Magyar Műhely

A Jancsó-szalon filozófusai

A trák asszony nevetése

Heller Ágnes

Kőbányai János megjelenés előtt álló Bicikliző majom című interjúregényében a filozófus a hatvanas-hetvenes évek filmjeit és filmeseit is felidézi.

Egyszercsak észrevettük 1965-ben, hogy megint létezünk. Köszönnek az utcán. Ismét csörög a telefon. Hívnak. Bíró Yvette-et még a gimnáziumból ismertem, a párhuzamos osztályba járt. Az egyetemen csak hébe-hóba találkoztunk, mert nem hozzánk, az esztétikára iratkozott be, hanem a magyar szakra. Eltűnt a látókörömből, s amikor a hatvanas évek közepén újra felvettük a kapcsolatot, már a Filmkultúra szerkesztője volt. Vetítésekre hívott, és mi boldogan elfogadtuk az invitálást. Korabeli, félig ellenzéki filmeket néztünk vele: csehszlovák és francia új hullámot, amelyeket akkor még Magyarországon nem mutattak be. Egy alkalommal az utcán futottunk össze, akkor éppen a Jancsó-filmek dramaturgja volt. „A Jancsó filmek kitűnőek, nincs-e kedvetek megnézni?” – kérdezte.

A Jancsó-film

Yvette azon a vetítésen a Szegénylegényeket mutatta meg nekünk. Azonnal beleszerettünk, ma is nagyszerűnek tartom. Jancsót ekkoriban kritizálták, támadták. Megjelent egy ledorongolás ellene a Népszabadságban. Feri (Fehér Ferenc filozófus – A szerk.) úgy döntött, hogy kiáll mellette, méghozzá Yvette-nél, a Filmkultúrában. Szép kritikát írt a Szegénylegényekről, majd a Csillagosok, katonákról, a Csend és kiáltásról, s talán még a Fényes szelekről is. Nagyon szerette, amit Jancsó csinált, s felvette a Jancsó-filmek esztétikai propagátorának szerepét.

Abban a korban a Jancsó-film nagyon sok mindent jelentett. Új forma jött létre. Nem is annyira az volt bennük a lényeges, miről szóltak a filmek, hanem az, hogy egy új formát, egy új látásmódot teremtett. Másképp lehet látni a világot!

Ez számunkra nagyon fontos volt, nem puszta esztétikai kérdést vetett fel, hanem a pluralizmus lehetőségét. A magyar filmek néha jók, szellemesek, humorosak, jópofák, tehát nézhetők, szórakoztatók voltak, de a látásmódjuk egy és ugyanazon kaptafára ment. Jancsó látásmódja, a fehér és a fekete kontraszttal, a fal mellé állításokkal, a nem erotikus, hanem megaláztatás-meztelenséggel, a tömegek táncszerű koreográfiájával tökéletesen új képzelőerőt jelenített meg, valami egészen új művészi mondanivalót. Nem csupán politikai üzenetet, hanem annál mélyebben megragadó élményt. Természetesen a filmek tartalma is hozzájárult az újdonság varázsához, ha szabad ezt a hülye megkülönböztetést tennem a tartalom és forma között. Utálom a megkülönböztetést, de a leegyszerűsítés kedvéért említem: a megcsalattatás története a Szegénylegényeknél, a becsapás, az, hogy egy nép megcsalattatik, erőteljesen megszólított bennünket. A Csend és kiáltásnál és a Csillagosok, katonáknál döbbenetes erővel hatott, hogy az úgynevezett ellenséget is lehet belülről ábrázolni. Ez sem csupán esztétikai kérdés – az is persze. Azt a fehér tisztet, az ellenséget is meg lehet ragadni és érteni belülről. Nem kell a világot ketté osztani jókra és rosszakra, szépekre és rútakra, hanem meg lehet – képben és szövegben – formálni az emberek belső motivációját, méghozzá úgy, hogy azok egy másik irányba is elvezethetnek, mint amivel rokonszenvezünk. Nem volt kérdéses, hogy Jancsó kivel rokonszenvez, mégis: a fehéreket úgy tudta ábrázolni, hogy módot adott az embernek beleélni magát az ő világukba is. Az erőszak mind a két oldalon erőteljes szerepet játszott. Ez az ősi gesztusrendszer mindenütt jelen van, az egész világban. Azt is lehetne mondani kritikailag Jancsó filmjeire, hogy bennük az erőszak esztétizálódik. Akkor mi ezt nem éreztük így, hanem az erőszak mindenütt jelenvalóságát olvastuk ki belőlük. Nagyon szerettem ezeket a filmeket, mert mások voltak, mert igaznak és komolynak éreztem őket. Azt hittük, hogy rokon velünk – hiszen ő szocialista filmeket készített. Filmjeivel azt bizonyította, hogy a szocializmuson belül is lehet valami egészen mást csinálni. Nem kell a régit ismételni, hanem azon belül is megszülethetnek az új fantáziák, az új formák. Tehát ugyanazt képviselte, amit mi a filozófiában: a szocialista is lehet más.

A Fényes szeleket már nemigen szerettem. Talán a színe miatt sem – ez volt Jancsó első színes filmje –, és túlságosan tételesnek éreztem. De még mindig jobban szerettem, mint a későbbieket, ugyanis attól kezdve egyre kevésbé azonosultam Jancsó filmjeivel. A Fényes szelek volt a forduló. De ott is éreztem valami brechti elidegenítő effektust, ami megint új volt. A történet operaszerű megjelenítését, a fehér és a vörös kontrasztját, ahogy a színeket a brechti színház koncepciója, azaz a nem a hagyományos opera alapján használta föl – abban is láttam valami érdekeset és vonzót. De a következő filmjei egyre problematikusabbak voltak.

Feri összes filmkritikája a Filmkultúrában jelent meg, többek között a Jancsó-kritikák is, azaz elsősorban ezek. Fontosnak tartotta, hogy Jancsó számára jó sajtót teremtsen, megértse és megértesse, mi az újszerű a filmjeiben. Ez a szerep esztétikai kihívás volt számára, mert mindig számon tartotta, mi történik a magyar kultúrában, mi az, ami esztétikailag jelentős benne.

Lukács és Charrier

Valószínűleg Bíró Yvette mutatott be minket Jancsónak, aki ezután kezdett bennünket meghívni magához, s mi is visszahívtuk néhányszor. Jancsó Lukácsot is meghívta, és nagyon kellemes estéket töltöttünk a Jancsó-lakásban: partin, vacsorán, beszélgetés közben. Jancsó nagyon finom, kedves ember, mindig megpuszilta az embert, vagy kezet csókolt. Gáláns vagy a gáláns férfi szerepét játszó férfi – mindenképpen volt egy gáláns mácsó attitűd a karakterében, ami engem nem zavart, inkább élveztem. Vonzó jelenségnek tartottam, akinél nem az a fontos, mit mond a teóriáról, hanem milyen az intuíciója. Néha zseniálisan okos dolgokat mondott egy-egy mondatban, anélkül, hogy igazában a mondatot fogalmilag meg tudta volna ismételni. Más jellegű ember volt, mint akikkel én többnyire összejöttem, érdekes volt megtanulni a metanyelvét. Megpróbáltam őt olvasni. Néha nagyon érdekes jelenetekre került sor. Egyszer találkoztunk nála Charrier-vel, a színésszel, Brigitte Bardot férjével, aki épp Jancsó valamelyik filmjében szerepelt (a Sirokkóban – A szerk.). Lukács György is ott volt, s Charrier-vel valahogy szóba elegyedett. Lukács, rossz franciasággal, meg tudta értetni magát. Minden nyelven beszélt, rosszul, kivéve németül, mert azt tökéletesen bírta. Akkoriban írta A társadalmi lét ontológiáját, ezért ezt választotta témául. Charrier állt, hallgatott, szemmel láthatólag fogalma nem volt róla, mi történik, egy kukkot sem értett, abból, amit hallott. Lukács folytatta, folytatta, két órán keresztül traktálta Charrier-t a társadalmi lét ontológiájával. És amikor Charrier az ájulás határára jutott, de nm tudta, mit csináljon, csak nézte ezt a tünemény öregembert, aki beszél és beszél, csupa olyan dologról, amiből egy hangot nem ért, akkor Lukács hozzánk fordult, és azt mondta: „Tudják, nagyon okos, nagyon intelligens ember ez a Charrier, pontosan megértette, hogy mit mondtam neki.” Ez egyaránt fényt vetett Jancsó udvartartására és Lukács György szellemére. Lukács mindenkivel tudott beszélni, mert Lukács beszélt másoknak, és mások hallgatták. És ha mások intelligensen hallgatták, Gyuri bácsi meggyőződött arról, hogy intelligens emberrel van dolga. Számára két különböző embertípus létezett. A hangfal, akin kipróbálta, hogyan mennek a gondolatai. Amikor a hangfalnak beszélt, akkor magának beszélt hangosan. A másik a labdázó beszélgetés, amit velünk folytatott, tanítványaival. Ebben a beszédmódban azt akarta, hogy azonnal dobják neki vissza a labdát. Ez igazi dialógus volt. Jancsó esetében keverte a kettőt: amikor ontológiáról beszélt neki, monologizált, viszont amikor valóban érdekelte, mi megy végbe Jancsó filmjeiben, akkor dialogizált. Megnézte a filmjeit. Feri meggyőzte arról, hogy ezek jó filmek, s ő hagyta magát meggyőzni. Maga is arra a következtetésre jutott, hogy a Jancsó-filmek jók, érdekesek, és kíváncsivá tette, hogyan beszél Jancsó ezekről a filmekről. Érdekelte a film mint esztétikai műfaj, írt is egy kis alfejezetet Az esztétikum sajátosságában róla.

Jancsó kicsit hülyének nézett bennünket; vicces alakoknak, akik folyton spekulálnak. Humorral nézett ránk, amivel azt fejezte ki, hogy önmagára is humorral tekintett. „Gondolta a fene.” Miért kell erről ilyen komplikáltán beszélni? Ez a reakció másoknál is előfordult, ha nagyon belemélyedek a spekulációba. Ilyenkor saját magamat is humorral nézem, s azzal szembesülök, hogy folyton pipiskedem a világban, pedig az emberek a talpukon szoktak járni. Spekulatív gondolkodásom idegen attól, ahogy az emberek az életüket látják, ahogy a mindennapi életben gondolkodnak. Jómagam szeretem a spekulatív gondolkodást, mert kitűnő elem, ahogy a levegő is az, amiben repülni lehet. De azért tudomásul veszem, hogy a legtöbben nem repülnek, hanem inkább sétálnak, járkálnak, leülnek a földre. Ezért támad feszültség az emberek véleménye és a filozófia spekulációja között, ami humoros. Ismerjük a trák asszony történetét, aki akkor ismerkedett meg Thalésszal, a filozófussal, amikor az úgy belemélyedt a gondolataiba, hogy nem vette észre az előtte tátongó szakadékot, és beleesett. A trák asszony ekkor hangosan nevetni kezdett. Nevetése a mindennapi élet és a filozófia viszonyának a szimbóluma. Hiszen a trák asszonynak igaza van, amikor nevet, hogy beleesünk a verembe, mert nem látjuk, mi van az orrunk előtt, de ugyanakkor a filozófiának is igaza van a trák asszonnyal szemben, hogy olyasmin spekulál, ami nem pontosan a lábunk előtt van. Ezt a kettősséget éreztem a Jancsó Miklóssal való kapcsolatomban.

Egy nagy előszobából, ahol rengeteg kabát lógott, léptünk be egy igen nagy, teremszerű helyiségbe. Ott fogadott bennünket, ott zajlott a vendéglátás. Sokan fértek el benne, a szoba végéből további ajtó nyílt, oda vonultak vissza Márta gyerekei, és onnan jöttek és kukkantottak elő, amikor valamit kérdeztek vagy valami más dolguk akadt a társasággal. Ennek a nagy, középső szobának a levegőjét érzem ma is. Nem volt esztétikailag berendezett lakás, a bútorok nem voltak jó állapotban; kizárólag az volt a funkciójuk, hogy minél többen üljünk rájuk és beszélgessünk. Mindig kitűnő traktát adtak. Nem tudom, Jancsó főzött-e, vagy Márta – valaki nagyon jól főzött a háztartásban. Rendszeresen be is csiccsentettünk, mert a finom ételek mellett mindig sok ital is volt. Hiánytalanul felvonult a csapat: Hernádi Gyuszi, Kende János és Somló Tamás operatőrök. S persze Bíró Yvette és a férje, Bíró János orvos, aki később autószerencsétlenségben meghalt. A társaság többi tagja állandóan változott.

Női szemmel

Mészáros Márta úgy jelent meg itt, mint Jancsó Miklós felesége. Az emberek többnyire a nagy művész appendixének tartották, és a gyerekek anyjának. Ha nemcsak a Jancsó-háztartásban ismerte meg az ember, hanem a filmjeit is látta, azonnal önálló személyként tartotta nyilván. Mészáros Mártában még az is furcsa volt – erre csak egy idő után jöttem rá –, hogy nem úgy éreztem, mintha ő itt egészen otthon volna. Beletellett egy időbe, amíg rájöttem, hogy Márta orosz. Nem az akcentusa, mert gyönyörűen beszélt magyarul, hanem a magatartása. Ahogy ő mint nő viselkedett. A környezetemben a nők nem szoktak így viselkedni. Oroszországban nevelkedett, és nagyon sok mindent átvett az ottani környezetéből. Nem a szovjet magatartásból, amit gyűlölt, hanem az orosz magatartásból, amit szeretett, és ami hozzá tartozott. A keménységig határozott, önálló volt, és ugyanakkor szentimentális. A szlávsághoz, a szláv magatartáshoz volt belső vonzódása és köze. Nem vagyok feminista abban az értelemben, mint az amerikaiak, de hogy a nők megélnek a művészetből, az számomra nagyon fontos volt. Mészáros Márta számomra olyan nő volt, aki megjelent a filmben, és valami eredetit tudott mondani: igazat és eredetit, politikai szempontból is – női szemmel, Sokra becsültem és becsülöm ma is, mert Márta megmaradt annak a művésznek, akinek ígérkezett. Egyszer tartottam egy előadást az Egyetemi Színpadon, a Holdudvar című filmről, amit utána levetítettek. Az írásom megjelent valahol, azt hiszem a Filmkultúrában, de a későbbiekben is, amikor már Mártával nem tartottuk személyesen a kapcsolatot, a filmjeit mindig megnéztem, és mindig úgy éreztem, hogy egyenletesek. Sohasem tört ki úgy, mint Jancsó, de mindig megmaradt egy reprezentatív színvonalon. A Holdudvar női film volt. A film egy nőről szól, aki egész életében a férjétől függött. Amikor a férje meghal, nemcsak a világát, nemcsak a lakását veszti el, hanem az élete értelmét is. Nemcsak hazugnak érzi az életet, de a személyiségétől is idegennek.

Feri szépeket írt Jancsó dolgairól, nekem pedig különös vonzalmam alakult ki Mészáros Márta filmjei iránt. Ritkán láttam, hogy női szemmel másként ábrázolják a nőket, mint ahogy a férfiak. Nem azt mondom, hogy jobban, hanem azt, hogy másként. Ez a másság jelent meg Márta filmjeiben. Minden filmjét szerettem. Föltettem magamnak a kérdést: hogy lehet, hogy Mészáros Márta sohasem veszítette el önmagát? Sohasem készített igazán rossz filmet, mindig megtartotta, ha hullámzóan is, a színvonalát. Rájöttem, hogy azért nem, mert van egy ügye. Egy művésznek is fontos, hogy legyen egy ügye. Mészáros Mártának az ügye az volt, hogy női szemmel lássa a világot, hogy kifejezésre juttassa: létezik egy ilyen látás. És ez az ügy, ha szabad ezt mondanom, mint tartalom vezette őt abban, hogy mindig valami igazat mondjon, igazat ábrázoljon a film eszközeivel. A világ értelme kereséséhez nem kell egy ügynek lennie. A világ értelme maga az élet, hogy primitíven fejezzem ki magam: az élet a világ értelme. Ez nem téma. Ez benne van minden témában. Ez olyan, mint ahogy a Gyuri bácsi mondta egyszer: akármit főzöl, gulyás lesz belőle.

Akkor lesz a téma élettel teli, amikor ügy áll mögötte.

Jancsót nagyobb rendezőnek tartottam, mint Mártát, de később nem tudtam vele menni. Mártának van egy ügye: makacsul, női szempontból nézni a dolgokat. Ezt nem veszi el tőle senki, megmarad neki, és megcsinálja. És miután ügye van, mindig megmarad a saját nívóján.

Jancsó elvesztette az ügyét. Azt a szocializmust, aminek a megvalósítását ’45-ben, ’56-ban a szent ügyünknek tartottuk. Ez az ügy nem létezik: ez az ügy elveszett. Van olyan, aki ügy nélkül is tovább tud menni. A naivnak, aki énekel, mint a madár, mint Fellini, nem kell ügy, mert ő dalolja a filmet. Számára a képek csinálása, összeállítása maga az ügy. Neki az a mindennapi jelenség, hogy valaki megöregszik, meghízik vagy lefogy, az önmagában olyan érdekes, hogy már a filmvászonra kívánkozik. Vannak azonban, akik ügy nélkül megbénulnak. Nem tehetnek arról, hogy az ügy kiment a lábuk alól.

Kiment mindannyiunk lába alól.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 1998/10 13-15. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3806

Cikk értékelése:

szavazat: 1974 átlag: 5.46