KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

     
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
   1998/február
KRÓNIKA
• Dániel Ferenc: Mamcserov Frigyes Mici néni kihúnyó életei
• (X) : Bikácsy Gergely: Buñuel-napló
MÉDIA
• Hirsch Tibor: Máltai hypertext Mozi, multimédia, nulla év

• Forgách András: Lutri A játékos
• Tamás Amaryllis: A játék szabadsága Beszélgetés Makk Károllyal
• Dániel Ferenc: Miskinek és Sztavroginok Dosztojevszkij-vázlatok
• N. N.: Dosztojevszkij-adaptációk
• Mihancsik Zsófia: Kereszt-kérdés Beszélgetés Jelenits István teológussal
• Donáth László: Hol a te diadalod? Jeruzsálem
• Bikácsy Gergely: Isten mozigépészei Az olasz film emberhalászai
MAGYAR MŰHELY
• Bakács Tibor Settenkedő: Komolyan veszem az ötperceket Beszélgetés Grunwalsky Ferenccel

• Schubert Gusztáv: Bebel nője Kádár-kori szerelmek
• Fáy Miklós: Lovaglózene és dodekafónia
FESZTIVÁL
• Forgács Iván: Elátkozottak Kijev
TELEVÍZÓ
• Dessewffy Tibor: A kezdet vége Közszolgálat és kereskedelem
MULTIMÉDIA
• Nyírő András: Egy másik évezred
KRITIKA
• Bán Zoltán András: Ködképek Derengő
• Schubert Gusztáv: Lapospart Zimmer Feri
• Békés Pál: A kergetőzés joga A miniszter félrelép
• Reményi József Tamás: Az osztrák beteg Hét év Tibetben
LÁTTUK MÉG
• Schubert Gusztáv: Az ikrek visszavágnak
• Ardai Zoltán: Holdfényszelence
• Békés Pál: Az Esőcsináló
• Békés Pál: A sakál
• Hungler Tímea: Az ördög ügyvédje
• Kömlődi Ferenc: Alien 4
• Tamás Amaryllis: Flubber – A szórakozott professzor
• Turcsányi Sándor: Titanic
• Turcsányi Sándor: Tudom, mit tettél tavaly nyáron
• Glauziusz Tamás: A jaguár

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Magyar Műhely

Beszélgetés Grunwalsky Ferenccel

Komolyan veszem az ötperceket

Bakács Tibor Settenkedő

Beszűkült piac és igénytelenség; három-négy év múlva már egy szappanoperát sem tudunk majd leforgatni.

 

Általában nem szeretek beszélgetni magyar filmesekkel. Nem hiszek a filmjeiknek, hát akkor miért figyelnék oda arra, amit mondanak, nyilatkoznak. Olyan érzés, mint mikor a politikus megnyilatkozik a médiának. Helyesen beszél, csak éppen semmi valóságérzet és hitelességillúzió nem keltődik bennem. Kevés kivételt ismerek, az egyik mindenképp Grunwalsky Ferenc. Nem tudom, ő miért nem hagyta abba a világ vizsgálását..

 

*

 

– Meg tudnád pontosan határozni, hogy mit jelent a kilencvenes években magyar filmesnek lenni? Miben változtál?

Nem kellett változnom. Ez egyszerű okból fakad: rendező és operatőr is vagyok. Nem érintett váratlanul a technika megnövekedett szerepe a gondolkozás kivitelezésében, a tervezésben s leginkább a terjesztésben, mert operatőrként hozzászoktam, hogy évente változó körülmények, emberi és ipari feltételek között kell dolgoznom. Akik nem tudnak a film másik ágába átmenekülni – azokat súlyosan és egzisztenciálisan érinti a változás. Valaki kifejleszt egy teljes önkifejezési eszköztárat valamihez, amiről idővel kiderül, hogy nem divatos, vagy nem olyan szükséges. A rendező tehát hosszú évek munkájával kifejleszt egy stílust, s aztán szembetalálkozik egy megváltozott közeggel, amelyik nem azt segíti, amire ő ráállt. Akkor a rendezés gyötrelmes küzdelemmé válhat. Az, aki otthonról, az elképzelései, az álmai közül előkerülve úgy háromévenként jelentkezik a szakmában, megrendüléssel éli meg e változást. Ösztönösen az előző filmjének a világában próbál élni: „én így szoktam csinálni”. De lehet, hogy az a mondat, hogy ő hogy szokta csinálni, már semmit sem jelent. Most a rendezőnek kell alkalmazkodnia. Én megpróbálok a vizuális orgiák mögött élő arcokra figyelni s belőlük kiindulni, mert azt tudom, hogy ez egy egészen más generáció. Egyetlen ösztön vezérel: megérezni azt, hogy egy ilyen arcú embernek – akivel a nézőtéren beszélgetek – mit lehet vagy nem lehet mondani. Nem erőltetem a magam stílusát és sokat kísérletezgetek.

A divattól a mozi sem tudott eltekinteni.

Nemcsak hogy nem tud eltekinteni, az is változik, hogy mi a divat. Vannak korszakok, ahol a politika a divat. Azt is divatnak nevezem, hogy miről lehet, kell vagy érdemes beszélni. Ma a filmnek inkább a szórakoztatási funkciója dominál, nem a művészi, ami egészen új kérdéseket vet fel olyan emberek számára, akik arra tették föl az életüket, hogy a film feladata képek segítségével elgondolkodtatni. A mozibajárásnak lett más a funkciója.

A hatvanas években a magyar filmrendezők divatot teremtettek, s jelen pillanatban divatot követnek. Honnan van ez az elbizonytalanodás?

Nincs kínosabb, mint a tavalyi divat. A divatnak lényege, hogy nemcsak évenként, hanem szezononként, évszakonként újul meg, ez a leggyorsabban változó valami, amióta a nagyárutermelés beütött. Ipari társadalmakban a divat igazából nehezen meghatározható. Alaptrükkje az, hogy az öltözködés alapszükségletéhez társítja az egyéniség megvalósítását is. Az életvitel divatja lépett a gondolkodásmódok divatja helyébe. Nemcsak egy embertípus divatos most, inkább arról van szó, muszáj „divatosan élni”, állandóan versenyben lenni, leelőzni másokat. Ez a fajta naprakészség azonban megsemmisíti a gondolkodást, mert a gondolat nem változik ilyen sebesen. De amióta a divat létezik, mindig is van egy réteg, amelyik ellenáll a trendnek, nem csalható be. Ez a kívülállás persze később egy másik divatnak lesz az alapja.

Félő, hogy a felvásárlópiac eltünteti a szerzői filmet, egyszerűen azért, mert a művészetet pusztán a kereslet-kínálat viszonyára redukálja.

– Sosem volt kötelező, hogy valaki értékes dolgot hozzon létre. Amióta világ a világ, mindig szerették volna, hogy valami nagyon szép, nagyon jó szülessen, de semmi, ami igazán értékes, nem született abból, hogy éppen valami jót akartak. A jót nem lehet elképzelni. Csak amikor olyasmibe trafál bele az alkotó, ami váratlan, s a sok jókívánságot egy fókuszban tudja egyesíteni – akkor véli mindenki felismerni a vágyott jót. De az emberiség sose várta el, sem az alkotótól, sem a filmtől, hogy rúgja ki őt a megszokott kényelméből és elgondolkoztassa. Az emberiség nem mazochista. Törekszik az állandóságra, a kényelemre, és minden új dolog felzaklatja, idegesíti. Most csak annyiban nehezebb, hogy a divat a gondolkodás divatjáról az életmód divatjára váltott. A filozófia is divat volt a hatvanas években. A legbutább emberek is egzisztencialista könyvekkel a hónuk alatt mászkáltak és Heideggert olvastak.

– Mondhatnám, hogy neked a kilencvenes éveknek inkább reneszánszt kéne jelenteniük, mintsem hallgatást. Ehhez képest már rég csináltál filmet. Pedig te könnyedén meg tudnál felelni a feltételeknek. A szerzői filmes tevékenységeden belül a kilencvenes években vakfoltok találhatók.

Kell, hogy az ember ússzon a folyóban, mert különben elsüllyed, ugyanakkor ha az árral szemben úszik, kívülről úgy tűnik, egy helyben áll. A mai filmművészetre a bélyeget nem is annyira az alkotóknak az elbizonytalanodása nyomta rá, hanem egy csomó társadalmi tényező. A világ zavarosnak látszik, az alkotók vagy nagyon óvatosak vagy egyszerűen eltévedtek. Az elmúlt hat év alatt többet csináltam, mint az eltelt tizenöt év alatt együttvéve. Ugyanakkor úgynevezett mozifilmet kevesebbet készítettem, mint az előtte levő években. De ez nem csak tőlem függ. Itt nem a filmrendezők agyáról, hanem egy szakmáról van szó, amely teljesen váratlanul hatszáz különböző káeftévé vagy bétévé oszlott. Kérdés, hogyan és mivel tudod összefogni az embereket, és hogy azok milyen filmet képesek összehozni. Ez tényleg egy ipar: itt a szabóktól kezdve a villanyszerelőkig mindenre szükség van. Azoknak megéri-e itt dolgozni? Mivel tudod őket egy produkcióhoz hozzákötni? A pénz sokat számít, de a filmgyártáshoz nem elég a pénz. Itt olyan munkafeltételekhez szükséges speciális tudásra van szükség, amelyet sok esetben nem is lehet megfizetni, de nem is lehet megtanulni hirtelen.

Úgy gondolom, hogy a nemzeti filmgyártás, mint fogalom, bizonyos értelemben anakronisztikussá vált, mert a tőke nemzeteken felül mozog, hozza magával a nemzeteken felüli esztétikáját is, például a sztárt.

Tévedsz. A tőke nemzetek feletti esztétikája nem a sztáron keresztül szivárog be. A sztárnak megszabják, hogy hány közelije legyen egy filmben, milyen színű legyen a haja. A sztár a legjobban megbénított ember. A tőke ott s akkor tör be, amikor kiköti, hogy nem te, hanem a producered vágja össze a filmet. Megmondják, hogy mit nem forgathatsz le, s hogyan kell befejezni. Az csupáncsak lebonyolítási ügy, hogy a sztárral hatásosabban lehet eladni. Most már ott tartanak, hogy minden húsz másodpercben történnie kell valaminek, s ez olyan, mint amikor a szádban egyre gyorsabban rágod a gumit, íztelen lesz, elfárad az álkapcsod és kiköpöd. Nem lesz benne élvezet, csak fáraszt. S ebben a pillanatban totális zűrzavar fog uralkodni, s nemcsak hogy élvezhetetlen lesz a mozi, hanem káros is. Rambó éles és kemény küzdelmet vívott a vietnamiakkal, az oroszokkal, kommunistákat és mudzsahedineket gyilkolt Afganisztánban, majd jött az Öböl-háború s az arabok. Bosznia lesz ennek a sornak a szuperkarikaktúrája. Mindannyian tudjuk, hogy a pakisztáni mudzsahedineket az amerikaiak képezték ki s nem az oroszok. Miért tudja megállapítani a FBI vagy a CIA, hogy kinek a keze van a robbantásban? Ez olyan szakma, amit nem lehet pusztán hazafias lelkesedésből eltanulni. így kerültek szembe az oroszok saját afganisztáni veteránjaikkal, az amerikaiak a saját önkénteseikkel. A nevelőtiszt ráismert saját tanítványára az ellenségnél. Boszniára nem lehet ráhúzni ezt a sémát, mert ott nem volt külföldi nagyhatalom, hanem a szomszédját verte agyon az ember. S ezt nem lehet heroikusan, a tömegfilm sémái szerint megmutatni. Nagyon intelligensnek kell lenni ahhoz, hogy pszichológiailag is ábrázolni tudjon valaki ilyet, s ez pedig nem jellemző, mármint az intelligencia, a nagytőkére. Ha egyetlen mondattal is utaltak volna a Rambóban erre a skizofrén helyzetre, akkor más lett volna a film is, de nem ez történt. A boszniai végjátékban a világuralmi cél helyett egy kisebb, partikulárisabb célért kell harcolni, ami miatt nevetségessé válik az egész dramaturgiai szisztéma. Abban a pillanatban fogják ezeket a filmeket betiltani, amikor a valóságot fogják ábrázolni. Mondok rá egy példát. A CNN-en láttam egy híradást egy afrikai állam repülőteréről, ahol a rendfenntartó és nyilatkozó katonák mögött fekvő holttesteket elkezdték marcangolni a kóborkutyák. Az esti adásból már kivágták ezeket a pillanatokat, mert akkor és ott a kézzelfogható valóság vérzett át a vizuális sémákon. Idővel ki fog derülni, méghozzá a mozin keresztül is, hogy nincsenek hősies rendőrök, akik puszta ököllel harcolnak a maffia ellen, hanem olyanok, akiket egyszerűen pénzért megvesznek és kész. Ez viszont nem lesz mozi-siker. Nincs mivel azonosulni.

Mostanában azzal töltötted az idődet, hogy napi ötpercekben próbáltad kifejezni szellemi aktivitásodat. A Magyarok Cselekedetei vagy a Mindenem a zenére gondolok. Most, hogy három új tévécsatorna is sugároz, változott-e a helyzeted?

– Ez semmit nem jelent. Ugyanis a hat tévécsatorna ugyanabban a három-négy klisében és műsortípusban gondolkodik, amely már biztonságosan működik, például Németországban. Nyugaton bevált viselkedési mintákat és sminket használnak a bemondónők, mert nem a saját arcukat, hanem a mintát keresik. Vita van a bemondónő ruhájáról, a díszletről, különösen a lógóról – fekvő, álló, hajlított legyen, s erre rengeteg pénzt költenek – de eszük ágában sincs például tévésorozatot gyártani. Erre azt mondják, hogy nincs pénz – nem hiszem el –, így marad az állítólag olcsó magazin és a csomagban vásárolt film. Mintha e kettő között nem létezne más kifejezési forma. A televíziókból száműzték az elbeszélő formát, vagyis a fikciót. Az elektronikus nyelv és vele együtt a fogalmazás vészesen elszegényedett. Akik az adást készítik és azok, akik ezt nézik, már arra is képtelenek, hogy szabatosan elmondják, aznap mi is történt velük. A televízióban a szerkesztők igazi terepe a műsorrács, a műsorszerkezet, egyetlen témájuk az életmód. Az eredmény kaotikus szellemi zűrzavar. A délelőtti szolgáltató műsorokba olyan mennyiségű információt zsúfolnak, hogy az otthon lévő nyugdíjas megfullad tőle. A fiatalok, akik meg képesek lennének ezt feldolgozni, nem a tévét nézik, dolgoznak. Arra vonatkozólag, hogy az új tévécsatornákkal nem bővült, hanem inkább szűkült a piac, tudok hozni egy másik példát is. A színészek katasztrofális helyzetére gondolok. Még tíz évvel ezelőtt is körülbelül negyven televíziós játék készült magyar színészekkel. Ma jó, ha a színészek tíz százalékát foglalkoztatja a kétségkívül legnagyobb vizuális felvevő piac. A színészeknek emiatt sincs arcuk. Ad abszurdum az a helyzet, hogy egy hosszú szakmai múlttal rendelkező színész, ha behívják egy ötperces vers elmondására, kameralázzal küszködik, mert évek óta nem állt a lámpák fényében, kamerával szemben. Akkor hogyan játszatod el vele Bánk bánt? A ruha sem áll jól, lovon sem tud ülni. Három-négy év múlva már egy szappanoperát sem tudunk leforgatni, mert nincs hozzá megfelelő képességű színész. Van olyan osztály a főiskolán, amelyik évek óta nem járt stúdióban. El nem tudom képzelni, hogy mit csinál egy színész három-négy évig, míg lehetőséghez jut. De már a gyártásnál elbukott az egész vállalkozás. Az olcsó magazinformához szokott gyártásvezető képtelen egy produkcióra megszervezni tíznél több színészt, mert soha életében nem csinált ilyet. Nincsenek már olyan műhelyek sem, ahol ezt meglehetne tanulni (BBS, FMS). De a technikusok is a digitális technika korában a némafilm módszereivel dolgoznak, amit a filmgyártásból érkező filmesek tovább gerjesztenek. Számukra az elektronika trükköt jelent, azt a gombot, amit a reklámok hatására meg kell nyomniuk. Az ettől való berzenkedés miatt elavult mind a gondolkodásmódjuk, mind a technikához való viszonyuk. Ott egy űrhajós technika az orruk előtt, amivel rollerezni akarnak.

A magyar filmesek viszont nem szívesen csinálnak MC-t, ami pedig a szabad kifejezés és kísérletezés terepe.

A Magyarok cselekedetei-sorozatot ugyanúgy a szegénység szülte, mint a Közjátékot, vagy annak idején a Filmplakátot, amit Novák Márk, Huszárik Zoltán és Tóth János talált ki. Ezek azok az ötpercek, amelyekkel a menedzserek a kényszerűen kötelező és számukra fölösleges kultúrát letudják. Most sem a kreativitás dönt, hanem a pénz. Az üzleti siker reményében nem kockáztatnak semmit. Ahhoz, hogy a BBC-ben, a Spektrum tévében látható tudományos-oktató és természetfilmek fantasztikus színvonalát elérjük, ennél sokkal több energiát kell beleölni, amit persze, nem hajlandók megfizetni. Ha az összes szellemi energiád és időd erre az öt percre fordítod, akkor éhen halsz.

Hihetetlen, de filmet készülsz forgatni, a Kicsi, de erős II-t. Miért folytatod, s miben lesz ez más?

– Az alapfilm hatása erős volt, s még most is foglalkoztat. Vajon meg lehet-e kedvelni egy gonosztevőt? Ezt a pasast, aki – egyébként szilárd etikai alappal – mindent a családjának gyűjtött, rabolt. Magának semmit. Hát visszatér, hogy megnézze, mit is csinált evvel a vagyonnal a családja? Jól sáfárkodtak-e a rájuk bízott talentumokkal?

E filmedben megjelennek-e azok a kísérletek, amiket az MC-ben próbálgattál?

Operatőri tapasztalatom, hogy nincs egyféle vagy optimális expozíció. Nem hiszek benne. Ahogyan nem hiszek egyféle nyersanyagban sem. Haladok az anyagban s minél könnyebben beszélem a nyelvet, annál inkább felveszi az irodalmi műfajra jellemző gazdagságot. Ha átlépem a kamera határát, érzem, hogy a kamera teremti a filmet. Korábban a kompozíció érdekelt és a kameramozgatás, de miután állandóan változik a nyersanyag a kezemben, változik vele együtt a tér és a fény is, megpróbálok kétfelé is nézni, például ha kép van a képben, de megtartom a narrátort s a kamera mint irodalmi leírás működik. A filmben például ha megszédült a hős, azt kétféleképpen oldották meg: vagy a kamera szédült meg, vagy a színész dőlt el a kamera előtt. Én arra törekszem, hogy a néző szédüljön meg legbelül. Ezt az érzést szeretném életre kelteni benne. A nyersanyag nem számít. Most dolgoztam Szomjas György Minden áron című filmjében, s forgattam filmre, videóra, digitális kamerákkal. S ez együtt, keverve adja ki az elbeszélés folyamát. Több festéket használok, a színekkel is manipulálok s így még közelebb kerülök a történethez. Néha színesebb a világ, néha fakóbb.

Nem tudom, hogy mi a jó expozíció, mert ha túl van exponálva, megszűnik a tér, ha alulexponálok, akkor síkba kerül a tér. S a terek lélegzése is más, ami nemcsak a kompozíciótól függ, hanem az expozíciótól is. A drámai mélyrétegekben nem elég csak megmutatni, vagy megrendezni a jelenetet. A kamerával úgy kell létrehozni, hogy az a néző lelkében álljon össze, ott történjék meg. S ehhez a világ összes eszköze fölhasználható, az elrontott, alul- vagy felülexponált képtől kezdve a klasszikus beállításig. A narrációban az elbeszélés azon új technikájával kell dolgozni, amelyben megmarad az elbeszélő mint személy, azért, hogy tudjam: elmondanak nekem valamit, így a fikció tudata megmarad. Másrészről nagyon régóta kutatom, hogy mi az, ami az emlékezetben megmarad. Vajon miért van az, hogy a pergő történetű és egészen kiváló amerikai filmekből mindenre emlékszem, csak a képekre nem. Pedig a világ legjobb operatőrei dolgoznak benne. S az olyan filmekben, ahol szét van tördelve a történet (Fellini vagy Paradzsanov), mind a mai napig él bennem a képek hangulata. Az amerikai filmeket nem lehet megjegyezni képileg. Ahol a történet nagyon azonosul önmagával, s ahol a kamera mindezt kívülről mutatja, szinte semmi nem marad meg az emlékezetben, csak a történet. Emiatt nem lehet újra nézni ezeket. Ha egyszer láttad, mindent láttál.

A Kicsi, de erősben azt próbálom, hogy miképpen lehet átlépni ezt a határt. Van egy vad érzelmi történés, amelyik minden lehetőséget megad a színésznek, s megpróbálok a kamerával olyan hangulati hatást kelteni, amely nem üti ki a nézőben a sztorit. Ezt igazából csak az irodalom tudja, hogy miközben a történetet meséli, hangulatot is ad.

– Nem lehet, hogy azért emlékszünk a Fellini-filmek képeire, mert a memóriánk még a régi?

Meglehet, de akkor ez a feladat. Egy új memória számára képeket teremteni. Ebből kell kiindulnom nekem. Ötvennégy éves koromban sem adom fel, hogy hangulatokat keltsek, melyek a nézőt megfogják, majd eleresztik. Az a monomániám, hogy nem adom fel.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1998/02 35-40. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3601