KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

            
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
   1998/július
KRÓNIKA
• Molnár Gál Péter: Frank Sinatra 1915–1998

• Schubert Gusztáv: Saint-Just Godard Utcakő és kamera
• Ludassy Mária: Harminc év után Párizsi tavasz
• Tillmann József A.: Dizájn és forradalom Németország '68-ban
• Hirsch Tibor: Kisgenerációk cifra nyomorúsága Jégvihar
MEDIAWAVE
• Kövesdy Gábor: A magyar ugaron Mediawave
• Csejdy András: Tartós hullám Mediawave
• Csejdy András: Kimodva, kimondatlan Beszélgetés Parti Nagy Lajossal

• Takács Ferenc: A Gonosz keresztútja: vámpír-western Vámpírok
• Pápai Zsolt: Mindenszentek éjszakája John Carpenter rémálmai
• N. N.: John Carpenter
• Varró Attila: X-ekták Idegenek az éjszakában
• Ágfalvi Attila: Don Luis esete Vérnősző Barommal és Éneklő Farkasszukával Buñuel és Kékszakáll
• N. N.: Lynch a Filmvilágban
• Horváth Antal Balázs: Johnnie Farragut történetei David Lynch: Hotelszoba
TELEVÍZÓ
• Gombár Csaba: Képszavazás Választási levelek
• Lengyel László: Képszavazás Választási levelek
FESZTIVÁL
• Báron György: A látás tökéletlensége San Francisco
FILMZENE
• Fáy Miklós: M, mint ember Greenaway és Mozart
KRITIKA
• Bori Erzsébet: Levélpiszok Ponyvalevél
LÁTTUK MÉG
• Csejdy András: Vérfagyasztó
• Halász Tamás: Életre-halálra
• Harmat György: Palmetto
• Hungler Tímea: Vad vágyak
• Petrányi Viktória: Szegény embert az amish húzza
• Vidovszky György: Balkáni törvények
• Tamás Amaryllis: A család szégyenei

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Krónika

Frank Sinatra 1915–1998

Molnár Gál Péter

 

Roger Mahony kardinális, Los Angeles püspöke a Beverly Hills-i St. Francis templomban mondta a gyászmisét a 82 évesen szívrohamban elhunyt Francis Albert Sinatra lelkiüdvéért. Élete valóságos szappanopera. Kitty Kelley veséző életrajza és a belőle forgatott minisorozat (Sinatra, 1992) kihasználta a fordulatos és tarka életutat, a hobokeni olasz bevándorlott tűzoltó fiúgyermeke miként tör föl a helyi amatőr együttesből kis éjszakai lokálok vokalistájává. A 40-es évek elején Harry James és Tommy Dorsey bandájában brummogja a dallamot. 1941-ben kerül neve először a Las Vegas Nights főcímére, vokalistaként. Mihamar ő lesz „A hang.” A pop első nagy csillaga. A kilencéves teória kezdete. Az elmélet szerint kilenc évenként születik egy nagy hang: 1945: Sinatra, 1954: Elvis Presley, 1963: a Beatles, 1972: Bay City Rollers és a Gary Glitter. Bing Crosby óta nem hallatszott ennyire olvatagon érzéki bariton. Sinatra lett az amerikai szórakoztató nagyipar verhetetlen elsője (nem számítva Bob Hope személyét). A Show Business Tanácsának elnöke. Hope-hoz hasonlóan ő is királycsináló politikai erővé nőtt, fontos részese az elnökválasztásoknak. Ronald Reagan személyes jó barátja, az elnök kitünteti a Fehér Házban, jóllehet, még a legutóbbi időkben is tartotta magát a szóbeszéd, miszerint éjszakai vetélytársa volt Nancy ágyában.

Sinatra nemcsak ájulásba kergette kamaszlány-közönségét a koncertjein, de előszámlálhatatlanok zajos szerelmi kalandjai.

Alvilági kapcsolatai, mulatóhálózata és nem teljesen tiszta üzleti híre még a filmtörténetbe is beszivárgott. A Keresztapa (1972) Johnny Fontane figurája, akit egy megcsonkított és szatén ágyneműbe helyezett lófejjel zsarolnak bele a szórakoztatóiparba – köztudottan Frank Sinatráról mintáztatott. Rossz híre, érdes modora, pökhendi viselkedése a sajtóval sem ártott népszerűségének. Lehetett magánélete viharos, ha énekelni kezdett: kisütött a nap, fölragyogtak a csillagok. Ellenállhatatlan volt és az is maradt. Bár 1971-ben visszavonult a nyilvánosságtól, korosan megtett turnéja ifj. Sammy Davis és Liza Minelli társaságában elsöprő sikert eredményezett és 1993-ban – tehát 78 évesen – sikeresen lemezre énekelte szerelmes duettjeit, lepipálva a fiatal lemezcsillagokat. Az Egy nap New Yorkban (On the Town, 1949) három szabadnapos katonája – Gene Kelly és Jules Munshin társaságában – fölrobbantotta a musicalek szabványát. A frakkos-sétapálcás Fred Astaire-féle elegancia helyett vad, mohó, kiéheztetett fiatalokat hurcolt végig a lüktető nagyvároson. Kelly és Donen egyik táncában a három egyenruhás vadember szemeteskukákkal táncol, bádogfödőkkel veri őserdei indulatai ritmusát. Oscar-díjat kapott (1954). Mégpedig nem énekes, hanem prózai szerepéért: Most és mindörökké Maggio alakításáért. A televízió püffedt arcát mutatja. Kezében mikrofonnal énekli slágereit. A filmtörténeti emlékezet őrzi horpadt ifjúi arcát, karcsúságát, táncos tehetségét, vad indulatait, színészi erejét, és halljuk hangját, a behízelgőt, ezt az érzelmi dömpert, lehengerlő őszinteséget, magát odaadó teljességet. Nem minden groteszkségtől mentes: az érzelmes dalokat éneklő nagytőkés, bandavezér, a szívekre és fülekre ellenállhatatlan agg.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1998/07 02-03. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3549