KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
   1996/augusztus
KRÓNIKA
• N. N.: Örökzöld
• N. N.: Tomás Gutiérrez Alea (1928–1996)
MÉDIA
• György Péter: Tedd a magadévá! Média és közszolgálat
• Simó György: A civilizált reklám Beszélgetés Sipos Józseffel
FESZTIVÁL
• Létay Vera: A démon papucsa Cannes

• Bori Erzsébet: Két kutya húzta Az író Tarantino
• Horváth Antal Balázs: Amerika a taccsvonalról Hollywood-alsó
KÉPREGÉNY
• Kertész Sándor: A képregény Griffithe Százéves rokonság
ANIMÁCIÓ
• Karátson Gábor: Halkoporsók Animáció
DOKUMENTUMFILM
• Csejdy András: Kezelt dokumentumok Beszélgetés Domokos Jánossal és Dömötör Péterrel
• Simó György: Kezelt dokumentumok Beszélgetés Domokos Jánossal és Dömötör Péterrel
• Muhi Klára: A kíváncsiság kútja Magyar tarka
TELEVÍZÓ
• Bóna László: Az élet filmje Virtuális természet
• Dániel Ferenc: A jövő a páviánoké Krízisképek
KRITIKA
• Ardai Zoltán: Déltengeri presszózene Bukott angyalkák
• Csejdy András: Zoológus pácban Angyalok és rovarok
LÁTTUK MÉG
• Báron György: Semmihasznák
• Ardai Zoltán: Teljes napfogyatkozás
• Schubert Gusztáv: Jefferson Párizsban
• Simó György: A szikla
• Takács Ferenc: Arc
• Vidovszky György: Leszámolás Denverben
• Boros József: Most és akkor
• Tamás Amaryllis: Legbelső félelem
• Hungler Tímea: Majomparádé
• Simó György: Menekülés az éjszakába

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Dokumentumfilm

Beszélgetés Domokos Jánossal és Dömötör Péterrel

Kezelt dokumentumok

Csejdy András

Simó György

Vannak láthatatlan filmesek és láthatatlan filmek. A Domokos–Dömötör páros kezelt dokumentumfilmjei, szokatlan igényességgel készített munkái ilyenek, ám a független filmszemlék megszállott látogatóin kívül kevesen tudnak róluk.

Egy végzett néprajzos, aki empirikus valláskutató volt, majd évekig szerkesztett az Akadémiai Kiadóban. Egy közlekedésautomatikai üzemmérnök, aki futballozott és fizikai állományban dolgozott a vasútnál. Domokos János és Dömötör Péter 1990-ben a Péterffy András vezette ELTE Videókommunikációs Műhelyben sodródott össze, azóta együtt jegyzik legtöbb munkájukat. Filmesek, akiknek a filmezés elsősorban magatartás.

Két legerősebb alkotásotok a Végjáték és a Népszínmű. Mindkettő azt az érzést kelti, mintha csőre töltött kamerával várnátok, hogy ráakadjatok egy-egy véletlenre. Nagyjából tudjátok előre, mi fog történni a helyszínen?

Dömötör Péter: Sokan mondták, mekkora mázlink van. Ezek a filmek vizsgafeladatból születtek, amikor az egész osztály kiszállt a Balatonfelvidékre. Itt mi kiszúrtuk Balatonhenyét, és elkezdtünk dolgozni a faluban. A témát is ekkor kellett megtalálnunk. A filmbeli pár ránk akaszkodott, és hogy megszabaduljunk tőlük, beültettük őket a szobába, hadd meséljék el, amit akarnak. Az alapprobléma: a gyerekük intézetben nevelkedik, az asszony értelmi fogyatékos és valami segélyt nem akar kifizetni nekik az önkormányzat, pedig emiatt már levelet írtak Antall Jóskának is. Ekkor az ajtó mögött megjelenik a szomszédasszony. Minden normális stáb visszatartaná a nénit, ehelyett János beküldte a szobába, hogy „helyzet” legyen: az asszony ráront a férfira, mondván, megkúrta a lányát. Ebből bontakozik ki aztán a népszínmű. A legszebb az egészben, hogy amikor elcsattannak a pofonok, és a néni eltűnik, akkor a pár, mintha mi sem történt volna, leül és visszahelyezkedik a riporthelyzetbe.

Domokos János: A Végjáték ugyanebben a faluban játszódik. Riportokat készítettünk falubeliekkel, akik a bezárt kocsma mellett várakoztak. A felvételt másnap a kocsmában lejátszottuk nekik, és rögzítettük a reakcióikat. Nézték magukat az interjúalanyok, saját, egyébként ismert gondolataikkal és véleményükkel szembesültek, de mivel tévén keresztül látták, az egész provokációként működött. A média provokált, és mi provokátorok voltunk. Eközben kialakult két vitatkozó csoport, élükön a két szószólóval, és őket kértük fel, hogy beszéljék meg a problémáikat. Ennyiben befolyásoltuk a történést.

És akkor verekedni kezdtek. Más filmjeitekben is megfigyelhető ez a provokációs mozzanat. Emellett finoman reflektáltok arra a tényre, hogy hazaviszitek őket videószalagon, aztán a vágószobában azt tesztek velük, amit akartok. Az Útiképek 2 (4-es út) című filmben tizenhárom percen át kísértek egy nyomorultat, aki vánszorogva húz egy kézikordélyt. A végén beültök a kocsiba, és még egy búcsúpillantásra se méltatjátok. Így akarjátok jelezni a részvétlenséget?

Domokos János: Éppen nem. Nem a részvétlenségről van szó, hanem a tehetetlenségről, meg arról, hogy mindennek és mindenkinek megvan a maga útja. A részvét a film líraiságában van. Mellesleg a Népszínmű, a Végjáték és a Várjáték egy másik sorozat, tulajdonképpen trilógia. Ugyanolyan szerkesztési móddal készültek, ugyanaz a problémakör is: szembesülés a kamerával, beavatkozás, kamera előtti szereplés... A Várjátékban szabályosan legyőzetik a kamera, mert a végén a dühöngő, részeg fiú kikapcsoltatja. Egyszerűen abbahagyja a küzdelmet, nem bírja tovább. Ezek a filmek a dokumentumfilm problematikáját feszegetik. Az Útiképek 1 és 2 egy másik sorozat. Véletlen eseményekről szólnak, amelyekre máskülönben nem figyelünk.

Dömötör Péter: Mintha naplójegyzetek volnának. Észreveszed, felírod, megjegyzed, foglalkozol vele, aztán továbbállsz.

Az Útiképek 2-ben egy székely lucernatolvaj kalauzol benneteket a tetthelyre, és hagyja, hogy felvegyétek a bűncselekményt. Rávesztek egy ismeretlen embert, hogy a Kossuth rádió hangjaira, éjjel 12-kor, az autótok által megvilágított mezőn lopjon. Hogyan találjátok meg a hangot a szereplőkkel, hogy ennyire természetesen mozognak a kamera előtt? Miért fogadnak el titeket?

Dömötör Péter: A lucernalopó akkor is kimegy lucernát lopni, ha nem vagyunk ott. Az a dolga. Mindegyik filmnek megvan a maga előtörténete, ez például sima beszélgetésnek indult. Azt mondta, megy ki. Elkísérjük, feleltük, de mi kamerával megyünk. Valahogy belement, elfogadta.

Domokos János: Hihetetlen szerencsénk volt, mert a Kossuth-adón, amit különben hallgatnak, az éjféli krónikában épp azt a hírt olvasták be, hogy a Magyarok Világszövetsége a határon túli magyarság problémáját vizsgálja. Nem tehettünk arról, hogy épp ez a hír hangzott el, de hogy a rádió be volt kapcsolva, az a rendezés, a koncepció része. Nagyon fontos a távolságtartásunk, vagy/és a megértésünk. Nem véletlenül van először a kamera a kocsiban, aztán hagyja el az autót. Amikor Péter éjszaka kint forgatja a kaszáló embert, kell legyen közöttük valamilyen kontaktus. Egyszerre vagyunk kint és bent, Budapesten és Erdélyben.

Mennyire tudatos ez a szerkesztésmód?

Domokos János: Abszolút tudatos. Kaptam egyszer egy írói ösztöndíjat, és már akkor is ez izgatott, ugyanezzel a szerkesztéssel dolgoztam írás közben is. Így látom a világot, és ebben Péterrel nagyon jól egymásra találtunk.

Elhozzátok valakinek a történetét, összevágjátok, eladjátok a Duna tévének, ő meg viszontlátja magát otthon. És látják a szomszédai is.

Domokos János: Nincs nevesítve sem a falu, sem a vidék, nem felismerhető az arca. Tulajdonképpen ezek a filmek nem is tévére készülnek, más publikációs közeget igényelnek.

Ezeknek a filmeknek tehát nincs helyük a tévében?

Domokos János: A magántévék megváltoztatták az egész tévézést. A klasszikus tévékészítés a múlté. Mióta többszörösére nőtt a műsoridő, a különböző csatornákon sok amatőr jelenség tűnik föl, jó és rossz értelemben egyaránt Öt éve, amikor kezdtünk, számomra a filmezés magatartás volt. Kívülállást jelentett, ami a hetvenes évek miliőjéből eredt. Még a nyolcvanas évek végén is elképzelhetetlennek látszott, hogy értékképző értelmiségi munka volna a médiának dolgozni. Ha valaki kapcsolatba került vele, olyan volt, mintha lekanyizták volna. Ez abszolút megváltozott, ami törvényszerű. Egyre inkább kapcsolatba kerülünk a médiával, kialakul egy új típus: az az értelmiségi, aki a médiában is értelmiségiként van jelen. Ez persze többnyire fölhígított, konzumértelmiségi magatartás. A tévé különben mindent bezabál.

Titeket nem?

Domokos János: Pontosabban: tematikailag majdnem mindent bezabál, nyelvileg viszont nem. Amit csinálunk, az nem tévésen beszél, hanem filmesen, és ezt nehezen veszi be a tévé gyomra.

De ha bekerül a műsorba, meg tudja tartani magát?

Domokos János: Elkülönül. Kiveti magát az éjszakai órákba. A televízió nyelve arról szól, hogy mindent többször kell ismételni, szájba rágni, mert a nézői figyelem sokkal gyengébb. A tévé adta lehetőségekkel persze élni kell, mert abban is nagyon el lehet fáradni, hogy nincs publicitásod. A tévénél a legnagyobb kihívás megőrizni a nyelvi és szemléleti igényességedet. Én a televíziós megbízásoknál is igyekszem a keretekhez képest igényes megoldásokat alkalmazni.

Dömötör Péter: Amikor tévés műsorban dolgozom, automatikusan átállok arra a nyelvre. Tudom, hogyan kell megcsinálni egy cigánymagazint, és sok olyan lehetőséget kihasználatlanul hagyok, amelyből – ha ketten lennénk – lehetne valami.

Miből áll ez a nyelvi igényesség? A filmjeitekben annyi minden történik utólagosan a vágó- és trükkasztalon, hogy a helyszínen rögzített sztori legfeljebb harminc százalékos a végtermékhez képest.

Domokos János: Ez filmenként változó. A Végjátéknál még ismerkedtünk a trükkasztal lehetőségeivel, ezért annyira „kezelt” az anyag. Annyit azért tudtunk, hogy el kell emelni egymástól a keretet és a történetet.

Akik először dolgoznak az asztallal, sokszor túltrükközik a filmeket. Amikor például serceg és zizeg az öregasszony a Népszínműben, az egyértelműen a dokumentum rovására megy. Roncsolódik az anyag a csináltság miatt. Ma is így oldanátok meg?

Dömötör Péter: Igen, mert az volt a szándékunk, hogy a másod- és harmadlagos jelentéseket is előhozzuk. Ezek kezelt dokumentumok. Mi nem a tényeket mutatjuk be oknyomozó módon, hanem hozzátesszük a szubjektumunkat, az érzelmeinket, az álláspontunkat. Ezt tartalmilag és formailag egyaránt meg lehet jeleníteni.

Tartalmilag hogyan?

Dömötör Péter: A Várjátékban például ketrecébe zárjuk a gonosz farkast, ahonnan nem tud kimászni. Hülyét csinálunk belőle. A Végjátéknál a balhé után csak az egyik félhez megyünk el. Jártunk a másiknál is, de az ott fölvett anyagot nem használtuk. Tehát állást foglaltunk.

Vannak játékfilmes terveitek?

Domokos János: Van egy kisjátékfilm-tervünk, Esterházy adaptáció.

Elképzelhető, hogy ez a ti személyes műfajotok létrejön normális és hagyományos filmes körülmények között? Hangosítók, világítók és a büféskocsi előterében?

Dömötör Péter: Mindig az a célunk, hogy megőrizzük a beavatkozás intimitását. Vigyázunk, hogy minél kevesebben menjünk „helyzetbe”, ne nyolcan. Ha Betára forgatunk, maximum egy hangosítót viszünk magunkkal.

Jó filmeket csináltok, a díjak is jönnek, egy-két éve eljutottatok valahova, ám most, amikor kamatoztatni lehetne az elismerést, elfogyni látszik a szufla.

Domokos János: Ez nem szufla kérdése. Mostanra olyan helyzetbe kerültünk, amikor újra kell rendezni a sorokat. Az is ezt a tendenciát erősíti, hogy több pénzből dolgozunk. Az eddigi filmek számomra tanulást is jelentettek. Örömöt, amikor rátalálunk egy-egy megoldásra. Most úgy érzem, valamit elvégeztem, kész vagyok, és kellene valami más: nagyobb filmek, dolgok, újabb kifejezések. Ehhez viszont létre kell hozni egy másik szervezetet. Most ezt keresem, a felépítést, amelyben megvalósíthatóak a nagyobb lélegzetű munkák. Csapatot. Nem lehet egyedül filmet csinálni.

A független filmes társaság mennyire a ti közegetek?

Dömötör Péter: Ez az egyetlen közeg, ahonnan visszajelzés érkezik. Csak ott hallunk arról, amit csinálunk.

Vannak-e olyanok számotokra, akik referenciának számítanak?

Domokos János: Ez műfaji kérdés. A tévés munkáknál fontosabb a külső megítélés, mint a kísérletieknél, amelyek természetesen szubjektívebbek. Azért ha Esterházy azt mondaná, hogy elfogadja az adaptációt, az erős dolog lenne.

Dömötör Péter: Én mindenkire kíváncsi vagyok, hogy mit látnak a munkákban. Ezért mutogatom őket. A nagymamámnak például. Persze Esterházy is fontos.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1996/08 46-48. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=334