KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

   
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
   1998/június
KRÓNIKA
• Mispál Attila: Függetlenek fesztiválja

• Schubert Gusztáv: Képtelenek Szegénymozi
• Mihancsik Zsófia: A retusált botrány Beszélgetés a szegénységről
• N. N.: Munkanélküliek, szegények, hajléktalanok Nyomordokumentumok
• Tamás Amaryllis: Egészen más világ Beszélgetés Elbert Mártával
• Hirsch Tibor: A szegények pokla Sátántangó és multimédia
• Pintér Judit: A példa képei Pályatársak Szõts Istvánról
• Szabó István: A példa képei Pályatársak Szõts Istvánról
• Pintér Judit: Vér nem mossa le a vért! Szõts és a történelem
• Fazekas Eszter: Vér nem mossa le a vért! Szõts és a történelem
• Forgách András: A butaság bűvölete Boogie Nights
• Beregi Tamás: Virtuális Gyönyörök Kertje Kompjúterszex
• Molnár Dániel: Minden szörfös „azt” akarja Pornográfia az Interneten
• Bikácsy Gergely: Radosch felügyelő lábfürdője Bécsi vér
• Bori Erzsébet: A szomszéd szerencséje A harmadik ember
• Kövesdy Gábor: A filmpusztulás képei Beszélgetés Dominique Painival
• Muhi Klára: Lumière, Méliès, még háromszáz évig Beszélgetés Michel Contourral
KÖNYV
• Gelencsér Gábor: A turul árnyéka Sándor Tibor: Őrségváltás után
• Kömlődi Ferenc: Net-diskurzusok Buldózer
FILMZENE
• Fáy Miklós: Az akusztikus félelem Herrmann és Hitchcock
KRITIKA
• Csejdy András: Szívzűr Az élet sója
• Ardai Zoltán: Dögrovó Hárman hozzák a halált
LÁTTUK MÉG
• Bori Erzsébet: Latin vér
• Bori Erzsébet: Őrült város
• Halász Tamás: Veszettek
• Turcsányi Sándor: Sikoly
• Kis Anna: Gyilkos donor
• Turcsányi Sándor: Egyéjszakás kaland
• Hungler Tímea: Tűzvihar
• Mátyás Péter: Gyilkosok gyilkosa
• Hideg János: Blues Brothers 2000
• Tamás Amaryllis: Törökfürdő
• Békés Pál: Az ember, aki túl keveset tudott

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Beszélgetés a szegénységről

A retusált botrány

Mihancsik Zsófia

A kerekasztal-beszélgetés résztvevői: Almási Tamás, Salamon András filmrendezők és Bognár Szabolcs, a Fővárosi Szociális Központ és Intézményeinek szakmai igazgatóhelyettese.

 

– Mind a hárman úgy döntöttek életük valamelyik szakaszában, hogy akár hivatásként, akár a filmes pálya egyik állomásaként azokkal az emberekkel foglalkoznak, akiket Magyarországon szegényeknek neveznek. Mi volt az a belső indíték, ami erre késztette önöket?

Salamon András: Engem inkább marketingszempontok vezettek. Életem első dokumentumfilmje 1989-ben azért szólt a hajléktalanokról, mert azt vettem észre, hogy bár én nagyon sok hajléktalant látok az utcán, nem látom őket viszont a tévében, még kevésbé a moziban. Úgy gondoltam, nekem, aki filmesnek készülök, érdemes ráugranom erre a témára, hiszen senki más nem foglalkozik vele. Az a dolgom, hogy jó filmeket csináljak, gondoltam, és akkor már miért ne róluk.

– Szóval pusztán a hiányt érzékelte, személyes indíttatásai nem voltak?

Salamon: Természetesen sok minden más hiányára is felfigyelhettem volna. Hogy a filmesek által fel nem dolgozott témák közül miért pont a hajléktalanokhoz, általában a szegényekhez vonzódtam? Talán mert ez nagyon látványos, filmen jól megragadható, hálás téma, azonnal nyilvánvalóvá válnak a sorsok. Ráadásul akkoriban még könnyen megközelíthetők voltak ezek az emberek, a filmesek még nem járatódtak le annyira a szemükben, mint azóta. Később, a hajléktalanokról szóló filmjeim forgatása során, egyre többször találkoztam azzal, hogy ezek az emberek azt mondták: „ti csak csináljátok rólunk a filmet, mutogattok bennünket, mint a majmokat a ketrecben – idézet egy filmemből, amelyet a szeméttelepen készítettem –, mi meg azóta is itt vagyunk”. Mások meg azt mondták: „adjál pénzt, ha forgatni akarsz, hiszen te meggazdagodsz belőlünk”. És tényleg így van: ha meggazdagodni nem is fogok a filmjeimből, de „abból élek”, hogy ők ott élnek a szeméttelepen. És hazugság volna, ha azt mondanám, hogy a filmem segítségével majd bárki is kikapaszkodik a szegény létből. Ez nem így megy. Mindössze arról van szó, hogy én „ráálltam egy sínre”, jó filmeket akarok csinálni, és ezek a filmek többnyire a vesztesekről szólnak.

Almási Tamás: Én saját, nem rövid pályámon sohasem csináltam tudatosan filmet a szegényekről vagy hajléktalanokról. Azt viszont vállalom, hogy minden filmemben igyekeztem a vesztesek, a gyengébbek oldaláról közelíteni. A másik különbség, hogy Salamon Andrással szemben engem kifejezetten zavar, amikor rájövök, hogy a filmemből árucikk lesz. Nincs ebben semmi farizeusság: én nem szeretem a szociofotót, a szociofilmet, szerintem ugyanis ezen a földtekén emberek élnek, és az, hogy szegények vagy gazdagok, létező és fontos különbség köztük, de semmiképp sem kizárólagos meghatározója egy embernek. Épp ezért zavar, ha valakit azért mutogatnak, mert szegény. Bár lehet, hogy ebben a zavarban a lelkiismeretfurdalás működik: sokszor szégyellem magam, pusztán azért, mert rajtam jobb ruha van, mint rajtuk.

– Az ózdi sorozatából pedig logikusan következett, különösen a Meddő című részben, hogy olyan életeket mutat meg, amelyeket a nyomor tesz kétségbeejtővé.

Almási: Igen, de sohasem azért foglalkoztam ezekkel az emberekkel, mert szegények. Igyekeztem kerülni, hogy ez a vonásuk domináljon. Úgy éreztem, ha kategorizálok, minősítek, megsértem őket. Már csak azért is, mert egy filmrendező nem tetszeleghet messianisztikus szerepben – mi ketten biztosan nem is tesszük –, nem hiheti, hogy segíteni tud bárkin is. De azt sem állíthatom, hogy bármiféle tudatos szolidaritás lenne bennem, habár tény, hogy amint ilyen témával találkozom, a gyengébb, a tehetetlenebb oldalára állok – ez nyilván sok mindenből következik, neveltetésből, kultúrából, alkatból –, még akkor is, ha tudom, egy dokumentumfilmesnek nem szabad igazán állást foglalnia. A lelke akkor is óhatatlanul benne van a filmjében.

– Ha jól értem, más folyamatokra figyel, más sarokpontokat keres, amikor filmet csinál, ám ha ezeknek része a szegénység és a nyomor, ez is óhatatlanul megjelenik a filmjében.

Almási: Úgy van. Olyannyira, hogy mérhetetlenül zavar, hogy például a Meddő című filmemből nem lett ügy. A fehérvári Rádió utcai ügyből, ami ehhez képest csak egy ügyecske volt, világbotrányt csináltak, természetesen joggal. Ami Ózdon történt, az nagyságrendileg különbözött ettől, mégis agyonhallgatta az ország.

– Akkor mégiscsak azt várja a filmjeitől, hogy megváltást hozzanak bizonyos helyzetekben...

Almási: Persze, a filmek igen. Én nem. Egyébként a Meddőben is vastagon ott van a cigánykérdés: ennek ellenére tudatosan kerültem, hogy a filmemben elhangozzék az a szó, hogy cigány. Mert az én számomra nem az a lényeges, hogy ami ott történt, egy cigányemberrel, egy fehérrel vagy egy sárgával történt. Engem struktúrák, folyamatok, a kiszolgáltatottság állapotai érdekeltek.

Salamon: Én korábban szociofotókat csináltam, aztán többek között Zolnay Pál filmjeiben voltam segédoperatőr, és közben én is hasonló felismerésekre jutottam, amelyekre Almási Tamás. Egyetértek azzal, hogy a szegényeket, ha lehet, még jobban beledöngöli a földbe az, ha fényképeken mutogatják őket. Mégis úgy gondolom, felmentést és igazolást ad a munkánkra az, ha másokból megértést, részvétet váltunk ki a szereplők iránt. Én mindig közelről filmezek le embereket, nyilván Almási Tamás is, ami azt jelenti, ők tudják, hogy benne vannak a dologban. Van köztünk kapcsolat. Vannak filmek, amelyekben érzékelhető a filmkészítő távolságtartása, kívülállása; ez a magatartás nem teszi lehetővé, hogy a szereplő emberként megnyilvánuljon, hogy sorsa legyen, hogy egészben mutassa meg önmagát. Én nem így csinálok filmet. Valószínűleg ezért találkozhatom olyan reakciókkal, hogy nicsak, ez a család ott él a szeméttelepen, mégis milyen kedvesek, vagy hogy ezek az emberek egy lerobbant cigánytelepen élnek, mégis ismerős a sorsuk. Tehát az az aha-élmény váltható ki másokból, amelyhez ilyen filmek nélkül sohasem jutnának el. Ez lehet a haszna egy dokumentumfilmnek: a megértés, a részvét, a szolidaritás érzésének a felkeltése. Ha a film jó. Ha rossz, sokkal többet árt.

Almási: Minden alkotó hatni akar. Lehet persze rossz, azaz hazug filmmel is hatni. Ez etikai kérdés, a filmkészítő etikai alapállásának a kérdése: hogy a filmes, vizuális eszközökkel az ember visszaél-e vagy sem. Ez az, amiről András beszélt: tilos árucikket csinálni az emberekből, még akkor is, ha később maga a film árucikké válik is, hiszen sugározzák televíziók, sőt, esetleg még fizetnek is érte. Kell hogy működjön egyfajta szimpátia, szolidaritás, közösségvállalás bennem, amikor látok egy embert, egy családot megnyomorítva, megalázó helyzetben élni, és ezt meg akarom mutatni másik ezer, tízezer embernek és családnak. Azt a közfelháborodást, azt a szégyent, amelyet a nézők ilyenkor megélnek, szinte hőmérővel lehet mérni az utcán. Nagyon ostobák a televíziós szerkesztők, amikor nem vetítik ezeket a filmeket, hiszen ezzel a hatással nagyon jól lehetne élni. Meg lehet mutatni, persze, azt is a tévékben, hogy Iránban már ötéves korukban katonának nevelik a gyerekeket, ami valóban döbbenetes dolog, de ugyanilyen döbbenetes, hogy Magyarországon biológiailag és szellemileg a létminimum alatt élve nőnek fel generációk: eleve így jönnek a világra, és esélyük sincs rá, hogy valaha is kilépjenek ebből.

Bognár Szabolcsnak ezzel szemben, gondolom, kifejezetten az a dolga, hogy bizonyos kategóriákban gondolkozzon – szegényekben, hajléktalanokban –, rájuk figyeljen.

Bognár Szabolcs: Én a munkám során az ún. „három h-s” esetekkel találkozom: halmozottan hátrányos helyzetűekkel. A húsz év alatt, amióta szociális munkásként dolgozom, ebből a három h-ból négy lett: hihetetlenül halmozottan hátrányos helyzetű emberekkel vagyok kénytelen foglalkozni. Mindenesetre itt most hármunk alapállásában az a közös, hogy meggyőződésünk, nem szabad kiretusálni a magyar valóságból azokat, akik így élnek, sőt, a legnagyobb nyilvánossággal kell megismertetni a helyzetüket. Ugyanis mindaz, amit a filmesek leforgatnak, illetve amivel én boldogulni volnék kénytelen, önmagában botrány. Csakhogy mivel köztük élek, és kénytelen vagyok nap mint nap megélni a teljes tehetetlenségemet, a filmesekkel ellentétben elmondhatom magamról, hogy én egy hitelesen kiégett ember vagyok. Ma a terepen alulfizetett szociális munkások dolgoznak, csupa olyan ember, aki vagy hülye, vagy megszállott, vagy hívő, vagy már-már kórosan igazságkereső, de szeretne bizonyos sikereket elérni: ha már az egyes embereken nem tudunk is segíteni, legalább arra szeretnénk felhívni a figyelmet, legalább az ilyen beszélgetésekben, hogy a szolidaritás, a részvét egyre inkább kivész az emberekből. Én az első hajléktalannal 1979-ben találkoztam – akkor a IX. kerületi gyámhatóság vezetőjeként dolgoztam –, akinek, kikerülvén az állami gondozásból, nem volt hová mennie. Már akkor botrányosnak találtam, hogy az állami gondozásból kikerülő embereknek nincs hol folytatniuk az életüket. A helyzet máig nem változott: évente kétezer volt állami gondozott kerül az utcára. Ma már munkásszállás sincs, ahol végső esetben fedelet találnának. Aki a mai napon betölti a 18. életévét, az holnap valamelyik hajléktalanszállás lakója lesz – ha szerencséje van, tekintettel a szűkös férőhelyekre. Hatezer hajléktalan-ágy van az országban, miközben csak Budapesten az én legszerényebb számításom szerint 13-15 ezer hajléktalan él. Ilyen körülmények között felelős politikus szájából nem hangozhat el az a mondat, amely elhangzott a főváros szociális ügyeiért felelős személy szájából, hogy persze, segíteni kell, de sajnos azt is tudomásul kell venni, hogy mindenkin nem lehet; aki ezt nem veszi tudomásul – és itt a főnökömre, Iványi Gáborra célzott –, az nemcsak önmagát hozza nehéz helyzetbe, hanem az intézményét is. Márpedig ha az ember nap mint nap a hajléktalanok közt él, ezt nem veheti tudomásul.

– A hetvenes évek vége óta végzi ezt a segítő munkát. Már akkor közkeletű nézet volt, hogy a lecsúszott emberek önmaguknak köszönhetik a sorsukat, ők maguk felelősek azért, ha elnyomorodtak, épp ezért sem részvét, sem szolidaritás, sem segítség nem illeti meg őket. Hogy tapasztalja, mennyire él ma ez a szemlélet?

Bognár: A társadalom korábban is létező megosztottsága az elmúlt évtizedben nyílttá vált; ezzel együtt az értékkáosz is súlyosabb lett. Döbbenten látom, hogy ugyanazok hörögnek a dávodi kislány abortusza ellen, akik aláírásgyűjtést kezdeményeznek a halálbüntetés bevezetése érdekében. Erősödik a társadalomban a kirekesztő hajlam, a hárítás, a bűnbakkeresés, egyre erősebb és általánosabb a demagóg kispolgári attitűd: természetes, hogy ez a szemlélet a hajléktalanokat is sokkal erősebben sújtja. A politika pedig belenyugszik ebbe, tűri, hagyja, nem kifogásolja, nem lép föl ellene, mert a tömegek szavazataira játszó politikusi rövidlátás működik benne. És gondoskodni sem kíván az elesettekről: az alatt a húsz év alatt, amelyet én a pályán töltöttem, nullára csökkent a szociális lakásépítések száma, sőt, 1989 után a látens hajléktalanokat felszippantó és szem elől eltüntető munkásszállók is szinte teljesen megszűntek: tíz éve a KSH még hatvanezer munkásszálló-férőhelyről tudott a fővárosban, 1998. január elsején hatezerről. Ötvennégyezer emberrel nem tudunk elszámolni! Azt hiszem, a szegények, hajléktalanok helyzete csak akkor nem lenne botrányos, ha egy adott országban a szegénység mértéke a világ jobb állapotú régióihoz viszonyítva átlagosnak mondható lenne.

Almási: Miért? Tíz utcán alvó ember miért kisebb botrány, mint tízezer?

Bognár: Azért, mert Koppenhágában csak az a négyezer ember alszik az utcán, aki minden segély és jövedelemforrás ellenére – mert lökött, elmebeteg, alkoholista, narkós – az utcát választja. Iványi Gábor nemrég megjelent Hajléktalanok című könyvében leírja, hogy a Magyarországon ma élő hajléktalanoknak öt százaléka választja önként ezt az életmódot, kilencvenöt százaléka viszont akaratán kívül csúszott bele. Ez a botrány!

Salamon: Ez valóban botrány, az én problémám viszont a következő: vajon igazságtalan dolog-e az, hogy akik a legszörnyűbb helyzetben élőkről csinálnak filmeket, nagyon kellemes tengerparti szállodákban élveznek végig filmfesztiválokat, nagyokat reggeliznek, és a következő filmjük anyagi fedezetét kellemes beszélgetések közepette teremtik elő, és az elkészült filmjeik árából viszonylag normális szinten élik az életüket? Igazság-e az, hogy én otthon meg tudok mosakodni, miközben holnap egy olyan féllábú kisfiúról fogom forgatni a filmem következő jelenetét, akit koldulásra kényszerítenek?

– Maga szerint?

Salamon: Szerintem ez így rendben van. Ha nem tudnék megmosakodni minden nap, képtelen lennék felkészülni arra a munkára, amelyet nagyon komolyan veszek. Még akkor is rendben van, ha végül sorsára hagyom is azt a kisfiút, akivel korábban azért utaztam Romániába, hogy visszaszerezzük a koldusmaffia által elrabolt műlábát. De hát mit tehetnék? Szégyenkezzek amiatt, hogy jobb helyzetben élek, mint ő? Vagy törődjek bele, hogy mindketten éljük a saját életünket, és a két sors egy adott pillanatban, egy filmforgatás erejéig keresztezi egymást?

– Természetesnek és normálisnak tartom, ha egy-egy ilyen dokumentumfilm megnézésekor, amilyeneket önök is készítenek, engem, a nézőt, elfog a szégyen, hiszen nekem megadatott, hogy normális körülmények közt éljek, és a felháborodás a világ igazságtalanságán, mert esélyt sem ad ezeknek az embereknek, hogy kikapaszkodjanak a nyomorból. De nem hiszem, hogy sors- és életközösséget kellene vállalnom mindazokkal, akiknek a helyzetéről értesülök. Úgy gondolom, az érzékenységemet, az értük való felháborodás képességét nem szabad elveszítenem.

Salamon: Igen, én is így látom. Nekünk, dokumentumfilmeseknek, az a dolgunk, hogy ezeket az embereket és élethelyzeteket felfedezzük, megformáljuk, és másokat értesítsünk erről. De a kishíreknek, a napi híreknek, a szegényekről szóló napi beszámolóknak azért többnyire a televíziókban lenne a helyük. Amelyek, ha meg is jelenítik ezeket a problémákat, hitványul teszik, szakmailag elfogadhatatlan módon. Az MTV 1-en megy például a Dosszié című műsor. A dolog érthetetlensége ott kezdődik számomra, hogy egy közszolgálati műsort magáncégek szponzorálnak, ami tudomásom szerint tilos. Az viszont már szakmailag és erkölcsileg megengedhetetlen, hogy a műsorban látok egy jelenetet, ahol a riporter Boss-öltönyben, díszzsebkendősen sétál egy elítélt mellett, akinek keze-lába össze van bilincselve, köztük három méter magas drótkerítés, és az élet dolgairól beszélgetnek. A következő műsorban, ugyanilyen átöltöző művészként, arról beszélget egy hóhérral, hogy mielőtt felakasztotta az elítéltet, vajon érzett-e szagokat, és milyen hangokat hallott. Aztán a halálraítélttel arról társalog, hogy milyen érzés a kivégzésre várni. Én ezt emberi szempontból és a szakmai etika szempontjából köztörvényes dolognak tartom – ha egyáltalán lenne ilyen kategória a filmes-tévés szakmában. Még akkor is, ha szakmailag profi módon van megcsinálva a dolog. A kereskedelmi tévékben viszont jobbára fércművek készülnek: még ha akadnak is a szegénységről rövid tudósítások, non-fiction beszámolók, azok felszínes fércművek.

Almási: Ráadásul dokumentumfilmnek hívják őket, noha nem azok, sőt még csak nem is riportok, de még csak nem is filmek.

Salamon: A nézők pedig úgy gondolják, hogy értesültek valamiről. A tévék meg kipipálják a dolgot, lám, ők ezzel is foglalkoztak. A TV2 egyik műsorvezetője képes volt arról beszélni, hogy az entertainment után most az infotainment korszaka következik, vagyis az ilyen típusú hírekkel is szórakoztatni kell az embereket.

– Igen, az az ideológia van mögötte, hogy az embereket csak úgy lehet érdekeltté tenni bizonyos információk befogadásában, csak úgy lehet megnyerni őket bármely ügynek, ha közben szórakoztatják is őket.

Almási: Ami abszolúte nem igaz, ráadásul ezek a beszámolók nem hírt közvetítenek, hanem hírt csinálnak. Ami szintén a szakmai etika kérdése.

Salamon: És a hogyan sem mindegy, vagyis az, hogy amit észreveszünk, megtalálunk, azt hogyan csináljuk meg. Konrád György A látogató című műve, amely a hatvanas évek végén a szegénység irracionális bugyraiba vitte el az embert, úttörőként Magyarországon, nemcsak azzal sokkolt, hogy te jó isten, a VII. kerület mélyén micsoda körülmények között élnek vizes szobákban félőrült gyerekek, hanem a szöveg minősége is olyan volt, hogy feltettem a kezem, és azt mondtam, soha eddig ilyen színvonalú tudósítást nem olvastam. Azt hiszem, Magyarországon volt néhány olyan dokumentumfilmes is, például Zolnay Pál, akik átvitték ezt a magasra tett lécet: amit észrevettek, azt költészetté emelve mutatták meg a filmjeikben. Ez sokunkra hatott úgy, hogy érdemes ebbe az irányba menni: érdemes átvenni a minőség igényét, a látószögét is.

Almási: Ezért sem választanám külön a dokumentum- és játékfilmeket. Ez pusztán stíluskérdés. Minden mű, ha eljut az alkotás rangjáig, öntörvényű. Azaz önmagában, minden előzetes ismeret nélkül is meg kell tudnia magyarázni a világot. Mindaz, amiről itt beszélünk, művön kívüli ügy. Tudnunk kell róla, éreznünk kell, de az elkészült műnek önmagáért kell beszélnie. Éppen ezért nagyon veszélyes a társadalmi problémák napi szintjén leragadni. Ezért van az, még ha sokan megköveznek is érte, hogy én sohasem dolgozom szociológussal. Nagyra becsülöm a szociológiát, de nem akarom, hogy egy olyan gondolkodásmód befolyásoljon, amely idegen a filmtől.

– Vagyis amelyik már munka közben elrendezi magát a dolgot, ha éppen nem prekoncepcióval indul neki egy forgatásnak.

Almási: Igen, hiszen a szociológia tudomány, az a dolga, hogy saját elvei és módszerei szerint elrendezze és magyarázza a valóságot. A művészet más módon kell hogy beszéljen ugyanezekről a dolgokról. Tudom, hogy van szociografikus irodalom is, film is, de szerintem ez a fából vaskarika.

Bognár: Annak idején, 1971-ben az MTA-ban folyt egy nagy szegénységkutatási program Kemény István vezetésével, amelyet a nyilvánosság elől teljesen elzártak, jószerével egyetlen megállapítása miatt, hogy ugyanis a hivatalosan közzétett adatokhoz képest sokkal nagyobb a baj. Ezek az adatok ma már publikusak, de a helyzet annyiban nem változott, hogy a politikának a nyilvánvaló botrányokra sincs válasza. Ennek is következménye, hogy az utóbbi években hallatlan nagy elbizonytalanodás uralkodott el a szakmámban is, bennem is. Hajnóczy Péternek volt egy jó mondata erre az állapotra: „Sötét van, mint egy fasírtban”. Nem hiszem többé, hogy az egyes emberek segítésén keresztül nagyobb hatást lehet kifejteni. Ma mindenkinek jogában áll társadalmi problémákról nem tudomást venni, agyonhallgatni. És ha az ember tevékenységének a hatékonysága legfeljebb családi körben igazolódik vissza, ha azok a szférák sohasem rezonálnak, ahova az ember az üzenetét szeretné eljuttatni, igenis csak a megkeseredés marad.

Salamon: Én filmes vagyok. Ha a filmem egy fesztiválon díjat kap, vagy ha három kollégám azt mondja róla, hogy jó volt, nekem ez ugyanannyit ér, mint ha a polgármesteri hivatalban azzal fogadnak, hogy képzelje el, hússzal csökkent a hajléktalanok száma. Ha a film jó, én megtettem, ami tőlem elvárható, függetlenül attól, hogy a valóság változott-e a filmem nyomán vagy sem. Számomra tehát nem ez a mérték. Ha a rossz helyzetben lévőkről szóló filmjeim hatástalanok abból a szempontból, hogy ez a réteg nemhogy szűkülne, hanem nő, korántsem jutok arra a következtetésre, hogy abba kell hagynom a tevékenységemet. Számomra ebből az következik, hogy még jobb filmeket csináljak róluk, még azzal sem kell törődnöm, hogy ezeket a filmeket bemutatják-e egyáltalán.

– Amikor egy-egy ilyen dokumentumfilm elkészül, amely hatásosan, hitelesen, szakmailag kifogástalanul szól, mondjuk, a szegénység problémájáról, ez nem jár-e azzal a veszéllyel, hogy a néző hajlamos lesz azt hinni, hogy nem a világ egy szeletét látta, hanem a valóságot a maga teljességében? Ilyesfajta torzításveszély nem áll-e fenn?

Almási: Minél jobb egy műalkotás, annál inkább így hat. Orson Welles rádiójátéka a harmincas évek Amerikájában, amely arról szólt, hogy marslakók támadták meg a Földet, pánikot okozott a hallgatók között. Én örülnék neki, ha nálunk is pánik törne ki sok helyen, sok emberben, ha netán levetítenék a filmjeinket, sőt, esetleg még meg is ismételnék. Minden alkotó arra törekszik, hogy minél erősebb érzelmi hatások érjék a befogadót. Ugyanakkor a vizuális kultúra, a médiapiac szélesedése azért azt a terhet leveszi az ember válláról, amit az „egy televízió, egy mozi”-rendszer rakott rá. De az a felelőssége mindig megvan az alkotónak, hogy ha másra nem, az édesanyjára meg a mozigépészre olyan hatással van, amiből baj is lehet. Egy igazi jó film, az igazán nagy mű mégis harmóniát ad az embernek – Fábri Zoltán, Szabó István is elmondták ezt –, nem elaltatnak és elkényelmesítenek, hanem feloldanak valamiféle görcsöt. Én ezt tartom az akármilyen jó elektronikus sajtó és a dokumentumfilm közti alapkülönbségnek. A médiának nem is feladata ilyen műveket létrehozni, ezért mérhetetlenül bosszantó, ha mégis dokumentumfilmes babérokra pályázik hevenyészetten összedobott rövidfilmekkel. A minőség alapkritérium. És az érzékenységünk is, aminek alapján működünk: tudnunk kell odanyúlni azokra a helyekre, amelyek nemcsak adott pillanatban, hanem hosszabb távon is fontos és érzékeny pontjai egy társadalomnak. A Fotográfia című film ma is ugyanúgy hat, mint annak idején. A tegnapi híradó esetleg már ma is érdektelen. Én most fejeztem be az ózdi sorozatomat: az a tizenegy év, amit végigforgattam, arról szól, hogy múlt el, roppant össze és rokkant meg egy város, egy iparág, és vele együtt az emberek. De a film végére odaírtam – öt éve még nem tettem volna meg, idegennek éreztem volna a filmtől, ma már viszont úgy gondolom, nagyon sok folyamat zajlik együtt, és ezek együttese igaz a mai Magyarországra –, hogy miközben Ózdon a szemünk előtt omlik össze a gyárkémény, rabolnak ki mindent és halnak bele emberek mindebbe, tehát egy egész világot látunk elpusztulni, aközben Magyarország végrehajtotta a rendszerváltást, az EU-tagság küszöbén állunk...

Salamon: Én beszéltem olyan emberrel a Meddő vetítése után, aki napokig a film hatása alatt állt, napokra sokkolta, amit látott. És a Meddőt véletlenül bemutatták a televízióban is. Csak hát több száz dokumentumfilm készült el az utóbbi években is, köztük igen kiváló filmek, amelyeknek esélyük sincs rá, hogy a televíziókban megjelenjenek. Tehát beszélhetünk mi most akármennyit a szegénységről meg arról, hogy nekünk az lenne a feladatunk, hogy másokat tájékoztassunk róla, hogy kiváltsunk mindenféle pozitív érzéseket és indulatokat annak érdekében, hogy a szegénység megszűnjön, ha fórumunk viszont nincs hozzá.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1998/06 06-10. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3712