KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2001/május
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• Takács Ferenc: Hibaigazítás
• Takács Ferenc: Stanley Kramer (1913–2001)

• György Péter: A Titanic kora Hatalom és szabadság
FESZTIVÁL
• Gelencsér Gábor: Vonzások és változások Berlin
• Kriston László: Ők is forrón szeretik
• N. N.: Az 51. Berlini Filmfesztivál díjai
• Vágvölgyi B. András: Walkürök panasza Új német filmek
• Földényi F. László: Torz siker Marlene-imázs
• Nánay Bence: Az elbeszélés romjai A Straub–Huillet filmek
• Fáber András: Aranyborjút imádni Beszélgetés Jean-Marie Straubbal és Danièle Huillet-vel

• Karátson Gábor: Kicsit ásnak, nem röpülnek Szelek szárnyán
• Báron György: Kamera, csadorban Új iráni filmek
MAGYAR MŰHELY
• Zachar Balázs: A vágás joga Filmtörvényen kívül

• Beregi Tamás: A Gulliver-szindróma Törpék és óriások
• Ádám Péter: Tizenegy dollár Billy Wilder
FESZTIVÁL
• Varga Balázs: Pop-kelet Cottbus
KÖNYV
• Kelecsényi László: Osztott képmező Csala Károly – Fazekas Eszter: A fény festője – Koltai Lajos operatőr
KRITIKA
• Ágfalvi Attila: Élni a tutiban I love Budapest
• Galambos Attila: Egy ország álma Feri és az édes élet
• Reményi József Tamás: Dalkor Cseh Tamás film
• Varró Attila: Yakuza Smaragdvárosban Fivér
• Pápai Zsolt: A saját bőrén érzi Memento
LÁTTUK MÉG
• Ádám Péter: Ízlés dolga
• Bikácsy Gergely: Baise-moi
• Bori Erzsébet: Bíbor folyók
• Tamás Amaryllis: Jónás és Lilla
• Pápai Zsolt: Ellenség a kapuknál
• Tóth András György: Kirikou és a boszorkány
• Zsidai Péter: Tizenhárom nap – az idegháború
• Hungler Tímea: Beépített szépség
• Kovács Marcell: Rossz álmok
• Korcsog Balázs: Blair Witch 2
KÉPMAGNÓ
• Reményi József Tamás: Utánpótlás

             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Fesztivál

Cottbus

Pop-kelet

Varga Balázs

Keleti kikelet, fény a végeken? Új nevek, régi trendek.

 

Egy város, amelynek van fesztiválja, de nincs mozija – ez csak első hallásra tűnik lehetetlennek, második nekifutásra nagyon is ismerős. Hazai példának ott van Győr és a Mediawave, ám még ezzel sem ért véget a lista. A lengyel határtól nem messze fekvő egykori keletnémet iparváros, Cottbus immár második éve úgy ad helyt a kelet-európai filmek fesztiváljának, hogy a városban év közben csak egy csöppnyi művészmozi működik, minden más vetítőhelyet tönkretett ugyanis a városszéli grandiózus multiplex. Cottbus és a mozik paradoxonja a kortárs kelet-európai film metaforája: a fesztivál tíz napjára újra kinyitnak egy-két bezárt régi nagy mozit, leporolják az üléseket, kicserélik a fényeket és feltöltik a büfé készleteit, hogy aztán egy teljes évre újfent parkolópályára kerüljön minden. Egy hét fény, csillogás és médiaérdeklődés – pillanatnyilag ennyi a kelet-európai film árfolyama, és ez még csak nem is a legrosszabb ráta.

Ám ha mindebből azt a következtetést vonnánk le, hogy a kelet-európai filmet csak temetni érdemes, nagyot tévednénk. Az idei fesztivál legkellemesebb meglepetése az volt, hogy bár a nyilvános fórumokat a pénzszűkéről és a filmgyártás ellehetetlenüléséről szóló beszéd uralta, a vetítőtermekben egyre másra fiatal alkotók izgalmas, szellemes, formákat bontogató új filmjei peregtek. Még akkor is, ha ez gyakran újra megtalált régi formákat, elsősorban helyi színekkel megbolondított műfaji sablonokat jelentett. Az orosz Balabanov akciófilmje, a Testvér modernizáció- és Amerika-ellenes, xenofób felhangokkal dicsőítette a népmesék legyűrhetetlen falusi legényét, a lengyel Olaf Lubaszenko vígjátéka, A fiúk nem sírnak pedig az Amerikát majmoló újgazdag vállalkozókból és maffiózókból űzött gúnyt. A fiatal lengyel és orosz rendezők feltűnő lelkesedéssel vágnak bele krimik és akciófilmek készítésébe – nyilván nem függetlenül attól, hogy elsősorban hazai fogyasztásra gyártott populáris filmjeik a sok tízmilliós lengyel vagy a sokszázmilliós orosz piacon még akár bevételt is termelhetnek. A krimik és bűnügyek köntösében ráadásul a kelet-európai film hagyományos politikai szerepvállalása is átörökítheti magát a szép új világba: a rendszerkritika és a parabola helyét így veszi át a politikai és társadalmi változások kriminális fejleményeiből építkező bűnfilm – az erőszakért nem kell a szomszédba mennünk, az akciófilmes dramaturgia pedig némi odafigyeléssel elsajátítható.

Izgalmasabb és inspiratívabb volt azonban az a pár film, amely nem a kortárs hollywoodi trendeket, hanem a hatvanas évek újhullámának hagyományát használta kiindulópontnak. A cseh Alice Nellis csendes szatírája, az ironikus kisrealista poétika teljes eszköztárát bevetette egy kisvárosi választás totális unalmának és eseménytelenségének elmeséléséhez (Ecc, pecc, kimehetsz…). A fiatal cseh film legnagyobb tehetségeként számon tartott Jan Hrebejk nem nosztalgiázott, jóval komorabb témát választott magának. A főszereplő házaspár a második világháború idején egy gazdag zsidó polgárcsaládból származó, koncentrációs táborból menekült fiút bújtat. A férj csak úgy tudja elterelni magukról a Gestapo figyelmét, hogy együttműködik a nácikkal, illetve a nácibarát csehekkel. Hrebejk azonban nem hősöket és gonoszokat fabrikál szereplőiből, filmjében esendő és hétköznapi figurák küszködnek. Az Össze kell tartanunk groteszk tragikomédiája az ellenállás és a kollaboráció kliséit szétzilálva és karikírozva egyszerre kerüli el a pátosz és az erkölcsi relativizálás csapdáit, mégsem lesz súlytalan benne a dráma. A grúz Nana Dzsordzadze nagyszabású európai koprodukcióban készült filmje Joszelianiék tündéri realizmusát keveri kusturicás, szilaj, balkáni életörömmel. A 27 csók kéne még egy szecessziós szépségű grúz faluban játszódik, ahol megállt az idő: a falnak döntve ugyan, de még elöl vannak a Sztálin-poszterek, az utcákon viharvert teherautók és kocsik zötyögnek, a legnagyobb ünnepet azonban az Emmanuelle egyik zugkópiájának vetítése jelenti. Elvarázsolt, álmodozó, bolondos figurák népesítik be a tájat: a féltékeny katonatiszt, aki olykor riválisait célba véve teszteli ballisztikai tudását, az öreg kapitány, akinek rozsdamarta hajója alól ellopták a tengert, és egy tizenéves, vörös hajú, fürtös lány, egy bajkeverő angyalka, aki magába bolondítja a falu apraja-nagyját, kivéve azt férfit, akibe pedig ő szerelmes, menthetetlenül. Dzsordzadze pengeélen táncol a szentimentalizmus és a barokkos modorosság között, de azért mindvégig megtartja egyensúlyát. Remek színészei, a grúz táj megunhatatlan pompája, Zoran Bregovic életteli zenéje, no meg a jó érzékkel adagolt gegek lendülete átlendítik a történetet a holtpontokon.

A cottbusi fesztivál nem cáfolta, hogy a kortárs kelet-európai film csúf útvesztőbe került. Az a tapasztalat mégis vigasztaló lehet, hogy a zsákutcából is van kiút: visszafelé.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2001/05 48. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3306