KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2001/november
KRÓNIKA
• N. N.: Hibaigazítás
• Veress József: Szilágyi Gábor (1942–2001)
• Csontos János: Megjegyzések egy tévékritikához

• Schubert Gusztáv: Képeltérítők Pokoli tornyok
• N. N.: Amerika romokban Paranoia-mozi
• Hirsch Tibor: A halál dobozai Borzalom-dramaturgia
• Herpai Gergely: Tabutéma Terror-játékok
• Spiró György: A Kéttoronyba zárva Amerikai éjszaka
MAGYAR MŰHELY
• Kovács András Bálint: Tarr szerint a világ A Zóna belülről – 1. rész
• N. N.: Tarr Béla a Filmvilágban
• Gelencsér Gábor: Belföldi magyarok A Kádár-kor emberképe
• Andor Tamás: Boldog évek In memoriam Simó Sándor
CYBERVILÁG
• Kömlődi Ferenc: Android-szerelem A. I. – Mesterséges értelem
• Tillmann József A.: A M.I. mutánsaink Kubrick és az A. I.

• Beregi Tamás: Homo Chimpansiensis A majmok bolygója
• Pápai Zsolt: Sors-puzzle A kizökkent idő filmjei
• Békés Pál: Életfogytig piknik Ausztrál filmek
KÖNYV
• Nánay Bence: Nem strandolvasmány A mozgás-kép
• Palotai János: Szekond A film, a rádió és a televízió a kutatások tükrében
KRITIKA
• Báron György: Lógva hagyva Paszport
• Takács Ferenc: XX Nexxt
LÁTTUK MÉG
• Csont András: Köszi a csokit!
• Hideg János: A panamai szabó
• Kovács Marcell: Get Carter
• Turcsányi Sándor: Szajré
• Varró Attila: Halálos iramban
• Hungler Tímea: Amerika kedvencei
• Elek Kálmán: Kardhal
• Köves Gábor: A sárkány csókja
• Vidovszky György: Amerikai pite 2.
• Tamás Amaryllis: Gandhi – Egy vezér születése
KÉPMAGNÓ
• Reményi József Tamás: Ground Zero

             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Magyar Műhely

In memoriam Simó Sándor

Boldog évek

Andor Tamás

Körülvette magát emberekkel, akikkel szeretett együtt lenni. Rendező volt, producer, stúdióvezető és tanár.

 

Szemüvegesek című első nagyjátékfilmjében a rendező munkatársa voltam, és ez jellemző a Simóra.

Első asszisztensnek kért fel engem, aki operatőr létemre, alig titkolt színészi ambíciókat dédelgettem, és mindenre alkalmasabb voltam, mint egy produkció figyelmes felügyeletére, listák, tervek, egyeztetések hálátlan gürijére. Talán üvölteni tudtam csak jól, már akkor is.

Simó Sándor meghalt, és felidézve a régi pillanatot, mikor közölte velem lehetetlen ötletét, most is érzem azt a kis, furcsa melegséget, a hálának azt a derűs felelőtlenségét, ami akkor töltött el. Leszarom, hogy milyen leszel, mint asszisztens – mondta –, majd a kulimunkát megcsinálja más, az a fontos, hogy jó legyen a hangulat, ott légy résen kiscserkész! A hangulat jó volt. Első asszisztens nélkül ugyan döcög egy kicsit a filmkészítés, de Sanyi ezzel nem törődött. Hol jelenetet íratott velem Sándor Pállal megélt legendás kalandjainkból, hol beöltöztetett és eljátszatta velem Bujtor oldalán karakterem ellenkezőjét, hol célfeladatul tűzte ki egy natúrszereplő kiválasztását, majd megszerzését az egyik mellékszerepre, így tulajdonképpen már akkor nevelni kezdett. Mindent megtett azért, hogy eltérítsen az operatőri pályától, amin végül is az Apám néhány boldog évével elindított. Körülvette magát emberekkel, akikkel szeretett együtt lenni.

Kizárólag olyan színésszel tudott dolgozni, akiről az illető háta mögött csak jót tudott mondani, akkor is ha nemegyszer tantaluszi kínokat élt át művészeinek ugratásaitól, vagy mert azok kegyetlenül bánnak vele, miközben önmagukat gyötörték az általa kívánt feladat megoldásáért.

Abban az időben, nem utolsó sorban Herskó János hatására (az ő osztályában végzett Simó, Sándor Pál, Gyarmathy Lívia, Fazekas Lajos, szegény Szíjj Miklós, Kárpáti György és sokan mások) a fiatal rendezők a dokumentumszerű hitelesség érdekében úgynevezett natúrszereplőkkel kísérleteztek, és sok professzionális színészkarrier indult ennek nyomán. Bujtor közgázas egyetemistaként játszotta első főszerepét filmen, és aztán került kapcsolatba Simóval, aki rábízta a Szemüvegeseket.

Legendásan laza, ugratós légkörben dolgoztunk. Akkor még lehetett. Beszerveztünk egy szenzációsan eredeti öregasszonyt, bizonyos Matild nénit a főbérlőnő szerepére, akinek sok közös jelenete volt Bujtorral, és annyira komolyan vette a dolgot, hogy egy idő után nevelni kezdte a színész a szállásadónő jogán, beleszólt Pista magánéletébe, és általában összekeverte a szerep és valóság jellemzőit, felvetve ezzel egyébként e „dokumentarista” módszer felelősségét és veszélyeit. Végtelen türelemmel „szerelte le” Matildka, „vadhajtásait”, ami nem volt könnyű, tekintettel arra, hogy Bujtor fellázította a nénit gázsi ügyben.

Matildkám! Mennyi a maga gázsija? – kérdezte. – Mert nekem ennyi és ennyi a napidíjam.

Nosza rohant a néni Simóhoz, mondván, neki is jár annyi, mert a Bujtor is csak amatőr szereplő, most mondta éppen, hogy nem végzett semmi iskolát. Szegény Simó, több mint egy évig fogadta türelemmel a reklamáló „natúr” szereplőt, lelkiismeretesen ápolta a lelkét, hiszen a néni nem is vágyott másra, Bujtor pedig csak röhögött az előszobában.

Simó második játékfilmjében másirányú operatőrködés miatt, csak mint konzultáló barát vettem részt. A legszebb férfikor előkészítése közben többször vetítettük magunknak a Sammy Lee kis világa című angol filmet (a mozikban Sztriptízbár a Sohóban címmel ment), melyben egy zseniális színész, Anthony Newley rohanja végig a napot, hogy kártyaadósságát életveszélyesen megfenyegetve kifizesse a gengsztereknek, akikkel vesztére leült zsugázni. Kártyáztunk akkoriban elég sokat, pénzünk is csak hajszában jött össze, pláne egy lakásra való, talán csak a velünk kártyázó gengszterek voltak amatőrök. Szerettük ezt a filmet nagyon a pontos környezetrajz, a nagyszerű színész, a számunkra ismeretlen világ és annak nyaktörő tempója miatt, és megpróbáltuk a mi kis komótos problémáink ábrázolásában hasznosítani a látottakat. Sanyi elkövette azt a parányi hibát, hogy megmutatta a filmet Latinovitsnak, filmje főszereplőjének, akit áhítattal szeretett mint művészt, de igazi személyes kapcsolata korábban nem volt vele, és azt hiszem, egy cseppet félt tőle, a kiszámíthatatlanságától, nagyszerűségével járó érdességétől, a jelenségtől, ami Latinovits maga volt számunkra abban az időben – és azóta is.

Egyik napon kimentem a forgatásra. Simó egy sarokban ült összeomolva, Latinovits pedig a másikban morgott. Talán a Sammy Lee kis világát emlegette. De végül szép filmet csináltak együtt arról a korról, amelyben egy lakás volt az álom. Ma mi az álom?

Következő filmjének eredeti címe az lett volna, hogy Boldog évek, de meg kellett változtatni: Apám néhány boldog éve lett a cím.

A döntés olyan végső stádiumban történt, hogy a standfotós Müller Magdától kapott albumomon még a Boldog évek cím szerepel.

Ne kérdezze senki, miért kellett a változtatás. Nem tudom.

Édesapjának küzdelmes, tiszta szándékú, humánus ambíciója, „korszerűtlen” vállalkozása, fiának tévelygő öntudatra ébredése, önéletrajzi ihletettségű filmjében olyan lírai szépséggel jelenik meg Simónál, ami ritkaság volt a kor politizáló témához közelítő műveiben.

És ennek a filmnek az operatőri munkájára engem kért fel. Akkoriban nagyon ment nekem kézből. Nézem a fotókat: Meszléry Judit és Madaras kergetik egymást egy üres telken, téglahalmok között, emlékszem, Simó fogta a kezemet, boldog évek, és én rohantam a színészek előtt, mögött, mellett és a jelenet jó lett, feszült és erős, a Sanyi megölelt a vetítőben.

És a Lohinszky falhozkentsége ügyében is neki volt igaza, mert én mindig reklamáltam, hogy puha a Lóri, de aztán kiderült, hogy ennek a nagyszerű színésznek a karaktere tette elevenen átélhetővé Simó és a közönség számára is az Apa figuráját.

Sanyi bizonyos dolgokban, nem mindenben, de bizonyos dolgokban a körülményességig lelkiismeretes volt.

Például helyszínt kerestünk a film forgatásához, ahol az Apa vállalkozása fog működni. A helyszínelés néha hónapokig húzódó tortúra, ki a kocsiból, be a kocsiba, városrészeken, tájakon át. Körbejárás: ez se jó, az se jó.

Az első nap reggelén, az első találomra kiszemelt ház kapujánál megálltunk, kiszálltunk, bementünk és ott volt a helyszín pontosan úgy, ahogy Simó korábban leírta, igényelte, elképzelte.

Még egy hétig nézegettünk más helyeket, mert nem bírt belenyugodni abba, hogy neki a szerencse ilyen szolgálatot nyújtson, gyanús volt neki, félt a könnyű utaktól.

A filmben benne van a jelenet, mikor az Apa megkapja a Nénitől az üzemet: pont olyan ámult hitetlenséggel fogadja a szerencsét, mint ahogy Sanyi végül elfogadta a helyszínt. Gonda Géza kameraman, aki nélkül nem lettek volna olyan szépek a Vitachémia éjszakái, azt mondta az első napokban: „Ha nem őrülünk bele a Simóba, akkor talán érdemes volt élni ezért a filmért.”

Azt hiszem érdemes volt, Géza.

A Viadukt című filmünk közben kicsit összekaptunk.

Akkor már túlságosan jó barátok voltunk ahhoz, hogy rendező és operatőr viszonyában kellő mértékkel bántunk volna egymás érzékenységével. Ő is táncolt rajtam, én sem voltam elég alkalmazkodó, kölcsönösen egymás fejéhez vágtuk a koprodukcióban (magyar–német–amerikai) felgyülemlő összes nyavalyánkat. Engem dühítettek az ő kényszerpályái, őt pedig dühítették az akadékoskodásaim. Kaptam egy kemény levelet tőle, amelyben felhívta a figyelmemet a saját dolgomra, boldog évek, én pedig hetekig törtem a fejem azon, hogyan lehetne bebizonyítani saját igazamat.

Aztán csináltunk egy szép, olcsó, egyszerű, őszinte magyar filmet: Isten veletek barátaim! És szent lett a béke. Ha valami jelenet nem akart működni, Sanyi azt mondta: Vedd kézbe! Mármint a kamerát. És akkor megoldottuk valahogy.

Aztán mással forgatott filmet.

A Franciska vasárnapjait.

És ennek a filmnek hosszú előéletéhez hozzáfűződik minden, ami Simó alkotói karakterét meghatározza. Csak őszinte, mélyen átérzett dalokat volt hajlandó énekelni. És ha gondja volt a nyílt beszéddel, akkor sokáig reszelte a torkát.

A történetet egy véletlen folytán kezébe került napló alapján írta meg. A kis cselédlány rendőr, aztán ÁVH-s börtönőr lesz a körülmények gyúródeszkáján ugrándozva, mindvégig megőrizve, megtartva természetes igazságérzetének értékeit, szinte felfoghatatlan távolságból szólító szerelme parancsait.

A dilemma, Simó számára sokáig, a felmenthetetlenül kompromittálódott szervezet tagjának emberi sorsában rejlett. A kor már annyira össze-vissza rehabilitálta magát, hogy sokszor ki se látszott alóla.

Simó először írt egy nagyszerű irodalmi erényeket felmutató kisregényt a történetből, aztán évekig nem foglalkozott vele. Majd a barátok hatására végül nekivágott, új körülmények, új rezonanciák reményében, és megcsinálta a majdnem lehetetlent. A némbert a némbertelenségben. A kicsit a kicsinyességben. A nagyobbat az egyszerűben. És elkezdett tanítani a főiskolán közös gondolkodást, lazán, játékosan. És játszott a teniszpályán párost, velem és ellenem. És úgynevezett producerként eleven fából-vaskarikát a Hunniában, hogy pénz és hatalom nélkül filmeket hozzon létre fiatalokkal és tehetségesekkel.

És játszott az egészségével, pici adagoló játékokat, mindig elhessegetve az aggodalmakat, és úgy drukkolt magának is a partvonalról, mint a Boldog években nekem.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2001/11 28-29. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3498