KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

    
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
   1998/július
KRÓNIKA
• Molnár Gál Péter: Frank Sinatra 1915–1998

• Schubert Gusztáv: Saint-Just Godard Utcakő és kamera
• Ludassy Mária: Harminc év után Párizsi tavasz
• Tillmann József A.: Dizájn és forradalom Németország '68-ban
• Hirsch Tibor: Kisgenerációk cifra nyomorúsága Jégvihar
MEDIAWAVE
• Kövesdy Gábor: A magyar ugaron Mediawave
• Csejdy András: Tartós hullám Mediawave
• Csejdy András: Kimodva, kimondatlan Beszélgetés Parti Nagy Lajossal

• Takács Ferenc: A Gonosz keresztútja: vámpír-western Vámpírok
• Pápai Zsolt: Mindenszentek éjszakája John Carpenter rémálmai
• N. N.: John Carpenter
• Varró Attila: X-ekták Idegenek az éjszakában
• Ágfalvi Attila: Don Luis esete Vérnősző Barommal és Éneklő Farkasszukával Buñuel és Kékszakáll
• N. N.: Lynch a Filmvilágban
• Horváth Antal Balázs: Johnnie Farragut történetei David Lynch: Hotelszoba
TELEVÍZÓ
• Gombár Csaba: Képszavazás Választási levelek
• Lengyel László: Képszavazás Választási levelek
FESZTIVÁL
• Báron György: A látás tökéletlensége San Francisco
FILMZENE
• Fáy Miklós: M, mint ember Greenaway és Mozart
KRITIKA
• Bori Erzsébet: Levélpiszok Ponyvalevél
LÁTTUK MÉG
• Csejdy András: Vérfagyasztó
• Halász Tamás: Életre-halálra
• Harmat György: Palmetto
• Hungler Tímea: Vad vágyak
• Petrányi Viktória: Szegény embert az amish húzza
• Vidovszky György: Balkáni törvények
• Tamás Amaryllis: A család szégyenei

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Jégvihar

Kisgenerációk cifra nyomorúsága

Hirsch Tibor

A Jégviharban a Nixon-korszak amerikai középosztálya fagyoskodik. Ang Lee-mozgókép Gothár-keretben.

 

Mi másért bujtatná kosztümbe a szerzői film rendezője hőseit, ha nem hiszi úgy, hogy a kiszemelt kor valamely izgalmas vetületében a jelenre emlékeztet, a jelen maga pedig történelmi példázat után kiált?

Még egy oka lehet rá: ha nincs hasonlóság, akkor érintkezés van. A kosztümös idő ilyenkor a jelen nyilvánvaló előzménye, és a mai nap titkát a tegnapi nap fejti meg. Ha viszont se hasonlóság, se érintkezés, akkor az időutaztatás drága hókusz-pókusza felesleges.

Ang Lee Jégvihar című filmjében talán nem az. 1973-as év természetesen nem hasonlít 1997-re, de talán tényleg van valami – valami valaki számára –, ami éppen 1973-ban megkezdődik, és legalábbis 1997-ig biztosan kitart, és az út kezdete egy, ha nem is korszakos, de tisztességes filmalkotás magaslatáról visszafelé belátható.

A jelenig tartó út a rendező szerint egy téli, elegánsan jégbefagyott amerikai kertvárosban kezdődik, ahol a Hood házaspár és a szomszédban lakó Carver házaspár egymás barátai, ahol felnőttek és gyerekek is összejárnak, ahol Paul Hood, a gimnazista korú nagyfiú hazajön a kollégiumból Hálaadás ünnepére, és nőre vágyik, de Dosztojevszkijt is szereti, miközben húga fiúkról ábrándozik és Nixont gyűlöli. Ezután jön egy rémes, széllel, ónos esővel terhes éjszaka, és botrányos körülmények között kiderül a boldognak látszó családapa viszonya szomszédja feleségével, közben zavaros, értelmetlen kalandokba keverednek gyerekek és felnőttek, Carverék excentrikus fiúgyermeke életét veszíti a jégviharban, és amikor a házasságtörő Hood papa fáradtan és másnaposan végre-valahára autójába gyűjti szerte-bóklászó családját, mindenki meglepetésére hosszú, fájdalmas zokogógörccsel köszönti az új napot, mely – higgyük tehát bátran – éppen a jelenig tart...

A film egyébként idézet-gyűjtemény. Családi vacsora képe a Hairből. Kollégiumi szoba-belső az Eper és vérből. Szülői orgia és gyermek-szerelem párhuzama az Elszakadásból.

Tegyünk az idézetekhez még egy filmet, melyre a rendező biztosan nem gondolt. Ezt a filmet csakis nekünk, magyaroknak juttathatja eszébe Ang Lee mozidarabja. Nekünk viszont igenis eszünkbe juttatja. Hiszen miért is ne idézhetné az egyik nemzedéki emlék a tőle nagyon különbözőt, az egyik kosztümös időpillanat egy másikat, valahol messze, valahol nagyon máshol?

 

 

Párhuzamosok a végtelenből

 

Gothár Péternél egy bizonyos kiskatona, név szerint Dini, részegen, falnak dőlve vizel, mások énekelnek, és megint másoknak gyerekük születik.

Mert ha meg állt is az idő, mind meg fogják élni a nyolcvankettes esztendőt, amikor majd a film készül róluk. Dini nemzedéke – azóta tudjuk – vesztes és elveszett nemzedék, mindazonáltal elég fontos nemzedék ahhoz, hogy első vonalbeli szociológusok és művészek sirassák benne magukat, nemzedéktárs milliomosok csendes szponzori támogatásával. Nem hihetjük, hogy Dini közéjük tartozik: belőle legfeljebb repülőegyetem- és filmklub-töltelék lett, zavaros sorsú bölcsész, folyamatosan romló kilátásokkal.

A hatvanas évek vége, amikor a Megáll az idő végződik, innen nézve igazán nincs messze a hetvenes évek elejétől, amikor a Jégvihar hősei kitűnnek a képből. Ott dalra fakad a család, és kívülről nézi őket a Fiú, aki talán krónikása az egésznek, itt zokogó görcsben tör ki az Apa, a család néz zavartan, a Fiú pedig itt is kívülről látja az egészet, elvégre krónikás volna ő is, nemzedéki tanú, aki majd most, az ezredvég árnyékában filmet csinál, és emlékezik.

Éneklő család és zokogó család képe: részeg avagy józanul figyelő fiúgyerekkel: ez is, az is ugyanazzal az intéssel búcsúztatja a nézőt: innentől kezdve „érik az idő”, szépen megérik, egészen a jelenig. Érik, de persze más-más lesz a gyümölcse. Ahogy a felidézett kezdet is meglehetősen különböző. Ha a Megáll az időben sejtett tinédzser-motívációkat prózai-konkrétra lefordítanánk, akkor Dini és filmbéli társai éppen abba a New York-i középiskolába kívánkoznak, amit Paul magától értetődően látogat, elérhető vágyaik Ecserin beszerezhető netovábbja pedig még a hetvenes évek elején is az a csizma, az a farmer, az a széldzseki, amiben a Jégvihar ifjú hősei és hősnői kamaszkoruk hétköznapjait morzsolgatják, mit sem tudva róla, hogy konfekció-szerelésük másképpen számít majd korszak-relikviának New Canaan kertvárosában és másképpen Budapesten. Amúgy, itt, is ott is annak számít.

 

 

Gyerekbarát felnőtt-gyerekek

 

Talán még emlékezünk rá: arról is csak egy bizonyos Szukics Magda tudott valamit, hogy a kopott kis Wartburg hátsó ülését ugyanúgy lehet hátradönteni, mint túl az óperencián a böhöm limuzinét. Ott viszont minden párhuzamnak vége szakad, amikor ebben a limuzinban nem gátlásos kamasz fiúnak, hanem gátlásos, ám tehetős és boldogtalan családapának kell férfiasságát bizonyítani.

És ez a különbség nagyon fontos.

A hatvanas-hetvenes évek fordulóján az amerikai felnőttnek lelke van, éppen úgy mint ugyanezen évtizedforduló amerikai kamaszának. A kor magyar kamaszának szintén van szerzői filmre termett lelke, a kor magyar felnőttjének viszont csak sorsa van: végig-gyerekeskedett Ostrommal és Rákosi-rendszerrel, átügyeskedett Forradalommal és Konszolidációval. Ami a lelkét illeti, az mellékes. Pontosabban, éppen ekkor, a nagy generációs összecsapások idején, egyáltalán nem számít mozivászonra kívánkozó motívumnak.

Ami ebből következik: a katonaviselt Dini Budapestről, ha majd többszöri próbálkozás után végre felveszik a bölcsészkarra, 1973-ban, a Jégvihar évében maga is fog tudni egyet mást – talán igazat is – Nixonról, Vietnamról, Dosztojevszkijről. Majdnem annyit, mint Paul és Wendy, a kedves, koravén suburb-gyerekek. Dini édesanyja viszont, továbbá Dini „Malacpofa” nevű tanárnője, és „Rajnák” nevű férfitanárja – felnőtt jó- és rosszakarói – bárhogy is alakul az életük, valószínűleg úgy fognak megöregedni, hogy példának okáért mit sem hallottak a középkorú férfiak és nők lelki egészségét szolgáló csoport-terápia hasznos szolgáltatásáról. Így, történelmi sorssal megverve, de pszichiáter nélkül élik életüket Kádár-korszakbeli dolgozóként és rendszerváltás utáni kisnyugdíjasként. Ezt kívánja tőlük a szigorú és igazságtalan Közép-kelet Európa.

Ami viszont a Hood és Carver házaspárokat illeti, a New York melletti kertvárosból, nekik lelkük van. Történelmi sorsuk nincs, ám hogy a lelkük olyan legyen, amilyen, és hogy végül megfizethető ápolásra szoruljon, ezen azért ők gyerekségüktől fogva dolgoztak.

Mi itt tudjuk, amire Ang Lee nyilván nem gondolhatott, hogy Benjamin Hood éppen a Rajk-per idején volt baseball-sapkás, hamburgermajszoló, képregényfaló kisiskolás. És hogy talán Nagy Imre kivégzésének évében, egy Elvis-koncerten ismerkedett meg Elena Hooddal. És hogy már a Paul-gyerekkel a nyakában, fiatal apaként üdvözölte a Beatlest a Central Parkban, csinos feleségével az oldalán, alig túlkorosan barátkozva a szexuális forradalom íncsiklandó eszméivel, mit sem tudott arról, hogy közben ez az év egy bizonyos Varsói Paktumhoz kicsiny országban az amnesztia esztendeje.

Benjamin ezután luxus-kertvárosba költözött, és összebarátkozott valamennyi szomszédjával, akiknek emlékei között ugyanez mind megvolt: Pókember, Elvis és Beatles, és akikkel azután már együtt, golfozva-pocakosodva nézte végig a tévében Woodstockot és a Holdraszállást, Kissingert Kínában, Angela Davist bilincsben. Közben fejét csóválta, felháborodott és egyetértett, gyerekeiért aggódott és bankbetétjét hízlalta. Azután, egy szép napon ott találta magát azon a bizonyos csoport-terápián, továbbá a szomszédasszony ágyában, és a kertvárosi „kulcs-bulin”, melynek utolsó szakaszában amerikai családapák és családanyák egymás párjával mennek szobára.

 

 

Kisgenerációs kézfogás

 

A kulcs-buli külön történetét Ang Lee hosszan, párhuzamosan meséli el a gyerekek partijával, az ő szexuális próbálkozásaik apró kudarcaival. Vagyis szólhatna arról is egy igen érdektelen, és szájbarágós példázat, hogy lám, az apák nemzedéke romlott, a fiúké meg ártatlan. Ettől a közhelytől az menti meg a filmet, hogy a kulcs-buli végére a felnőttekről kiderül, hogy maguk is riadt gyerekek, akik nem tudják mit cselekszenek, mert hogy eleve nem tudták, mit is akarnak cselekedni. Ezután jön a vég: egy szép nagy családi batárban együtt itatják az egereket a kiskorúakkal, akikért felelnek, akiknek meg kellene mutatniuk az utat, miközben odakint vihar tombol, és a jégvirágos szélvédőn nem lehet kilátni se előre, se hátra, se jobbra, se balra.

Két nemzedék találkozik ebben az autóban tehát, a 73-as Hálaadási Vakáció iskolaszünetének idején, két nemzedék, akik között már nincs generációs szakadék, viszont kettőjük között ott lebeg egy harmadik fél-generáció kísértete. Ez a fél-generáció ebben a filmben amúgy nincs képviselve. Az apa elképzelt unokaöccse tartozna ide, vagy a fiú huszonéves nagybátyja, ha volna ilyen. Egyik sincs, de ki lehet találni őket. Hatvanhárom és hetvenhárom között eszmélő fiatalembereket, akik most öregszenek ki az egyetem padjaiból: ám fénykorukban, vagyis néhány esztendővel korábban pontosan tudták, mit kezdjenek Mao, Guevara, Marcuse forradalmával, Johnson és Nixon Vietnamjával, hasissal, LSD-vel, flover-power-rel. És főleg: autóban, erdőben, kölcsönlakásban, szülői ház alagsorában, de akár „kulcsos bulin” is urai maradtak volna a helyzetnek: tudták volna mit, hová, miért és meddig romlatlanul, és milyen elvi alapon...

Ilyen elvi alap, ilyen fekete-fehér radikalizmus és hatvanas évek végi lendület nélkül igyekszik felcsípni mindebből valamit a nagybácsik nyitott, és mégis reménytelen nemzedéke, és igyekeznek utána érezni az unokaöcsikék, a kiskamasz-generáció, mindannak, ami már elmúlt, aminek végleg vége van. És eképpen találkozhatnak, egy jégvirág benőtte limuzinba szorulva, a korán érkezett apák saját elkésett gyerekeikkel. Egymásra lelnek, mivel életük mintája ott van, időben éppen kettőjük között: gyarló, kisstílű álom egy bűntudat nélküli tini-orgiáról, vagy egy lelkiismeretfurdalás-mentes kulcsos buliról, a lázadás félévtizede, melyből kiskorúként is, és túlkorosként is örökre kimaradtak.

 

 

Esélyek

 

Lám, Dininek, a Megáll az időből, ha limuzinja és menő széldzsekije nincs is, mekkora szerencséje van! Születésének jogán gyönyörűen bele fog trafálni a közép-európai idő szerint vett Nagy Generációba. Lesznek – lehetnek – radikális elvei, melyekben majd csak utólag csalódik. Ha fénykora lejár: lehet belőle öngyilkos, alkoholista, lehet Balázs Béla-díjas, lehet nosztalgia-felelős közíró és második nyilvánosságbeli politikus.

Ami a hetvenhármas esztendő amerikai kiskorúit illeti, előttük is tetszetős jövő áll. Az apai zokogás ott és akkor elmosta soha meg nem száradt elveiket. Mintha a dekoratívan csillogó jégvirágokat olvasztotta volna fel: elmosta a vágyat a gyerekként lekésett hatvanas évek iránt. És a gyerekek, ha nem tudják is, hogy apjuk egyenesen a modernitást siratja, és hogy megkönnyebbülésük a posztmodernnek szól, azt valószínűleg rögtön, még ott a kocsiban megérzik, hogy nincs értelme többé erőltetni a Nixon-utálatot és a Dosztojevszkij-szeretetet.

Mi, nézők is tudhatjuk: ők lesznek azok, akiknek ettől kezdve ideák helyett a praxis vezérli lépteiket, akiket néhány éven belül „juppie-nak” nevez majd a beavatott köznyelv, és ők azok, akik fiatalon, de minden elvi alap nélkül el fognak indulni a világ négy sarka felé, Új-Hollywoodot álmodni, Szilícium Völgyet alapítani, média-birodalmat grundolni, és ördöngös pénzügyi-guruként megdönteni a kommunizmust.

Történetük pedig, ezen a ponton igenis találkozhat szegény kis Dini, továbbá honfitársai szerényebb történetével.

 

 

Happy end: amerikai-magyar parallaxis

 

A folytatás mintha egyenesen Bereményi Géza tollára kívánkozna.

Szólhat mondjuk Wendy Hoodról, a Nixon-gyűlölő tini lányról, aki felnőtt üzletasszonyként egy virágzó multi-óriás közép-európai rezidense. Wendy – az ő Wendyjük – felfedezi magának a Dini – mi Dinink – snájdig közgazdász-fiát.A fiú tehetséges és kíméletlen, mintha csak egy fél nemzedékkel korábbi, született amerikai volna. Lám, Wendy és ifjabb-Dini: a rokonlelkek. És megint fél-nemzedéknyi a csúszás: Wendy Hood azért nem a mamája, csak fiatal nagynénje lehetne magyar barátjának.

A fiatalember pedig, új időknek új parancsa szerint, amerikai főnökasszonya közbenjárására huszonévesen lesz ügyvezető igazgató, és ha májzsugorban elhunyt apja emlékét nem ápolja is, van benne családi érzület: felajánlja, hogy Dini bátyját, a kitartó, de örökké balszerencsés kutatóorvost, továbbá apja gyermekkori szerelmét, a rég elvált Szukics Magdát a Budapest legjobb pszichiáterénél fizeti be egy női- és férfi-klimax idején igen hatásos csoport-terápiára. Mintha csak a szülei lennének.

Azok már tudják, miről van szó. Elvégre 1998-at írunk.

Tudják, és köszönettel elfogadják.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1998/07 13-15. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3553