KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

         
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
   1998/június
KRÓNIKA
• Mispál Attila: Függetlenek fesztiválja

• Schubert Gusztáv: Képtelenek Szegénymozi
• Mihancsik Zsófia: A retusált botrány Beszélgetés a szegénységről
• N. N.: Munkanélküliek, szegények, hajléktalanok Nyomordokumentumok
• Tamás Amaryllis: Egészen más világ Beszélgetés Elbert Mártával
• Hirsch Tibor: A szegények pokla Sátántangó és multimédia
• Pintér Judit: A példa képei Pályatársak Szõts Istvánról
• Szabó István: A példa képei Pályatársak Szõts Istvánról
• Pintér Judit: Vér nem mossa le a vért! Szõts és a történelem
• Fazekas Eszter: Vér nem mossa le a vért! Szõts és a történelem
• Forgách András: A butaság bűvölete Boogie Nights
• Beregi Tamás: Virtuális Gyönyörök Kertje Kompjúterszex
• Molnár Dániel: Minden szörfös „azt” akarja Pornográfia az Interneten
• Bikácsy Gergely: Radosch felügyelő lábfürdője Bécsi vér
• Bori Erzsébet: A szomszéd szerencséje A harmadik ember
• Kövesdy Gábor: A filmpusztulás képei Beszélgetés Dominique Painival
• Muhi Klára: Lumière, Méliès, még háromszáz évig Beszélgetés Michel Contourral
KÖNYV
• Gelencsér Gábor: A turul árnyéka Sándor Tibor: Őrségváltás után
• Kömlődi Ferenc: Net-diskurzusok Buldózer
FILMZENE
• Fáy Miklós: Az akusztikus félelem Herrmann és Hitchcock
KRITIKA
• Csejdy András: Szívzűr Az élet sója
• Ardai Zoltán: Dögrovó Hárman hozzák a halált
LÁTTUK MÉG
• Bori Erzsébet: Latin vér
• Bori Erzsébet: Őrült város
• Halász Tamás: Veszettek
• Turcsányi Sándor: Sikoly
• Kis Anna: Gyilkos donor
• Turcsányi Sándor: Egyéjszakás kaland
• Hungler Tímea: Tűzvihar
• Mátyás Péter: Gyilkosok gyilkosa
• Hideg János: Blues Brothers 2000
• Tamás Amaryllis: Törökfürdő
• Békés Pál: Az ember, aki túl keveset tudott

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Pályatársak Szõts Istvánról

A példa képei

Pintér Judit

Szabó István

Szőts István személye és töredékes életműve több korszakon átívelő példa a magyar filmtörténetben.

 

1941-ben, huszonkilenc évesen robbant be a világ filmművészetébe Szőts István, az Emberek a havason című, a korabeli sémákat semmibe vevő filmjével. Művészetének forradalmi újítása az egyszerűség és a természetesség volt. A neorealizmus és különösképpen a magyar filmtörténet máig ható vesztesége, hogy Szőts István életműve a 20. századi történelem árnyékában nem teljesedhetett ki. Megalkuvást nem ismerő emberi és művészi következetessége, a mindössze két nagyjátékfilmből és néhány rövidfilmből álló életmű szinte valamennyi képkockája, de még a filmszakma 1945 utáni megújítását tervező Röpirata is több nemzedék számára szolgált példaképül. Szőts István évek óta ágyhoz kötött súlyos beteg, hamarosan 86 éves.

 

 

Gaál István filmrendező

 

Nagyon szeretetreméltó és méltóságos az a szokás, hogy a természettudományok kiválóságairól különböző egységet neveznek el: Amper, Ohm és így tovább. A magyar filmművészetben nekem „egy Szőts” annyit jelent, hogy együtt találok egy igen magas feszültségű művészi kvalitást egy fantasztikus, példaként ragyogó emberi, etikai tartással. A magyar filmművészetnek ezzel a fároszával először csak a művein keresztül találkoztam. 1953-ban kerültem a Magyar Filmművészeti Főiskola filmrendezői tagozatára, ahol régi filmeket is vetítettünk. Természetesen az egyik alapkő az Emberek a havason volt. Olyan felfedezés volt nekem ez a film, hogy máig érzem a hátborzongató bizsergést, ha arra a jelenetre gondolok, amikor a felhővel teli, csodálatos Hargita-völgyben ez a krisztusi házaspár, Görbe János és Szellay Alice úgy vonul a hegyek élén, mintha földre szálltak volna, és keresnék a helyet, ahol megtelepedhetnek. Nemcsak a falun nevelkedettek érezték azt, hogy ebben a filmben olyan nyelven szólnak, amit az ember a bölcsőjében csiszolókőként kapott az anyanyelv mellé, hanem azok is, akik az aszfalton, városban születtek. Nagyon lényegesnek tartom, hogy az Emberek a havason 1942-ben született, amikor negyvenkét film pörgött a magyar műtermekben. Általában a film alapja a szövegkönyv volt, nagyjából kidolgozott helyzetekkel és dialógusokkal, ahol legtöbbször az operatőr szabta meg a mozgásokat. A rendezőnek fogalma sem volt ezekről a dolgokról. A szövegkönyvet gyakran lefordították olaszra és németre is, majd egyazon műteremben, ugyanazon operatőrrel, sokszor ugyanazzal a rendezővel, de különböző ajkú színészekkel leforgattak három változatot. Ezeket aztán a vágó összefércelte, így adták el Olaszországnak, Németországnak...

1942-ben az Emberek a havason kivételével nem készült számottevő film. A fiatal filmesek számára elsősorban a „csikószemlélet” tűnt föl benne: ki kell rohanni a műteremből, amely a „halálos ellenségre”, a színpadra emlékeztet. 1942-ben ez a film a valóságos életnek olyan illatát hozta be a moziba, amilyenre utána is meglehetősen sokáig kellett várni, ahogy arra is, hogy a magyar filmművészetben ez az út egyáltalán követhetővé váljon.

De Szőts Istvánnal a megismerkedésünk előtt egy másik alkalommal is találkoztam. Pontosan 1953-ban, amikor a Filmfőiskola könyvtárában hozzájutottam a Röpirat a magyar filmművészet ügyében című könyvéhez, és miután két példány volt belőle, őszintén be kell vallanom, hogy az egyik véletlenül nálam maradt. Ezt a könyvet nagyon sokszor átböngésztük, valóban benne van mindaz, ami a filmgyártáshoz szükséges.

Akkor már tudtam, hogy Szőts István – miután filmet nem rendezhetett, mert a megfelelő állami poszton lévő emberek nem tették lehetővé neki – néprajzi filmeket forgatott. Sára Sándor, akivel a főiskola első éveiben máig tartó barátságot kötöttünk, és aki már akkor annak a tisztességnek tehetett eleget, hogy vihette az akkumulátort Szőts után, beszélt nekem ezekről a forgatásokról. Aztán 1956-ban, amikor Szőts István a Melyiket a kilenc közül? című filmet forgatta, bemutatott neki. Hozzá kell ehhez tenni, hogy az ember általában tartózkodott a filmrendezőkkel való személyes megismerkedéstől, mert a hallomásból róluk alkotott kép általában nem volt túl pozitív.

Természetszerűleg minden filmgyártás olyan, amilyen a kormány, amilyen az állami berendezkedés. Akkor össznépi kormány volt, össznépi filmgyártással, tehát a filmgyártás felépítése is piramis jelleget öltött. Mit akarok ezzel mondani? Az egyes rendezők körül slepp alakult ki, a forgatások alatt őrjöngő hozsannák folytak, amelyeket nem igazolt a végeredmény. Ezek a rendezők úgy ültek fönn a trónuson, mint a párttitkárok vagy a központi bizottság különböző emberei. Az átjárás persze sokszor elég könnyű volt. A lényeg az, hogy a piramis csúcsán a rendező megközelíthetetlen volt, az istenséghez hasonlatos. Az ember remegő térdekkel állt meg előtte. Képzelje el azt a helyzetet, amikor 1956-ban, harmadéves főiskolásként ott állok a gyár udvarán, és azt mondja Szőts István, gyertek, nézzétek meg a muszteremet. Nem hittem a fülemnek. Bementünk és megnéztük. Kikérdezte a véleményünket.

Hála Istennek, később is találkoztunk, és sokat beszélgettünk. Személyében egyre inkább egy olyan polihisztor ragyogott elő számomra, akitől az ember már akkor is rengeteget tanult, ha a történeteit meghallgatta. Így amikor a karmesteri pálcát másodszor a kezembe vehettem a Zöldárban, amit Gyöngyössy Imrével közösen írtunk, kifejezetten Szőts István emlékére, de nem népieskedő cifra motívumként, hanem szarkasztikus jelentéssel iktattuk a filmbe a kiszetemetés jelenetét, és nem véletlenül kértem föl épp Huszárik Zoltán barátomat arra, hogy játssza el a néprajzi betét filmrendezőjének a szerepét.

1956 mindenkinek az életében vízválasztó volt, és nem hiszem, hogy hazudok, amikor azt mondom, nagyon sok ember foglalkozott annak a gondolatával, hogy elmegy ebből az országból, többek között én is. Az a bizonyos pánikhangulat vagy riadalom tehát mindenkire jellemző volt, de végül is én aztán ösztönösen úgy éreztem, maradnom kell. Akkor elvesztettük a fonalat Szőts Istvánnal, nem is igen lehetett kontaktust találni, csak fél füllel hallottunk arról, hogy valaki Bécsben találkozott vele. Valamilyen használtbútor üzletet nyitott, mert nem tudott másképpen megélni. Aztán később hallottuk, hogy a kinti főiskolán tanít, ami hallatlanul nagy örömmel töltött el bennünket. És persze irigységgel, amiért nem minket tanít, és nem juthatunk hozzá a benne felhalmozódott fantasztikus tudásanyagból egy kevéshez sem. A Röpirat a magyar filmművészet ügyében című könyve is olyan széles látókörű emberről tanúskodik, aki mindenhez értett, a filmgyártás minden egyes fázisának összes regiszterén játszott. Mindent tudott a filmről; a háború alatt, 1943-ban ő szervezte a szovjet filmek első vetítését Magyarországon. Rendkívül lázadó szemlélete miatt mindig ütközött a mindenkori hatalommal. Egy dolog biztos: annak ellenére, hogy Szőts életműve „torzó”, ő mindenképpen fárosza marad a magyar filmművészetnek. Az ő filmjeiben nincsenek olyan fajta snittek, amiket csak azért vesz föl az ember, mert két jelenet közé nem tud mit kitalálni. Itt mindennek megvan a pontos helye, a rész az egészben, és fordítva, s a kettő egymással harmonizál.

 

 

Morell Mihály szobrász, vágó

 

Úgy ismerkedtünk meg 1941-ben, hogy ő körülbelül egy éve már gyakornok volt, amikor én a Hunnia Filmgyárba kerültem. Mást akartunk csinálni, mint ami akkoriban folyt. Nagyon gyorsan, két hét alatt készítettek el egy filmet, tehát kommersz mozikat csináltak, nekünk viszont más elképzeléseink voltak. Szinte magától értetődött, hogy az Emberek a havasont velem csinálta. Szabadban akartunk forgatni, ami igen szokatlan volt akkoriban, idegenkedve is fogadta a Hunnia. De mikor az első felvételeket fölküldtük, látták, hogy jónak ígérkezik, és vállalták. Úgy lehetett folytatni és megcsinálni a filmet, ahogy Szőts elképzelte.

A velencei siker hírét nagyon jól fogadták, de előtte eléggé zavarosak voltak a körülmények. Arra, hogy Szőts mennyire kemény és hajlíthatatlan volt, van egy jellemző történetem. Az akkori kultuszminiszter kivágatott a filmből egy részt, amikor Görbe János kereszteli a fiát. Írástudatlan volt, mutatjuk is, hogy fordítva van a kezében az imakönyv, amiből a keresztelés szövegét mondja. Egyszóval, kiderül, hogy analfabéta. A kultuszminiszter tiltakozott ellene, és kivágatta ezt a részt. Így küldték ki a kópiát Velencébe. De Szőts nem hagyta magát, a kivágott részt magával vitte, és visszaragasztotta. S az a legérdekesebb az egészben, hogy az ottani kritikák a filmnek ezt a kis jelenetét tartották a leglíraibbnak, a legszebbnek. Tehát igaza volt, hogy visszaragasztotta. Nem lett baj belőle, mert a film jelentős díjat kapott, ami akkor nagyon nagy dolog volt, mert általában német és olasz filmek nyerték azokban az időkben a legfontosabb a díjakat.

 

 

Makay Árpád operatőr

 

Az Emberek a havason forgatásában nem tudtam részt venni, mert éppen egy másik filmet fényképeztem. Szőts megkérdezte tőlem, hogy ki a legjobb operatőr? Hát Fekete Feri, mondtam, így vele dolgozott a filmben. Én csak a csíksomlyói búcsút csináltam. Büszke voltam, mert Olaszországban díjat nyert a film, hihetetlen nagy reklámja volt, és rettentően megdicsérték az én felvételemet. Aztán jött az Ének a búzamezőkről, amit meg itt kellett megcsinálni a Nagyalföldön. Szerencsére éppen ráértem.

Szőts olyan rendező volt, aki inspirálni tudott. Nem minden rendező tudott inspirálni. Ő meg tudta mondani, hogyan képzeli el a jelenetet. Én pedig meg tudtam valósítani. Jól tudtunk tehát együtt dolgozni. Volt például egy jelenet, amit sose felejtek el. A nagy síkságon, még egy darab fa sem volt abban a képben. Csak az ég, egy vonal és a föld. Fantasztikus volt. A szépsége, ahogy az eget és a földet egy kis cérnaszál elválasztja egymástól. Ez a szál adta nekem a képkivágást. Két lapos képet látsz, de hát mit lehet ezzel kezdeni? Aztán jöttek a emberek, és azzal már lehetett valamit csinálni! Mindig vizuálisan mesélte el a jelenetet, és ez az együttes tényleg produkált valami olyasmit, amit máskülönben nem lehetett volna megoldani. Van még egy jelenet, amire rettentő büszke vagyok. Amikor a kút körül azzal a javasasszonnyal zajlik a történet, akkor Görbe János lehajol, és a felesége keze alól néz ki: csak a szeme látszik.

Mindig megkérdezték tőlem Amerikában a riporterek, hogy kik a legtehetségesebb rendezők Magyarországon? Hát Szőts István, egy, kettő, három, négy, aztán jön a Nádasdy, a Székely István. Szőts azonban nemcsak a rendezésben, hanem az írásban is nagy egyéniség volt. Egyszer meghívattam Amerikába, Ohióban minden évben van egy magyar nap, ott kellett előadást tartania. Nagyon makacs ember volt! De még milyen! Nem lehetett vele beszélni, amikor előadást akart tartani. Nem lehetett elvinni sehová, egyedül akart maradni, és töprengett a mondanivalóján. Nem bírta ki, hogy akár egy betűt is ne úgy mondjon, ahogy elképzelte. Nehéz ember. Nem lehetett őt megvesztegetni. Jót akart csinálni.

 

 

Sára Sándor filmrendező, operatőr

 

Az érettségi évében ismertem meg Szőts Istvánt, amikor már a Színház- és Filmművészeti Főiskolára készültem. Fényképeztem, sokat olvastam, sok filmet néztem. Bejáró diák voltam Turáról Budapestre. Tura fölkapott hely volt; énekeltek, zenéltek, nagy népművészeti kultúrája volt. Egyszer a sógorom, aki a Kultúrotthont igazgatta, szólt: lejön Szőts István filmrendező. És valóban megjött, kis Bolex géppel, vagy valami ehhez hasonlóval népművészeti gyűjtéseket folytatott. Talán ez is része volt a Bölcsőtől a koporsóig című tervezett filmjének. Két vagy három napig voltam mellette, cipeltem a statívot, az akkumulátort, és kérdezgettem, amikor már mertem. Volt egy nagy bakim is, mert annyit ugyan tudtam, hogy forgatott Erdélyben egy filmet, de akkoriban sok mindent összeolvastam, és a dolgok kicsit összecsúsztak. Nos, azt mondtam neki, tudom, hogy ő forgatta a Torockói menyasszonyt. Csak annyit mondott, hogy azt nem ő forgatta. Nem beszélt róla többet, de éreztem, nagy baki volt. Ezzel együtt úgy váltunk el, hogy keressem meg, amikor a felvételi vizsgámat letettem. Fel is kerestem, és mikor kiderült, hogy nem vettek föl, kicsit rezignáltan csak annyit mondott: a tehetség nem vész el, legföljebb elkallódik. Ezt egy életre megjegyeztem. Akkor még nem tudtam, hogy mi van e mögött, mi az ő egyéni sorsa. A főiskolás évek alatt elég rendszeresen találkoztam vele, mert sokat fényképeztem, és a képeimet megmutattam neki. Nagyon értett a képekhez. Lehet, hogy a kép fontosságát is tőle tanultam vagy vettem át, mert számomra is mind a mai napig nagyon fontos a kép, annak mindegyik kockája, minden kivágása.

Akkoriban nyaranta, vagy talán állandóan Gödön éltek. Kimentünk a Duna-partra, ahol a délutánt vagy az estét zsíroskenyér mellett, fürödve és beszélgetve töltöttük el. Már tudtam arról, hogy fölajánlották neki a Petőfi és Bem című filmet, de ő nem vállalta el, amikor Pudovkint legfőbb tanácsadóként Pestre delegálták. Addig azt gondoltam, hogy a film művészet. Csak akkor kezdtem kapiskálni, amit azóta már nagyon jól tudok, hogy a film és a politika viszonya adott esetben meghatározó, életsorsokat vagy filmes karriereket tehet tönkre.

Az Ének a búzamezőkről miatt is összeütközésbe került a politikával. Rákosiék akkor hirdették meg a kollektivizálást, s ez a film nem arról szólt, hogy a magyar paraszt szívesen megy a tsz-ekbe, hanem arról, hogy mennyire kötődik a földhöz. Ezt a filmet betiltották, más terveit nem fogadták el, ami elégséges volt ahhoz, hogy kigolyózzák őt a magyar filmgyártásból, a magyar filméletből.

Amikor '55-ben Szőts István a Kövek, várak, emberekre készült, mindenképpen fiatal operatőrrel szeretett volna dolgozni, de én akkor még csak harmadéves voltam. Megkérdezte tőlem, hogy melyik „ifjú titán” mutatja a legerősebb „oroszlánkörmeit” – ezek az ő kifejezései. Egy végzős operatőrt, Herczenik Miklóst javasoltam neki. A stáb levonult Hollókövibe - úgy mondják, Hollókövibe, nem Hollókőre -, én pedig utánuk mentem, amint az év befejeződött. Elég sok időt töltöttem ott. Az is élmény volt, ahogy ő forgatott, pontosabban, ahogy állandóan körbejárta azt a témát, amivel éppen foglalkozott. És jelen esetben nemcsak képletes értelemben, hanem ténylegesen is, hiszen ott állt a vár, és azt kerülgetve, a vár körül sétálgatva töprengett beállításokon, képek egymáshoz kapcsolódásán, s mindazon, ami egy filmhez hozzátartozik. Még egy fontos dolgot vontam le ekkor a magam számára, amit azóta is követek: az ember soha nem elégedhet meg. Azt hiszi egy forgatókönyvről, hogy már jó, vagy egy elképzelésről, hogy telitalálat, pedig állandóan meg kell kérdőjelezni, újra körbe kell járni, keresni kell a jobbat. Én azonban nemcsak a várat jártam körbe, hanem a fiatal gyerekekkel föl is másztam a tetejére, aminek majdhogynem szomorú következménye lett. A várfal meredek volt, kis bemélyedésekkel, a falusi gyerekek úgy fölszaladtak rá, mint a macska. Én is fölmentem, de lefelé jövet egyszer csak azt éreztem, vége a világnak. Láttam, hogy Pista odalent sétál, amott tehenek vannak, amott meg mennek haza az emberek, és azt mondtam, még egy másodperc, és le fogok esni. Abban a pillanatban valamelyik gyerek, aki előttem mászott, észrevett, megfogta a bokámat, és levezetett. Egy másik tanulság az lehet az ifjak számára, hogy nem kell rögtön fölmászni a meredek várfalra, inkább körbe kell járni.

’56-ban kezdte a Melyiket a kilenc közül?-t, amiről szintén elmondok egy rá jellemző epizódot. Kellékátvétel volt, ma már talán nem is nagyon tudják, mi az, holott fontos dolog. Ő minden egyes darabot megnézett. A film egy csizmadia műhelyében játszódott. Emlékszem, azt mondta, hogy ez a csizma jó, illetve majdnem jó. Egy hibája van: a csizmának fölül van egy gombja, csakhogy abban az időben, amikor a film játszódik, a gombon ellenkező irányba ment a díszítés. Természetesen akkor még hoztak másik csizmát. Valószínűleg ő is inkább csak pedagógiai céllal csinálta ezt, hogy megértsék, nem lehet bármit odavinni, mert van ott egy filmrendező, aki mindenre, a legapróbb részletekre is odafigyel.

A forradalom idején ő szervezte vagy koordinálta azokat a forgatócsoportokat, amelyek különböző helyeken dolgoztak. Én is forgattam, nem túl sokat, de az anyagomat azóta sem láttam sehol. Ő ’57-ben Velencéből írt egy szép levelet, és nem jött vissza, mert legjobb tudomásom szerint – hogy ez igaz volt, vagy provokáció, nem tudom – megsúgták neki, hogy ne jöjjön haza, mert emiatt baja esik. Nem biztos, hogy baja lett volna, de lehet, hogy igen. Azért fogalmazok így, mert még akkor is voltak olyanok, akik azt gondolták, jobb, ha Szőts István nincs olyan közel a magyar filmgyártáshoz.

Évekkel később együtt dolgoztunk egy dokumentumfilmen. Hősnője Alexandra Pavlovna orosz hercegnő volt, aki a Pallavicini családba, annak magyarországi ágába ment férjhez... Egyszer egy antropológus barátja meghívta Szőtsöt a lakására, mondván, hogy nála egy orosz hercegnő múmiája látható. Ez már önmagában érdekes volt, de aztán még azt is elárulta, hogy bizonyos jelekből arra a következtetésre jutott, hogy nem természetes halállal halt meg, hanem megmérgezték. Erre aztán egy egész elmélet épült, miszerint ezt a Pallavicini ágat szándékosan tették tönkre.

Ebből a feltételezésből valószínűleg érdekes oknyomozó, akár a történelembe is beleszóló filmet lehetett volna készíteni, hiszen őt mindig érdekelte a film és a történelem viszonya. El is kezdtünk forgatni a lakásban, aztán Ürömön, ahol a kriptájuk volt, később a Felvidéken, majd a franciaországi Mentonban. Megint csak a történetet körbe-körbe járva kezdett rájönni, hogy nem áll össze a dolog. Nem valós. Mindezt mély emberi drámaként élte meg. Így a film torzó maradt, nem is tudom, egyáltalán megmaradt-e a leforgatott anyag. Nagyon sajnálom, hogy többszöri próbálkozás után sem tudtunk együtt dolgozni. A Batthyány-film tervénél azt kérte, rendezzük meg ketten. Nos, ezt nem vállaltam, részben az iránta érzett tiszteletből, továbbá azért sem, mert a látásmódunk azért sokban különbözött. Úgy még vállaltam volna, ha ő rendezi és én fényképezem, mert egy operatőrnek alkalmazkodni kell a forgatókönyvhöz és a rendezőhöz.

 

 

Kósa Ferenc filmrendező

 

Szőts István volt az első olyan magyar filmrendező, aki a mércét magasra tette. Tehát aki úgy gondolta, hogy a magyar filmművészetnek a magyar zenével, a magyar irodalommal, a magyar képzőművészettel egyenrangú társművészetté kell válnia, és így tovább. Amikor Szőts István hazalátogatott, személyesen is találkoztam vele, és az Angelika presszóban sokat beszélgettünk a világról, a filmművészetről, egyebekről. Úgy éreztem a beszélgetéseink során, hogy az általa elkezdett szellemi törekvések egyik lehetséges folytatását véli abban felfedezni, amit én próbáltam csinálni. De inkább csak erkölcsi és esztétikai szempontból, az igényesség értelmében. Amikor portréfilm készülhetett róla, engem kértek meg, hogy legyek a kérdezője. Napokon át faggattam őt művészi elképzeléseiről, a sorsáról, a családja sorsáról, mely visszanyúlik az erdélyi történelembe. Emlékszem, nagyon sokat emlegette az 1848-49-es forradalmat és szabadságharcot. Olyan helyen nőtt fel, ahol a szabadságharc fontos eseményei zajlottak, Dél-Erdélyben, az Érchegység déli részén, és úgy ismerte Erdélyt, mint a tenyerét. Később alkalmam volt vele együtt elmenni Erdélybe is. Sütő Andrást kerestük meg Marosvásárhelyen, és arról beszélgettünk, hogy esetleg ő írná meg Kőrösi Csoma történetét, Szőts István pedig megrendezné. Akkor győződtem meg arról, hogy nemcsak minden várost, minden falut, hanem csakugyan minden fát és minden szép követ ismer ott. Ő a magyar filmművészetbe az erdélyi szellemiséget is beemelte, aminek külön jelentősége van.

Emlékszem, egyszer kilépett a kérdezett szerepköréből, és ő kezdett el engem kérdezni. Azt mondta: „Én már sokat beszéltem, most te mondd meg, mit gondolsz arról, amit én csináltam?” Vettem egy nagy lélegzetet, és azt mondtam: „Te István, egy sajátosan kurui zaki jelenség vagy a magyar kultúrában.” A kurui zaki japán kifejezés, szó szerinti magyar fordítása úgy hangzik, hogy „őrült kinyílás”. Ezzel a két szóval nevezik meg azt az eseményt, amikor mondjuk még tél van a világban, de bizonyos föld alatti áramoktól megtévednek a fák, és virágba borulnak. Tehát ezt az őrült virágba borulást, ezt a „hamarjöttséget” nevezik kurui zakinak a japán kultúrában és történelemben, amely nemcsak természeti jelentésű, hanem mélyen benne van a japán lélek is. De Janus Pannoniusnak is van egy hasonló jelentésű költeménye, s az európai kultúra sok művében is találkozhatunk olyan alakokkal, akik hamarabb jöttek, akik megelőzték a saját korukat. Szőts István ilyen alkotó volt. Megelőzte a saját korát. Leszámítva a velencei sikert és néhány nyugodt hónapot az életében, a diktatúra gyakorlatilag nem tartott igényt a munkájára. A sorsa tehát olyan értelemben emberileg teljes, hogy évtizedekkel hamarabb megtette, amit kellett, másfelől azonban drámai, mert nem folytathatta azt, amit elkezdett, csak ideig-óráig, rettenetes küzdelmek, ármánykodások és megalázó harcok árán készülhetett el még egy-két munkája, és aztán mindenhonnét kiszorult.

Megemlíteném még, hogy a ’80-as években az Objektív Stúdió művészeti vezetésében Szabó Istvánnal teljes egyetértésben úgy határoztunk, hogy Szőts Istvánt és Radványi Gézát meghívjuk a stúdióba dolgozni, mivel a mi nemzedékünk számára ők ketten magaslanak ki a magyar filmtörténetből. Lehetőséget adunk nekik arra, hogy egy-egy búcsúfilmet elkészítsenek. Radványi Gézának sikerült is. Szőts István sokat vajúdott a feladattal. Először Kőrösi Csoma Sándorról akart filmet készíteni. Gyönyörűséges filmterv volt, arról szólt, hogy egy ember elhatározza, elmegy Tibetbe, az őshazát megkeresni. Minden népnek, amelyiknek az országán keresztülmegy, megtanulja a nyelvét, hogy barátságba és ismeretségbe kerülhessen velük. Tanul, tanul, mindenütt otthon van a világban, végül elérkezik Tibetbe, elkezd dolgozni, és aztán eléri a halál. Egyszemélyes, gyönyörű, létfilozófiai metafora lett volna. Meg is írta a forgatókönyvet, de amikor a költségvetés elkészült, kiderült, hogy magyar viszonyok között nem lehet megcsinálni. Nyolc-tíz országban forgatni, ilyesmi akkor lehetetlen volt. Azután az aradi vértanúkról készített egy forgatókönyvet, sokszor átírta, én magam olvastam legalább 8-10 változatát; azt hiszem, hogy a magyar szabadságharcról ennél alaposabb forgatókönyv nem született. Mivel ő évtizedeken át Bécsben élt, az ottani levéltárakban nagyon érdekes és sok tekintetben föltáratlan följegyzésekhez, tényekhez, iratokhoz is hozzájutott, és nagyon gazdag, nagyon mély, nagyon különös és tragikus mű körvonalai bontakoztak ki. Azonban éppen a lelkiismeretessége és az alapossága miatt a film egyre csak nőtt, nőtt, nőtt, elindultunk egy egyrészes film igényével, aztán ebből már két rész lett, és aztán kiderült, hogy abba se nagyon fér bele. Szerettük volna mindannyian, ha Szőts István úgy búcsúzik el a filmes pályától, hogy még egy jelentős művet alkot. Minden együtt volt ehhez. A képessége, a szándéka, a segítőkészség a stúdió részéről, de a pénz nem jött össze. Már akkor is olyan jelentős összeg kellett volna hozzá, amit a magyar filmgyártás nem tudott biztosítani.

 

 

Bereményi Géza író, filmrendező

 

A Hunyadi Mozi három villamosmegállónyira volt tőlünk az Üllői úton. Második elemista koromban egy vasárnap este elmentünk a szüleimmel, beültünk és megnéztük az Emberek a havasont. Nyolcéves voltam, és nagyon megdöbbentem, mert kiderült, hogy azelőtt én csak sematikus filmeket láttam, akármilyen híresek voltak is. Akkoriban nem volt tévé, sokat járt moziba a család, de ilyen filmet addig én még nem láttam. Nem az lepett meg, hogy székelyek között, a távoli havasokban játszódott. Tulajdonképpen nem tudtam, mi lepett meg, de mélységesen fölkavart a film. Napokig szótlan voltam, kérdezték is a szüleim, mi a bajom. Az történhetett, hogy életemben először láttam remekművet.

Az első rendezésem, a Tanítványok, a '30-as-'40-es években játszódik. Többször eszembe jutott, hogy Szőts ekkor volt fiatal, és az Emberek a havason is ebben az időben játszódik, bármennyire időtlen is a film. A Tanítványok úgy kezdődik, hogy egy korabeli vonaton elindul egy parasztfiú. Akkor eszembe jutott az Emberek a havason híres vonatjelenete, és bevágtam Makláry Zoltánt mint kalauzt a filmből az én filmembe, ahogy bejön és a jegyet kéri. Aztán bevágtam Eperjes Károlyt, a főszereplőt, ahogy ránéz Makláry Zoltánra, és odaadja neki a jegyet, aztán pedig azt a jelenetet, amikor a vasúti kocsi közönsége, a '30-as évekbeli emberek fölnéznek a kalauzra, és nem árulják el, hogy egy halott asszony utazik velük. Szolidárisak a székellyel, aki viszi haza a halott feleségét.

Tiszteletadásnak szántam, de hát Szőts Istvánt annyiszor kiebrudalták a filmszakmából, meg tulajdonképpen az országból is, hogy mikor ezt megtudta, rablásnak, merényletnek tartotta, és rossz kedve lett tőle. Hát igen, nem írtam oda a nevét a főcímre, mert akkor szerzői jogilag nem voltam még tisztában ezekkel a dolgokkal. Azt gondoltam, talán örülni fog; nem tudtam, mennyire megdobálta őt az idő.

 

 

Szabó István filmrendező

 

Aki egy kicsit is szereti és ismeri a magyar filmművészetet, az tudja benne Szőts István szerepét. Történeti szempontból is, és az egyénisége miatt is. Egyszerűen kétségbeejtőnek tartottam, hogy fiatal filmrendező-generációk nem ismerik sem a személyiségét, sem a művészetét, ezért kértem meg arra, hogy jöjjön el és beszéljen fiatal filmművészekhez, akik előtt még ott áll a világ, és nem tudják, milyen harcokat vívtak meg mások. Hátha előttük is állnak még olyan akadályok, amelyeket le kell győzniük. És akkor azért a példa nem árt.

Nagyon-nagyon fontos az a szerep, amit Szőts István vállalt. Háromféleképpen jellemezhetném ezt a szerepet. Az első, és talán szakmai szempontból a legfontosabb, hogy ő az a filmrendező, aki a képnek alapvető jelentőséget tulajdonít, akinek a filmjeit képekben lehet elmondani, képekre emlékszik az ember, és a képek ereje közvetíti a mondandót. Tehát ő az a magyar filmrendező, aki a filmművészet legnagyobbjaitól, Eizensteintől, Griffith-től, azaz olyanoktól tanult vagy olyanokat fejlesztett tovább vagy ültetett át a magyar filmművészetbe, akiktől valóban lehetett tanulni.

A második, amit döntőnek tartok - és lehet, hogy ez személyes dolog -, az ő emberi magatartása. Az, hogy úgy döntött, valamiben nem vesz részt. Az, hogy úgy döntött, nem hajlandó megalkuvásokra. Kompromisszumokat minden filmrendező állandóan köt, másképp nem lehet filmet csinálni. Ha az ember naponta nem köt száz kompromisszumot, nem is érzi jól magát. Itt nem megalkuvásokról van szó. Arról van szó, hogy Szőts István úgy döntött, valamiben nem vesz részt, és ezt én különlegesen példaerejűnek tartom. Különösen egy olyan filmművészetben, ahol azt tanítják a főiskolán, hogy minden körülmények között, mindig lehet filmet csinálni. Ezt nem hiszem el, és az egyik nagy példa ebben éppen Szőts István. Azt hiszem, sokszor adott erőt a példájával, ha nem is a személyes ismeretséggel, mert tulajdonképpen nem is nagyon ismerem őt, talán ha kétszer vagy háromszor beszéltünk életünkben.

A szakma iránt érzett felelőssége is döntő, nem is tudom, hogy miért csak harmadiknak említem. Nincs még egy magyar filmrendező, aki röpiratot írt és publikált volna a magyar filmművészetről, pedig ismét elkelne. És lényegében, ha az ember nem fáradt volna bele annyira a harcokba, talán ha időben észrevette volna, hogy miben nem szabad részt venni, akkor Szőts István példájára megszületett volna egy másik ilyen röpirat is, de nem született meg. Tiborc panaszait tudjuk mi elmondani, vagy felháborodott kávéházi beszélgetéseket tudunk folytatni, de a világos és tiszta beszéd a magyar filmművészet állapotáról ma nem született meg úgy, mint ahogy azt Szőts István megírta.

 

 

Jancsó Miklós filmrendező

 

Az Emberek a havasont először a bemutatón láttam. Szőts akkor fiatalember volt. Valami fantasztikus hangot hozott a fehér telefonos filmek körébe. Senki nem várta, berobbant. Már akkor kiderült, hogy nagyon nagy ember, és nemcsak amiatt a film miatt, hanem a többi filmjében is teljesen nyilvánvaló, hogy nagyszabású rendező. És ha az ember végiggondolja, hogy milyen korban csinálta ezt, a frissessége, az újdonsága szinte példátlan. Mert ma már elérkezett az az idő, hogy a kamera töltőtoll lett, tehát bármikor tudunk vele írni, és bárki írhat vele. Akkoriban nem volt ez ilyen egyszerű. Ő mégis meg tudta csinálni azokat a képeket, mégpedig nehéz körülmények között. Mert háromszáz kilós felvevőgéppel járni erdélyi hegyeket, az azért nem volt csekélység. És hát nem szabad elfelejtenünk, hogy ő az ősünk, lelkileg is, képileg is rengeteget köszönhetünk neki.

Szokás mondani az emberről, hogy a halála órájában még lepereg egy csomó kép az agyában. Biztos lesz egy-két szép snitt, amit őnála láttam. És érdekes módon nem is igazán a nagyjelenetek, hanem azok a képek, amelyek újdonságot jelentettek. Például az a snitt a ...búzamezőkből, amikor a jegenyefákat rázza a vihar, és az árnyékuk a földön látszik. Ilyet akkoriban el sem lehetett képzelni, másféleképpen csináltak filmet. Úgy, ahogy manapság a tévésorozatokat szokás. Megcsinálták az úgynevezett mastert, megrendezték a beszélgetést, aztán fölsnittelték: most te beszélsz, most én beszélek. Szőts kezdte használni azokat a képeket, amelyek nem tartoznak szorosan magához a jelenethez. Minden filmjében az volt az érdekes, hogy különös képeket talált. Az Emberek a havason fantasztikus, megdöbbentő szubjektív kamerája a temetés jelenetében, amikor a sírgödörből felnézve látjuk a világot. Más volt ez, mint az akkortájt divatos olasz, amerikai, magyar egyszerű beszélő film, ami a kisképernyő jóvoltából nagy részben újra visszatért. A képekben elgondolt filmnek Szőts volt az egyik atyja. Mondhatni, ő a magyar Eizenstein.

Személyesen csak véletlenül találkoztam vele egyszer-kétszer. Az '50-es években, amikor már félre volt állítva, és talán a Népművelési Intézetnek forgatta a néprajzi filmjeit, amelyek valószínűleg ma azért is fantasztikusak lehetnek, mert az a világ már nincs többé. A Híradónál dolgoztam, Turán jártunk. Talán húsvét vagy valami ilyen alkalom volt, és akkor láttam Szőtsöt dolgozni. Ő maga forgatott, szuper 8-as vagy 16-os kamera lehetett a kezében. Akkor láttam először Sára Sándort is, aki turai volt. Később tisztáztuk, hogy tényleg mellette volt, talán így került a szakmába, Szőtsön keresztül. Azt figyeltem meg, hogy miket vesz föl... Igen... Ebben a pillanatban kicsit elgondolkoztam azon, hogy ennek az embernek tanítania kellett volna, és nem úgy elbánni vele, ahogy elbántak.

 

Részletek a Duna TV riportfilmjéhez készített beszélgetésekből.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1998/06 16-22. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3716