KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2001/szeptember
KRÓNIKA
• Dobai Péter: In aeternam memoriam amice Vayer
MAGYAR MŰHELY
• Forgách András: Azt a berbereknek kell megcsinálni Párbeszéd Jeles Andrással
• Székely Gabriella: A belgaság dicsérete Beszélgetés Fekete Ibolyával
• Stőhr Lóránt: Az ötvözet értékesebb a nemesfémnél Beszélgetés Szabó Ildikóval
FESZTIVÁL
• Létay Vera: Millennium mambó, kánkán, haláltánc Cannes
• N. N.: Cannes-i díjak

• Gelencsér Gábor: JLG, a játékos Korai művek
• Gelencsér Gábor: Egy lány és egy pisztoly Godard szerelmesfilmjei
CYBERVILÁG
• Beregi Tamás: Új Éva A Tomb Raider film-játék
• Herpai Gergely: Pixeldívák Nők a számítógépes játékokban
• Herpai Gergely: Amerikai szépség Final Fantasy – A harc szelleme
FESZTIVÁL
• Vizi E. Szilveszter: Népszerű tudomány Millenniumi Tudományos Filmszemle
• Báron György: Tiszavirág-filmek Szolnok
TELEVÍZÓ
• Spiró György: Elvágólag Magyar sztárok
KÖNYV
• Kömlődi Ferenc: Közelmúlt-analízis Tarantino előtt 1.
KRITIKA
• Bori Erzsébet: Csak lazán Moszkva tér
• Bakács Tibor Settenkedő: Filmszeletek a pizza korából Pizzás
• Takács Ferenc: Szalmaszezon Szalmabábuk lázadása
• Turcsányi Sándor: Egy érzés béklyójában Umca, umca, macska-zaj
LÁTTUK MÉG
• Nevelős Zoltán: Betépve
• Ádám Péter: A síró ember
• Bori Erzsébet: Rózsatövis – A francia pite
• Elek Kálmán: Jurassic Park 3.
• Harmat György: Dr. Dolittle 2.
• Köves Gábor: Yamakasi
• Hungler Tímea: Áldott a gyermek
• Ágfalvi Attila: Éjjel-nappal fiatalok
• Tamás Amaryllis: Élni tudni kell
• Pápai Zsolt: Gengszterek gengsztere
KÉPMAGNÓ
• Reményi József Tamás: A képernyős ember

             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Magyar Műhely

Beszélgetés Szabó Ildikóval

Az ötvözet értékesebb a nemesfémnél

Stőhr Lóránt

Öt év forgatás után végre elkészült a száz éven át indázó kalandos, romantikus cigánytörténet, a Chaco Rom.

 

– Hol tart jelenleg a Chaco Rom (Igazi cigány) című filmjének munkálataiban? Várhatóan mikor lesz a premier?

– Készen van egy nyers változat, amit tegnap éjszaka láttam először. Ma viszem Németországba az anyagot, ahol majd az utómunkálatokat fogom csinálni. Közben ezt a félkész változatot meg fogja nézni a velencei fesztivál zsűrije, és ha beválogatják, akkor elképzelhető, hogy ott lesz a Chaco Rom augusztusban Velencében. Ebben az esetben lehet, hogy már ősszel bemutatjuk a filmet Magyarországon. Ha nem válogatja be a zsűri a programba, akkor csak a filmszemle után lesz a premier, mert akkor szívesen dolgoznék még rajta. Aránytalannak érzem ugyanis, hogy négy év munkáját pár hét alatt véglegesre kell összeállítani. De persze mindent megteszek azért, hogy kész legyek a velencei fesztiválra, és az így megszülető alkotás ne egy kompromisszumos megoldás eredménye legyen.

– A film egy Habsburg főhercegnek és egy magyar cigányprímásnak, illetve leszármazottjainak 1849-ben kezdődő és száz éven át indázó történetét meséli el. A hosszú történelmi távot átívelő filmeknek két típusa van: vagy a történelem valamilyen előrehaladására (legyen ez hanyatlás vagy felemelkedés), vagy éppen a ciklikusságára helyezi a hangsúlyt. A szinopszis alapján a Chaco Rom története ez utóbbi típusba tartozik. Egyetért ezzel?

– Igen. A filmnek az a szemléletmód az alapja, hogy az embernél nincs ostobább állat, mert nem tanul a hibáiból, a bajaiból, a tragédiáiból. Ha egyszer meglövik az oroszlánt valahol, akkor soha többet nem megy oda vissza. Az embernél nem működik az ilyen fajta önvédelem, sem fizikai, sem pszichés ölés esetén. Nem változik a történelem, csak más-más formát ölt. Maga a lényeg – az élet, a halál, a szerelem, az árulás, a hazugság, a pénzhajhászás – mindig ugyanaz.

– A film mégis egymásra találással végződik.

– A befejezésben a jövő reménye van benne. Hiszek a túlélésben, és hiszek az ötvözetben. Az ötvözetet értékesebbnek tartom, mint a nemesfémeket. Nem véletlen, hogy egy Habsburg főherceget és egy magyar cigányprímást használtam fel a „konfliktus” indulásához. A túlélést számomra a cigányok képviselik, akik eljutottak Indiától a Holocauston keresztül Strasbourgig. A film szimbóluma a főnixmadár, amely ezerévenként elégeti magát, és újra feltámad. Ez a főcímben képileg is megjelenik.

– Az elmúlt évben két hasonlóan hosszú történelmi időszakot átfogó magyar filmet is bemutattak, a Glamourt és A napfény ízét. Mi lehet az oka annak, hogy mostanában a magyar rendezők érdeklődni kezdtek az ilyen típusú filmek iránt?

– Úgy gondolom, az ezredforduló ösztönösen egyfajta összegzésre készteti az embert, amire igazán alkalmas a hosszú történelmi időszakot átfogó film. A Glamourról egyébként már születése óta tudok, hiszen Gödrös Frici gyermekkori barátom, és mindkettőnk producere Sípos Kornél volt. Ennek ellenére semmilyen módon nem befolyásoltuk egymást, mert mindketten annyira független alkotók vagyunk, hogy tőlünk a világ jöhet-mehet, nem számít.

– Nem fél attól, hogy A napfény ízéhez hasonló vitákba fog keveredni az Ön műve?

– Abszolút nem érdekelnek a kritikusok vitái, és véleményeket is csak bizonyos személyiségektől fogadok el a filmjeimmel kapcsolatban.

– De a zsidó asszimilációról folyó vita nemcsak a kritikusokra, hanem a szélesebb közönségre is kiterjedt. Az Ön filmje a cigány asszimilációt illetően tapinthat rá érzékeny pontokra.

– A vita nagyon jó, mert közös gondolkodást jelent, ami kiveszőben van az emberiség nyugati felében a televízió képernyője által kikényszerített magányosság miatt. Ugyanakkor a filmemben nem a cigány asszimilációban rejlik a lényeg.

– Gondolom, mégis van valamilyen állásfoglalása a kérdéssel kapcsolatban.

– Nincs semmilyen állásfoglalásom, kételkedő típus vagyok. A művész feladata az, hogy kérdéseket tegyen föl, és – hogy nagyképűen fogalmazzak – az emberiség keresse rá a választ. Én az embert tartom fontosnak, és engem sem a történelmi hazugságok, sem a történelem ostoba fordulatai nem érdekelnek. Kizárólag az ember élete érdekel, és azon belül is számomra a pillanat a legfontosabb. Ez a legkisebb egység, amire az életet le lehet bontani, és ezt a legkisebb egységet éljük meg. A Chaco Rom száz éve is pillanatokból tevődik össze.

– A nagyon hosszú időszakot átfogó történelmi filmekben a helyzetek gyakran a levegőben lógnak, mert nincs idő arra, hogy dramaturgiai megalapozásra. Mivel próbálta elérni, hogy a pillanatok valóban pillanatok legyenek és ne csak kimerevített élőképek?

– Az idő síkja zárja ki, hogy a pillanatok a levegőben lógjanak. A filmnek nem lineáris története, hanem speciális szerkezete van: a jövőre irányuló vízió, a múltra történő emlékezés és a pillanatok megélése egyszerre. Az idővel való játszadozás – a fantáziálás, az emlékezés és a pillanat megélése – nemcsak a filmben, hanem minden ember lelkében zajlik.

– Milyen hosszú lesz ez a száz évet átívelő film?

– Körülbelül 120–125 perces. A szerződésem ugyan 160 percre szól, de engem nem érdekelnek ezek az idióta megkötések. Egy film annyi, amennyit a történet kiad magából. Így kétrészes lesz a film, ami eredetileg háromrészesnek készült, de a pénzhiány miatt húznunk kellett belőle. A negyven perc kihúzása a film dramaturgiáját és szerkezetét egyaránt megváltoztatta. 160 percben el lehet mesélni egy romantikus történetet lineárisan, ám 120 percben ez nem megy. Egyébként háromszor ötvenpercnyi lineáris televíziós változatot a leforgatott anyagból is össze tudok állítani, de háromrészes mozifilmet nem. Az úgy nem érdekel.

Azt mondta, hogy a Chaco Rom az emberi életről szól. A szinopszis alapján Ön szerint a legfontosabb az emberi életből a szerelem. Miért?

– Nem hiszem, hogy a világon fontosabb volna bármi is a szerelemnél. Minden e körül forog. A szerelem fricska az istenek részéről, mert a szerelem terén teljesen a játékszereik vagyunk. Az embernek minden másban megvan a lehetősége, hogy jól vagy rosszul döntsön. Egyetlen egy dologban nem dönthet: ez a szerelem.

– Az előbb azt mondta, hogy a történelem során az ember folyamatosan ismétli a hibáit. Ebben az esetben nem ugyanarról a kiszolgáltatottságról van szó, mint a szerelemben?

– A hülyeségnek való kiszolgáltatottság más, mint az isteneknek való kiszolgáltatottság. Az embernek van lelke és van agya, amennyiben ezt a kettőt jól ötvözi, akkor jól dönt.

– Az értelem és érzelem kettősségét a filmjében a magyarok és a cigányok közti különbségre vetítette?

– Igen. Számomra a cigányok az emberiség énekesmadarai.

– Ezt a fajta megosztottságot kiterjeszthetőnek véli a férfi és nő közti különbségre?

– Igen. Míg az értelmet és az érzelmet azonban lehet ötvözni, a férfit és a nőt nem. Pontosabban csak a lelken belül ötvözhető a két nem, ugyanis minden embernek van férfi és női oldala. A szerelem viszont pontosan arról szól, hogy az ember a világban az ötvözete után rohangászik. Ha megtaláljuk, akkor nagyon kell neki örülni, de többnyire nem sokáig tart.

– Egy ennyire kalandos és romantikus történetű filmmel kapcsolatban azt feltételezem, fontos érzelmi szerephez jut benne a kép és a hang. Áll ez a Chaco Romra?

– Igen. Varga Péter art direktorommal egyfajta színdramaturgiával kísérletezem, aminek következtében a film egyik része színes, a másik pedig fekete-fehér. És nagyon sok zene lesz benne. Babos Gyula zeneszerző barátom már a történet alapján megírt nyolc számot előre, és a forgatókönyvet egy CD-demóval együtt futtattuk. Természetesen végül nem minden számot használtunk fel, de vannak olyan dallamok, amik megmaradtak. Nagyon fontosnak tartom a zenét, mert szerintem a lelket csak zenével lehet etetni.

– Használta a forgatáson ezeket a zenéket?

– Persze. Nemcsak az előre felvett számok, hanem élő zene is szólt a forgatáson, hiszen sok cigány muzsikus játszik a filmben. Ennek óriási hatása volt a színészekre. Ha egy jéghideg hajnalon, egy betonbunkerben, húsz méterrel a föld alatt kétszázötven cigánynak azt mondom, hogy most muzsikaszóra mentek a gázkamrába, és nem szól a zene, akkor csak egymás lábára hágó, toporgó, rabruhás embereket fogok látni. A cigányok nem is tudnak zene nélkül élni. Volt egy felmérés 6–8 éves gyerekek közt, hogy mi az, ami nélkül nem tudnának élni. Volt, aki a tévét, volt, aki a lakást nevezte meg, a cigánygyerekek pedig a muzsikát. Zene nélkül tényleg nem lehet élni, és a zene alatt értsünk mindent, ami a művészettel kapcsolatban áll: képeket, fényeket, ízeket, illatokat. Ha lehetne szagokat használni a filmben, én biztosan élnék a lehetőséggel.

– Miért nincsenek a főszerepekben cigány színészek?

– Kerestem, de nagyon kevés profi cigány színész van az országban. Viszont olyan profi amatőröket találtam a filmben megformálandó kisebb szerepekre, hogy azok felérnek az iskolázott színészekkel is.

– Koncepcionális oka volt annak, hogy három operatőrrel, Medvigy Gáborral, Vasile Dragannal és Sas Tamással dolgozott?

– Nem, egyszerűen az elhúzódó forgatásban rejlik az oka. Remélem, a nézők számára nem lesz észrevehető a különbség a három munka között. Ugyanígy a teljes stáb is kicserélődött, a díszlettervezőtől a világosítón át a sminkesig. A színészek maradtak ugyan, de két forgatás között megváltozott a kinézetük, és rengeteg dolog történt velük időközben.

– A film ötlete 1996-ban született. Ennek immár öt éve. Az Ön impulzivitásával hogyan bírt ennyi időn át egyetlen munkára összpontosítani, és mindvégig fenntartani a lelkesedését?

– A lelkesedést nem lehet fenntartani öt éven át. Ez olyan, mintha vágtázó paripát pányvára kötnének. Azért nem dögöltem bele, mert vigyáznak rám valahol valakik, és volt néhány barátom, aki tartotta bennem a lelket. És talán azért is tudtam megcsinálni, mert álmodozó alkat vagyok, akiben belül állandóan egy film pereg. Ám ha előre tudtam volna, hogy ilyen nagy kihagyások lesznek a film készítése során, akkor lejegelem a lelkemnek a Chaco Rommal foglalkozó részét, és közben máson dolgozom. De ez nem így történt. Mindig úgy volt, hogy két hét múlva már mindenképpen forgatunk.

– Kevés pénzt kapott a film?

– Nem is az volt a baj, mert mindenki támogatta filmet, ahová csak beadtuk a forgatókönyvet. A probléma abból fakadt, hogy a pénzek nem a szerződésben meghatározott időpontokra érkeztek meg. Egy stábot pedig fizetni kell akkor is, ha leállunk. Csak a leállások költségeiből garantáltan le lehetett volna forgatni egy low-budget filmet. Mostanában egyszerűen nem lehet tervezni, csak és kizárólag beledögleni lehet a filmkészítésbe.

– Mennyire tartja a kapcsolatot a többi magyar filmrendezővel? Mennyire tudják megbeszélni a problémáikat?

– Teljesen magányos alkotó vagyok. Amióta megszűnt a filmgyár, azóta nincs egy hely, ahol a szakma rendszeresen találkozhatna. A pénz dirigálta szép új világ felszámolta a BBS-t, ahol együtt lehetett gondolkodni a kollégákkal és a társművészetek képviselőivel. A Happy End megjelenése óta már a filmszemlén sem lehet találkozni egymással. Pedig filmet csak közösen lehet készíteni. Nem úgy van ez, mint a versírással. Úgy látszik azonban, hogy ez a történelmi időszak a magányos monológoknak kedvez.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2001/09 10-13. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3426