FesztiválLondonAz ötvenfontos részvényCsejdy András
Kiküldött munkatársunk beszámolója.
A Londoni Fesztiválon minden egyszerű, praktikus, póztalan, jól tűri az igénybevételt, akár a jellegzetes angol tweedkabát és trotőrcipő. Nincsenek díjak, nagyvilági események, sem nagyvilágiasságot mímelő szenzációk; célszerű munka-rendezvény a világ évi filmtermésének megismertetésére, okos, jó szemű válogatásban. A Filmvilág fesztivál-beszámolóinak hűséges olvasói előtt – legalábbis hírből – nem ismeretlen a bemutatott művek egy része, sőt a több évtizedes savanyú monogámia után új, vidor életre kelt filmforgalmazásunk jóvoltából egy-egy közülük már a hazai mozikban is látható.
Nem vállalkozunk arra, hogy a filmszemle gazdag mintázatú, tarka színhatású szövetének teljes szélességű összképét adjuk, inkább egy számunkra tanulságosnak tetsző részletre közelítünk kézi nagyítónkkal.
Gyakran idézzük bátorító példaként, hogy a kereskedelmi hálózatba nem könnyen illeszkedő, nem profitcélú brit filmek, többnyire fiatal, kezdő művészek alkotásai milyen nagyvonalú állami támogatásban részesülnek, a Brit Filmintézet és a Channel Four televízió miképp patronálja első, tétova lépéseiket. Maga a Londoni Fesztivál brit körképe is egyfajta patronálásnak tekinthető; a műsorba elsősorban olyan új filmeket válogattak, amelyek bemutatásakor feltételezhető, hogy a mozipénztár ablakainál nem kerül sor tumultuózus jelenetekre – ha egyáltalán forgalmazókra lelnek.
A távolról szemlélt idilli körvonalú kép közelről korántsem zavartalan. A panaszok nagyon is összecsengenek a nem kommerciális magyar film panaszszavával, s még inkább a jövőbeli kiszolgáltatottság sejthető jajkiáltásaival. Az angol kritikusok szinte egyöntetű véleménye szerint rossz idők járnak a kis költségvetésű, független szemléletű filmekre, a filmgyártás kültelkén született, szerény mesterművek, mint például Terence Davies Távoli hangok, csendéletek című alkotása, a mai körülmények között aligha jöhetnének világra. A kísérletező műhelyek fenyegetettségben élnek, az állami támogatás mindinkább azoknak jut, akik a közízlést feltétel nélkül szolgáló filmtípusokat próbálják utánozni. Egyre gyakrabban fogalmazódik meg a félelem, hogy az új gazdasági ortodoxia megbéníthatja a jövő művész nemzedékének alkotói ambícióit. A britek baljós kristálygömbjébe tekintve a fiatal magyar filmesek szorongásos jövendölései is visszatükröződnek.
Talán éppen biztató jelképszerűsége miatt került a brit filmpanoráma érdeklődésének középpontjába a kevés pénzzel és sok hittel, minimális lehetőséggel és maximális optimizmussal készített Venus Peter, Ian Sellar első filmje. A Venus Peter -rel kapcsolatban legalább annyit írtak létrejöttének körülményeiről, mint magáról a műről. Christopher Young, a kezdő, fiatal producer, pénze nem lévén, azt találta ki, hogy családja tagjaival, barátaival és ismerőseivel ötvenfontos részvényeket vásároltatott, így gyűjtve össze azt az ötezer fontot, amelyre szüksége volt, hogy forgatókönyvet írathasson a skót Christopher Rush Tizenkét hónap és egy nap című önéletrajzi regényéből. Merész befektetőinek azt ígérte, ha ötlete eljut a megvalósításig, nyolcvan fontot fizet vissza, ha pedig elbukik, vele buknak. A téma valóban nem ébreszthetett ellenállhatatlan bukszanyitogató ösztönöket a nagy producerekben, a szerző gyerekkorának impresszionisztikus emlékképei, a skót halászfalu hangulata, a tenger misztikus vonzereje nem piacképes áru. A partra vetődött óriás bálna sem ragadozó emberevő cápa, hiányzik belőle minden izgalomkeltő aktivitás, a nagy rakás szerencsétlenség a filmkellékek szegényházába való. A forgatókönyv elkészülte után a megszállott ifjú producernek és rendezőnek sikerült komolyabb támogatókra lelniük, a Skót Filmalap, a British Screen, a Brit Filmintézet, a Channel 4 és a forgatás színhelyéül szolgáló Orkney sziget tanácsa végül összeadták a szükséges összeget.
A Péter nevű kisfiú élményei, a nagyapa Venus nevű öreg halászbárkájának sorsa, a tenger legendái, a skót partok különös fényei, a természet lenyűgöző jelenségei, a teleszkóppal végzett megfigyelések a falu lakóiról, a gyermeki tapasztalás mozaikképei alkotják a „filmsztori” elemeit; az ódon halászközösség életének lassú felbomlása, betörettetése a modern világ ellentmondást nem tűrő törvényei által, az idegenbe szakadt, meggazdagodott apa hazatérésének távolságból szemlélt drámája egy mesés kontinens tengerbe süllyedésének állít dokumentumot.
Ian Sellar Venus Petere szorosan kapcsolódik a brit filművészet költői realista vonulatához, amely együttérzéssel, szeretetteljes humorral fogja látószögébe az egyszerű emberek életét. Ez a filmtípus hirtelen vonta magára a világ figyelmét a „free cinema” kiteljesedésének virágzó éveiben, és mindmáig nem szűnt meg létezni. A nézőszám statisztikai adatait tekintve ezek a művek sohasem döntögettek rekordokat, sohasem kelhettek és sohasem keltek versenyre a filmgyártás bestsellereivel, de jelenlétük megnyugtatóan hatott a többszólamúság elsorvasztásától tartó félelmekre. Alkotóik tehetsége persze különböző; a divatból most éppen kikopóban lévő kisrealizmus dalárdájának is vannak fényes hangú szólóénekesei és hátsó sorba szorult robotos kóristái.
Az egyre figyelemreméltóbb skót filmművészet jelentkezett Gillies MacKinnon A Déli-sark meghódítása című első filmjével is, amelyben – a rendező szavával – a dühös fantázia erősebb a társadalmi realizmusnál. A skót környezetbe, Edinburgh kikötőnegyedébe áthelyezett, a sivár köznapi valóságot és a képzelet kalandját ironikus nyersességgel elegyítő történet a német Manfréd Karge 1986-ban bemutatott színdarabjának szabad adaptációja; a jellegzetes skót dialektusban elhangzó párbeszédek több mint felét a szerző egyetértő engedélyével megváltoztatták. Ismeretlen fiatal színészek remekelnek a munkanélküliségre kárhoztatott, külvárosi sihederek szerepében. Életük céltalanságát feledtetni vágyva, egyikük képzeletbeli expedícióba vezeti a banda tagjait; a Déli-sark meghódításának viszontagságai és a valóságos fenyegetettség képei összemosódnak, a feltételes és a kijelentő mód drámai kölcsönhatásában, saját személyiségük felfedezésének nagy kalandjában éppúgy megméretnek, mint a létük lehetőségein túlmutató vad kihívásban. A sarkvidék imaginárius vakító fényében kopott kis életük még kopottabbnak tetszik, nyomottnak és kisszerűnek, hasonlóan a Fakuló fényben című dokumentum-játékfilm társadalmi megvilágításához, ahol a hét közben a nyílt tengeren hányódó halászhajó munkásai élik egymással összezárt mindennapjaikat, s csupán a szombat, vasárnapi kocsma-boldogság, a tiszta kimenőruha, a családi kagylóhéj unott biztonsága jelenti a cenzúrát. A film egy alkotóközösség kollektív munkája, két évtizedes tudatos és következetes szociális, művészi törekvés legutóbbi gyümölcse. Az Amber Alkotócsoport tagjai a londoni filmiskola elvégzése után 1968-ban szövetkeztek azzal a céllal, hogy non-profit társulásuk a filmgyártás fővonulatától eltávolodva a munkások életével foglalkozzék, egyaránt felhasználva a fotó, a film, a videó és az animáció eszköztárát. A csoport jelenleg North Shields vidékére összpontosítja figyelmét, ahol a hajójavítás, a halászat tradicionális iparágai pusztulásnak indultak. Mintha a magyar filmművészet dokumentum-vonulatának északi meghosszabbítását látnánk: a húszéves dokumentarista tapasztalat ötvöződik a színészi játék megtévesztő hitelességével. Ilyen műveket persze csak megszállott hivatástudattal, s ami talán még ennél is fontosabb, jövőbe tekintő, nagylelkű támogatással lehet készíteni, hiszen a művészi szárnyalás, dramaturgiai feszültség helyett itt a szociográfiai erő kér létjogot a nap alatt. A színészek szerepeltetése ellenére is nyilvánvaló, az alkotócsoport az angol dokumentumfilm nagy hagyományaihoz fordul vissza, John Grierson Heringhalászokjának (1929) emlékképei derengenek fel a Fakuló fényben. És a közönség? Moziipari megközelítéssel még csak föltenni is hiábavalóság a kérdést, körülbelül annyi köze volna a piaci praktikussághoz, mintha lapulevelet akarnánk föladni a postán.
Egészen másfajta marginalitás jegyében, mondhatnánk a medve jegyében készült két új angol film, a Medvebőr: városi tündérmese (rendező: Ann és Eduardo Guedes) és a Kardlétra, Norman Hull humoros-melodramatikus története az önkéntes társadalmi perifériára húzódott, fölöttébb férfias medveszelídítőről. Mindkét film a mutatványos világ társadalmon kívüliségének neo-romantikájával, túlságosan is megszokott, szokatlan hatásaival játszik; a Medvebőr „tündérmeséje” kifinomult stilizációként próbálja elfogadtatni a pórias mesterkéltséget. A főszerepben a Jarmusch-filmekből is jól ismert, jobb sorsra érdemes, legendás színész-zenésze, Tom Waits senyved, mintha az életet és az egyéniséget valami láthatatlan filmvámpír kiszívta volna belőle.
Bezzeg lenyűgöző életerő, humor, valódi kifinomultság áradt a nyolcvanhét éves fekete jazz-énekesnő Adelaide Hall személyéből, aki Dávid Robinson és Dávid Mingay portréfilmje, a Sophisticated Lady bemutatóján „élőben” is frenetikus koncertet adott. Partnere, a szaxofonon, klarinéton játszó Benny Walters 1909-ben hivatásos zenész volt, amikor az ifjú Chaplin még ismeretlen, kezdő színészként vidéki előadótermekben csepűrágott. Adelaide Hall 1921-ben már a Broadway-n szerepelt; ezidőtájt Eizenstein számára a filmkészítés távoli álomnak tetszhetett csupán. A film végigkíséri a színpadi spotlámpák tüzében ragyogó karriert, s az öreg hölgy az alig észrevehető magasított fémszékecskére támaszkodva bűvöletesen énekel, egyszerre érzékeltetve a valódi szenvedélyeket és a valódi szenvedélyek elmúltán a huncutul szomorkás távolságot. Mindez nem a biológiai csoda, az érfalak, véredények, hangszálak gerontológiai teljesítményével nyűgöz le, hanem a személyiségéből sugárzó életfilozófiával, az elementáris örömmel, az el nem veszített ritmusérzék fiatalos boldogságával, amely az utolsó pillanatig ellenáll a múlandóságnak. És még valami. A diadalmas rutin megtartó ereje átsegít a fogyó energia válságán, az a bizonyos szakmai rutin, amelyről jobb szellemi körökben csak lekicsinylő hangsúllyal ildomos szólani. Ez a rutin azonban alapvetően különbözik a rutinos kezdők kiábrándító magabiztosságától: az előbbi kiapadhatatlan gazdagságként ment a múlt tapasztalataiból, az utóbbi szélhámos hitelt vesz fel a jövő fedezetlen csekkére.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 3109 átlag: 5.51 |
 |
|
