekifutásból csinálja valaki azt, amit helyből is tehetne. Ez Chytilová.

Volt most egy filmje, Csapdák címen ment a nevezett filmhéten. A miniszterhelyettes és ősmacsó haverja megerőszakolnak egy benzinhiány miatt lerohadó Skoda mellett stoppoló nőt, és még le is csapják. Ahogy ilyenkor kell, berezelnek: meghótt, vagy mi van. Ám a teremtés fölérez és úgy tesz, sután, mintha semmire sem emlékezne, mintha ő még csak most jönne bele a mókába. Micsoda megkönnyebbülés, nekik. Mi már tudjuk, hogy egy disznóherélésre szakosodott állatorvosnő az áldozat, és azt is tudjuk, hogy mi lesz a vége. Mi lesz a vége a mozi első tíz percének. Mert a film a herélés után következik. Skoda – „kár”.

Hisz nem elég az, hogy horrort és pornót együtt lehet tíz perc alatt is nagyon rosszul csinálni, de utána ami jön, nem lehet kibírni. Az a napi rögvaló, úgy, ahogy felénk is szokás, a bulvársajtó fekete és társasági oldalainak művészetté szintetizálása, ami törvényszerűen működik úgy, hogy annak pont az egyetlen voltaképpeni valamirevalósága, a harsányság marad el, hisz az hogy is férne a művészetbe.

Jasnýval sem járunk jobban, nem brutálisan rossz, csak kínosan a sokadik hazatérő emigráns film az övé. Befogadói könyörtelenségünk számára tökéletesen irreleváns, hogy a cseh film már csak ilyen. Nagyon fiatal emberek tettek egyszer benne csodát, nagyon fiatal embereket kergettek nem sokkal eztán szerte (halálba, alkoholizmusba, földönfutóvá, világgá), és ezek a dolgok nem is voltak olyan rég. Áldozatai ma is alkotó korban mind, ha élnek, csak hát ők kétszer éltek, ott és úgy, ahol és ahogy egyszer is sok.

Könnyek közt illene bevallani, de nem megy, inkább letagadja az ember, hogy Menzeltől és Formantól sem várok én már semmit. Ez nem baj, amit ők megtettek, állandóbb sok mindennél, őnáluk mindenképpen.

A nyomasztó csak az ebben a szcénában, hogy a cseh film mai protagonistái, úgy tűnik, még mindig várnak tőlük valamit. Bármit, elfogadhatót éppúgy, mint fegyverrel visszautasítandót. Ilyetén, hogy a mostaniak két legjobbika, Hrebejk és Mihálek egyértelműen Menzel-tanítványnak tekinthető, ha azok, ha nem azok (azok), érzelmi alapon nem vizsgálható kérdés. Olyan állapot, amit be kell kalkulálni.

Számukra a baj nem az, hogy Menzelék nagyon jók voltak, hanem az, hogy nagyon sikeresek is. Ám e két összefüggő dolog, nem pontosan esett időben egybe, mert nem szokott. A világ természete szerint előbb voltak jók, s csak aztán sikeresek. Miért lenne ez baj? Mert a jóságot nem rögtön, érdeme szerint követte a siker, hanem volt egy köztes űr, egy fekete lyuk, mindenféle rettenetes külső körülmény kellett, hogy megkapják a megérdemelt figyelmet. És ez a fekete lyuk az, ami egy ideje elnyeli és el is fogja nyelni a cseh filmművészet őket követő néhány generációját.

A hatvannyolc augusztusának végén Vencel-téren megjelenő többször 150 ezrek kellettek a (világ)sikerhez. Az orosz tankokat hazazavarni kiszaladó Emil Zátopek kellett a sikerükhöz. És ez a maiak legnagyobb baja. Hogy a cseh filmeket még mindig 150 ezer embernek játsszák a Vencel-téren. És a siker kötelező. Ez Jan ©vankmajeren kívül mindenkinek (a nézőnek is) hihetetlenül fontos.

Menzelék az űrt és a sikert, ha nehezen is, túlélték, annyi sok volt bennünk, hogy maradt is még nekik valami. Annyi, hogy abból a hetvenes években, a nyolcvanas évek elején még majdnem olyan jó dolgokat (és ez nagyon nagy szó) voltak képesek csinálni, mint az újhullám idején. Annyi. És nem több. Aztán sem maguknak, sem kérőiknek (utódaik, nézőik) már nem tudtak semmit adni. Hogy is, hisz kétszer éltek, kétszer adtak. Csak egyvalami maradt. A 150 ezer fizető néző a Vencel tér egy-egy előadásán. A siker. Ha csak a siker maradt. Azzal kell gazdálkodni. Azt kell vizsgálni. Van számunkra is ismerős oldala.

 

 

Otík–Oscar

 

Például Jan Svěrák Oscar-díja a Koljáért. Apja Menzel szcenaristája volt a második korszakban, a kevésbé izgalmasban, a nagyon megbízhatóban. A Koljával ő is másodszor adott. Már csak ennyi maradt. Egyfelől sok, ugye a nagy díj. Másfelől egy cím a „Láttuk még” rovatban.

A siker nekünk ismeretlenebbik fele, a helyi, a cseh siker, a dolog másik fele. Hogy vizsgálhassuk ismerős fogódzóra van szükségünk, amit csak az előbbiből keríthetünk. Az Oscarnál kell maradni. A hollywoodi sikertípusnál.

Kell-e mondani, hogy az Oscar-díj nekünk magyaroknak is mennyire fontos. Számon tartjuk azt, hogy a számunkra egyetlen elérhető kategóriában, a legjobb idegen nyelvű filmek között mióta nem volt magyar darab. Hát persze, mert nem a megfelelőket küldtük, mondhatnánk. És még így sem igaz a mese. Gyarmathy Lívia Szökés című filmjét említeném. Annak a végén, amikor a hős beolvassa a Szabad Európába a recski foglyok névsorát, azt úgy is meg lehetett volna csinálni, hogy Hollywood lemenjen hídba. Hiszem, hogy úgy akarták, csak nem sikerült. A regionális történelem tele van ilyen rádióbemondásokkal. „Csapataink harcban állnak, a kormány a helyén van.” Vagy ’89-ből, a Műcsarnok lépcsői ravatalnál a 301-es parcella névsora Mensáros László és Sinkovits Imre hangján. Istenem. A cseheknek is van ilyen, persze abban is benne vagyunk. Még szép, mi, az ilyesmi királyai. „Vsem lidu Ceskoslovenski Socialisticki Republiky! Vcera hned 20. srpna 1968. Kolem 23 hodiny prekrocila vojska Sovjetského svazu, Polski Lidove Republiky, Nemecke Demokraticke Republiky, Madarske Lidove Republike…” Nem folytatom, ezek vagyunk mi benne. Nem kell nyelvtudás ahhoz, hogy tudjuk, miről van szó.

Ezzel a rádiószózattal végződik Jan Hrebejk Kuckók című 1999-es filmje. Máig ható óriási cseh siker. Bemutatásának évében nézettségi mutatóit tekintve ronggyá verte az összes hollywoodi blockbustert Csehországban. Ügyesen, szórakoztatóan megcsinált drámai és komikus fordulatokkal arányosan összeszőtt, talpig becsületes mozi, múlt és jelen legnagyobb cseh színészeivel. Két család (egy komcsi, egy retrográd) története 1967 karácsonyától az augusztusi rádiózásig, emberközelből, ahogy mondani szokták. Ahogy mondani szokták mindig, ha dicsérik a cseh filmeket. Zabálta a közönség, jól vizsgázott itt is a cseh filmhéten. 150 ezres Vencel téri siker.

Nem ez ment az Oscarra, hanem Sasa Gedeontól A félkegyelmű visszatér, egy korántsem érdemek nélküli, művészi szándékból fogant Dosztojevszkij-parafrázis. Nem jutott az ötig, de ez nem érdekes. Inkább az, hogy Gedeon e kritikai körökben aratott, cseh léptékben óriási sikerét (Cseh Oroszlán majd’ minden kategóriában, jó sajtó stb.) két évvel azután csinálta, miután abszolválta a maga Vencel téri tömegsikerét. Ugyanabban a tónusban, mint Hrebejk a magáét. Azért nem részletezzük, mert akkori cseh szemlénknek ez a film volt a központi darabja, egyszerű okból. Ha filmtől befogadó felé távozunk, egy hasonló történelmi tapasztalatú ország kritikusa inkább hajlamos a helyi nézővel azonosulni, mint a kritikával. Ugyanez rusztikusabban: nekünk a csehek legyenek csehek, s csak aztán művészkedjenek. Képzelhetik, ha mi így, Hollywood hogy. A csehek nekik előbb legyenek marslakók (minimum, vagy irániak), mint művészek.

Mi hát akkor ez?

A nagy szám törvénye: mi, a cseh film iránt néha érdeklődők a százötvenezer Vencel téri közül valók vagyunk. Általában is meg ebbéli vonzalmaink miatt is.

Most éppen a tévéért üvöltünk. Legközelebb másért. Mert ha időnként nem megyünk ki mozizni oda a térre, még valóban ©vankmajernak lesz igaza. De kimegyünk. Kimegyek legközelebb én is, csak már nem fog az egész érdekelni. Engem csak ez az üvöltés érdekel. Most értem a csúcsra. Mert most a cseh tévéért vannak ott.

Jan ©vankmajer már emlegetett A gyönyör összeesküvői című filmjében egy pofa valami elmés szerkezet segítségével úgy jut el önfoteljában a boldogságig, hogy közben az állami Cseh Televízió népszerű bemondónőjét, Anna Vetlinskát bámulja, míg az műsort ismertet. Ettől persze még nem zsonganék be, jaj dehogy. De én tudom, amit a pofa nem. Anna míg beolvas, pucér lábát egy lavórban tartja, ahol két kövér ponty szopogatja, harapdálja nagyujjait, minek következtében Annának egy merő orgazmus a műsorismertetés. A film 1994-ben készült, én azóta, ha cseh tévét nézek (megesik), többet látok, mint amit az mutat. Látom Anna két lábát a lavórban helytelenkedni a pontyokkal. Nincs szükségem semmilyen elmés szerkezetre ahhoz, hogy jó legyen. Elég a tudás, ha mégoly szomorú is: a tévé hazudik, ©vankmajer igazat mond.

Ennélfogva az is nagyon valószínű, hogy az a Vencel téri 150 ezer csak vesztegeti az idejét. Most is, legközelebb is, uram bocsá’, lehet, hogy régen is. Vesztegessék csak, muszáj nekik, mert ha egyszer majd nem fogják, vége lesz a filmnek. A csehnek is, ami ma a csúcsán ©vankmajerrel azonos. Micsoda ellentmondás: ez a nagy szám törvénye, de nem nagy dolog.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2001/04 26-29. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3269