KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2001/szeptember
KRÓNIKA
• Dobai Péter: In aeternam memoriam amice Vayer
MAGYAR MŰHELY
• Forgách András: Azt a berbereknek kell megcsinálni Párbeszéd Jeles Andrással
• Székely Gabriella: A belgaság dicsérete Beszélgetés Fekete Ibolyával
• Stőhr Lóránt: Az ötvözet értékesebb a nemesfémnél Beszélgetés Szabó Ildikóval
FESZTIVÁL
• Létay Vera: Millennium mambó, kánkán, haláltánc Cannes
• N. N.: Cannes-i díjak

• Gelencsér Gábor: JLG, a játékos Korai művek
• Gelencsér Gábor: Egy lány és egy pisztoly Godard szerelmesfilmjei
CYBERVILÁG
• Beregi Tamás: Új Éva A Tomb Raider film-játék
• Herpai Gergely: Pixeldívák Nők a számítógépes játékokban
• Herpai Gergely: Amerikai szépség Final Fantasy – A harc szelleme
FESZTIVÁL
• Vizi E. Szilveszter: Népszerű tudomány Millenniumi Tudományos Filmszemle
• Báron György: Tiszavirág-filmek Szolnok
TELEVÍZÓ
• Spiró György: Elvágólag Magyar sztárok
KÖNYV
• Kömlődi Ferenc: Közelmúlt-analízis Tarantino előtt 1.
KRITIKA
• Bori Erzsébet: Csak lazán Moszkva tér
• Bakács Tibor Settenkedő: Filmszeletek a pizza korából Pizzás
• Takács Ferenc: Szalmaszezon Szalmabábuk lázadása
• Turcsányi Sándor: Egy érzés béklyójában Umca, umca, macska-zaj
LÁTTUK MÉG
• Nevelős Zoltán: Betépve
• Ádám Péter: A síró ember
• Bori Erzsébet: Rózsatövis – A francia pite
• Elek Kálmán: Jurassic Park 3.
• Harmat György: Dr. Dolittle 2.
• Köves Gábor: Yamakasi
• Hungler Tímea: Áldott a gyermek
• Ágfalvi Attila: Éjjel-nappal fiatalok
• Tamás Amaryllis: Élni tudni kell
• Pápai Zsolt: Gengszterek gengsztere
KÉPMAGNÓ
• Reményi József Tamás: A képernyős ember

             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Magyar Műhely

Beszélgetés Fekete Ibolyával

A belgaság dicsérete

Székely Gabriella

Második játékfilm, második rangos fesztiváldíj. A Bolse Vita tizenhárom nemzetközi kitüntetetése után a Chico is elkezdte sikeres pályafutását: Karlovy Varyban jutalmazták.

 

Sosem tanult filmrendezést, nem járt főiskolára. A gyakorlatban tanulta el Szomjas Györgytől és Grunwalsky Ferenctől a szakmát. Nem érzi hátrányát a „tanulatlanságnak”?

– De igen. Kerülök olyan helyzetbe a forgatásokon, amikor hiányzik a technikai készség, amit a főiskolán tanítanak.

Mit nem tud, például?

– Például a nézésirányt. Bár egyszer egy tapasztalt filmrendezőnő azt mondta, törődjek bele, a nők többnyire bal-jobb tévesztők, így van berendezve az agyunk. És valóban, ha valaki azt mondja az autóban: forduljak jobbra, én biztosan balra indexelek. Egyébként nem készültem filmrendezőnek; gyűjtöttem az anyagot, írtam a forgatókönyveket, élveztem, ahogyan a valóságos dokumentumok megemelve, stilizálva megjelennek a vásznon. Aztán találkoztam egy olyan történettel, amiről úgy gondoltam, hogy le kéne forgatnom.

Ez a történet, immáron másodszorra is, az elmúlt évtizedben átrajzolt határok között és határok nélkül bonyolódó kelet-európaisági létünk. A Chico esetében a balkáni téboly, a délszláv háború, benne az identitását kereső félig bolíviai, félig magyar, félig chilei, főhőssel. Erről a világról készült egy híres film, Kusturica Undergroundja. Az elismerések mellett sokan vitatták elfogultságát. Vajon lehetséges-e igazságot keresni és találni ezen a vidéken?

– A Chico nem a délszláv háborúról szól. A horvát háború kirobbanásától Vukovar lerombolásáig tart, amely történetben a hős egyértelműen az egyik, nevezetesen a horvát oldalra áll. Magam úgy gondolom, hogy igenis lehet igazságot keresni, akkor is, ha az illető igazságot jószerivel hónapról hónapra, évről évre másutt lehet fellelni. Történetesen a délszláv háborúban kezdettől nyomon lehetett követni, mikor kinek van igaza, ki kit támadott meg és így tovább. Még akkor is, ha a világ évekig próbálta úgy kezelni, mint valami zavaros csetepatét, ahol ezek a harcias népek lövik egymást. Szarajevó ügyében jó három évig nem voltak hajlandók állást foglalni… Az igazság mozog, vándorol, az országúton menekülőkkel együtt – mondhatnánk némi megengedhetetlen pátosszal.

A nemzeti gyűlölködések, vérontások nemcsak a balkániak sajátja, nemcsak a közép-európai lét jellemzője. Persze, ez a határ másik oldaláról, szinte személyesen érint bennünket, hiszen sokunknak van emléke az Adriáról. Ám ha közelebbről, nemcsak a televízió képernyőjéről figyeljük például az észak-ír protestánsok felvonulását a katolikus negyedben, a tűzszünet idején is cirkáló páncélozott rendőrautókat, lövésre emelt karral fürkésző katonákat a sarkokon, a befalazott (!) ablakú romos házakat Belfastban, ugyanazt a reménytelen, megmagyarázhatatlan világot látjuk. Csak éppen arrafelé sligovica helyett whisky és barna sör fűti az északi temperamentumot…

Az, amit ma „etnikai konfliktusnak” nevezünk, többnyire valóban reménytelenül megoldhatatlan, de nem biztos, hogy megmagyarázhatatlan helyzetekké áll össze. Ami a volt Jugoszláviában, de általában is Kelet-Európában történt az elmúlt évtizedben, azért különösen érdekes, mert mint egy laboratóriumban, vegytisztán és igen rapid módon mennek végbe azok a folyamatok, aminek Nyugat-Európában már jó ideje csak a „beállt” végeredménye látszik. De itt még megfigyelhető a létrejötte, hogy például hogyan válik egy hatalmi konfliktus etnikaivá, hogyan gyülemlik és kövesedik a gyűlölet a meg nem nevezett bűnök nyomán, és így tovább, tehát nem csak az etnikai háborúkról van szó.

– Hanem például az eredeti tőke-felhalmozódás gyorsított üteméről…

– Például. Én a „Nyugat” helyében sokkal kíváncsibb lennék arra, ami ebben a térségben történik, sok mindenre lehetne magyarázatot találni, esetleg – ámbár erről nem is álmodom – menetközben korrigálni.

Nekem az a legérdekesebb, hogy egy gyökeresen átalakuló világban hová tudják hitelesen besorolni magukat az emberek. Hogyan definiáljuk magunkat, miután már nem aközött kell választani, hogy kommunista vagy anti-, de legalábbis nem kommunista valaki. Hallatlan öndefiníciós erőfeszítés zajlik; a legkézenfekvőbb természetesen a nemzeti önazonosság. És talán nem is az a legnagyobb nehézség, hogy errefelé meglehetősen konfliktuózus a terep, hanem hogy egy sor kérdését az életünknek nem fedi fel. Vajon milyen lenne az a tágas nemzeti identitás, amiben egyben tudnánk tartani teljes önmagunkat, és nem kellene kifelejteni, hovatovább áthazudni semmit abból a roppant árnyalatos valóságból, amit átéltünk? Márminthogy a vallonok és a flamandok végtére belgák is, nem?

Hogyan kerül ebbe a képbe a latin amerikai permanens forradalmár, a film főhőse, a bolíviai-chilei-magyar újságíró, aki a horvátok oldalán csatlakozik a háborúba? Miért van szükség rá?

– Részben természetesen emiatt a nyilvánvalóan adódó identitás-keresés miatt. Másrészt a különbözősége és a nyughatatlansága miatt. Egy látszólag ismerős, de mégis gyökeresen, majdhogynem zsigerileg más indíttatásból, az általunk ismertnél jóval hitelesebb, latin-amerikai forradalmi pátosz felől – elég meghallgatni a dalaikat –, hogyan nézett ki akár a „megvalósult szocializmus”, akár az épp megvalósuló „szép új világ”. Ami pedig a nyugtalanságot illeti, leginkább az amerikai kultúra sugallja azt, hogy ha nem érzed jól magad a világban, akkor veled van a baj, menj pszichológushoz. Holott könnyen lehet, hogy változatlanul a világgal van a baj. Úgyhogy engem azok az emberek érdekelnek, akik nem találják a helyüket.

Vajon a nézők is igénylik ezeket a nyugtalankodó hősöket? Magyarországon leginkább nyugalomra vágynak mostanság az emberek.

– Kétségkívül sok errefelé az izgalom, de nem nagyon látom a megnyugtató történeteket. Ennyi konfliktus, zavarodottság és hisztérikus igazodási kényszer közepette egy kereső történet és egy kereső hős csak szól az emberekhez, nem?

Beszélgetésünkből kiderült, nem is akart filmrendező lenni, nem a mesterség, a filmezés öröme hajtotta, egészen addig, amíg nem találkozott a saját történetével, melyet a valóságos dokumentumok között lelt meg. Miért nem dokumentumfilmet forgatott?

– A játékfilm több lehetőséget nyújt arra, hogy bizonyos fordulatokkal történetté formáljunk egy matériát. Ritka az olyan dokumentumanyag, amiben a „törvény” közvetlenül és jó tömören nyilvánul meg. Az ember beleír, megpróbál jelenetezni összefüggéseket – ezt hívják játékfilmnek.

Tehát a dokumentarista kifejezésmód tökéletlensége vitte a játékfilmezés felé?

– Nem, dehogy. A dokumentarista ábrázolás nem tökéletlen, hanem másra való. Másmilyen a részlet- és jelentésgazdagsága, másfajta figyelmet igényel és sok időt – a rövid dokumentumfilm az líra, etűd vagy hazugság. Egyszerűen arról van szó, hogy bizonyos történeteket játékfilmben lehet jobban elmesélni, másokat meg dokumentumfilmben. Még csak nem is a dramatikusságról van szó, szerencsés esetben le lehet fényképezni drámai eseményeket is. De van a történetek mélyén egy olyan intimitás, ahova vagy nem lehet, vagy nem szabad betolakodni a kamerával. Példának okáért az ember nem csörtet a kukoricásban a menekülő keletnémettel, részben mert nem az a cél, hogy drámai képekben rögzítsük a lebukását, hanem hogy átjusson. De legfőképpen azért nem, mert illető keletnémet nem szeretné, ha megörökíteném, hogy ő retteg, esetleg méltatlan helyzetbe kerül hasmánt csúszva a kukoricásban. Majd elmeséli, ha akarja. Lesz olyan hiteles.

Pedig a világ televíziózása, audiovizualitása erről szól, a nagy reality show-ról…

– A nagy hazugságról. A kamera előtti „viselkedésről”, aminek semmi köze a reality-hez, vagy a kamera előtti kiszolgáltatottságról, amivel persze lehet kereskedni, csak nem volna szabad.

 Bármilyen filmtörténet elmeséléséhez úgy kezdene hozzá, hogy előtte dokumentarista módon feltérképezi a terepet? Teszem azt a sztori Jancsi és Juliska szerelme…

– Igen, mert más körülmények között szereti Jancsi Juliskát a Rózsadombon vagy a külső Józsefvárosban, de hát ez nyilvánvaló. A kilencvenéves anyám a fiatalságát egy székelyhídi szőlőskert varázslatos verandáján töltötte. Naponta tizenöt történetet mesél, ezer részlettel, ez dokumentumanyag. Arról van szó, hogy az ember közvetlenebbül, nyersebben, ha tetszik, szemérmetlenebbül használja az „anyagot”. Nem merek én általánosítani, de lehet, hogy ez női tulajdonság. A férfiak mintha több szűrőt iktatnának saját maguk, az anyaguk és a „mű” közé. Aztán persze vannak a nőies férfiak és a férfias nők, mittudomén.

Fekete Ibolya tehát szemérmetlenül keresi saját kelet-európai identitását?

– Nem keresem, van az nekem. Csak figyelem, hogy mi történik körülöttem. Ha úgy tetszik: férfias dolgok. Nyersek, brutálisak; zajlik a napi történelem, amiről még nem született közmegegyezés.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2001/09 08-10. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3425