KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
   1998/november
KRÓNIKA
• Varga Balázs: Magyar József (1928–1998)
• (X) : Öndivatbemutató
• (X) : A Balázs Béla Stúdió története
MAGYAR MŰHELY
• Tar Sándor: Senki gyermekei Videoton-sztorik
• N. N.: Munkásdokumentumok (1989–98)

• Zachar Balázs: A vesztesek arca Beszélgetés Schiffer Pállal
• Muhi Klára: Forradalmak és büntetések Beszélgetés Magyar Dezsővel és Koltai Lajossal
• Vasák Benedek Balázs: Érted, Világforradalom? Agitátorok
CYBERVILÁG
• Kömlődi Ferenc: Gépasszonyok, férfigépek Cyber-varációk
• Kömlődi Ferenc: Cyborg-evolúció Beszélgetés Douglas Rushkoff-fal
• Herpai Gergely: Digitális bárányokról álmodunk? Cyborgok a számítógépben
• N. N.: Cyborg-nők filmen
VÁROSVÍZIÓK
• Bikácsy Gergely: A filmszalag Bakonya Párizs a moziban
• Tóth András György: Astérix a metrón A rajzolt Párizs
• Kovács Ilona: Emlék-város René Clair Párizsa
MÉDIA
• Spiró György: Hosszú snitt A Clinton-viedó
FESZTIVÁL
• Schubert Gusztáv: Arany oroszlán, ezüst kandúr Velence
• N. N.: Az 55. Velencei Filmfesztivál díjai

• Ádám Péter: Machbeth a mészárszékben Brecht és a mozi
• Bóna László: A fej Az igazi Mr. Bean
• Dessewffy Tibor: Szombat esti moziláz Vásznak és kirakatok
• Zachar Balázs: Multi-Európa
KÖNYV
• Almási Miklós: Teória a bolhapiacon Király Jenő: Mágikus mozi
KRITIKA
• Hirsch Tibor: Színes, éles, baljós Eleven hús
• Fáy Miklós: Matador a lemezboltban Almodóvar-zenék
• Ardai Zoltán: Hogyan lett az ember óriás? Mint a kámfor
LÁTTUK MÉG
• Bakács Tibor Settenkedő: Lolita
• Takács Ferenc: Egy hölgy arcképe
• Bikácsy Gergely: Megint a régi nóta
• Hatvani Tamás: Angyalok városa
• Zsidai Péter: X-akták
• Békés Pál: Maffia!
• Vidovszky György: Sziki-szökevény
• Bori Erzsébet: Dr. Dolittle
• Varró Attila: Pinokkió
HANGKÉP
• Petri Lukács Ádám: Borvbee mobilja

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Cybervilág

Cyber-varációk

Gépasszonyok, férfigépek

Kömlődi Ferenc

Valamennyien cyborgok vagyunk: az új bio- és kommunikációs technológiák fokozatosan átformálják testünket.

 

A cyborg szót - a cybernetic organism (kibernetikus szervezet) kifejezést lerövidítve – két, a NASA-nál dolgozó tudós, Manfred Clynes és Nathan Kline használta először 1960-ban. A kibernetika tudománya pedig – még a negyvenes évek második felében – Norbert Wiener agyából pattant ki, s ez az ember és gép, gép és ember, illetve a gép és gép közötti üzeneteket és közlési lehetőségeket vizsgálja.

Csakhogy az eredeti görög szó, a kübernetész kormányost jelent, viszont az abból átvett latin gubernator, és annak igei alakja, a gubernare már új tartalommal (irányít, szabályoz, ellenőriz) is telítődik! „A római koncepció alaposan eltávolodott a görög ‘kormányostól’” – elmélkedett Timothy Leary. „Az útmutató ‘kormányosból’ ‘kormányzó’, ‘igazgató’ lett, tehát olyan személy, aki kormányoz, aki igazgat... Adjuk vissza e gyönyörű szó eredeti, alkotó jelentését, s használjuk az autonóm szervezet jelképeként!” (Chaos and Cyberculture, 1994).

A cyborg pedig kilépett a kibernetika zárt teréből. Határokat sért (transzgresszió) és tabukat dönt: alakjában a természetes (organikus) és mesterséges (mechanikus, kibernetikus) valóságok lépnek frigyre. Az ember és a (számító)gép egyesüléséből létrejött/létrejövendő hibrid.

 

 

Cyborg-elméletek: valóság és metaforák

 

Clynes és Kline a homo sapiensnek a megszokottól eltérő, földön kívüli környezethez való alkalmazkodását, alkalmazkodási képességét vizsgálták. Arra a következtetésre jutottak, hogy – a földi feltételek világűrbe történő „exportálása” helyett – a legjárhatóbb út az emberi test mesterséges átalakítása. A „cyborgizáció” négy evolúciós szintben írható le: az első az emberi csontozat művi helyettesítése (porcelánfogak, protézisek), a másodikban a test motorikus rendszerét mechanikus eszközök pótolhatják (mesterséges szívbillentyűk), és míg a harmadik a periférikus idegrendszerre vonatkozik (bionikus kezek, pacemaker), addig a negyedik stádium az agy és a gép közötti direkt interfész problémáját veti fel. Negyedik típusú cyborgoknak tekinthetők-e az Öböl-háború során a valódi ellenséget csak számítógépes szimulációnak, a célpontokat Nintendo-figuráknak látó pilóták? Ezek a katonák ugyanis átlépték a hagyományos biológia korlátjait...

És mi lesz a következő fázis, a megvalósulandó agy-gép szimbiózis utáni állapot? A realista/realisztikus biogenetikus evolúció helyébe e ponton a posztmodern társadalomlélektanból és tudományelmélet(ek)ből kiinduló metaforák lépnek.

„A cyborg... úgyannyira a társadalmi valóság, mint a fikció szüleménye” – olvashatjuk Donna Haraway nagyhatású Cyborg Manifestójában (1985). Többé már nem annak látjuk, amit Hollywood sulykolt az agyakba: az öldöklő fenevad, a mitikus macho trónusára a tabusértő kiméra ült. Multikulturális lény – nemi, faji, etnikai és egyéb különbségeket számol fel. Valamennyien cyborgok vagyunk: az új bio- és kommunikációs technológiák fokozatosan átformálják testünket. Az organikus ipari társadalomból egy polimorf információs rendszerbe tartunk. Az ezredvégi gépek megtévesztően életszagúak, kezelőik pedig mind élettelenebbnek látszanak. Immáron teljesen ködös „ a természetes és a mesterséges, a lélek és a test, az önmagától működő és külsődlegesen vezérelt, s még számos, az élő szervezetek és a gépek jellemzésére használt ellentétpár tagjai közti különbség.” A nyugati kultúrkörben ezek a különbségek hierarchikus jellegűek: rút a mesterséges és gyönyörű a természetes, a lelket a test börtönébe zárták...

A cyborg múlt időbe teszi mindezt – sőt, ő a patriarchális társadalom számára létező legnagyobb történelmi kihívás. Harca egy olyan világban szól életről és halálról, ahol a tudományos fantasztikum és a társadalmi valóság közti határok mindinkább átjárhatók. Tévednek a Vizöntő kor természetimádatába menekülő, az új technológiáknak csak az embernyomorító oldaláról tudomást vevő ökofeministák. A játszma ugyanis magában hordja mind az elnyomás, mind a felszabadulás lehetőségét. Hogy melyik válik valóra, az tőlünk függ. De ahhoz, hogy az esélyeink ne szálljanak el végleg, fel kell számolnunk a természetistennő-kultusz és a tudomány-démon bináris oppozícióját. Ami Harraway-t illeti, ő inkább lenne cyborg, mint istennő.

 

 

Cyberfeminizmus

 

A patriarchátus anakronizmus. A hagyományos feminista mozgalmak viszont abban tévedtek, hogy noha ostorozták és támadták a férfiuralmat, nőideáljukat mégis túlnyomórészt maszkulin jegyekből gyúrták össze.

Az eszményi nő hím-fantázia. Végleteket egyesít: szende szűz és szajha. Szellem és test kartéziánus ellentétének korai cyborgváltozatát Fritz Lang Metropoliszában láthattuk: az angyali, testvériséget és szabadságot hirdető, messianisztikus Mária az egyik oldal. Klónja, az őrült tudós, Rothwang gyártotta erotikus ál-Mária viszont tömegeket bolondít és kergetne a pusztulásba. A két pólus a loliták, a szűz-szajhák alakjában áll össze. Ártatlan csábítók: a gyermeki mosoly a legperverzebb ösztönöket kavarja fel. A pornósztárokat és a topmodelleket egyaránt róluk mintázták. Egészségtől kicsattanó arccal mosolyognak ránk. Valószerűtlen szépségek. Lehet, hogy nem is léteznek, vagy csak annyira, mint Gibson virtuális énekesnője, az Idoru (bálvány). Képmásaikat gondosan manipulálják, a számítógépes grafika nem ismer lehetetlent. A plasztikai sebészet sem: az arc átformálható, a mellbe szilikon építhető. A tökéletlen eredetiből akár Botticelli Vénusza is legyártható, a végtermék hibátlan implant-lány lesz. Ő a(z újra)teremtés csodája, médiabirodalmak szépségkirálynője. Molly, a Neuromancer hősnője kilépett ebből a szerepből: fellázadt és megkeseredett. Bűnös test, leépült szellem – gondolták a tervezők. A gép-ember egyesülésnek csak akkor van értelme, ha még nagyobb profitra teszünk szert általa, és a cyborgokat a fordista futószalag mellé állíthatjuk.

Holott – vallja Alvin Toffler, amerikai futurológus, a miniatürizált computereket „nemcsak azért építik majd a testbe, hogy néhány fizikai hibát kijavítsanak, hanem, hogy az emberi képességeket is növeljék.” Milyen képességeket, milyen áron és milyen célból?

Melyik Mária lesz a győztes?

Egyik sem - hirdetik a cyberfeministák, hiszen mindkettőt férfi teremtette. Az a férfi, aki még a számítógépet is a saját képmására formálta. Holott az első software egy nő, Ada Byron „szülötte”. Őt viszont ugyanaz a tekintélyelvű társadalom buktatta el, melynek módosított, modernizált normái még ma is érvényesek. A cyborgot csak akkor fogadja be, ha már teljesen korrumpálta. Sőt, belső használatú cyborg-modelleket (Jane Fonda, Michael Jackson, Pamela Anderson) gyárt.

De mi történik, ha az elvárásoknak megfelelő, tökéletes gépember bálványozása helyett a konszenzuális realitás gyilkosát ünnepeljük? Ugyanis az agyunkba és zsigereinkbe sulykolt szépségeszményt leglátványosabban a saját eszközeivel (plasztikai sebészet, imitáció) gúnyolhatjuk ki.

Ezt teszi Orlan, a francia performer is. Színielőadásai véres kozmetikai műtétek. Az 1990-ben indult sorozat, a művésznő fejét átalakító Végső remekmű: Szent Orlan újjászületése az egy performance egyenlő egy operáció elven alapul: idealizált arc a végeredmény. A különböző részek – Mona Lisa homloka, Psziché szeme, a fontainebleau-i Diána orra, a Boucher-féle Európa szája, Botticelli Vénuszának álla – reneszánsz és barokk festményekből digitalizált minták.

A résztvevők – a páciens, a sebész és segédei – divatos ruhákban pompáznak. A dekoráció szándékosan giccses: a műtőasztal közelében műgyümölcsök és feszületek díszelegnek. Orlant nem altatják, csak helyileg érzéstelenítik. Az operáció során telefonon fecseg, esetleg faxot küld valakinek. Az egész – Dalí tréfáira (is) emlékeztető – cirkuszt videókamera rögzíti: a műholdak segítségével milliók csodálják az egyenes adást.

A japán cyborg-lolita, Mariko Mori intellektuálisabb alkat: performance-ei a nő és a technológia viszonyát boncolják. Gép nélkül azonosul a géppel, gép nélkül riogat a géppel. Sztereotípiákba (iskolás lány, titkárnő, szkafanderes prostituált) bújik és sztereotípiákat semmisít meg. A fapofa mögül mégis kihallatszik a cinikus kacaj...

Hasonló megfontolások vezérlik a cyberfeminizmus Harraway utáni elméletgyártóit is.

Rosi Braidotti Cyberfeminism with a Difference (1996) című írásában felszámolja a technológia kontra kreativitás tévhitet. Hogy mennyire idejétmúlt ez a nézet, azt leginkább a számítógépes grafika és a digitális képek esztétikai minősége bizonyítja. A technofóbia végzetes ostobaság – nosztalgiázás helyett célszerűbb az új lehetőségeket nemcsak elméletileg vizsgálni (és elutasítani), hanem élni is velük. Felesleges a reneszánszból és a felvilágosodásból örökölt klasszikus humanizmus hanyatlásán sopánkodnunk, hiszen adottak a poszthumán állapotba történő átmenethez szükséges műszaki feltételek. A kulturális klíma mégis morózus: a gondolkodó fők jelentős része a múltba réved. A jövő felé csak a lesajnált kisebbségek, például a cyberpunkok, vagy a „zendülő lányok” (riot girls) fordulnak.

Utóbbiak elvetik a testből kilépő lélekről, az agyból számítógépes merevlemezre tölthető szellemről szóló fantáziálást. A nőkre szabott nemi korlátok felrúghatók, és fel is kell rúgni őket. A férfiuralom azonban csak a csúcstechnológiával szövetségre lépve dönthető meg. A cyberfeminizmus legyen agresszív, folytasson gerillaharcot, fegyverérül válassza az iróniát és a paródiát! Braidottinak elege van abból, „hogy a virtuális valóság és a cybertér csak srácoknak kitalált játékok.” A hatvanas évek pszichedelikus hagyományát „videó- és számítógépes drogokba” átmentő, kiöregedett hippijeiből úgyszintén. A zendülő lányok saját dicső képmásukra alakítják a világot. Korunk az ariadnéi és a dionüszoszi erők házassága. Az elfojtott női vágyaknak új társadalmi és viselkedési formákban kell érvényt szerezni. Mindenki számára használható és átjárható hálózatok igényeltetnek!

Előnyös-e a nemi különbségek fokozatos megszűnése? A sci-fik férfias asszony-szörnyei nem ezt bizonyítják. Áporodott, az ősi Magna Mater mítoszra visszavezethető képzetek... Sőt, a cyberpunk mátrix is az anyaméhre vonatkozik! A zendülő lányok viszont pont nem oda készülnek megtérni. Legyilkolják a házi angyalt – nőiességüket a legextrémebb és leglázítóbb megnyilvánulásokban óhajtják kiélni, kiélvezni.

Csatamezeik az új tömegkommunikációs terek. Braidotti azonban nem a hímnemű és elvont hiperrealitásra, hanem nagyon is konkrét valóságokra gondol. A cyber-művészek ugyanis hiába teremtettek gyönyörű világokat, a nemi szerepek túl sokat ott sem változtak. Klisék és sztereotípiák uralkodnak: a Fűnyíró ember és a Johnny Mnemonic ugyanarról, a szuperférfiról szólnak. Mindkettő pornográf nosztalgia: első a hatalom, s csak utána a szex! Ezt a szemléletet, s az általa teremtett hamis értékeket – pénzközpontúságot, kirekesztést, nacionalizmust – jelképes háborúval, esetleg új, de nem transzcendentális utópiák gyártásával söpörjük le a föld színéről. S hogy ez utóbbiak valóra váljanak, rituálisan kell elégetnünk a régi nőt – csak így inthetünk végleges búcsút a „második nemnek”. A legfontosabb azonban az, hogy a diadalmas feminizmus nevében ne keltsük új életre a törvényt és a rendet!

 

 

Ada

 

A második nem, a másság nyelvi kategóriáit vizsgálja Sadie Plant is. Zérók plusz egyek (Zeros + ones) a címe 1997-ben megjelent könyvének: az összeadás nem lehet bináris, hiszen a végeredmény mindig egy. Ez az egy pedig a férfi, a mindenség. Mert az egy meghatározható és minden. A nő zéró, hiátus, más. Nem azonos, nem azonosítható, nem egész, nem teljesség. Nem egy. Ellenőrizhetetlen. Kilóg a férfiak által törvényerőre emelt sorból...

Ugyanilyen zérókból és egyekből tevődnek össze a digitális rendszerek is. Tökéletes gépi kódok. És a kirekesztő dualizmus mementói... A zéró, a nő egyetlen lehetősége, az alany megsemmisítése. Plant javaslata: az önszabályozó technológia segítségével új nőiséget kell létrehozni. A patriarchális béklyóktól mind több kommunikációs háló teremtésével távolodhatunk el. A nő azonosul a technológiával: a „felelőtlen” cyberfeminizmusba a hagyományos humanizmus halála lehel életet. A poszt-humán lázadás több ezer éves ellenőrző és tiltó mechanizmusokat számol fel.

A számítógép ugyanolyan, mint a nő – meghatározhatatlan, nem egy. Zéró és minden. A szövőszék az őse: az azon végzett műveletek pedig nem alárendelő, hanem mellérendelő jellegűek. Rendszerük kezdetleges program... Ez azt is jelenti, hogy az első „programozóknak” a szövőszéket működtető asszonyok tekinthetők! De a kompjuter nőiessége azzal is magyarázható, hogy megálmodói kiléptek a hagyományos férfiszerepből. Plant mintapéldája Alan Turing a harmincas években feltalált egy egyszerű elméleti számítógépet, az ún. Turing-gépet. Csakhogy az akkoriban tabusértésnek, üldözendő tulajdonságnak számító homoszexualitás miatt Turingot a brit hatóságok a férfiúi potenciált drasztikusan csökkentő, terápiás kezelésekkel büntették. Feminizálták – érvel Plant.

Téved. A hormonális beavatkozás ugyanis később történt... De a számítógép nőneművé redukálása is önellentmondás: egy komplex rendszer vajon miért lenne egynemű?

A Zérók plusz egyek „hősnője” azonban mégsem Turing, hanem a nagy költő elfeledett lánya, Ada Byron. Ő a software, a zéró. Mentora, Charles Babbage pedig a hardware, az egy... Ugyanis a zseniális matematikus agyából pattant ki a történelem első számítógépének a látomása. Ada pedig, angolra fordítva az olasz hadmérnök Louis Menabrea Babbage „analitikus gépéről” szóló eszmefuttatását, azt saját észrevételeivel, jegyzeteivel színesítette. A Mesternek a jegyzetek annyira megtetszettek, hogy Adát rögvest maga mellé vette. Ő építi meg a Gépet, Ada az azt működtető programokat ötli majd ki, merthogy a lapszéli feljegyzések állítólag már majdnem programok voltak... Az analitikus gép elmélet maradt, Ada pedig – aki férje után, Lovelace grófnőként híresült el – a hétköznapiság elől a bor és az ópium divatos keverékéhez, a laudánumhoz menekült. Zsenije biztos és büszke tudatában, harmincas éveinek derekán, méhrákban halt meg, 1852-ben. Alakja nemcsak Plantot ihlette meg: ő a William GibsonBruce Sterling alkalmi szerzőpáros Differenciálgépének (1991) az egyik központi szereplője. De az észak-kaliforniai, virtuális lényeket „gyártó” Lynn Hershman Leeson fantáziáját is megmozgatta.

Leeson első „nem-test” (nonbody) projektje a ‘72-es Dante Hotel volt. Az egyik szobát a művésznő az ott nem jelenlévő (és fiktív) személy képére formálta, a tárgyakat annak ízlése és szociokulturális múltja alapján gyűjtötte össze, rendezte el. A látogatók jöttek-mentek, végül kilenc hónap elteltével valamelyikük felhívta a rendőrséget. A zsaruk a lefoglalt tárgyakat még ma is az illetékes kapitányságon őrzik. Tulajdonosuk eddig nem jelentkezett értük...

A Dante Hotel „folytatása”, a Roberta Breitmore tíz évig működött. Első lépésként a virtuális Roberta – szobatársat keresve – apróhirdetést adott fel. Többen jelentkeztek, ő meg válaszolt. Később már bankszámlákkal, hitelkártyákkal és csekkfüzetekkel is rendelkezett, s fizetett, mint bárki más. Kézírása alapján pszichiáterek vizsgálták, de riogatták telefonos szex-őrültek is... Az első interaktív videólemez (1984) „hősnője”, Lorna nem mozdult ki a szobájából. (Az ottani tárgyak nagyjából ugyanazok voltak, mint a Dante Hotel 46-ban.) „Amikor Lorna a híreket és a reklámot nézte – írja Leeson, – ijedős lett, és nem akart távozni a szűk helyiségből. A nézőket arra bíztattuk, hogy – a tárgyakon található számokkal összeköttetésben álló távirányítójukkal – szabadítsák ki Lornát a félelmek hálójából. Ahelyett, hogy passzivitásra kárhoztattuk volna őket, a cselekmény bonyolítását adtuk a kezükbe. A szobában lévő valamennyi tárgy számot viselt, s Lorna életének egy-egy fejezetévé vált. A néző-résztvevő e tárgyak által juthatott Lorna múltjára, jövőjére és kapcsolataira vonatkozó információkhoz... Lornát a telefon kötötte össze a külvilággal. A különböző szövegkörnyezetű beszélgetésekből a néző-résztvevő voyeur-ként választhatott.” A sztori végig nyitott maradt, több elképzelhető befejezéssel: Lorna kikapcsolja a tévét, netán öngyilkos lesz, esetleg Los Angeles-be költözik.

A ’96-os Internet Projekt „főszereplője”, egy mai Roberta a világhálón él, saját weblappal rendelkezik, napokat átfecseg. A környezet mérgező anyagaiból létrehozott immunrendszerrel bíró, biológiai értelemben vett antitest. Kreatív vírus.

A Conceiving Ada (1996) című filmben a mesterséges életet kutató Emmy Coeur (Francesca Faridany) CD-ROM életrajzok alapján és egy DNS Memória Visszaszerzési Program segítségével tele-kapcsolatba lép a haldokló Adával (Tilda Swinton). A két nőt, noha másfél évszázad választja el őket egymástól, hasonló gondok emésztik. Munkájuk felett vagy mások akarnak bábáskodni, vagy egyáltalán nem hagyják dolgozni őket. Ada zsarnoki anyjával áll örökös küzdelemben. A várandós Emmyt pedig barátja gyötri, sőt titokban még a programon is módosít. Lázadásuk mégsem időpocsékolás: Emmynek az utolsó pillanatban sikerül leklónoznia Lady Lovelace memória-jegyeit, s azokat kislánya, Claire örökli át, Ada őbenne él tovább.

(A film kisebb-nagyobb szerepeiben egyébként a kaliforniai digitális ellenkultúra illusztris alakjait – Timothy Learyt, John Perry Barlow-t, R.U. Siriust, Bruce Sterlinget – látjuk viszont!)

A számítógép képernyőjén mindig ugyanaz a CD-ROM megy: Ada. „Bármikor nézem, kitisztul az emlékezetem” – dünnyögi Claire...

És a Pentagon programnyelve is az Ada nevet viseli.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1998/11 14-17. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3848