KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

         
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
   1998/március
• Schubert Gusztáv: Az őrület angyala Pszichomozi
• Stark András: Persona, fehér köpenyben Pszichiáterek tükre
• N. N.: Pszichomozi
• Turcsányi Sándor: Valami menthető Újabb cseh filmek
• Bori Erzsébet: Merülési mélység Doc’Est ’97
MAGYAR MŰHELY
• Kövesdy Gábor: Szűk terekben Beszélgetés Sas Tamással

• Forgách András: A véres clown Mifune Toshiro
• N. N.: Kuroszava és Mifune közös filmjei
• Fáy Miklós: Kilencvenhárom zene Takemitsu Toru
MULTIMÉDIA
• Hirsch Tibor: Életünk ROM-jai Nirvána

• Földényi F. László: Egy „sikertelen ember” mozija Musil és a film
• Ardai Zoltán: Törless ’66 K. u. K. állomás
KÖNYV
• Reményi József Tamás: Öntőműhely Tarkovszkij-monográfia
FESZTIVÁL
• Csejdy András: Példáért szomszédba Thesszaloniki
TELEVÍZÓ
• Lipp Tamás: Vasárnapi nép Márciusi cselekedetek
• Muhi Klára: Háziverseny Filmkínálat a képernyőn
KRITIKA
• Fáber András: Szent Kristóf angolul tanul A Rémkirály
• Tóth András György: Mózes és az indiánok Beszélgetés Michel Tournier-val
LÁTTUK MÉG
• Csejdy András: Comic Strip – Képtelen képregény
• Hirsch Tibor: Csillagot az égből
• Takács Ferenc: Amistad
• Schubert Gusztáv: Játsz/ma
• Hungler Tímea: Fogadatlan prókátor
• Barotányi Zoltán: Robinson Crusoe
• Schubert Gusztáv: Szerelemben, háborúban
• Kis Anna: Szép remények
• Békés Pál: Lesz ez még így se!
• Harmat György: A boldogító nem
• Takács Ferenc: Hőhullám
• Tamás Amaryllis: Mint a királyok!

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Fesztivál

Thesszaloniki

Példáért szomszédba

Csejdy András

1997-ben „Európa kulturális fővárosa”. Nemzetközi filmfesztiválja illett a címhez.

 

Volt Görögországnak egy nagy és moccanatlan, bejáratott, hagyományápoló nemzeti filmfesztiválja, amit, jó érzékkel, nem a nemzettest felét képező gigantikus vízfejben, a tízmillió lakosú ország ötmilliós fővárosában, Athénban tartottak, hanem Makedónia centrumában, a balkáni multikulturális bográcsban, a mediterrán, tengerparti Thesszalonikiben. Hét éve, a gazdasági fellendülés és neokulturális nagyravágyás periódusában néhány filmszerető kitalálta, tágítsanak nagyot a körön, hiába balkán és hiába córesz, tárják szélesre a kapukat, legyen a szaloniki filmfeszt nemzetközi, hívjanak meg alkotókat, szervezzenek társítható, tehát kapcsolt eseményeket, majd meglátják, majd meglátjuk, lesz, ami lesz. Az anyagiak mellett bátorság is kellett ehhez a döntéshez, mert rögvest működésbe léptek a nemzeti filmgyártást féltő, óvó és a megmérettetéstől tartó hellén képírók, aggódtak, teljes joggal féltek, hogy ha ez bekövetkezik, akkor a kilencvenes évektől a szó fizikai értelmében szembesülniük kell azzal, amit a forgalmazók adataiból úgyis tudtak, nevezetesen, hogy egy gyenge-közepes amerikai független vagy egy halványlila kelet-európai művészfilm bemutatói dugig tömött és csurig telt házak előtt zajlanak, míg a hazai mozgókép-pantheon kong és bong.

Képzeljük csak el, ha valami potens fantaszta a térkép fölött merengve rájönne, hogy Budapest helyrajzilag, kultúrtörténetileg, a térségben játszott szerepénél fogva pedig de pláne tökéletesen alkalmas volna otthont adni egy, ábrándozzunk vele, világfontos filmfesztiválnak, mondjuk, boronáljuk össze gondolatban a Titanic és Mediawave fesztiválokat, a Sundance, Európa és nemzeti filmheteket a mostani Szemle-kínálattal, és akkor ez a javíthatatlan utópista számolni kezdene, ötölne, hatolna, osztana és szorozna, törekszünk a centrum felé, tudja, és tisztában van vele, hogy volna nekünk mit megmutatni magunkból, persze nem válogatatlanul, hanem szelektálva, a magyar ciné javát, hiszen készülnek errefelé is olyan művek, amelyek a globális porondon is megállnák a helyüket, és akkor ez a mi emberünk elővenné az utóbbi szűkös hét esztendő fesztiválkatalógusait, áttanulmányozná a címeket, utazna vissza időben, rájönne, ki mindenki hullana ki a rostán, mert művük nem premierképes, végül belátóan összehajtogatná azt a térképet, rángatná kicsit a vállát, eszébe jutna a Zene Napja, a Hungaroring és a Pepsziget, és az előjegyzési naptárában kijelölné a Bécsben, Karlovy Varyban, Rotterdamban vagy Locarnóban futó filmfesztiválok időpontjait.

A görögöknek viszont sikerült. És mindenkinek igaza volt: a futó nevek az évek során a helyükre kerültek a nemzetközi mezőnyben, elsőül és mindjárt Angelopulosz, a C-kategóriás fesztivál pedig mára a kontinens egyik legjelentősebb filmes fóruma lett, amelyet 1997 végén több ezer érdeklődő, forgalmazó, tehetségkutató, vásárló, jogügynök, rendező, színész és szakértő keresett fel.

 

 

Terepszemle, terepszemlélet

 

Ha valaki valamilyen oknál fogva több görög filmet néz meg néhány nap leforgása alatt, határozottan az az érzés alakul ki benne, hogy mindegyiket ugyanaz az alkotó, na jó, alkotóközösség készítette. Tematikájukban, stilizáltságukban kísértetiesen hasonlítanak egymásra, vagyis magukra, kényszeresen mitologizálnak és szükségszerűen melankolikusok, üdébb hangot imitt, rikítóbb színt amott a balkanizmusuknak köszönhetik. Mégis, legyen bármilyen kritikus a közönségük, a nemzeti filmtermést fajlagosan és arányában jóval többen látják, mint mi minálunk a mienket. Megbocsájtóbbak a hibák láttán és kitörőén lelkesednek, ha valami, szabályt erősítő kivételként, beüt. Ezek a ritka alkalmak rendre ütköznek a tekintélyekből összeverbuvált mindenkori zsűri ítéletével.

Most sem volt ez másként. Idén mutatkozott be rendezőként a színészként jegyzett Renos Haralambidis, akinek nem egész ötmillió forintból forgatott, fekete-fehér, No Budget Storyja elébb learatta a közönség-babért, majd lábon elkelt néhány számottevőbb európai forgalmazónál, ám a ceremoniális medálosztogatáskor csupán kétszer említette meg mellékesen a tisztelt grémium, a legjobb férfi mellékszereplő kategóriában, valamint a honi kritikusok lábjegyzetében, akik értékelték a költségvetési truvájt, valamint az eredeti és innovatív megközelítésmódot, amely saját bevallásuk szerint is nagyon rájuk fér. A történetet lombfűrésszel vágták ki a mesesablon-lemezről: egy fiatal rendező, miközben a haverjaival szívességi alapon valami szkafanderes képtelenséget forgat egy makroméretű hajszárítóban, forgatókönyveivel hiábavalóan ostromolja a stúdiókat, zargatja a főbérlője, és kitartóan csönget a számlákkal a postás, sőt, csőstől a baj, reménytelenül beleesik egy légies, franciás lányba, aki a házukba költözik. Már-már feladja nagyravágyó terveit és beletörődik, hogy amíg élet az élet, környezetbarát samponnal fogja tisztára csisztákolni vadidegenek szélvédőjét apróért, ám ekkor, derült égből a machina, jelentkezik egy pálmafás inges producer a sameszával, hogy áll a feladat elébe, és kezdetét veszi az, amit láttunk már a Levesben, úgy, ahogy szerettük Jarmuscht könnyedebb hangvételű indulásakor, zene Tom Waits, a heppiend pedig elmarad. Ez a minden kétséget kizáróan helyes darab a fesztivál egyik eseménye azért lehetett, mert a perfekt kivitelezés mellett a rendező jó ízléssel adagolva dolgozott bele filmjébe fontos kulturális referenciákat, egy Gyűlölet posztert vagy a pornó- és B-filmre szakosodott, Kolumbiából visszatelepült kamuproducer pösze társának brilliáns De Niro-parafrázisait a Taxisofőrből. Bátran kísérleteztek továbbá a kamerával – ezért a pénzért –, tangóztak vele tetőteraszon és belegázoltak vele a forgatagba, és volt merszük például az alkotói válságot mikroszkopikus szinten tárgyiasítani: mikor a cselekményben nem megy, egy istennek se akar mozdulni a forgatókönyv előre, akkor a vászon széltében-hosszában látjuk egy snitt erejéig a mechanikus írógép tétovázó karját. Apró ügyeskedéseknek és vagabund machinériáknak lehet örülni a No Budget Storyban, amelynek szövetét a bájos irónia és fanyar humor adja. Kedvenc jelenetemben a sokszorozott szexkazettát címre szállító főhősnek egy decens, köszvényes, pornográf polgárnénike dokumentarista betétben vall színt arról, hányszor gyakta meg délutánonként szegény megboldogult ura, nyugodjék békében. Az ilyesmire pedig a néző vevő.

 

 

Szöul.doc, Isztambul.doc

 

Másik és másmilyen példaértékű hurráoptimista nemzeti bravúrtörténet az egyik félbevágott kis tigrisé, a Dél-Koreai Köztársaságé. Gazdasági publicisztikák hasonlatai között citálják nevét, példálóznak nekünk velük, megtanultuk kiejteni a Hyundai és Daewoo szavakat, és értetlenül bámultuk a nép bocsánatát kérő, őszintén megrázott, életfogytra ítélt politikai vezetőiket. A Zöld hal ezt a szuperszonikus átalakulást vizsgálja egy katonaságból hazatért fiatal fiú családjában. Lee Chang-Dong prózaíró első filmjének helyszíne Usan, a metropolisz tőszomszédságában pár év alatt felhúzott Újváros, ahol a hagyományosan szegény és igénytelen keleti életforma egy-két csapásra idomult a japánizálódott konzumpraxishoz. Az emberi életet és szabad akaratot mindenek fölébe helyező európai befogadónak megszokhatatlanul természetes vérengzések, öncsonkítások és hierarchia-tisztelet, valamint a tradíció, morál és betyárbecsület érdekében elfojtott érzelmek és szenvedélyek, a magukba zárt, magányos és szerencsétlen karakterek plasztikusan jelenítik meg annak a szögegyenesen különböző, izgalmas és félelmetes kultúrának a mindennapjait. Abban a szövegösszefüggésben értelmezhető, hogy valaki egy étterem vécéjében odasétál az egyik fülke ajtajához, és mert rossz a kedve, rezzenéstelen arccal és öncsonkító gesztussal darabokra töri néhány ujját. Abban a valóságban nem tűnik hiteltelennek, ha a tömegverekedést provokáló testőrtanonc indításként sörösüvegeket tör szét a saját fején, sem az, amikor a bűnszervezet elnöke meghatódva csókolgatja kedvese heges hátát, amelyből ő hasított szíjat. A Zöld hal nem jó, érdekes film. Bizarr, felemás képet kaphatunk belőle egy országról, amit egynémely teoretikus jövőkutató ránk váró esetleges lehetőségként szokott emlegetni. Hogy ez mekkora képtelenség, arról bárki meggyőződhet, ha megnéz egyetlen valamirevaló koreai filmet, vagy, ajánlom, mert érdekes, vasárnap délelőtt ellátogat a Lövölde téri református templomba, ahol a Koreai Presbiteriánus egyház tagjai tisztelik istent.

Hogy ez a mi világunk volna a világok legjobbika, talán ha a felvilágosodás korában gondolhatták komolyan utoljára, mert a jobbléti államok apróbb, cseprő örömeit élvezve sem lehet elfordítani a tekintetet a periférián sínylődő népektől, akiknek gyakran épp a mi működőképességünk érdekében kell – számunkra – képtelen viszonyok közt élniük. Dervis Zaim filmje, a Fordulat a koporsóban egy Boszporusz partján csövező hajléktalan török férfi történetén keresztül mutatta meg Szalonikiben a felsőbbrendűségi komplexusban kéjelgő, történelmi igazságtalanságokat modern nacionalizmussal és minősíthetetlen xenofóbiával napirenden tartó görögöknek, valamint az EGK-sztenderdeket egy félfeudális gazdasági helyzetben lévő antidemokratikus országra kényszerítő européereknek, hogyan néz ki a nyolcvanas évek erőltetett eukonformizálása emberközelből. Mosolygós, tiszta, önzetlen életvesztesekkel találkozunk ebben a mesében, egy szép, heroinfüggő kényszerkurvával, jó kiállású, szimpatikus munkanélküliekkel, parafasiszta zsarukkal és indifferens külföldi forgatócsoporttal, akik között és a lehetőségekhez mérten igyekszik emberhez méltó életet élni Mahrun. Autót lop, mert megveszi az isten hidege, de reggel lemossa és visszaparkolja a kölcsönvett kocsit a helyére. Alkalmi szállására befogadja a drogos széplányt, bele mer szeretni, ezért képtelen elnézni, ha az ott fogadja a klienseit, vattát szerez neki a művelet elvégzéséhez vagy kábítószert, amikor elvonási tünetei vannak. Ha kell, hetekig elvan fagyott, száraz, más- vagy harmadnapos ingyen kenyéren, vécépucolásból törleszti a melegedőben elfogyasztott teákért járó tartozását, de első keresetéből rakit és cefrét vásárol, és halálra fagyott barátjuk sírjánál megvendégeli a többi csőlakót. Festőien fotografált a vízfelszín, videoklipesre vágottak a rendőrségi talpalások kínzó emlékképei, az alkotás képi atmoszférája azonban alapvetően visszafogott, a filmidő nagy részében közeliben látjuk a legjobb férfialakítás díjával jutalmazott főszereplő, Ahmet Ugurlu markáns, szép és meggyötört arcát. Hogy milyen az az ország, ahol ezek a figurák derűsen vagy dühösen brusztolnak a fennmaradásért, egy-egy utalásból derül csak ki: a harci díszekre festett futballfanatikus énekelgetve jön ki a vécéről, kezében török zászló, és azt skandálja berúgva, hogy megtanulja még Európa, kik is ők valójában, a rádióban monoton női hang olvassa be a közérdekű hírt, hogy a kultuszminiszter rendelete értelmében bizonyos helyeken tilos bizonyos zenéket játszani... Mahrun főbenjáró vétket akkor követ el, amikor az Egri csillagokban elhíresült Héttoronyból ellop egy pávát, az iráni miniszter török kollégájának adott ajándékát, menekül, tömegközlekedik, sétálgat a szárnyassal Isztambulban, óvja, védi és beszél hozzá, és amikor sorsa végérvényesen rosszra fordul, amikor becsapják és elárulják, a kétségbeesett férfi megeszi a pompás állatot. A hír bekerül a tévébe: a menedékhelynek beillő balkáni presszó törzsvendégei közömbös arccal néznek felfelé a plafonmagasba erősített készülékre. A hírek után reklám következik.

 

 

Eszkimólányok fáznak

 

A reprezentatív igénnyel összeállított programban Északot az „Új horizontok” szekcióban vetített izlandi Fridrik Thor Fridrikkson három filmje és a versenyben szereplő, norvég Égető fagy, a szovjet kémmé lett halászfiú vívódását és meghasonlását tárgyaló popularizált, „mórickás” propagandadráma mellett egy hibátlan finn női munka, Auli Mantila pszicho-roadja (A gyűjtő) képviselte. A suomi nagyközönség egy része, amely bármikor kész savanykásan derülni magán a Kaurismäki-karikatúrák láttán, ezzel: az action gratuit-vel operáló, indokolatlan vadsággal nem tudott mit kezdeni. Nehéz is. Mert lázad benned valami, ha annak vagy kitéve másfél órán át, hogy végignézd egy helyes, ártatlanszőke, huszonéves lány megbolondulását, ha nyomasztó jelenetekben kell végigkövetned, ahogy a leszbikus nővérén majomszeretettel csüngő, kiszolgáltatott és szorongásra hajlamos Amiből közveszélyes, tomboló őrült lesz. Tiltakozol, ellenkezel, fészkelődsz, persze csak azért érzed magad kényelmetlenül, azért a zavar, mert a harminchárom éves rendezőnőnek tökéletesen sikerült megvalósítania vállalt feladatát, a lappsötét tónusú befejezést követően pedig feloldozásként hatott, hogy a szerző karon ülő csecsemőjét szoptatva tartotta meg a sajtótájékoztatót.

És megint, mit tegyünk, az angolszászok verik a mezőnyt, még ebben a keresett, nem, inkább talált tematikában is. Carine Adler filmje, a Bőr alatt mindennapos veszteségből, egy édesanya halálából készült mű. Iris (Samantha Morton, felőle még hallunk), a Chaplin-gatyás, laza, pánikbeteg lány sorban veszíti el a fogódzókat, csúszik lefelé a lejtőn, kefél fűvel, kúrogat fával, kikezd várandós nővére hivatalnok férjével, egy alkalmi partner levizeli, a barátnője összebútoroz a volt pasijával, lop, csal, hazudik, nem érti, miért, fogalma sincs, meddig, aztán egy váratlanul spontán pillanatban zokogva kucorodik nővérkéje ölébe, kezében a mama hamvaival üvöltve bömböl, hogy hiányzik, hiányzik, hiányzik ő. Kliséisztikus ez a szüzsé, tucatgyanús kis foglalat, de ahogy ez a lány végigsöpör Londonon, ahogy vásárra viszi a bőrét és nem spórol meg semmit a rá szabott fájdalomból, megrázó. Most mondjam azt, hogy azóta keresem az alkalmat, hogy huzamosabb időt tölthessek együtt a húgommal?

 

 

Az unikornis utóélete

 

Még mindig a nyelvterületről és továbbra is csajok a fókuszban: Thesszalonikiben egyértelmű és osztatlan sikert aratott egy új-zélandi mozi, a zsebfínanszírozott Topless nők beszélnek a szexuális életükről. Ez a film az amatőr/független istálló mintapéldánya: két évig készült, barátok dolgoztak benne ingyenért, nettóban alakítják magukat a juppik, Harry Sinclair rendező szemrebbenés nélkül dolgozott bele a történetbe valós eseményeket és adaptálta könyvét a „szereplők” életváltozásához, így lesz terhes Liz, így válogat a potenciális apák közül, és így, közeliben babáz végül le egy zakkant, dilettáns filmrendező fiú segédletével egy kisállatkereskedés linóján guggolva. Nem felkavaró szoció alkotás a Topless, hanem felszabadult örömjáték, tele sosem látott ötletekkel, nóvum és unikum, frenetikusan vicces, keserédes történet életkezdő fiatalokról, kétszázezer dollárért, potom. Emlékszünk, milyen felismerésekre vezetett, amikor bemutatták nálunk a Shop Stopot. Erős ajánlással élek: ha valamilyen véletlen folytán ezzel az alkotással is találkozhatna a magyar nagyérdemű, az egész biztosan megtermékenyítőleg hatna filmes utánpótlásunk számára.

Az ír Paddy Breatnach ír-angol Én mentem le című munkájáról fél éve harangozzák hozzáértő berkekben, hogy ez lesz a félbevágott, fűzöld sziget Trainspottingja. Ami így nem igaz. Ebből a kifogástalan gengszterparódiából ugyanis nem lehet úgy kult, mint ahogy szükségszerűen az lett a hasonlított moziból, mivel nem célja kurrens tömegkulturális trendekről beszélni, ellenben végigvezet két szeretnivaló pancser refkóst napjaink Írországán, és az amerikaiasra fényképezett, technikolor tájban bénázó férfiakhoz viszonyunk lesz, drukkolunk nekik és féltjük őket, amikor pedig rájuk borul a függöny, máris hiányozni kezdenek. A másik, csöppet szentimentális és moralizáló, mégis telitalálat a Huszonnégy Hét Shane Meadowstól, aki egy megszállott boxedző küldetéséből fabrikált korszerű, külvárosi, fekete-fehér mesét. Alan Darcynak (Bob Hoskins) van egy víziója: összeszedi a szidolozott aranyfogú, baseballsapkás utcakölyköket, az egymással kakaskodó gengek ütőképes tagjait, és csinál egy boxklubot, ahol, talán, kötelek közé szoríthatja a tárgyatlan indulatokat, igazíthat egyet az életük formáján, sőt, esetleg, beindulhat a dolog, félprofi klub szerveződhet a műkedvelő csapatból, tehetségek születhetnek meg a szorítóban. Hollywood átíratta volna a film végét, itt elmarad a befutás. Britannia pedig jelenleg, mondtuk már máshol is, a kortárs filmművészet legizgalmasabb terepe.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1998/03 46-48. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3634