KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

   
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2001/május
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• Takács Ferenc: Hibaigazítás
• Takács Ferenc: Stanley Kramer (1913–2001)

• György Péter: A Titanic kora Hatalom és szabadság
FESZTIVÁL
• Gelencsér Gábor: Vonzások és változások Berlin
• Kriston László: Ők is forrón szeretik
• N. N.: Az 51. Berlini Filmfesztivál díjai
• Vágvölgyi B. András: Walkürök panasza Új német filmek
• Földényi F. László: Torz siker Marlene-imázs
• Nánay Bence: Az elbeszélés romjai A Straub–Huillet filmek
• Fáber András: Aranyborjút imádni Beszélgetés Jean-Marie Straubbal és Danièle Huillet-vel

• Karátson Gábor: Kicsit ásnak, nem röpülnek Szelek szárnyán
• Báron György: Kamera, csadorban Új iráni filmek
MAGYAR MŰHELY
• Zachar Balázs: A vágás joga Filmtörvényen kívül

• Beregi Tamás: A Gulliver-szindróma Törpék és óriások
• Ádám Péter: Tizenegy dollár Billy Wilder
FESZTIVÁL
• Varga Balázs: Pop-kelet Cottbus
KÖNYV
• Kelecsényi László: Osztott képmező Csala Károly – Fazekas Eszter: A fény festője – Koltai Lajos operatőr
KRITIKA
• Ágfalvi Attila: Élni a tutiban I love Budapest
• Galambos Attila: Egy ország álma Feri és az édes élet
• Reményi József Tamás: Dalkor Cseh Tamás film
• Varró Attila: Yakuza Smaragdvárosban Fivér
• Pápai Zsolt: A saját bőrén érzi Memento
LÁTTUK MÉG
• Ádám Péter: Ízlés dolga
• Bikácsy Gergely: Baise-moi
• Bori Erzsébet: Bíbor folyók
• Tamás Amaryllis: Jónás és Lilla
• Pápai Zsolt: Ellenség a kapuknál
• Tóth András György: Kirikou és a boszorkány
• Zsidai Péter: Tizenhárom nap – az idegháború
• Hungler Tímea: Beépített szépség
• Kovács Marcell: Rossz álmok
• Korcsog Balázs: Blair Witch 2
KÉPMAGNÓ
• Reményi József Tamás: Utánpótlás

             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Fivér

Yakuza Smaragdvárosban

Varró Attila

Ha egy yakuza külhonba látogat, megszűnik kitaszított gengszter lenni – egész Japán jelképévé válik. Akárcsak Kitano.

 

Kitano Takeshi kilencedik rendezése első a pályáján, amelyet nemzetközi piacra szánt: amerikai helyszíneken és angol nyelven forgatta, nyugati filmcégekkel összefogva. Míg ez az egyszerű tény frissen emigrált kínai kollégáinál első pillanattól messziről árulkodó stigma, amely a piaci akklimatizáció szomorú szükségszerűségét bizonyítja (Tökéletes célpont, Értelem és érzelem), a Fivér szinkronizált kópiáját nézve kifejezett hírértékkel bír. Kitano régóta várt vendégjátéka az angolszász mezőnyben ugyanis rezzenéstelen következetességgel őrzi nemzeti jellegét, sőt, a távoli egzotikum kínálta ziccer-lehetőségeket sem próbálja kihasználni. A látványos Kelet-Nyugat rangadó bár valamennyi kellék kéznél van, etnikai konfliktusoktól a multikulturális helyzetkomikumig ez alkalommal elmarad.

A Los Angelesbe száműzött tokiói gengszter-alvezér kérészéltű alvilági pályafutását megörökítő történet a szenvtelen japán felszín alatt ugyanúgy a távol-keleti sikerfilmesek hollywoodi integrációját szemlélteti, mint Woo vadászmeséje kiszolgáltatott (ám kemény) célpontjáról, aki primér adottságaival kerekedik felül a technikai fölényben lévő nyugati ellenfeleken csupán másfajta hozzáállást tükröz. Törvényen kívülre szorult főhőse, mint már annyiszor, ezúttal is rendező-alteregó, sőt a Tűzvirágokban alkalmazott kétarcúság is tetten érhető. Yamamoto egyfelől hatalmi érdekeknek kiszolgáltatott katona, aki jobb híján nekilát, hogy meghódítsa Amerikát, bár előre érzi az elkerülhetetlen végzetet (nevét a Császári Hadsereg legendás tábornokáról kapta, aki több mint egy évvel Pearl Harbour orvtámadása előtt tisztában volt az Egyesült Államok verhetetlenségével). Mégis folytatja a lehetetlen küldetést, szamurájhoz illően: érdekszövetséget köt néhány kishallal, szűk körben eredményesnek bizonyul, majd hősi halált hal az igazi nagypályán. Kitano fesztiváldíjai, nemzetközi kultusza ellenére aligha lesz álomgyáros Hollywoodban: a giri, a becsület és kötelességtudat keveréke mégsem engedi, hogy meghátráljon.

Yamamoto azonban nem magányos ronin: hű emberei Anikinek (bátynak) szólítják, családfői szerepének megfelelően a rendező-fenegyerek hasonló funkciót tölt be Kitano-gumi (-klán) gúnynéven ismert filmcégében, amelynek tagjai fanatikus lojalitással követik. Ez a Nagy Testvér nem háttérből irányít: a yakuza-kódexhez híven tevékeny felelősséget vállal katonáiért, akkor is, ha ideiglenes tagok, kyakubunok, mint a színesbőrű Denny. Amikor első találkozásuk során egy üvegcsonkkal megsebzi későbbi katonája jobb szemét, Kitano-aniki egyfajta beavatási gesztusként önmagához teszi hasonlóvá. A klánjel azonban nem bőrbe égetett tetoválás, csupán alkalmi seb, amely a történet végére nyomtalanul begyógyul: a fináléban a gumi fekete báránya egyetlen túlélőként távozik a profittal, ironikus utalásként a produkció nyugati csendestársaira.

A Fivér cselekményét, felépítését tekintve klasszikus japán gengszterdráma, elsőként az életműben: míg a Sonatine, Kitano egyetlen korábbi yakuza-filmje játékos szonáta-szerkezetével, (ön)ironikus szemléletmódjával a kordivatnak megfelelően inkább felülírta, átértelmezte a fél évszázad alatt tövig koptatott kliséket, az új opusz merészen visszatér az 50-es évek ninkyo-eiga normáihoz. A rituálékból felépülő, szigorúan zárt műfaji textus kevés variánsra nyújt lehetőséget: a korai darabok szinte kötelezően az öreg oyabun temetésével kezdődnek és a főszereplő hősi halálával érnek véget. Kitano nemcsak a keretet tartja meg, de a legalapvetőbb szertartásokat is: a befogadási ceremónia, a hűség-szeppuku, a tetoválás felfedése, valamint a hírhedt yubitsume (ujjlevágás) mind méltó helyet kap a sztoriban. A Fivér nem igazítja keleti hősét a nyugati díszletekhez (lásd Új csapás), épp ellenkezőleg: hagyományos rítusai az amerikai kontextusban is érvényesek maradnak Los Angeles Tokió külvárosává alakul, a megszokott világ mágikus kiterjesztésévé. Kitano gengszter-Disneylandje sematikus külső felvételeivel, karikatúra-jellegű etnikai bandáival egyfajta álomvilág, akárcsak a Forráspont Okinawája, ahol megvalósulnak a yakuza-ábrándok: fényes karrier, bátor csaták és dicső halál. Yamamoto pályafutása táguló spirálszerkezetet követ: a fúzió-likvidáció szekvencia ismétlődő elemei egyre nagyobb rivális körhöz kapcsolódnak (chicanók, amerikás japánok, olasz maffiózók), mígnem az elszabadult tornádó elpusztítja kamikaze-hősét. Kitano-san és a Smaragdváros végeztek egymással – a szivárványon túl megfilmesítésre vár Chikamatsu, a japán Shakespeare egyik kabuki-darabja.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2001/05 55. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3311