KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

   
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2001/április
KRÓNIKA
• N. N.: A 32., Millenniumi Magyar Filmszemle díjai
• N. N.: Képtávíró
• N. N.: Hibaigazítás
FILMSZEMLE
• Schubert Gusztáv: Gengszterek és angyalok Játékfilmek
• Bikácsy Gergely: Kamasz Budától kamasz-Debrecenig Elsőfilmesek
• Stőhr Lóránt: Még csak húsz százalékon égünk Beszélgetés Hajdu Szabolccsal, Mundruczó Kornéllal és Török Ferenccel
• Muhi Klára: Kézigránát, levélbomba, szelíd Apokalipszis Kisjátékfilmek
• Ormos Mária: Hű filmemlékezet Dokumentumfilmek
• Gelencsér Gábor: Költött valóság A dokumentarista módszer

• Forgách András: Túl közel a távolsághoz Szerelemre hangolva
• Turcsányi Sándor: Mozi a téren Cseh hullámok
• Dániel Ferenc: ©vejkelés Rudolf Hruąínský-sorozat
• Bori Erzsébet: Hátranézet Új orosz filmek
• Trosin Alekszandr: Galivúd Orosz filmtörvény
• Schubert Gusztáv: A detektívek bűne Rekviem a film noirért
MÉDIA
• Kömlődi Ferenc: Digitális felforgatás Média-stratégiák és a harmadik út

• Takács Ferenc: Angol dada Monty Python Repülő Cirkusza
KRITIKA
• Varga Balázs: Rend nélkül Anarchisták
LÁTTUK MÉG
• Glauziusz Tamás: Harry csak jót akar
• Varró Attila: Ó, testvér, merre visz utad?
• Ádám Péter: Csokoládé
• Korcsog Balázs: Taxi 2
• Csont András: Fedezd fel Forrestert!
• Elek Kálmán: Sátánka
• Köves Gábor: Túszharc
• Harmat György: Férfibecsület
• Kézai Krisztina: Majdnem híres
• de Châtel Andrea: Mi kell a nőnek?
• Hungler Tímea: Bagger Vance legendája
• Tamás Amaryllis: Az ezredes úrnak nincs, aki írjon
KÉPMAGNÓ
• Reményi József Tamás: Riki-tiki tévé

             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Orosz filmtörvény

Galivúd

Trosin Alekszandr

Az orosz filmtörvény körüli viták a rossz emlékű, ám nélkülözhetetlen érdekérvényesítő szervezet, a Goszkino körül zajlanak.

 

Az orosz filmesek rendkívüli helyzetben élték át a tavalyi évet. Ahogy az már lenni szokott, ez is folyosói szóbeszéddel kezdődött: márciusban elterjedt, hogy a kormányhivatalokban azt fontolgatják, megszüntetik a filmszakma önálló minisztériumként működő irányító szervét, az Állami Filmbizottságot (Goszkino), és funkcióit átadják a művelődési tárcának. A filmesek az első riasztó jelre, belső viszályaikat félretéve, egy emberként sorakoztak fel a Goszkino védelmére. A külön ebből az alkalomból megtartott elnökségi ülésen Valentyina Matvienko – akkoriban a kormányfő első helyettese – megesküdött, hogy mindent elkövet a terv megakadályozására. Ez némileg mindenkit megnyugtatott: végtére is ha egy ilyen felelős poszton álló ember ígér valamit, akkor az úgy is lesz. Nyikoláj Gubenko, a neves színész és rendező (a '90-es évek elején, az 1991. évi puccsig a Szovjetunió művelődési minisztere, jelenleg a parlament kulturális bizottságának elnöke) volt az egyetlen, aki óva intett: hiba volna megnyugodni, hiszen az „ellenség nem alszik”: némelyek a Kreml környékén alig várják, hogy megkaparintsák azt a zsíros falatot, amit a filmes szakma jelent, archívumainak kincseivel és állótőkéjével együtt. A hatalmi harcok eszköztárának birtokában könnyűszerrel kijátszanak minket, akár a kisgyerekeket. Akkor ezt csupán a szokásos kommunista rémisztgetésnek tekintettük.

Ám kiderült, hogy a kommunista Gubenkónak igaza volt. Szinte még be sem iktatták hivatalába az új elnököt, amikor bejelentették, hogy a végrehajtó hatalom struktúráját átalakítják. Ekkor értesültünk róla, hogy egy elnöki rendelettel a Goszkino is felkerült a megszüntetendő minisztériumok és állami bizottságok listájára. Nem sokkal korábban, amikor még csak rebesgették, hogy a Goszkinót beolvasztják a Művelődési Minisztériumba, a filmesek mindent megpróbáltak, hogy ennek elejét vegyék.

Az elnök és a kormányfő címére tucatszám érkeztek a levelek, táviratok, felhívások és kérelmek. De minden hiába, megannyi pusztába kiáltott szó – válasz egyre sem érkezett. Az utolsó, legelkeseredettebb és legrövidebb, mindössze 17 soros felhívást, amelyhez öt sűrűn teleírt oldalnyi aláírás tartozott (köztük az enyém is), az elnök környezetébe tartozó barátaink – ígéretük szerint – a beiktatás előtt személyesen adták volna a kezébe. De senki sem tudja, eljutott-e a segélykiáltás a frissen megválasztott elnökhöz. Egyetlen dolgot lehet tudni: május 18-án este aláírta a Goszkino megszüntetéséről szóló rendeletét, amellyel valósággal letaglózta a filmszakmát. Erre igazán senki sem számított, mindenki megdöbbent és elkeseredett.

 

*

 

Oroszországban egyébként nem először számolják fel a Goszkinót. Többször is megszüntették, összevonták, megstuccolták, de aztán újra visszaállították, a való élet ugyanis makacs és nem akarózik neki gépiesen követni különféle csinovnyikálmokat, bármilyen rangban legyenek is ezek a csinovnyikok, bármilyen boldogító szándékok vezéreljék is őket. A hazai filmművészetet története során három ízben is megpróbálták megfosztani önálló irányító szervétől, majd e döntés tarthatatlanságát és célszerűtlenségét belátva háromszor is visszaállították az eredeti állapotot.

A filmgyártás először 1929 és 1936 között állt önálló igazgatás alatt. Irányító szervét ekkor először Összorosz Film- és Fotóigazgatóságnak (VUFKU), később Filmművészeti Főigazgatóságnak (GUKF) nevezték. Aztán rövid megszakítás után – amikor a filmművészet a Művészeti Bizottsághoz tartozott –, 1938-ban visszanyerte önállóságát, s irányító szervét ennek megfelelően Bizottságnak nevezték, később pedig Filmművészeti Minisztériumnak. A minisztérium Sztálin 1953-ban bekövetkezett haláláig működött, utána kerek tíz esztendőre beolvasztották a Művelődési Minisztériumba. Az „olvadás” időszakában Nyikita Hruscsov legendás harcostársa, Jekatyerina Furceva került a minisztérium élére, aki bizonyos jóindulattal viseltetett a filmesek iránt, és nagyon nem örült, amikor azok 1963-ban kiváltak a minisztériumból. Hruscsov azonban meghajolt Pirjev, Romm, Jutkevics és a filmművészet más mestereinek érvei előtt. Ők kérték, hogy adják vissza nekik az addigra már meglehetősen fejlett iparág vezetésének önállóságát. Így alakult meg a filmművészet állami igazgatásának jelenlegi szerve, a Goszkino (bár a nevét többször is módosították), amely dacolva minden klímaváltozással, 37 esztendőn át létezett.

Azelőtt a Goszkino a filmművészet kézivezérlésének eszköze volt. Sok filmművészünk őriz róla, mondjuk ki nyíltan, cseppet sem kellemes emlékeket. A Goszkino volt az a hely, ahol dobozba zárták, esetleg átvágatták műveiket (természetesen felsőbb utasításra); engedetlenség esetén pedig itt osztogattak a rendezőknek és forgatókönyvíróknak „magatartásból elégtelent”. A peresztrojka kezdetén, amikor megszűnt az állami nyomás a kultúrára, sok filmes legszívesebben porig rombolta volna a csinovnyik-lét eme fellegvárát, amelyből a művészeket irányították. A piacgazdaság azonban – amelybe, mint az óceán hullámaiba, belevetették az úszni nem tudó filmművészeket – mindent a helyére tett. Menten kiderült, milyen nagy szükség van egy olyan intézményre, amely szabályozza az államhoz fűződő viszonyt.

Az ország – politikai és gazdasági – életében új szakasz kezdődött, és az apparátus dolgozóinak fejében megfogant egy terv, amelyet aztán villámgyorsan meg is valósítottak. Ebből a koncepcióból, egyebek között világosan kitűnik, hogy az önálló Goszkino e fejlődés gátja. A kultúra sokkal jobban fog fejlődni, bizonygatták a terv kidolgozói, ha egyetlen hivatalból fognak irányítani mindent, beleértve a turizmust, a filmet és a dominót. Mihail Svidkoj művelődési miniszter a világ számos országának tapasztalataira hivatkozott, mondván hogy a filmművészet és a kultúra irányítása ma csak Indiában válik külön. De vannak szubjektív (vagy ahogy mifelénk mondják, „falmelléki”) okok is az új terv hátterében. Az egyik ilyen falmelléki ok Mihail Svidkoj azon alig leplezett kívánsága volt, hogy a minisztérium pénzügyi mutatóin a filmgyártás növekvő forgalmának segítségével javítson. Az ilyen-olyan hivatalokkal kötendő kényszerházasság Damoklész kardként fennállása óta ott függött a Goszkino fölött. Ami érthető is, hiszen a filmes arához csinos kis hozomány járt. Először is a filmalap, amelyre már régóta áhítozik a televízió. Másodszor: az állami nyilvántartás és a filmjogok birtoklása, amelyből szép jövedelmet lehet húzni. Harmadszor: az ingatlanvagyon, maga az épület, amelyet a Goszkino 1919 óta elfoglal. És a legfontosabb: a kérők szívét egy emlék melengeti meg; annak emléke, amikor a művészetek legpénzesebbike tartotta el a művelődés- és az egészségügyet. Ebben az a vicc, hogy ez az emlék – a jövőből való. Mert egyelőre a filmművészet maga is az állami támogatásra szorul, s az állam protekcionista politikája mellett az irányítás elveinek újjászervezésére és megreformálására is szüksége van.

 

*

 

Az utolsó időben a Goszkino már nem is hasonlított korábbi önmagára. A '80-as évek végén Armen Medvegyev került az élére, akit a 90-es évek végén Alekszandr Golutva követett. Golutva addig a Lenfilm filmstúdiót vezette Szentpéterváron. Kettejüknek köszönhetően egészen más kép alakult ki a Goszkinóról: ésszerű, pragmatikus koordinátor lett, és ami a fő, a filmesek érdekeinek igazi védelmezője az államhatalom minden szintjén. A '90-es években Oroszországban a Goszkino az egyetlen állami intézmény, amely rendszeresen és gyakorlati szempontból is foglalkozik az orosz film ügyével. A Szovjetunió széthullása és a szovjet hatalmi szervek megszűnése után új, már orosz közigazgatás jött létre. Az Orosz Föderáció kormánya mellett működő Filmbizottság (Roszkomkino) – mint önálló föderális struktúra – visszaállítására vonatkozó, 1992. február 5-én aláírt elnöki rendelet életbe lépése óta eltelt nyolc esztendőben a hazai filmgyártás kezdett magához térni a korábbi időszakok megrázkódtatásaitól, amelyeket a különféle szervezeti átalakítások idéztek elő. Az a paradox helyzet alakult ki, hogy az oroszországi filmforgalmazás roppant veszteséges rendszerén belül valóságos konjunktúrája van a mozifilmnek, Moszkvában (de nem csak ott) gombamód szaporodnak a méregdrága filmszínházak; a mozijegyek ára – a múzeumi belépőkkel és a színházjegyekkel ellentétben – már elérte a világszínvonalat. A távlatok világosan kirajzolódnak. Az ország több, mint 80 filmszínháza rendelkezik a legújabb dolby stereo surround technikával. A filmszínházakba visszatérő néző érdeklődése újra a honi filmek felé fordul. Ez igen fontos, tekintettel arra, hogy a külföldi és hazai filmek nézettsége már 12:1 arányt mutatott. A televíziós mutatók még impozánsabbak.

A Goszkino kezdeményezésére 1996 és 1999 között az Orosz Föderáció elnöke és kormánya a hazai filmek forgalmazásának megőrzése és fejlesztése érdekében több rendeletet is kiadott. Ezek rendelkeztek a befektetési hitelprogramról, a filmforgalmazás korszerűsítéséről, megszabták a forgalmazás normáit, továbbá a hazai filmek bemutatásának szabályait a televíziócsatornákon, a filmgyártást érintő adókedvezményeket és a privatizálás szabályait, valamint a szerzői jogokat. S végezetül, 1996. augusztus 26-án elfogadták az „Orosz Föderáció filmgyártásának állami támogatásáról” szóló törvényt. Ezzel a törvénnyel az állam elismerte felelősségét a filmgyártás fenntartásában és fejlesztésében.

A törvény értelmében az a film számít „nemzetinek”, amelyet legalább 70%-ban orosz befektetők finanszíroznak (függetlenül attól, hogy állami vagy magántőkét invesztálnak-e a filmbe). Az állam a törvény értelmében nem vállalja a filmtervek 100%-os finanszírozását, kivéve ha nagy kulturális jelentőségű alkotásról van szó. Ez az a kiskapu, amelyet az orosz filmrendezők régi és új nagyágyúi – az Eldar Rjazanovok és Vlagyimir Naumovok – szinte kivétel nélkül célba vettek. Valamennyien teljes, 100%-os támogatást szerettek volna kapni, filmtervük „művészi és kulturális jelentőségének” elismeréseként, jóllehet az utóbbi időkben egymás után kerültek (és kerülnek) ki a kezükből a gyengénél gyengébb filmek.

Egy szó, mint száz: a törvény mindkét lábára sántított, és nem túl sokat változtatott a filmes realitásokon.

 

*

 

Éppen most, amikor az ágazat lassan, de biztosan megindult a felemelkedés útján, és amikor a Goszkinóban azoknak a gazdasági és jogi mechanizmusoknak a kidolgozásán fáradoznak, amelyek lehetővé tennék, hogy az ágazat egyenes léptekkel haladjon mind magasabbra a felfelé vezető lépcsőn, új kérő jelent meg a színen: egy hozományvadász. Az egészben az a legszebb, hogy az ifjú arát ezúttal meg sem kérdezték, mik a tervei. Úgy vélték, legfőbb ideje, hogy az orosz filmgyártás a Művelődési Minisztérium ölelő karjaiba omoljon, és beálljon a sorba az állami dotációkból lehulló morzsákért.

A filmes alkotók nagygyűlésén, melyet közvetlenül az elnöki rendelet kihirdetése után tartottak meg, mindenki, aki felkapaszkodott a teherautóra (a teherautó ugyanúgy gördült be a Goszkino udvarára, akár a szovjet időszak történelmi-forradalmi filmjeiben), egybehangzóan azt állította, hogy a Goszkino felszámolása jóvoltából a nagy televíziós mágnások érdekeit szolgáló állami „privatizátorok” könnyebben hozzáférnek majd a stúdiók filmgyűjteményeihez. Ezzel a filmstúdiókat megfosztják megélhetésük legfontosabb forrásától, s így azok elkerülhetetlenül csődbe mennek. 1998-ban a Moszfilm mintegy 3 millió dollárt kapott a régi filmek vetítéséért a tévécsatornáktól. Érthető tehát, ha a stúdiók és a filmek alkotói maguk is aggódnak a filmalap sorsáért.

A televíziós csatornák tulajdonosai valóban régóta küzdenek azért, hogy ingyen használhassák a filmalapot. A filmesek szerint ha erre sor kerül, végérvényesen befejeződik a filmes vagyon újrafelosztása, s ezzel együtt szertefoszlik a honi filmgyártás megújulásának reménye.

 

*

 

Az egyik újság hasábjain Alekszej German felhívással fordult a hatóságokhoz: „Hallgassanak egy öreg rendezőre! Csaknem negyven esztendeje foglalkozom filmmel. Tartoztunk mi már a Művelődési Minisztériumhoz. Szerencsére nem tartott sokáig. Háromévenként megfújják a harci riadót a szakmában, mondván, hogy vissza kell térnünk a minisztérium kebelébe. Önök is tudják, hogy a film és a színház csak a dilettáns szemében hasonlít egymásra. A két művészeti ág nagyon is különbözik, mi több, ellentétes egymással. A film normális állapotában, a tévébárók hatáskörén kívül, mindennél nagyobb hatást gyakorol a nemzetek és az államok arculatának kialakítására. Higgyék el, hogy Spielberg sokkal többet tett az amerikai ifjúság neveléséért, mint a mi társadalmi gyermekszervezeteink a mi ifjúságunk neveléséért. Könyörgök, ne akarják tönkretenni a filmet azzal, hogy egyesítik egy olyan kevéssé konkrét és kevéssé befolyásos képződménnyel, mint amilyen a Művelődési Minisztérium. Arra az időszakra, amikor ehhez a szervezethez tartoztunk, úgy emlékszünk vissza, mint valami rossz tréfára.”

Ebben a történetben a legérdekesebb természetesen Nyikita Mihalkov álláspontja. Utoljára – bármilyen paradoxnak tűnik is – éppen ő tett kísérletet a Goszkino kiküszöbölésére, amikor 1998-ban az Orosz Filmművészek Szövetségének elnökeként előterjesztette azt a tervét, hogy ő lenne az orosz film teljhatalmú gazdája, és ő rendelkezne minden (költségvetési és nem költségvetési) anyagi forrással. Ám Mihalkov terve elakadt valamelyik kormányhivatalban, és csak terv maradt. S most íme valaki, Mihalkovot megkerülve, természetesen a saját érdekében próbálta megoldani ezt a kérdést. Mihalkov egyszerre a Goszkino elszánt védelmezője lett. Járta a hivatalokat, írt, bizonygatott. A rendelet előestéjén élő adásban televíziós vitán vett részt Mihail Svidkojjal. Minden eszközt bevetett, hogy leleplezze ellenfele tévedését és haszonlesését. Ötezer filmes alkotó haragját helyezte kilátásba. Nehéz volt elképzelni, hogy ezt a csatát nem ő nyeri meg. Az összevonás híre a cannes-i filmfesztiválon érte Mihalkovot, táviratban kérte Putyint, hogy fogadja őt. Amikor végre hazatért, gyújtó hangú beszédet mondott a Filmművészek Szövetségének ülésén.

Az utóbbi időben Nyikita Szergejevics gyakori vendég volt a „Fehér Ház”-ban, és roppant erőfeszítéseket tett, hogy a végrehajtó hatalom képviselőit a maga oldalára állítsa a Goszkinóért folytatott harcban.

Javaslatára a Filmművészek Szövetségének ülése határozatot fogadott el, hogy felfüggeszti munkáját és delegációt küld Putyinhoz.

A filmművészek küldöttségében ott volt maga Nyikita Mihalkov, továbbá Alekszandr Golutva, a Goszkino most már csak volt elnöke, s olyan filmrendezők, mint Szavva Kulis, Karen Sahnazarov, Vagyim Abdrasitov, Nyikoláj Gubenko, és ott volt Szergej Bondarcsuk özvegye, Irina Szkobceva színésznő is. Vlagyimir Putyin azonban, ahogy az ülésen felszólalók közül néhányan ironikusan megjósolták, nem fogadta a „panaszosokat”. Más miatt fájt a feje: Csecsenföld és küszöbönálló Spanyol- és Németországi látogatása kötötte le.

Mihail Kaszjanov miniszterelnök azonban találkozott a filmművészek küldöttségével. A megbeszélést mindkét fél konstruktívnak és reményteljesnek ítélte meg. Noha mindenki tisztában volt vele, hogy a hatalom nem fog visszakozni, a Filmbizottság pedig nem fog ellenkezni. Szóval sok ígéret elhangzott. Született egy megállapodás, hogy a Művelődési Minisztériumon belül létrehoznak egy külön Föderációs Filmművészeti Szolgálatot – az FSzK-t (melynek neve az FSzB-re, a Föderációs Biztonsági Szolgálatra rímel). Ez két részlegből áll majd: a gyártásból és a forgalmazásból. Megegyeztek, hogy a filmtárakat továbbra is a stúdiók kezelik. A kormány megbízza a Szolgálatot, hogy egy hónapon belül oldja meg az audió- és videókazetták eladásából származó kulturális illetékek kérdését – ez az, amire Nyikita Mihalkov gondolt, amikor egy állami, költségvetésen kívüli filmalap létrehozásán fáradozott. Ezt reális lehetőségnek gondolta, amelynek segítségével a filmművészet fokozatosan megszabadulhat az állami függőségtől.

A találkozó után folytatódott a Filmművészek Szövetségének félbemaradt ülése. Nyikita Mihalkov a találkozó előtt drámai hangon beszélt: „Lenni vagy nem lenni, az orosz filmművészetnek ez itt a kérdés. Kínok közepette folytatja-e újjászületését, vagy több évtizedre visszavetik egy olyan korba, amikor a csinovnyikok jelentős hibaszázalékkal, összevonásokkal és szétválasztásokkal próbálták a tevékenység látszatát kelteni és leplezni önnön ürességüket. Ezt rendszerint a számukra legártalmatlanabb és legveszélytelenebb területtel kezdték: a kultúrával, azon belül is a filmmel. Ma sok minden eldőlhet, és nem csak a mi sorsunk. Ez nem csak a filmművészet, hanem az egész ország sorsának kérdése, minden vonatkozásban. Mert ha a körültekintő értelem olyan hatalomra támaszkodik, amelyet nem szentesít a bölcsesség szellemi ereje, az előbb-utóbb szellemtelenséghez és tehetetlenséghez vezet.” Most azonban, a kompromisszumos megállapodást értékelve Mihalkov bejelentette: „Kis csoportunk egészének véleményét tolmácsolom: jelentős, elvi győzelmet arattunk… Természetesen fennáll a veszélye annak, hogy javaslatainkat megpróbálják felhígítani. És szinte bizonyos, hogy sikereink nem fog mindenkit kielégíteni: nem lesz vele elégedett az, aki a filmtárakról vagy a videóforgalomból származó jelentős magánjövedelemről álmodott. Ezért a kormánnyal kötött megállapodásunk teljesítését ellenőriznünk kell.”

Így aztán pont került a Goszkino kérdés végére. Hogy a továbbiakban mi lesz az orosz filmművészettel – és a filmtörvénnyel –, egyelőre nem lehet tudni. Meglátjuk – ha megérjük.

 

Fodor Zsuzsa fordítása


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2001/04 36-38. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3272