KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2001/szeptember
KRÓNIKA
• Dobai Péter: In aeternam memoriam amice Vayer
MAGYAR MŰHELY
• Forgách András: Azt a berbereknek kell megcsinálni Párbeszéd Jeles Andrással
• Székely Gabriella: A belgaság dicsérete Beszélgetés Fekete Ibolyával
• Stőhr Lóránt: Az ötvözet értékesebb a nemesfémnél Beszélgetés Szabó Ildikóval
FESZTIVÁL
• Létay Vera: Millennium mambó, kánkán, haláltánc Cannes
• N. N.: Cannes-i díjak

• Gelencsér Gábor: JLG, a játékos Korai művek
• Gelencsér Gábor: Egy lány és egy pisztoly Godard szerelmesfilmjei
CYBERVILÁG
• Beregi Tamás: Új Éva A Tomb Raider film-játék
• Herpai Gergely: Pixeldívák Nők a számítógépes játékokban
• Herpai Gergely: Amerikai szépség Final Fantasy – A harc szelleme
FESZTIVÁL
• Vizi E. Szilveszter: Népszerű tudomány Millenniumi Tudományos Filmszemle
• Báron György: Tiszavirág-filmek Szolnok
TELEVÍZÓ
• Spiró György: Elvágólag Magyar sztárok
KÖNYV
• Kömlődi Ferenc: Közelmúlt-analízis Tarantino előtt 1.
KRITIKA
• Bori Erzsébet: Csak lazán Moszkva tér
• Bakács Tibor Settenkedő: Filmszeletek a pizza korából Pizzás
• Takács Ferenc: Szalmaszezon Szalmabábuk lázadása
• Turcsányi Sándor: Egy érzés béklyójában Umca, umca, macska-zaj
LÁTTUK MÉG
• Nevelős Zoltán: Betépve
• Ádám Péter: A síró ember
• Bori Erzsébet: Rózsatövis – A francia pite
• Elek Kálmán: Jurassic Park 3.
• Harmat György: Dr. Dolittle 2.
• Köves Gábor: Yamakasi
• Hungler Tímea: Áldott a gyermek
• Ágfalvi Attila: Éjjel-nappal fiatalok
• Tamás Amaryllis: Élni tudni kell
• Pápai Zsolt: Gengszterek gengsztere
KÉPMAGNÓ
• Reményi József Tamás: A képernyős ember

             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Magyar Műhely

Párbeszéd Jeles Andrással

Azt a berbereknek kell megcsinálni

Forgách András

A József és testvérei című próza-darabról, a forgatókönyvről, egy lehetséges filmről és a tuaregekről.

 

– Hallom, végre leforgathatod a József és testvéreit: mész Erdélybe?

– Most radikálisan új dolgot kell kitalálnom, mert az eredeti ötlet, hogy Erdélyben forgassunk, az ottani emberekkel, úgy látszik, mégsem működik. Ott színészként nem használhatóak az emberek. Vagy ha igen, az nagyon nagy munka volna, és nagyon sok idő. Mondjuk egy évre oda kellene költözni. És akkor sem biztos, hogy sikerülne. Most kaptunk valamennyi pénzt, ami ugyan nem elég szinte semmire, viszont októberben és novemberben le kell forgatni a filmet. És akkor arra gondoltam, hogy miért nem azokkal az emberekkel csinálom meg a filmet és ott, ahol a megjelenés, a mozdulat, a gesztusok eleve azt mondják, ami a szövegben áll. Mondjuk ránézek egy tuaregre, és azonnal tudom, hogy az. Hogy nincs tévedés, vagy diszkrepancia a külső és a képzeletemben hozzárendelt funkció között.

– Szóval elmész Marokkóba.

– Honnan tudod, hogy Marokkóba?

– Azt mondtad, hogy a tuaregek…

– Szóval van bizonyos műveltséged…

Á, ugyan. Egyrészt nincs. Most, hogy olvastam a szövegedet, rájöttem, hogy újra kell olvasnom a Bibliát. Fogalmam sincs, mit találtál Te ki, és mi az, ami a Bibliában van.

– A Bibliában minden megvan…

– Semmit sem találtál ki? Nem írtál bele semmit?

– Nem. Szerintem nem. Thomas Mann egy vonatkozásban van jelen – van az a figura…, aki angyalként szerepel ott, és leszáll a kútba…

– Akinek az a neve néha nálad, hogy „szopottfejű”…

– Igen. Ez a figura létezik Thomas Mann-nál, ezzel a funkcióval: angyal.

– Amikor a nagyapám megérkezett Jeruzsálembe 1921-ben, rájött, hogy a modern Európából bevándorolt telepes zsidóknak igazában nincs sok közük a Bibliához, a beduin pásztoroknak van közük hozzá, mert ők élnek úgy, ahogy az a Bibliában meg van írva, ezért, bár nagyon vallásos ember volt, arab szokás szerinti zsidó nevet vett föl, az elsőszülött fia után nevezte el magát.

– Hát valami hasonlóra jöttem én is rá. Képeket láttam, antropológiai képeket, és rájöttem, hogy nem fogok én Pepsi-reklám alatt üldögélő csákókkal kínlódni. Ott a helyszín, minden együtt, és nekem tulajdonképpen dokumentumfilmet kell csinálni, miközben ők többé-kevésbé leképezik vagy végigmennek ezen a történeten.

– És a szöveg?

– Narrációban hangzik el. Ami dialóg lenne, az se lesz dialóg, vagy pedig berberül fogják a dialógot mondani. Ha ez a két közeg egymással szembeállhat, a nyelvi meg a vizuális, és az jól vetül egymásra, jól van összeszerelve, akkor az már érdekes.

– Szóval mondjuk kimész egy stábbal Marokkóba, és ott szereplőket gyűjtesz?

– Igen. Kiválasztom, aki megfelel: ő és ő, ő, ő, ő – még egyszer-kétszer visszamegyünk, megbeszéljük a klánnal, a családdal, satöbbi… Akit meglátok. És felveszünk mindenféle elképzelhető helyszíneket.

– Ez nagyon jó gondolatnak tűnik, de nem vész-e el valami? A történet, ahogy meg van írva – majd beszélhetünk arról is, hogy ez mennyiben tisztán irodalom, és mennyiben egy filmterv –, az a Parasztbibliát veszi alapul, aminek van egy jól ismert közege: tehát a beszélt nyelvnek, a hozzá tartozó arcoknak és természetnek van jelentősége. És minderről ilyen könnyen le tudsz mondani?

– Nem könnyen, és nem is biztos, hogy le tudok mondani, csak ahhoz a stádiumhoz képest, amikor azt gondoltam, hogy ezt erdélyi magyarokkal kell megcsinálni, most a Marokkót nagyon komolyan veszem: azt, hogy dokumentárisan megjelenjen egy archaikus világ. Ugyanakkor még egy dolog eltávolított attól, hogy realisztikusan dolgozzam, vagyis hogy azt, ami a szövegben megidéződik, realisztikusan rekonstruáljam, ugyanis félő, hogy így a film elmegy a népies vagy a népszínmű atmoszférájába, ami nagyon jópofa lehetne, de nem az én műfajom. De van itt egy csomó szempont, amit még nem tudok. Minden döntésnek olyan messze nyúló konzekvenciái vannak, hogy most még egy kicsit zavarban vagyok. De hogy ez erős legyen és egységes, és alapvetően nem általam szervezett a vizuális része, hanem olyan legyen, mint maga az élet vagy a látható világ, tehát hogy kvázi teljesen autonóm módon és nagyon gazdagon, magától folyjon és kibontakozzon, azt nagyon fontosnak tartom. Az ellenkező véglet az lenne, hogy nagyon precízen és kicsit színpadiasan vagy színháziasan belőjem a dolgokat, és akkor lehet, hogy színészekkel kéne dolgozni, elhanyagolni a paraszti világ rekonstruálását. Ez a két lehetőség van, jó lenne ebből próbát látni, mind a két változatból, és normális körülmények között ezt meg is kéne csinálni, de az anyagi feltételek miatt nem vagyunk normális körülmények között.

– Nálad ez nem új, hogy megmutatsz egy világot és a hozzá kapcsolt narráció eltéréseiből, divergenciájából születik egy új jelentés. Mint mondjuk Rátonyi Róbert az Álombrigádban. Bizonyos fokig hasonlót csinál Pasolini az Ezeregyéjszakában.

– Hasonló dologról van szó – érdekes, ezt más is mondta: a Pasolininál, az Ezeregyéjszakában vagy a Boccaccio-mesékben kopog a kosztüm és a szöveg az emberekhez képest, szóval abszolút nyersen, mint egy bádogruha, úgy kopog, állandóan figyelmeztet, hogy itt a dolgok összeszereléséről van szó, és ezt fel is vállalja, sőt, ez adja a kedvességét, az eleganciáját, a nagystílűségét. Mindig átüt a jeleneteken az, hogy a figurának sorsa, előélete van, és ez leválik a történetről és a ruhákról, és a nevetések! Az, hogy a filmben időnként fel-felszabadul egy-egy nevetés, az az én számomra ezt is jelenti, hogy a szereplők ezen a helyzeten is nevetnek. Valóban így is volt: sokszor felnevettek, hogy hova kerültek, egy forgatásra, és ez gyönyörű.

– Mégis úgy érzem, hogy a szövegednek van egy sűrűsége, rendkívül komplex – szóval nagyon modern, minden archaikusságával együtt.

– (némi iróniával) Posztmodern, nem?

– Nem, nem posztmodern, mert rendkívül plasztikus, valóságos tétje van – nem posztmodern, mégis arra gondolok, hogy tele van olyan trükkökkel, nem is trükkökkel, fordulatokkal és szintekkel, amelyek egyrészt teljesen kiszámíthatatlanok, másrészt viszont kiiktathatatlanok, és nagyon sokszintessé teszik, mindig egy látószöggel több van benne, egy nézésiránnyal több, mint az ember gondolná. Valami istenáldotta pillanatban írtad ezt a szöveget, például ott ez a „magyar”, aki előugrik a „lúganéból”: „…gyönyörű hódvilág volt, hát elértek egy lúganét, s az Isten Angyala belerúgott a lúganéba, akkor né, kiugrott belőle egy félrecsapott kalapú magyar, egyet kárinkodott, s azt kérdezte az Isten Angyalától, hogy hol van az igazolvánnya. Ácsi, aszongya akkor ez az Illető, ne ugrálj, koma, mer hon vagy te még, azzal egy ilyet tett, mint aki előtt homályos az ablak, oszt letörüli magának. Tehát egyelőre le volt törülve a magyar a napirendről.”

– Tudod ezt, hogy írtam? Halálfélelmemben. Nem felejtem el. Ültem abban a parasztszobában, mondom idáig megvan, hogyan tovább? Egy sort nem tudtam tovább. Az lökött tovább – de nevetséges nagyon a dolog –, a precíz építkezés – mert minden egyes etap kidolgozásánál az ember végletekig beleéli magát, aztán megszakad a jelenet, ott vége van, lépni kell, mint a sakkban, és csak ha strukturálisan gondolkoztam, csak ha gondolat jelent meg a saját tevékenységemmel vagy az anyag igényeivel kapcsolatban, az vitt tovább. Hangulat, ilyesmi, érzés nem. Ez nekem furcsa, mert abszolút nem így dolgozom. Ki kellett mondani, matematikát kellett csinálni. És akkor mindig legalább eggyel tovább tudtam lépni. A „magyar”-epizód egyébként az egyetlen dokumentum a Parasztbibliából. Nem teljes egészében. Az ötlet igen. Nem abban a formában, ahogyan ott szerepel.

– Te az elején belelépsz egy archaizáló stílusba, és ezt az archaizáló stílust lehet nyomni, mint tubusból a fogpasztát, és végig lehet mondani vele egy történetet. De neked ezt a csapdát sikerült kikerülnöd, mert minden pillanatban alkalmazod azt a rendkívül egyszerű megoldást, hogy friss szemmel nézel rá a dologra, mintha ma ülnénk itt egy kávéházban, mindig azt érzem, hogy természetesen hagyod működni az archaikus történetet, de ugyanakkor van egy nagyon elementáris egyszerűsége, az, ahogyan a Jeles András gondolkozik a dolgokon. Így gondolom én modernnek. Abban is, ahogy szavakat alkotsz. Aki Téged ismer, az tudja, hogy egyrészt nagyon anyagszerűen gondolkozol, és mennyire indulatból történik nálad minden. De lépjünk tovább. Te a Jézus-történetet akartad megírni, és ezt írtad meg helyette.

– Ezt, meg a Szenvedéstörténetet.

– Nagyon sokféle módon nekifogtál a Jézus-történetnek, és végül ezt írtad meg.

– Ez egy fatális helyzet az életemben, hogy vannak szerintem nagyon jelentős elgondolásaim vagy ötleteim, amiket soha nem tudom mint olyat kivitelezni. Minden, amit csináltam, melléktermék, valaminek a fragmentuma. Mint a Latin film – tizenvalahány éve készülök egy filmre, ami abból indulna ki, hogy miként rekonstruálják, teljesen tévesen (15 ezer év múlva, Tacitus alapján) a római kort.

A kis Valentinót is mellékterméknek érzed?

– Ami ott számomra érdekes volt, az a szerkezet lett volna, mert a miliő magától jött, de az eredeti szerkezet nem ez lett volna, hanem az elágazások. A Tristam Shandy-ből ezeket az „elágazásokat” loptam el, vagy loptam volna el, ha engedték volna a filmelhárítók. Ily módon ez eredetileg egy négy és félórás film volt.

– Ilyen hosszúnak írtad?

– Nem volt megírva, de leforgattuk. Az a változat teli volt elágazásokkal, és egy csomó filmjelenet tulajdonképpen ezeknek az elágazásoknak az emblémája, maradványa. Mint egy rajzfilmben, amikor valaki nekiszalad a labirintusban a falnak, és csak a körvonalai maradnak, ezek a jelenetek mind ilyen elágazások körvonalai csak. A legtöbb figurának, aki feltűnik A kis Valentinóban, megvan a története. Persze szóba sem jött, hogy én még ezzel is provokáljam az elvtársakat, nem engedték volna, és akkor eldobtam az anyagot. Nem törődtem vele. Persze nagy hülyeség volt ez részemről. Az összes filmnek a sokszorosa megvolt, mert én nem úgy forgatok, hogy nem jó, na vegyük fel még egyszer, vegyük fel még egyszer, hanem sok mindent felvettem. Tehát mindent másfélszer vettem fel, vagy egyszer. Átlagosan másfélszer. Valahol olvastam, talán Camus naplójában: ahhoz, hogy az ember megismerje magát, állítania kell magát. És ez nekem reveláció volt, mert egész életemben azt csináltam, hogy megpróbáltam ezeken a próbálkozásokon keresztül megismerni, tehát állítani magamat, mert én a magam számára, ha szabad ilyen szubjektív dolgot mondani, tényleg egy nagy semmi vagyok. Ez nem szerénység – épp valamelyik éjjel olyat álmodtam, azt hozta az álom, hogy magamba kellett nézni, és nem találtam semmit. Ez tulajdonképpen egyfelől teljesen természetes, mert ahogy az ember hordozza magát, ahogyan jár-kel az életben, ez egy ismert helyzet, vagyis hogy az ember azt mondhatja, egyszerűen szólva, hogy nem tudom, ki vagyok. És ez szerintem lelkileg egy alaphelyzet – és az, hogy valami megtudjak magamról, ezért csinálom ezeket a dolgokat. Nem is bánom, hogy ilyen véletlenszerűen jönnek a dolgok, mert ez olyasmi, hogy az ember megy valahol, nincs felkészülve arra, hogy valahol tükör legyen, és hirtelen észreveszi önmagát. Nagyon nehéz az embernek meglátnia magát más szemével.

– Sem a színházban, sem a filmben nem élted át soha azt az érzést, hogy azt csinálod meg, amit eleve akartál?

– Ez kimutatható a színházi produkcióknál, hogy minden véletlenszerűen került elém: ugye készültünk a Félkegyelműre, és tulajdonképpen a gyakorlatok hoztak újabb és újabb előadásokat vagy előadás-lehetőségeket.

– Mert elég nyitott vagy arra, ami történik, nem a prekoncepcióiddal foglalkozol, és ha történik valami, ami jelentősebbnek tűnik annál, mint amit előre elképzeltél, akkor elmész abba az irányba, viszont általában olyan erős rögeszméid vannak, hogy az abba is belemegy.

– Igaz, és így a legtöbb dolog mandinerből jön, és ilyen módon talán érdekesebb – nem monomániaként jön elő, hanem en passant.

– De nem lenne ez egy nagyon nagy leegyszerűsítés, ha csak „tuaregek” játszanák ezt a filmet? Rendben van, „autentikus” lenne. De végeredményben nem lenne-e kétdimenziós a dolog? Mert te azért nem ismered azt a világot eléggé. Nem mintha nem bíznék az esztétikai ítélőképességedben.

– Most olyan kérdezel, hogy beleőrülök, mert még nem döntöttem. Lehet, hogy színészeket kellene toborozni, és mesterséges környezetben levezényelni az egészet, mint egy népszínművet.

– Ha ez még ennyire képlékeny, akkor ebbe nem is akarok belemenni. Arra nem gondoltál, hogy keverjed a dolgokat? Hogy magyar színészek keveredjenek a tuaregek közé?

– Egy esetet gondoltam így, pont azt, amit az előbb kiemeltél, amikor feltűnik a lószarból a magyar paraszt, és kéri az angyal igazolványát. Ha ott tényleg egy autentikus, pörgebajszú magyar feltűnik, az lehet, hogy elég.

– Az a helyzet, hogy a szövegedben a természetleírás teljesen kelet-európai. Szóval lehetne Boszniában, Ukrajnában – szinte látom magam előtt az utakat, a fákat, az arcokat. Az állatnevek is magyar paraszti elnevezések. Vagy ott a „figefa”. Ez nekem nem fügefa egy közel-keleti tájon, hanem egy szlovén parasztudvaron áll, és csodák csodájára terem. Szóval adott egy nagyon látványos észak-afrikai táj, amelyben ezek a dolgok, a maguk nagyon egyszerű és látványos módján lebonyolódnak – viszont semmiképp sem lesz lehetőséged, hogy bonyolultabb dolgokat ott megcsinálj…

– De az Ábrahám-Izsák feláldozási jelenet úgy gondolom, hogy hitelesen megcsinálható lenne. Például az is, ahogy Jákob siratja Józsefet. Erdélyben érdekesebb lett volna, vagy lenne, de ott nem találok rá embert. De Afrikában megcsinálható, ott természetes.

– Amikor írtad, forgatókönyvnek írtad, vagy egyszerűen írtál egy szöveget, ami vitt?

– Tudtam, hogy filmnek írom, mert egyszerűen anyagi meggondolásból filmnek írtam, de akkor már annyira kezdett érdekelni, hogy egyszerűen félretettem ezt a szempontot. Tudtam, hogy ez film lesz, de írás közben nem törődtem vele. Azt a töredékességet akartam rekonstruálni, ami a Parasztbibliában megvan, mert én eredetileg nem akartam semmit írni, nekem nagyon megtetszett a Parasztbiblia, és azt néztem, már évek óta, hogy hogyan tudnék ebből filmet csinálni? Ebből a rengeteg anyagból, kezdve a Teremtés történetétől – mert Mózes első könyvétől kezdve vannak töredékek, egészen a Jézussal foglalkozó evangéliumokig, de ezek mind töredékek, s az istennek nem ment, hogy ebből én egyvalamit csináljak. Évek kellettek ahhoz az egyszerű gondolathoz, hogy akkor írjál valamit te magad, egy történetet. Ott szerencsétlenkedek, és érzem magamban a filmet, hogy valami fantasztikusat tudnék ebből csinálni, hogy itt nagyon nagy lehetőség van, és hogy mégsem tudom összehozni. Hát akkor írjál. És akkor rájöttem, hogy kedvem van ezt írni.

– Te írtál már archaizáló szövegeket, sokat is.

– És ennek ellenére, miért jön az ember ilyen lassan rá a dolgokra, ilyen egyszerű megoldásokra?

– És amikor megírtad, akkor megint kezdtél úgy nézni rá, mint egy lehetséges filmre. Ez azért mégsem egy forgatókönyv.

– Nem is néz úgy ki. A stáb tagjai könyörögnek, hogy csináljak valami szakmailag olvasható dolgot, mert nem tudják, mit akarok, és hogy mik ennek a gyártási konzekvenciái. Ami a megvalósítását illeti, igazából nincs szabadságom a döntésben, mert ha most úgy döntenék, hogy színészekkel, díszletben, stilizált környezetben – nincs rá pénz.

– Tulajdonképpen jó, hogy meg vagy fosztva a döntéstől. Elmész Marokkóba?

– Igen.

– Mindezzel együtt ez azért lehet egy kevert stílusú film. A narráció és a látvány ütközése itt valóságos frontális ütközés. Én arra gondoltam, amikor most újra elolvastam az írást, hogy ebbe még az animáció is belefér (mint ahogy tudom, hogy a Téli utazás színpadi változatánál ilyesmiken törted a fejed) –, szóval engem nem elégítene ki ennek a szövegnek a megfilmesítése esetén a kép és a szöveg egyszerű ütköztetése.

– Annyira beletrafálsz, mert tényleg ezek a problémáim, ilyesmiken töröm a fejem.

– Ez a szöveg megjelent a Holmiban, megjelent a Magvető-antológiában, ennek a szövegnek váratlanul sikere lett, mint irodalmi alkotásnak. A siker azért is jöhetett szerintem, mert mindig az alapkérdéseket feszegeted. Éppen ezért nem úszhatod meg a megfilmesítést sem két pofonegyszerű ötlettel. Bármilyen hatásosak is legyenek azok. A szöveg maga áll a lábán, biztos nagyon jó filmet lehet csinálni belőle, viszont épp olyan elementárisan hatott most rám, mint mikor először olvastam.

– Mert naiv a szöveg.

– Naiv, ereje van, hitelessége van, és rengeteg szintje van. De ha a legjobb színész is olvasná, egy Gielgud, mondjuk, a film nézése közben ott is kimaradna a szöveg kétharmada, mert elveszne a hang és kép közötti térben. Különben az összes filmedben van egy ilyen probléma, ami persze termékeny probléma: mindig előröl kezded, mindig autodidaktát játszol, mindig megtanítod magad az eszközeidre, amiket használsz, ezért a gondolatokkal sosincs probléma, mindig van benne valami ismeretlen, új, valamiféle határátlépés, viszont mindig probléma van a ritmussal, és probléma van a teljességérzettel. Tehát miközben pofán csap a filmed és olyannak látom, mint amilyent még sohasem láttam – én minden filmeddel így vagyok: a végén mégis gyakran úgy érzem, hogy ezt még meg kéne csinálni.

– Ez azért is van, mert itt nagyon átélem a viszonyokat, amik között forgatnom kell, és azt mondom, hogyha nem gyilkolok, csalok, lopok, nem játszom el mindazt, amit Machiavelli a fejedelmeknek ajánl, akkor nem lehet megcsinálni. És nem éri meg. Ezt nem tudom végigcsinálni. Nem tudok gyilkolászni. A színház más, mert egyszerűen idő kérdése, és ott emberekkel vagyok körülvéve: a film az egy gyár, egy filmrendezőnek gyilkolászni kell, én ezt nem tudom csinálni.

– Lehet, hogy mégsem olyan fontos, amit az előbb mondtam, mert a műveidnek van egy nyitottsága, és a nyitottság már önmagában is érték.

– Nem, ezek félig megoldott dolgok, ez igaz.

– Nehogy az legyen most, hogy a tuaregek bejönnek a képbe, zseniálisan, a szöveg is zseniális, és mégis kimarad a dolog kétharmada. Ott van például az a madár-epizód. („A kegyetlen nőstén madár reákényszerítette az ártatlan atyát, hogy hezzá izéjjen, közösködjön véle. No és ő hezzáizélt, meggyakta osztán, megtette, mert nem volt kibúvó, muszájt vót a dolog. S akkó annak idején kinyomta szegény Josepkét a mi drága testvérünköt…”) Ez a madár is benne van a Bibliában? Amikor Józsefet eladják a testvérei...

– …és jön egy bonyolult és szürreális történet... (nevet) Egy penetráns történet.

– Ez hogy jutott eszedbe?

– Valami népmesére emlékeztem, de csak homályosan. Éreztem, egyszerűen, hogy ott funkcionálisan kellett valami. A Thomas Mannt nem lehetett használni. Egy löket kellett, ez ilyen primitíven jött be.

– A madár, mint figura, ez a nagy madár. Amelyik mint valamilyen perverz díszítmény, belekapcsolódik Jákób történetébe. Mint mítosz és mint indok a bűnre. A testvérek használják az apjukhoz küldött ember meggyőzésére. Mese a mesében.

– (hangosan, maga elé) Ezt hogy fogom megcsinálni?

– Gyakran olyan tömények a képek, hogy szerintem egyetlen beszélő ember sem tudja azt elmondani.

– Azt a berbereknek kell megcsinálni. Most megnyugodtam, mert ők megcsinálják nekem a madarat: jobban bízom bennük, mint a magyar tervezőkben. Aztán mozogjon. Mennyi meglepetés fog érni! Direkt nem olvastam el a szöveget egy éve. És most hogy megtudtam, nincs két hete, van ez a pénz, azóta még nem mertem kézbe venni.

– Vagy ott van például az a rész, amikor moziról beszélsz a szövegben – megint csak egyetlen bekezdés. („No, innét már, úgy érzem, megyen a dolog a maga súlyán, mint az elszabadult vedér a kútba, csereg a láncon, hajcsa a nehézség, vagy mint a lepedőre mikó mozit föstenek: ehon a grófné, rázza a keblit, rí, sivalkodik valamijé, nyalja a bajszát az édes kapitánnak…”)

– Nagyon jó, hogy ezt most mondod, akkor ez most már megvan: abszolút század eleji stílusban, magyar helyszínen kell megcsinálni, akkor az nagyot üt a tuareg környezetben. Ez az.

– Szóval e pillanatban komoly dilemmák előtt állsz.

– Azt is nagyon nehezen mondtam ki, hogy valódi dolgot szeretnék látni. Tehát nem stilizált világot. Az a szöveg számomra mindenek előtt életteli. Életműködésben van. Hogy ezzel versenyképes legyen valami, azt gondoltam, nem bűvészkedhetek parasztokkal instrukciós alapon, nekem dokumentumot kell odatennem, aminek során tulajdonképpen tényleg hagyom, hogy történjenek a dolgok, és csak dokumentálom a kamerával hogy mi jön ki belőle… Nyilván sok mindent megteszek majd azért, hogy képi vonatkozásban se tűnjön el, hogy itt a magyarság van alapvetően érintve. De úgy jelent meg nekem az alternatíva: vagy csinálok egy közepes valamit, amilyen szokott lenni, vagy most először életemben olyat, hogy megy magától valami, és tényleg csak egy vízióra hasonlít az egész. Nincs más ambícióm.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2001/09 04-08. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3424