KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

     
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
   1998/július
KRÓNIKA
• Molnár Gál Péter: Frank Sinatra 1915–1998

• Schubert Gusztáv: Saint-Just Godard Utcakő és kamera
• Ludassy Mária: Harminc év után Párizsi tavasz
• Tillmann József A.: Dizájn és forradalom Németország '68-ban
• Hirsch Tibor: Kisgenerációk cifra nyomorúsága Jégvihar
MEDIAWAVE
• Kövesdy Gábor: A magyar ugaron Mediawave
• Csejdy András: Tartós hullám Mediawave
• Csejdy András: Kimodva, kimondatlan Beszélgetés Parti Nagy Lajossal

• Takács Ferenc: A Gonosz keresztútja: vámpír-western Vámpírok
• Pápai Zsolt: Mindenszentek éjszakája John Carpenter rémálmai
• N. N.: John Carpenter
• Varró Attila: X-ekták Idegenek az éjszakában
• Ágfalvi Attila: Don Luis esete Vérnősző Barommal és Éneklő Farkasszukával Buñuel és Kékszakáll
• N. N.: Lynch a Filmvilágban
• Horváth Antal Balázs: Johnnie Farragut történetei David Lynch: Hotelszoba
TELEVÍZÓ
• Gombár Csaba: Képszavazás Választási levelek
• Lengyel László: Képszavazás Választási levelek
FESZTIVÁL
• Báron György: A látás tökéletlensége San Francisco
FILMZENE
• Fáy Miklós: M, mint ember Greenaway és Mozart
KRITIKA
• Bori Erzsébet: Levélpiszok Ponyvalevél
LÁTTUK MÉG
• Csejdy András: Vérfagyasztó
• Halász Tamás: Életre-halálra
• Harmat György: Palmetto
• Hungler Tímea: Vad vágyak
• Petrányi Viktória: Szegény embert az amish húzza
• Vidovszky György: Balkáni törvények
• Tamás Amaryllis: A család szégyenei

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Televízó

Választási levelek

Képszavazás

Gombár Csaba

Lengyel László

Nálunk, ha a politikus elmegy a templomba, akkor nyugodt lehetsz, hogy a templom tele van emberrel, s hangja úgy betölti a boltíveket, mint a diakónusé.

 

Kedves Pantyelej Ivanics!

 

Meglepett, hogy érdeklődsz a kampányunk és képi világa iránt. Mi, itt élők alig vettük észre, hogy kampány zajlik, s nem utolsó sorban azért, mert ennek a képernyőn és az utca képén alig volt valami figyelemre érdemes megnyilvánulása. Az persze, hogy a választás első fordulója után egy etnikai és faji húrokat pengető kis párt bekerült a parlamentbe, s a koalíció-alakítás bizonytalanságára a budapesti tőzsde árfolyamzuhanással válaszolt, már hír volt. A nemzetközi sajtóban ezért a magyarországi választás az apró hírek között mégiscsak megjelent.

Most érkeztem haza külföldről egy nemzetközi szemináriumról, amelyen többnyire kelet-európai országokból érkezettek vettek részt. Mivel Magyarország számára ez a kampányidőszak fontos, kíváncsi voltam, hogy mi erről a véleménye a környező országok politika iránt érdeklődőinek. Az ugyan nem lepett meg, hogy senki közülük nem rohamozott meg bennünket kérdéseivel – hiszen minden országnak megvan a maga gondja, s tudjuk, hogy egyébként sem körülöttünk forog a világ. Ám amikor magunk hoztuk szóba a magyarországi választások ilyen-olyan-amolyan kimenetelével, koalíciós kényszerével kapcsolatos gondokat, akkor is csak vállrándítás volt a válasz. Az volt a véleményük, hogy Magyarországon a politikai rendszer olyan olajozottan és simán működik, hogy arra már nem is érdemes odafigyelni.

Azt mondhatom hát neked, hogy ezt a mostani választást, eltérően az 1990-estől és az 1994-estől nem előzte meg és nem kísérte fölfokozott várakozás sem külföldön, sem belföldön – hiszen választásra jogosult polgártársainknak is csak 56%-a ballagott el szavazni az első fordulóban. Az első forduló eredményei azonban kérdéseket tesznek fel számunkra, amelyek közül most a legfontosabb, hogy miért volt viszonylag alacsony a szavazók száma és miért maradt, az első forduló utáni kiegyenlített-kiélezett párterőviszonyok láttán továbbra is tanácstalan a választók többsége.

Kezdjük az elsővel. Hogy milyen volt az országgyűlési választás készülés kampánya? Langyos. Képi megjelenése pedig épp olyan volt, mint a kampány maga: szürke, jellegtelen és érdektelen.

Krasznojarszkban Lebegy generálisotok győzött a kormányzói választáson. Fölvonultatta még a francia filmsztárt, Alain Delont is. Volt mit fényképezni s nézni az érdeklődő választónak. Nálatok, láthattuk mi is, Zsirinovszkij képviselő úr, ha éppen nem indulatosabb, akkor ásványvízzel öntözgeti vitapartnereit a moszkvai Dumában. (Nem állom meg, hogy ne említsem: a ti „duma” fogalmatok, amely eredetében a bölcs együttgondolkodás jelentését hordozta, a magyar köznyelvben a félrevezető vagy üres szövegelésre használatos szó. Amely utóbbi jelentés, mint hírlik, nem idegen a ti törvényhozó Dumátoktól sem, miként a közmegítélés szerint ez jellemzi a magyar parlamentben végzett, végeérhetetlen tüdőtágító gyakorlatokat is.) Az ilyesféle dolgok látványosak, s miként a szakértők mondják, mediatizálhatók, vagyis szemrevaló eseményként találhatók a nézőnek, a befolyásolandó választónak. A mi kampányunkból a látványosságok hiányoztak. Eseménytelen, csendes semmitmondásban volt részünk, bele is nyugodtunk már. Azt azért mégis furcsálltuk, hogy semmi említésre méltó nem tálaltatott képi megjelenítésben a választópolgárok elé.

Szokatlan, hiányérzetet keltő ez pedig azért, mert az 1990-es és az 1994-es kampány során máig emlékezetes képek formálódtak a politikai versengés során. 1990-ben – minden esetlegesség és esetlenség ellenére – már önmagában az is színesítette a politikai világot, hogy egyáltalán több párt szerepelhetett. Ez gazdagította politikai színérzékünket, s megragadta figyelmünket. Az ember – negyven év színtelensége után érthetően – szinte kapkodta a fejét. Tény és való, hogy a képek, plakátok jó része a hozzátok – bocsánat, a Szovjetunióhoz – fűződő „mély és megbonthatatlan barátságunkat” vette célba. Erőteljes, jó képek voltak, közülük néhány igen szellemes is. Aztán ott volt Antall József arcképe. „Cihika tanár úr lámpavasra került” – mondta maga az akkor még csak leendő miniszterelnök, amikor alig leplezett örömmel idézte régi tanítványai megjegyzését, amivel azok kedvenc tanáruk gúnynevét emlegetve konstatálták, hogy Antall József fotográfiája lepte el a város főútjainak ostornyeles lámpaoszlopait. Olyan szembeötlő helyen, amelyet egyébként addig még semmiféle figyelemfölhívó hirdetésre nem használtak. Ez látványos ötlet volt a töméntelen tévéhirdetés és utcai plakátozás közepette.

Az 1994-es választási kampányból meg arra emlékezhetünk, hogy a következő miniszterelnök „fémkoronás” képe uralta a figyelmünk megragadásáért versengőket. Horn Gyulát ugyanis súlyos autóbaleset érte, s valami nyakcsigolyákat rögzítő abroncs mintha a megkoronázott szenvedő kisember jelképévé vált volna. A véletlenül kapóra jött gyógyászati eszköz szemfogó politikai szimbólummá formálódhatott akár karikatúrában, akár képernyőn jelent meg. „Ügyes” – mondták kényszeredetten a politikai versenytársak. Aztán szemrevaló kék zászlók lepték el a hidakat, rajtuk szabad madarak irányították a figyelmet a szabadság, egyenlőség, testvériség felé.

Csakhogy – s ezt szeretném aláhúzni – e két kampány nem azért volt igazán jelentős, mert látványos képi megjelenésekkel bombázták a választókat, hanem a jól sikerült politikai szimbolizáció és látványvilág azért lehetett esetenként szemfogóan sikeres, mert jelentős lehetőségeket és jövőt formáló esélyeket fejezett ki. 1990-ben a társadalom egész rendszerének megváltoztatása volt napirenden, s ennek mikéntjéről szólt a történet – és a kép. 1994-ben pedig az akkorra megteremtett politikai kereteken belül a politikai váltógazdálkodás, a hatalomban való megtartás, vagy az abból való kiakolbólintás vált világosan artikulált kérdéssé. Volt tehát mit képekkel megjeleníteni és kifejezni.

Most azonban ilyesmiről szó sem volt. A kampány képileg és politikai tartalmát tekintve is szürke, jellegtelen és érdektelen volt. Sem az utcát, sem a képernyőt nem szivárványozták be a politikai jelentésű színek. Mindahány párt úgy jelent meg, mint egy rosszul reklámozott biztosító társaság. Egyaránt nyugalomról, családról, biztonságról akartak valamit mondani –, de hát mindez egybemosódott. És persze érdektelen is volt világos politikai alternatívákat felmutató, érthetően elkülönülő választási programok hiányában. Az a kijelentés, hogy le kell váltani a kormányt, vagy például hogy korrupció van, önmagában nem elég mozgósító, ha az ilyen kijelentés nem épül be kampánytémákba, ilyeneket pedig a politikusok – sem az ellenzékben, sem a kormányban – nem voltak képesek kimunkálni. Lehet persze, hogy nem is állt szándékukban. Nem az intencióikat firtatom, hanem csak leszögezem – kérdésedre –, hogy mivel nem került napirendre egy, két vagy három olyan és úgy fölépített, politikailag kimunkált kérdés, amely a szembenállást világossá tette volna, nem is volt minek képileg megjelenni. Megemlítették ugyan a korrupciót, a közbiztonságot, a föld tulajdonlásának kérdését, de egyiket sem építették föl olyan üggyé, amelybe politikailag bepréselődik a múlt értékelésétől a jövőbeni várakozásig mindaz, ami a választót fölrázza és orientálja.

Ezért vélem azt, hogy az úgynevezett kampánytémák hiánya magyarázza azt, hogy a pártok közötti versengés képileg is ilyen sápatag lett.

Voltak persze holmi graffitik a falakon és a plakátokon. Az előző két kampányhoz képest azonban kevés, és nem különösebben szellemes. Megjelentek sajnos az immár obligátnak tetsző Dávid-csillagok és horogkeresztek is. S tudod, Pantyelej Ivanics, ez önmagában is mindig elég a félelmi reakciók kiváltásához. Erre azonban mégis azt mondom, hogy a kampány eseménytelensége és képi esetlensége a jelen helyzetben inkább tanácstalansággal árnyalt nyugalmat sugallt. Ebből a nyugalom jó. A tanácstalanság és a tétovaság persze nem. Ez utóbbiakért azonban tévedés lenne a magyarországi választók érdektelenségéről és apátiájáról motyogni, vagy az újságírók manipulációiról révedezni. Hiszen ami és ahogy történt az a politikusok tetteiből, illetve a tettek hiányából állt így össze.

Most még egyáltalán nem tudhatjuk, milyen összetételű kormányunk lesz majd, de azt igen, hogy amiben élünk, az demokráciának nevezhető, hiszen csak korlátozott hatalommal rendelkező politikusaink részleges egyetértésre kényszerülnek. Amíg így van, addig derűsen elviseljük a képileg szegényes és színtelen választási kampányokat.

Kívánom, hogy ennél Nektek se legyen nagyobb gondotok.

Régi barátsággal üdvözöllek:

Gombár Csaba

 

*

 

Kedves Barátom!

 

Igen sajnálom, hogy Budapesten járva nem tudtam összeakadni veled. Tíz napot lehettem nálatok, de amikor hívtalak, kedves feleséged, kivel olyan jól teáztunk 1985-ben Beljajevoban, azt mondta, hogy éppen külföldön vagy. Így azután csak elutazásom napján láthattalak, akkor is egy reggel a televízióban, ahol tőled szokatlan haraggal beszéltél a politikusok tehetetlenkedéséről, a választási kampány ürességéről. Csak nem érintett jobban ez a választás, mint a két előző? S ha igen, mi ennek az oka? Öregebbek vagyunk mi már annál, hogy dühösködjünk.

Való igaz, hogy csodálkozva jöttem el a Duna partjáról, ahol a kampány kellős közepén sem látszott semmi. Nézegettem az esőtől cserzett kisebb-nagyobb plakátokat. Nem volt azokon semmi és senki, csak számtalan felejthető arc. Emlékszem, milyen jól szórakoztam 1990-ben azon a plakáton, amelyen csókban forrott össze Leonyid Iljicsünk az endékás Erich Honeckerrel. Most mindenütt csak unalom.

Talán megbotránkoztat, de plakátjaitok egy része, sőt, a televíziós viták engem a szovjet időkre emlékeztettek. Emlékszel még a „Tovább a lenini úton!” című plakátunkra és jelszavunkra. Most viszontláttam egy liberális párt plakátján, ahol három ember ballag, s alá keresztbe ugyanez íródott Lenin nélkül. Amikor pedig ez a ti Horn Gyulátok óriásképben és hídi transzparenseken lenézett rám, nem juthatott más eszembe, mint a teljesen sárga és puffadó Jurij Andropov.

Ha jól láttam és értettem, a közszolgálati televízió Híradójában a pártoknak és a kampánynak külön percek jutottak. Ilyenkor a különben is szürke, unalmas bemondó hangja szinte részvéttelivé vált: „Ha van olyan őrült, aki a pártokra és a kampányra kíváncsi, akkor most nézzen ide, mi, normálisak, most megyünk ki a sörért, most vágjuk szájon a fiunkat, aki nem tanulta meg a leckét.” A látvány magáért beszélt. Bármelyik párt, bármelyik politikusa állt egy emelvényen, ült egy asztal mögött, és unatkozó újságíróknak vagy félig üres széksoroknak beszélt valamit, amit a tudósító alámondott a képnek. Élő vita, bárkinek emberi gesztusa nem látszott.

Gúnyolódsz barátom a mi választásainkon, és joggal teszed. De azt azért tudnod kell, hogy Borisz Nyikolajevics éppoly jól megtanulta, mint Lebegy vagy Luzskov, hogy kellenek képek arról, ahogy rázogatják lelkes emberek kezét, ahogy elbeszélgetnek egy csapat bányásszal, vagy meglátogatják a nyugdíjas tisztek otthonát. Láttam, hogy nálatok Orbán Viktor elment egy nagy protestáns templomba, ahol minden kongott és bongott, leginkább az ürességtől, s ott beszédet tartott a szószékről. Nálunk, ha a politikus elmegy a templomba, akkor nyugodt lehetsz, hogy a templom tele van emberrel, s hangja úgy betölti a boltíveket, mint a diakónusé. Ott aztán van füstölő, hullik az áldás, csillognak az arany palástok, a jelölt pedig úgy áll a papok között, mintha odaszületett volna, és nem a párttitkárságon nyakalta a vodkát. Az operatőr bizonyosan befogja a képbe a hétrét görnyedt öregasszonyt, kezében gyertyával, vagy a fiúcskát, aki tátott szájjal bámulja az ikonokat és a politikus-ikont. Ez a ti emberetek viszont valami igen nyámnyila beszédfélét mondott, majd kifelé jövet, nevetgélve mindent ígért az igen szerényen kinéző püspököknek. Öregasszony, kisgyermek, terhes fiatalasszony, szilárd tekintetű férfiember sehol.

A televíziós hirdetések emlékeztettek a biztosítási vagy a mosószer hirdetésekre. A szocialistákén az ember kivetette magát az ablakon, a keresztényekén pedig egy hülyegyerek mondott igen-igen okosakat. A kommunistáknak csak vizespohárra és tikkelő pártvezérre telt. A fiatal demokrata vezér egészen emberszerű volt, talán kevésbé miniszterelnökszerű.

Az egyetlen elütő a zengő hangú, magyarosan kiálló, karlendítő hirdetés volt. Azon sokan dacoskodtak, kuruckodtak, mutattak igen nagy elszántságot, a Tarasz Bulba-féle kozák Szecs-gyűlésre emlékeztetően. Kard és buzogány nem vala kezeik ügyében, kelevézük és íjuk is otthon hagyták, de látszott az erős nekibuzdulás és az ősmagyar hit. Grúzok tudnak így kinézni a huszadik pohár bor után, amikor saját orrukra sandítanak és elfoglalják a világot. Emlékszel, amikor elvittél a karlendítő egyik darabjára a nagykörúti szecessziós színházba? Nem gondoltad volna, hogy az a szőke bumfordi zsinóros mentében fog a honfoglaló vezérek mellől kiáltani a világnak.

Láttam nálatok olyan vitát is, ahol egy tucat párt vezetője ült, és stopperrel mérve beszélt egy-egy témáról. A helyzet igen nevetséges volt, a politikusok valamilyen rossz kvízműsor buta szereplőire emlékeztettek. Mi a csudának kellett odaültetni ennyi párt vezetőjét, amikor mindenki tudta, hogy legföljebb a fele jut a parlamentbe? Ugyan kinek volt türelme végigvárni, hogy „Jelentéktelen Párt” „Soha többé nem látott politikusa” mi a csodát mond két perc alatt a közbiztonságról vagy a korrupcióról? Mindenki az idővel harcolt, nem egymással.

A vitákból nem sok derült ki. Lehet, hogy csak azért nem, mert sokat felejtettem magyarul és nem ismerem az ottani helyzetet. A mi orosz civilizációnkból nézve annyit értettem, hogy a kormányon lévők azon igyekeznek, hogy a világot véglegesnek, befejezettnek nyilvánítsák, a fiatalok pedig a nyitott és bevégezetlen világ illúzióját festették fel. Nálunk a millenáris katasztrófizmus váltakozik a nagyotmondó optimizmussal – jó volt látni a ti szürke, sokszor személytelen és unalmas kampányotokat. Nem volt itt világvége, se a lehető világok legjobbika. Unatkozzatok kedvesem, jó nektek, hogy unatkozhattok!

Lehet, hogy akiket te hatalomtechnikusnak látsz, akiknek fiatal energiájában nem bízol, azok mégis az új évezred gyermekei, csak éppen ilyenek. Nincsenek kétségeid őket látva, hogy öregséged és kopottságod miatt nem tudod követni? Bennem erős a kétség, talán a kétségbeesés is. Életünk háromnegyedét adtuk egy olyan rendszernek, amelyből nem jött ki semmi. Mi maradt nekünk? Hogyan is tudnánk ítélkezni? Nem lehet-e igaz a ti fiataljaitokra is, amit Bergyajev írt a századfordulós fiatal orosz értelmiségiekről: „Lelkük védtelen volt, talán épp azért lehettek olyannyira nyitottak a jövő áramlataival szemben, s oly fogékonyak a mások számára észrevehetetlen, a bensőben zajló forradalom iránt.”

Hogyan is látszhatna ez a képernyőn? Hogyan is jelenhetne ez meg az utcákon? Sajnálom, de nekem tetszik, hogy egy harminckétéves miniszterelnökötök lesz. Sohasem lesz olyan az arca, a keze mozgása, a szavajárása, mint egy hatvanötéves novokuznyecki párttitkáré. És mégse csak kegyence Borisz cár atyuskának, mint a mi miniszterelnökünk.

Tudom, hogy többet vársz tőlük, mint amennyit produkáltak. Mindannyian szeretnénk, ha a fiaink szebbek és okosabbak lennének nálunk, s csalódottak vagyunk, ha csak olyanok, mint mi. Házigazdám kimerevítette azt a képet, amikor két kedvenced, a megfakult öreg párttitkár és a dinamikus újfiú vitáján Vitya elővette a Népszabadság 1993-as számát, s abban is a szocialisták ostoba hirdetését, majd azt mondta, hogy ők ezt akarják megvalósítani. „Az apák álmait gyakran a fiak valósítják meg” – mondotta. Elfogadom, hogy ez túlság volt, elismerem, hogy ezután fájhatott a fejed, s ki akartál menni a friss dunai szélbe. De mi ez a mieinkhez képest?

Hazajőve leemeltem Csehov drámakötetét. Emlékszel talán, hogy Anton Pavlovics kissé mosolygó képe ott lóg a dolgozószobámban, engem néz az íróasztalomnál szemrehányóan. Belelapoztam a Cseresnyéskertbe, ti jutottatok eszembe. Nincs ott semmi, csak poros út, ásítozó cselédek, garnizontisztek, békalencsés tavacska, fák és vágyak. Unalom. Alacsonyszerűség. Elvágyakozás. Tudjuk, vagy inkább sejtjük, hogy a birtokon kívül, nem is olyan távol zúg, nyihog, recseg, viharzik minden. Tudod-e, hogy már az apám is úgy nézte a darabot, ahogy én és a kortársaim: bár visszamehetnénk a cseresznyésbe, bár unatkozhatnánk és ásítozhatnánk. Örüljetek a cseresznyéseteknek! Nemsokára tán kivágják. Vagy elutaztok Moszkvába.

Szívesen látunk, ha erre vetődsz. Az erdőben van gomba, a patakban, egésznapos ülés után, hal. Enni még eszünk.

Barátsággal üdvözöl:

Pantyelej Ivanics

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1998/07 49-51. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3564