KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

   
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
   1998/szeptember
KRÓNIKA
• Báron György: Hamlet Trabanttal Gábor Miklós

• Gelencsér Gábor: Atya, Fiú, Bergman A szeretet konfliktusai
• Kúnos László: A mester lehunyja szemét: lát A Bergman-család
• Győrffy Iván: Kísértetek és bolondok Dúl-fúl, és elnémul
• Karátson Gábor: Az agyaghadsereg bevonul Pekingbe Kundun
• Sári László: A vigasztalás mandalái A mesés Tibet
• N. N.: Tibet filmen
• Fáy Miklós: Csöndet! Csöndet! Philip Glass Kundunja
MÉDIA
• Szíjártó Imre: Tetszik, de nem tudják Mozgókép- és médiatankönyvek Magyarországon
• Gelencsér Gábor: Szemtan Bódy Gábor Filmiskolája
• Muhi Klára: Együtt nézzük a Schwarzeneggereket Tanárok a mozgókép és a média iskolai oktatásáról
• Varga Balázs: Iskolapélda Tanköteles magyar filmek

• Beregi Tamás: Tájkép Apokalipszis után Armageddon és más katasztrófák
• Varró Attila: Godzilla Godzsira ellen Halhatatlan szörnyfilmek
• Bikácsy Gergely: Szonatinák a vallon erdőben André Delvaux
• Fáber András: A zongorakísérő Beszélgetés André Delvaux-val
• Csejdy András: Huncut realisták Mai angol film
• Kovács István: Menekülés a Szabadság moziba Lengyelek cenzor nélkül
KRITIKA
• Forgách András: Húsz lapát föld A cseresznye íze
• Hirsch Tibor: Folytassa, Hollywood A varázsige: I Love You
KÖNYV
• Kövesdy Gábor: Pascal kamerával Robert Bresson: Feljegyzések a filmművészetről
LÁTTUK MÉG
• Takács Ferenc: Éjfél a Jó és a Rossz kertjében
• Halász Tamás: Jöttünk, láttunk, visszamennénk II. (Időalagút)
• Harmat György: Majd elválik
• Hungler Tímea: Julie DeMarco
• Tamás Amaryllis: A vér szava
HANGKÉP
• Petri Lukács Ádám: Kaukázusi Rakétakör

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Mai angol film

Huncut realisták

Csejdy András

A kortárs brit filmgyártás: évente százegynéhány nagyjátékfilm, fesztiválsikerek, össznemzeti büszkeség.

 

A regényíró töltőtollal ír, a klubba, ahol minden délután teázik, nő nem teheti be a lábát, egy elektroakusztikai boltban videónak nézi a mikrosütőt, és nincsen televíziója. A regényíró hamisítatlan angol úr, egy strukturált, lakályos világ szülötte és képviselője, megjelenését és viselkedését, morálját és humorát több évszázados hagyomány határozza meg. A regényíró jellemző nemzeti sajátosságok szerint éli az életét, mint tették azt a felmenő generációk, és nincs ezzel egyedül. Aztán a regényírónak, no lám, kirakaton keresztül megtetszik egy paradicsomalakú, piros színű, fröccsöntött sótartó egy pizzériában – vagy hogy hívják –, a moziban tévedésből egy B-kategóriás amerikai tinifilmre vált jegyet, néhány hét múlva pedig már egy újvilági dinerben vall szerelmet szenvedélyesen az előbbi műalkotásban jeles James Dean-replikáns színészfiúnak.

Richard Kwietnowski könnyed melodrámájának (Szerelem és halál Long Islanden) központi gondolata, a történetet szervező vereses vezérfonál pofonegyszerű és kezem feje ötlet: a tartósan gyönyörű izoláció éveiben konzerválódott, tipikus és könnyen tipizálható brit minőség bemutatása egy agresszív és homlokegyenest ellenkező kulturális erőtérben. Egyszerűbben, az angolos európaiság ütköztetése a profánul félvilági amerikai közeggel.

A komikus panel működőképesnek bizonyul. A Manhattan vonzáskörzetében gyapjútweedben ténfergő, teázgató sir keserédes kalandjai mulatságosnak hatnak, a paródia ugyanis létező kliséket és reális közhelyeket alkalmaz.

Ahol léteznek klisék és reálisak a közhelyek.

Jobbra hajts, teakultusz, bobbyrendőr a Nike-hoz, Stephen Kinghez és Guns’n Roses-hoz képest – an Englishman in New York.

 

 

England, England über alles

 

Jeles esztétánk a napokban magyar közszolgálati televíziót türelmetlenül szorgalmazó írásában emlékezetébe idézte az illetékeseknek, hogy az intézményt elvben a BBC kódexére profilírozták nem is olyan régen, méltán és csöppet sem véletlenül.

Az HBO által működtetett magyar zenei kábeltévé, a Z+, a pop-rock klip-blokkok között a londoni Music Television látványvilágához közelítő betéteket sugároz.

Amiképpen az ötvenes évek óta szinte mindig, napjainkban is a szigetország tánczenészei a legfelkapottabbak világszerte, rockendroll és punk, újhullám és neopop dicső korszakai után a digitális hangzás muzsikus-zsoké sztárjai is angliai istállókban próbálgatják a szerencsét, the future sound of UK, made in GB.

Példát választani tudni kell.

Mellékes, de a második világháború kései szakaszában állítólag számos hazánk fia törölte ki vigyázó szeméből a csipát, és kezdett szimpatizálni az angolszászokkal.

A 20. század finisében, úgy tetszik, Nagy-Britannia az európai civilizáció elővédje és végvára, az első világ egyik, ha nem a legizgalmasabb helye, ahol az ezredvég működőképesnek tetsző és adaptálható modelljei készülnek. A hajdani világbirodalom romjain a hagyománytisztelő angol valóságot hagyománytesztelő kulturális törekvések és multikulturális társadalmi folyamatok kezdték ki és gazdagították, amelynek eredménye az Egyesült Királyság mai színes és tetszetős képe, Belfasttól Glasgow-ig.

Bennünket ennek a kulturális virágzásnak, gyümölcsözésnek a mozgóképes vetülete, az angol film reneszánsza érdekel.

Sokan vagyunk így ezzel.

Egykor az angol film szín volt a kortárs európai filmművészet palettáján, amikor a Free Cinema radikális alkotói szürreális francia és játékos cseh újhullámosokkal, balos olasz neorealistákkal és jeles magyar avantgárdokkal párhuzamosan bontották a formát és teremtettek új vizuális rendet, amikor kontinensünkön a mozi nem defenzív helyzetben kereste a kitörési lehetőségeket, amikor a közönség megnyeréséhez nem feltétlenül kellett amerikai receptkönyvekből forgatni a munkákat, amikor a tömegkultúra igyekezett hasonulni az elitkultúrához és nem viszont.

Ma más a helyzet. Az egyesülni kész európai államokban a Közösség pénzforrásaiból européer rendezők a közös piacra dolgoznak – karakterisztikus, markáns stílusjegyeket viselő nemzeti filmgyártás leginkább – ha nem egyedül – Angliában folyik.

Ennek számos oka van, a legfontosabb talán a szerencsejáték kulturális megsarcolása, az úgynevezett lottópénzek becsatornázása a filmiparba, amelynek eredményeként a kezdő filmesek helyzeti előnye óriási a külföldi kortársaikhoz képest. Ennek a szerencsés és követendő gyakorlatnak a szakmai hátterét a BBC és a Channel 4 társaságok adják, részvételük pedig garanciát jelent az elkészült alkotások, kisfilmek és rövidfilmek, dokumentumfilmek és kísérleti filmek, animációs filmek és táncfilmek bemutatására. Ráadásul London az alkalmazott mozgóképgyártás, a reklámfilm- és zenei videoklip-készítés világfővárosa, mint ahogy a kompjutergrafika és dizájn, képzőművészet és kortárs látványszínház, az átmeneti, intermediális és interaktív műfajok, egyáltalán, a vizuális kultúra legkülönbözőbb megnyilvánulási formáinak a központja is. Kedvezőek a körülmények, adottak a lehetőségek, többek között ezért beszélhetünk az angol film reneszánszáról.

Aztán azért még, mert ha a mai angol filmgyártásban ki mutathatóak is tendenciák a témaválasztásban, a divatáramlatok nem szorítják ki a létező zsánereket – a szociálisan érzékeny, dokumentarista iskola feltámadt, forgatnak tradicionális, kosztümös darabokat, Greenaway aktív, Jarmannek követői vannak, Kenneth Branagh egymás után alkalmazza vászonra a Shakespeare-darabokat, készülnek bűnügyi és kémtörténetek, kult-filmek és humoros komédiák, az angol mozinéző – aki, megint csak, sokan van – kedvére válogathat a bőséges hazai kínálatból, kiváló áruk fóruma.

Lehet, csak az értő forgalmazásnak köszönhető, de az utóbbi években rossz angol filmet nem láttam. Igaz, most már elfogult vagyok.

Június elején a tavalyi edinburghi fesztivál expó-anyagából vetített válogatást az Örökmozgó (mondjuk el, mert érdemes: szerkesztette a Magyar Filmintézet, szponzorálta a British Council), hét nagyjátékfilmet és négy órányi rövidfilmet, egy reprezentatív szelekciót a mai angol film törekvéseiből, érdekes, biztos kézzel kivitelezett alkotásokat, kockázatos kísérleteket, a nagyközönség elvárásaihoz igazított valamint a rétegigény kielégítésére vállalkozó munkákat. A rendezvény darabjait elismert angol klasszikusok és kevésbé ismert művészsikerek után, előtt és között mutatták be, és így árnyaltabban, igazabb és szervesebb fejlődésvonal mentén vizsgálhatta a körúti közönség a kortárs alkotásokat: hogyan hatottak egymásra és egymás ellenében a brit képírók az elmúlt négy évtizedben.

 

 

Elviszik a balhét

 

Hogy az angol színészek elsöprően tehetségesek, és hogy a filmkészítők anyagismerete nem hagy kívánnivalót, ez a jeles tradíció ismeretében nem számít újdonságnak. Ami talán különbség a korábban megszokott narrációs gyakorlathoz képest, hogy a cselekmény társadalmi meghatározottságánál sokkal nagyobb hangsúlyt kap a cselekvő vagy, éppen ellenkezőleg, cselekvésképtelen ember: a számkivetettek és hatalom által megnyomorított áldozatok után most gyengeségüknek, szenvedélyüknek kiszolgáltatott, hibáztatható és boldogtalanságukért számon kérhető figurákkal, felnőttekkel és gyerekekkel találkozunk ezekben a filmekben.

Amennyiben a tónus egyáltalán sötét, mert, és ez is brit világszabadalom, többnyire szorult helyzetükben is derűs, engedékeny, kedves átlagembereket látunk – az érzelmes agresszort, esendő minidiktátort vagy sajnálatraméltó perverz disznót bölcsen szelídíti, példásan moderálja és győzi le rendre, aki a régebbi munkákban a rövidebbet szokta húzni. Hogy a Trainspotting junkie-jai nem viktimológiai esetek, akik a Tory-kurzus kilátástalan szociálpolitikája miatt szúrnak és döfnek és bénáznak, revelációként hatott a Britannia alkonyát boncolgató mozgóképes feldolgozások tükrében, mára pedig mintha ez lenne a hangütés – a dolce stil nuovo. Legyen szó munkanélküli acélgyáriakról, tiniprostituáltakról, lakótelepi mihasznákról, vagy alvilági férfiak között helytálló, belevaló csajokról, a tévedésekért, ha végzetesek, ha nem, elsősorban az elkövetők hibáztathatók, a kiscsapat, a kislány, a kismenő. Együttérzést váltanak ki ezek az alakok, de a felelősséget nem hárítják el maguktól, amely, szerintem, pedagógiai és alkotásetikai szempontból példaértékű, mivel napjaink panasz-kultúrája, a paternalizáló és infantilizált, bűnbakkereső közéleti, művészeti gyakorlat vészesen káros következményekkel járhat.

Amire gondolok: lehet apokaliptikus képet rajzolni fizikai, szellemi függőségekről, az egzisztenciális kiszolgáltatottságról, hiszen folytonos tapasztalat a lét eredendő bizonytalansága, mégis terapikus, jótékony és feszültségoldó hatása van, ha a legméltatlanabb élethelyzeteken is együtt tudunk mosolyogni azokkal, akik megjelenítik számunkra az elemi abszurditást.

Ehhez minekünk is van kanalunk a távoli idegenben, mert szeretni tudtuk özvegy Varsányinét, aki, emlékszünk, hozott patkányméreggel vállalt irtást a rommá lőtt Budapesten.

Hasonlóképp szerethetőek a feszengve vetkező vasasok, a kamaszkurvából virágáruslánnyá avanzsált Lolita-variáns, a hóttufa csellengőkből boxegyesületi közösségbe tömörült tucatnyi fiatal proli csakúgy, mint két független, csínybe bármikor belemenni kész barátnő, a homoszexuális vonzalmai által emberszabásúvá váló sznob értelmiségi művész, a szeretethiányos, felnőttárva lány, aki jöttmentek ágyában keresi anyja emlékét és a biztonságot, vagy a lumpencsaládi melegbe szelídült, szangvinikus kábszerfüggő. Miközben nézzük ezeket az esendő, gyenge, alárendelt figurákat, fokozatosan adunk lejjebb, lassan adunk alább az idegenkedésből, és nem ítélkezünk, hanem értelmezünk, viszonyunk nem minősítő, megengedő inkább.

 

 

Mélyen tisztelt publikum

 

A brit filmesek amerikai kollégáiktól eltanult fogásokkal keltenek szimpátiát hőseik és antihőseik iránt. Mindegyiküket jellemzi az a szándék, hogy alkotásuk célba érjen, vagyis közönséget, méghozzá nagyközönséget találjanak maguknak, amely hol javára válik a műveknek, hol fölösleges engedménynek, erősebben: tévedésnek tűnik.

A legújabb eresztés leghangosabban ünnepelt benjáminja, Shane Meadow például túlvizezi az amúgy is szentimentális, könnyfakasztó Hétszer 24-et. Kassowitz Magyarországon méltatlanul fanyalgóan fogadott Gyűlölete után fekete-fehérben, bravúros operatőri ziccerekkel forgatni a tömblakások fiataljairól merész dolog. Pláne, ha a sztorit egy bűbáj, szőrmók korunk hőse narrálja végig, aki miközben a helyi utcagyerek hordából amatőr boxklubot gründol, non-stop jótékonykodik a védenceivel, a politúrozott pulton simogatja plátói szerelme, egy eladólány tenyérlenyomatát, és háromkerekű személygépkocsival fuvarozza táncklubba partnerét, egy molett, nejlondzsörzés nénikét a – becsszóra – Kék Duna keringő dallamaira. Árad és hömpölyög, és, valljuk be, hat a giccs, kisköltségvetés ide vagy oda, profin kivitelezett kommersz mese ez, vicces és szomorú véggel, szerencsénkre.

Fogalmam sincs például, milyen lenne a kasszarengető Alul semmi anélkül a szőke kisfiú nélkül, azazhogy nekem jobb, untig és éppen eléggé jó a szükségből Chippendale-csapatba rendeződött sheffieldi munkások tragikomédiája, mert, írtam már, úgy vált stílusárnyalatok és hangütések között, úgy csúszik át melodrámából szentimentálisba, sötét tónusból harsányan kontrasztosba, hogy egyszer felhős lesz a tekinteted, majd zsíros garattal röhögsz, és megcsinálja benned a helyet a szeretetnek. De hiába telitalálat a téma-, helyszín- és szereplőválasztás, hiába taníthatóak a kiagyalt karakterek, hiába a divatos-dallamos diszkózenei ágy, Peter Cattaneo belerendez, szerintem -rondít, filmjébe egy szálat, az elvált, priuszos, csóringer apa kisfia szeretetéért folytatott küzdelmét, amely még akkor is sok, ha a nagy tenger túlfelén így és talán pont emiatt jött be a vállalkozás. Amúgy ez a nüánsz csupán káka a csomón: a fiúsztriptíz-mese remek darab.

 

 

Az angol beteg

 

Ha kihajolunk a fa mögül, jól látszik az erdő: a Stella ügyletei (Coky Gidroyc rendezése) egy tizenéves prostituált lányka jó útra térésének története, jelentés egy zárványvilág beléletéből, amely lehetett volna – lehet, kellett volna legyen – kemény és felkavaró, mert hogyan máshogyan van mód beszélni egy abúzus apáról, aki merő, csurom szeretetből használgatja elanyátlanodott szemefényét, erőszakos strigókról és egy pszichofasiszta, pedofil úrról, aki kedvét nem csupán a hamvas test birtoklásában, de a kényszerfelnőtt kamaszlány akaratának teljes összetörésében leli? Nos, megítélésem szerint, ezekkel a szánalmas férgekkel nemigen lehet csínján bánni. Persze nem morális megfontolásokból – láttuk a Salót –, hanem azért, mert a valódi horror bemutatásának elmulasztása, az okozatoktól való szemérmes eltekintés gyengíti az összhatást. Ezért érezni művészfilmes allűrnek, esztétizáló szépelgésnek, amikor a rendezőnő vizionárius jelenetekkel, álomrészletekkel és fantáziált képtelenségekkel illusztrálja a vizsgált életeket. Nem beszélve az unhappy ending okozta befogadói csalódás oldására szánt didaktikus monológról, amikor a zseniális főszereplő, a Trainspottingban teknónimfát alakító Alison Kennedy egy Lynch-vörös brokátfüggöny előtt ülve az álmokról hadovál, és közli velünk, hogy nem ér a neve, ő csupán egy történetet akart nekünk elmesélni. Ami a vitatott részek nélkül is sikerült. Semmi szükség naplementében fotografált galambdúcban szerelmeskedni az apuval ahhoz, hogy ne menjen ki a fejünkből soha az az epizód, amikor Stella öngyújtó-benzin és egy doboz gyufa segítségével lángra lobbantja apukája férfiasságát. Mindazonáltal ez a film sem a fékevesztett reménytelenség példázata: ez a lány ahogy haragszik, manipulál, színjátszik és újrakezd, ahogyan viseli, viszi magával múltja következményeit, az az emberi tartás ünnepe, abban, ha haloványan is, de benne van a remény.

Pedig nem könnyű normálisnak maradni, különben is, ki merészelné definiálni, hogy mi a normális, hol vannak meghúzva a határok, mik a kereteink, mi az, ami még pont belefér, miről gondoljuk, hogy határeset, hogy jó, jó, de ne tovább? Honnan lehet mindezt tudni, amikor, mindennapi tapasztalat, sokszor elég egy jelentéktelen semmiség, és borul a bili, omlik a rendszer, zakkan az elme. Carine Adler Irise maga sem érti, mitől olyan vigasztalanul kétségbeesett, miért kapkod, milyen okból dolgozik maga ellen és rombolja szét szisztematikusan, gyakorta hisztérikusan a kapcsolatait, fogalma sincs, miért szolgáltatja ki magát és viszi vásárra a bőrét, amikor összefekszik fűvel, fával, fogalma sincs, mert lassan már alig emlékszik, milyen volt, amikor másmilyen volt. Gyász és düh az értelmező, mégis ritka találó magyar cím, amelyből rájöhetünk, a lavinacsuszamlás az édesanya halálára vezethető vissza, ezt a veszteséget képtelen feldolgozni ez a huszonéves, érzékeny, szép lány. Az vesse rá az első követ... Ismerek, a lehető legközelebbről ismerek olyan ötven fölötti családanyát, maga is nagymama, akinek három kapkodós évébe telt, amíg összebékült a gondolattal, hogy a szülei nincsenek többé. És ülök a moziban, elnézem ezt a jobb sorsra érdemes lányt, be van kötve a szeme, alkalmi férfiismerőse épp arcon vizeli, szánom, de egyáltalán nem hökkenek meg, hiszen abban a tempóban, amit Iris önmaga és a kérdései elől menekülve diktál, ez bőven belefér, és feszengeni kezdek, mert olyan megrázóan mutatja be a rendezőnő, hogy mennyire készületlenül érhet bennünket a végérvényes veszteség. S amikor a végén epilogizálva sejteti, hogy a sajátosan értelmezett gyászmunkát sikerrel végezte el ez a lány, annak külön lehet örülni.

Thomas Mann-os allúzió, a Lidón játszódó Halál Velencében ironikus remake-je, a Szerelem és halál Long Islanden című mulatságos film, kivonatoltam az írás elején, láttuk még továbbá a filmhét leggyengébb darabját, a divatos bűnügyi panelekből építkező Dupla vagy semmit, és jó néhány zsebkendőnyi területen végrehajtott, szabadon választott gyakorlatot, kis- és nagyobb filmeket, amelyekből egyértelműen kiderült, hogy milyen ígéretes az angol ifi utánpótlás-válogatott, a filmhét legnagyobb élménye azonban egy idősebb színész rendezői debütálása volt.

 

 

Susztermatt

 

Az Éhkoppon egy jegyzett és elismert színész önéletrajzi ihletettségű munkája. Gary Oldman sokáig érlelte magában ezeket az alakokat, gyerekkora óta hurcolja magával ezeket a dél-londoni munkáséleteket. Gyaníthatóan szűkebb családjából vette a mintát, hogy bemutassa az alkoholista, kábítószerfüggő, robbanékony és állatias Ray és Valerie egy-két hónapjának történetét. Hogy megmutassa az életüket. Van egy kislányuk, aki hatalmasan tud nézni szomorú szemeivel, és nem szól egyetlen szót sem. Lenne egy másik gyermekük, mert terhes az asszony, de egy este a részeg családfő félholtra veri és rugdossa a feleségét, aki elvetél. Billy, Valerie kisebbik öccse heroinista, erről, és csak erről szól neki minden. Amikor lenyúlja a sógor vastartalékát, az kis híján leharapja az orrát, amikor bekasznizzák valami piszlicsáré balhé miatt, a cellában leguggol és kinyomja a végbelében bemenekített fóliadarabkát, benne a dugi adag, amikor viszont kisebb összeghez jut, hazalátogat és pénzt ad anyjának meg a nővérének, mert rendes gyerek.

Az Éhkoppon családi film, na nem a kereskedelmi tévékben kódjelzett műfaj-meghatározások értelmében, dehogy, hanem úgy, ahogy áthallatszanak a szomszédék a rabic túlfeléről, ahogy szenvtelen beszámolókban ismerteti a bűnügyi riporter, milyen volt az elkövető hinterlandja, ahogy elképzelnénk, de valójában el sem tudjuk képzelni az érzelmeknek és szenvedélyeknek, a kiszolgáltatottságnak és szerepeknek azt a bonyolult rendszerét, amely mozgatja és meghatározza mások kapcsolatait, jóllehet azok a helyzetek, a problémákra adott válaszaik saját viszonyainkra vonatkoztatva is tartogatnak tanulságot. A Deákné vászna és az egy híján húsz.

Ott van például egy állókép, négy nő, négy generáció reszket a hevederzárral biztosított ajtó mögött, a másik oldalon őrjöngve tombol egy erőszakos férfi, ha bejut, na azt speciel még moziban sem akarom látni, szóval áll összeölelkezve a nagymama, hetven lehet, a lánya, aki ötvenes, de bátran letagadhatna egy tízest, a pépesre vert arcú Valerie és a szótlan gyermek, félnek és védtelenek, mégis van bennük tartás, valahogy érezni, ők azok, akik tovább viszik az életet, a verkli miattuk forog, amíg forog.

Amikor mostanában a magyar film elengedhetetlen megújulásának irányai felől gondolkozom, ilyesmit képzelek el: átmenetet a hagyományos, definiált műfajok között, keveredő minőséget, dokumentarista ízeket a fikcióban, szocióba csempészett játékfilmes ötleteket, formailag, tartalmilag, látványvilágban és színészvezetésben.

El sem tudom képzelni például, hogy hol lehet ilyen előadókat találni, hogy műkedvelő munkásszínkörökben vagy a Royal Shakespeare Company élcsapatában, mert ezek a nők és férfiak úgy játszanak, mintha legalábbis nem forogna az arcuktól húsz centire egy kamera, mintha tényleg azt és úgy mondanák, ami és ahogy van, az egyedül lehetségest, nem az értelmezések közül a kedvükre valót. Van ebben a filmben egy hatperces jelenet, monológnak is nevezhetném, vágásokkal, becslésem szerint, három órányi történést rögzítettek celluloidra: a képkivágatban a lerészegedő, egyre elázottabb Ray zokog és makog önmagából kivetkezve, tör, zúz, iszik, telefonál, beszél a tükörképének, ráiszik, azt hihetni, onnan már nincsen tovább, még iszik, mert, látszik rajta, tisztában van vele, hogy ő, egyesegyedül csakis ő a hunyó. Aki esett már kétségbe istenigazán, aki vedelt már meg egy üveg vodkát istenbizony, az pontosan tudja, hogy ez pontosan ilyen.

Ahogy pedig fotózva van... A beállítások mindegyike improvizált, ott születik a helyszínen, van olyan epizód, ahol a távoli totál harmada kitakart, az is eltart vagy három percig, máskor meg egy repedt, bőrkemény mezítláb sarka ugrál a képkompozíció közepén. Nem egységes a stílus: amiképp kétséges és megjósolhatatlan a jelenetek kimenetele, úgy változik snittről snittre a film tónusa, a felvétel módja.

Dicsérhetném még az Éhkoppont agyba-főbe, remélhetném, hátha valaki kompetens kedvet kap és belevág az itthoni forgalmazásába, elmondhatnám, hogy a feltétel nélküli anyai szeretet egyik legszebb művészi ábrázolásával ebben az alkotásban találkoztam, vagy részletezhetném, hogy ellentétben minden eddig kifejtett alantas indulattal és brutális borzalommal, ez egy vidám, humoros, szerethető film, aminek, biztosan ez sem véletlen, Luc Besson a producere – Besson Angliában – és a soundtracket Eric Clapton jegyzi – sajnos –, de ez figyelemfelkeltés csupán, szerény javaslat inkább, semmint határozott ajánlat. Akinek jó orra volt és befért az Örökmozgóba, úgyis tudja, aki meg nem, az talán ellátogat azokba az országokba, ahol vetítik az Éhkoppont.

Vannak ilyen országok.

 

A filmeket az Örökmozgó A brit film reneszánsza című sorozatában vetítették.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1998/09 41-44. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3791