KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

        
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
   1998/november
KRÓNIKA
• Varga Balázs: Magyar József (1928–1998)
• (X) : Öndivatbemutató
• (X) : A Balázs Béla Stúdió története
MAGYAR MŰHELY
• Tar Sándor: Senki gyermekei Videoton-sztorik
• N. N.: Munkásdokumentumok (1989–98)

• Zachar Balázs: A vesztesek arca Beszélgetés Schiffer Pállal
• Muhi Klára: Forradalmak és büntetések Beszélgetés Magyar Dezsővel és Koltai Lajossal
• Vasák Benedek Balázs: Érted, Világforradalom? Agitátorok
CYBERVILÁG
• Kömlődi Ferenc: Gépasszonyok, férfigépek Cyber-varációk
• Kömlődi Ferenc: Cyborg-evolúció Beszélgetés Douglas Rushkoff-fal
• Herpai Gergely: Digitális bárányokról álmodunk? Cyborgok a számítógépben
• N. N.: Cyborg-nők filmen
VÁROSVÍZIÓK
• Bikácsy Gergely: A filmszalag Bakonya Párizs a moziban
• Tóth András György: Astérix a metrón A rajzolt Párizs
• Kovács Ilona: Emlék-város René Clair Párizsa
MÉDIA
• Spiró György: Hosszú snitt A Clinton-viedó
FESZTIVÁL
• Schubert Gusztáv: Arany oroszlán, ezüst kandúr Velence
• N. N.: Az 55. Velencei Filmfesztivál díjai

• Ádám Péter: Machbeth a mészárszékben Brecht és a mozi
• Bóna László: A fej Az igazi Mr. Bean
• Dessewffy Tibor: Szombat esti moziláz Vásznak és kirakatok
• Zachar Balázs: Multi-Európa
KÖNYV
• Almási Miklós: Teória a bolhapiacon Király Jenő: Mágikus mozi
KRITIKA
• Hirsch Tibor: Színes, éles, baljós Eleven hús
• Fáy Miklós: Matador a lemezboltban Almodóvar-zenék
• Ardai Zoltán: Hogyan lett az ember óriás? Mint a kámfor
LÁTTUK MÉG
• Bakács Tibor Settenkedő: Lolita
• Takács Ferenc: Egy hölgy arcképe
• Bikácsy Gergely: Megint a régi nóta
• Hatvani Tamás: Angyalok városa
• Zsidai Péter: X-akták
• Békés Pál: Maffia!
• Vidovszky György: Sziki-szökevény
• Bori Erzsébet: Dr. Dolittle
• Varró Attila: Pinokkió
HANGKÉP
• Petri Lukács Ádám: Borvbee mobilja

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Városvíziók

Párizs a moziban

A filmszalag Bakonya

Bikácsy Gergely

Filmturizmus Párizsban: bédekker helyett a filmekre hagyatkozva a közhely-városkép is vonzó tud lenni.

 

A fény városa a Diadalívvel, az Eiffel toronnyal? „Ó, Párizs! milyen szép város. Nézz oda, hát nem gyönyörű? – Részemről le van szarva – mondja Zazie –, én metrózni akartam.”

Nehéz a híres városoknak: amint filmvászonra kerülnek Lappföldtől Pápua Új-Guinea mozijaiban legendás tereik, jelképpé vált épületeik, máris a turizmus, a látvány-propaganda, a képeslap-igazságok dőzsölnek a vásznon. Már a filmcímek arcpirítóak, vagy legalábbis harsognak.

A „Szerelem” szó vezet talán a film-enciklopédiák mutatóiban, de mögötte ott a „Párizs” szó a címek top-listáján. A régi Filmlexikon címmutatójában két és fél sűrűn szedett hasábon sorakoznak a nézőbutításra kész Párizsok. (Ráadásul persze csak a Párizs szóval kezdődő címek – több légió lapul másutt a szórend takarásában.) Van Eugene Sue nyomán Párizs rejtelmei tucatnyi feldolgozással, s jól hangzik például a Párizs, amikor sistereg (amerikai), Párizsi közjáték, Párizsi lányok, Párizsi éjszakák (na végre, persze hogy...), Párizs és a tavasz – ez Becker Antoine et Antoinette című 1951-es félneorealista komédiájának magyarítása. Magyar, lappföldi meg pápua forgalmazásban nyilván több filmcím büszkélkedik Párizzsal, mint otthon.

Hát még, ami a képen van! A Szabadság-szobor, New York felhőkarcolói vajon hány amerikai filmben csípik a szemünket, s még igényes opuszok tucatjaiban is... (Cassavetes talán jótékony ellenszérumot vett be, ő makacsul mellőzte a készen kapott képeket.) Így van, heveny fantáziátlan közhely-betegségben szenvedve a francia film az Eiffel-toronnyal és társaival. „Az Eiffel-torony árnyékában” – mondhatnánk sápadva, e tehetség-próbáló város-klisévé hamisodott mítoszaira gondolva. René Clairnek ugyan talán legértékesebb filmje a húszas évekbeli Torony, melyben eredeti, szabálythágó tehetség fénylik (inkább kubista, mint dadaista filmszem) - de sok rendező, még a tehetséges (zseniális?) Ivens is csapdába hullt: A Szajna találkozik Párizzsal kongó képi közhely-gyűjtemény... Mit várjunk hát a többiektől?

Tati fölényes szerénységgel sétáltatja Hulot urat egy rideg beton-üveg város kulisszái között. Párizs volna a Playtime-beli metropolisz? Érdemes volna utána nézni, állt-e már a Défense-negyed a film forgatásakor, vagy Tati előre vetítette pimasz felhőkarcolóit...

 

*

 

Minden idők két legnagyobb városfilmjének (Ember a felvevőgéppel és Berlin, egy nagyváros szimfóniája) nincs francia, párizsi változata. Csak az új hullám idején szövetkezett néhány másként látó rendező (Chabrol, Godard, Rohmer, Pollet, Douchet) Párizs, ahogy én látom (Paris vu par...), hogy széthasítsák a turista-kárpitot.

Az új hullám sodrásában aztán mégiscsak előkerültek a Cinématheque elfeledett kincsei. A néző megbámulta a Zónát, René Clair egykori asszisztensének, egy Lacombe nevű, azóta középszerűvé szürkült rendező erős dokumentumfilmjét. Zóna? Párizs tudói ismerik a várost körülvevő két Körgyűrűt, a Petite Ceinture-t: buszjárat megy itt körbe az egyik, a „belső” gyűrűn, hiszen igazából két egymástól ötven-száz méterre párhuzamosan futó autóútról van szó... hatvanas évekbeli korszerűsége Pestnek ma is példaadója lehetne. A húszas-harmincas években még Tabán-szerű, de a Tabánnál csúfabb, lepusztultabb, nyomorúbb táj éktelenkedett itt. Felfedezték egy még inkább elfeledett rendező, Sauvage Párizsi etűdökjét is: az etűdök egyes epizódjai valóban értékesek, leginkább a St. Martin csatornán úszó hajók és uszályok – volt, lehetett – elődje Vigo Atalantájának... S hadd említsük meg az orosz-észt emigráns Kirsanoff szép rövidfilmjét, a Ménilmontant..., őszi ködök, áttűnések művészete, Párizs nagy északi proletár-külvárosának lírai háttér-megelevenítése.

 

*

 

A hamisság csúcsait ostromolja az egykori nagy kasszasiker, az öregedő Carné Truffaut-ékat túllihegni vágyó opusza, a Csalók, régi remekművei közül csak a múlt századi díszlet-szimfónia, a Szerelmek városa idézett egy senki által sem látott Párizst. De a Ködös utakat nem Párizsban játszatta, a Mire megvirrad külvárosi díszlete pedig Angyalföld-Párizst imitálta. Trauner Sándor díszlete tette a legtöbbet a francia főváros soha nem volt, mégis reális filmképének megteremtéséért: a világ egészen a hatvanas évekig úgy látta Párizst, ahogy Trauner akarta. Carné legpárizsibb Párizs-filmje, a Külvárosi szálloda megint csak bravúros díszlet: realista is, költői is, mindenesetre „jobb, mint az eredeti”. Bárki összevethet álomi és pőre valóságot még ma is; az Hotel du Nord negyedórányi séta a Gare de l'Est-től, de régóta csak drága étterem van benne. 1959-ben aztán a régóta szürkülő Carnét felpezsdítette a nouvelle vague újfajta Párizs-látásmódja. Sebes divat-ügyességgel ő is készített egy (ál) új hullámos opuszt. Ennek sokkal nagyobb közönségsikere lett, mint az eredetieknek. Az imént említett Csalókról van szó, melyben a balpart, a Diáknegyed reprezentatívnak szánt helyszíneivel, negyedóránkénti nagy házibulikkal vélte garantálni a környezetrajz hitelességét. Divatcsínye sikerült: a minden ízében hamis látványt „bevette” Párizs: dörgő tömegsikere támadt. Godard állítólag földhöz csapta a szemüvegét: valaki rosszul lát.

És ide tartozik a hamisság ellenpárja: Chabrol kísérlete, a bukott és kiváló Nőcskék, a Bastille-negyed akkori fehérnemű- és ruhaboltjaival, elárusítóival, mindennapi életével, szokásainak mikro-rajzával. S ide persze a Rohmer elsőfilmje, Az Oroszlán jegyében: van abban Szajna-part és Quartier Latin, házibulik és autókázás, de bujkál benne valami fontosabb tartalom, nem sokan látták meg.

 

*

 

Majd minden európai rendező vágyik Hollywoodba, de vajon ki vágyik Hollywoodból Párizsba, hogy filmet csináljon? Kevesen. Altman vágyott ide Hollywoodból, hogy megmutassa (nem mutatta meg) – Kie¶lowski Varsóból, Kaurismäki Helsinkiből, Hartley off-Hollywoodból.

Kaurismäki aztán a Bohéméletben egy húszas évekre emlékeztető Párizs környéki előváros előfalujába érkezett. Díszlet vagy nem, hiteles. Megtalálta a helyét.

 

*

 

A fáradt, szürke Párizst a Négyszáz csapásban Truffaut teremtette meg.

A szürkén is rejtelmes Párizst meg Rivette. Párizs a miénk - hirdette a cím. Rivette később is, majd minden filmjében Párizs hétköznapi arcának krónikása, olyan hétköznapoké, miket szeret rejtélyesen, háztetőről, kicsit a Fantomas modorának hódolva láttatni, hőseit odahívni maga mellé, a háztetőre állított kamera közelébe. Alig van filmje, ahol ne szaladgálnának a háztetők égbolthoz közeli terein. A nálunk nem vetített Északi híd című szellemes rejtvény-filmjében a szereplők Bulle Ogier vezetésével keresztrejtvény-kockákra osztják fel Párizst, és soha nem volt kincseket keresnek a saját maguk gyártotta kockák labirintusában.

 

*

 

A Kifulladásigban Belmondo szemérmetlenül reklám-kifigurázó snittekben megérkezik Párizsba. Eiffel-torony, Diadalív, van itt minden. Komolyan veendő? A Bolond Pierrot-t látva évekkel később kezdtünk csak gyanakodni. Pedig komolyabban vehettük volna már az Éli az életét város-snittjeit, ellesett dokumentum-betéteit: Enfer et Cie (Pokol és társa)... - olvassuk egy kültelki faépület kapuján, mielőtt Nanát meggyilkolják a stricijei.

 

*

 

A városok, a térképek pontos valósága és a fikciók barátainak egyaránt ajánlom Varda Cléo-jának Gallimard-féle kiadását, abban ugyanis térkép szerepel, mely pontosan követi a hősnő útját. El is határoztam, hogy bejárom, és bejárásommal megteremtem a „filmturizmust”: ha az első séta sikerül, bejárom én majd a legtöbb Rohmer-film útvonalát is, Créteil-től a Buttes Chaumont-ig és oda-vissza, filmjáró leszek, Rohmer-zarándok.

 

*

 

Elhagynám Rohmert. Joszeliani A hold kegyeltjei a grúz Párizs francia latrait teremti meg, meseszerű, de épp meseszerűsége miatt hű, időt, színhelyt, történelmi realitást és mítoszt kevergető, ötvöző módszerrel. Módszert mondtam? Nem szívesen, mert fogalmam sincs, mi is a módszer, s hogy hol terem. Rohmernek érezhetően mindig azonos a módszere, s ez csak nála válik be. Hétköznapibb rejtélyek, mint Rivette háztetői alatt. A Párizsi randevúkat nemrég láthattuk Pesten. Ez a három epizódból álló szellemes film, mely nyilván René Clair Párizsi háztetők alattját vallja egyik elődjéül, szinte hivalkodóan „turistafilm”.

Először a Beaubourg (kezdőknek: a Pompidou Központ tája), majd a Luxemburg-kert, a Montmartre dombja, a Parc Montsouris (ahol Varda Cléo-ja is bolyong), majd kijjebb: La Villette, Belleville, megint be: Trocadéro, s egy rejtettebb hely, az auteuil-i melegházak..., végül a Marais negyed. A könnyed, látszólag csak felszíni csillogással tündöklő film valójában istenkísértő módon küzd a turista-látványosság Párizs-közhelyei ellen – szépen, szellemesen teszi, s végül pontozással veszít. Hiába akar hol ironikusan, hol kedvesen fölébe kerekedni a csillogó vagy nosztalgia keltő Párizs-látványnak... a látvány épp csak megkarcolható, de nem festhető át. (Jellemző: utolsó epizódjának hőse a Marais negyedben lakó festőművész, aki fényképszerűen ábrázolt nagy tájkép-háttérbe üres, merev-tekintetű embertömeget fest.) Jónéhány filmjében próbálta ugyanezt már Rohmer – a közhelyes turista-Párizs kulisszái mögé szabálytalan, igazi életsorsokat lopni – legnagyobb sikerrel talán A pilóta feleségében, különösen annak második felében, a „Buttes Chaumont-részben”, ahol ez a Párizs-széli hatalmas park megelevenül: cserkész-ízű nyomozgatás, nézések párbaja, és sokminden más „belső” tartalmakat kezd sugározni; a park díszlete már nem is díszlet, hanem maga az élettel feleselő filmjáték... – Nem hagyom el Rohmert.

 

*

 

Párizs újrafestésének legbecsvágyóbb újmódi kísérlete Carax kultuszfilmje, A Pont-Neuf szerelmesei. Kicsit harsány, de túlhabzik benne a tehetség. Ám szebb és igazabb, amikor Párizs belülre kerül: első, Truffaut-nak hódoló filmjében (Boy Meets Girl) még belül maradt, indulatok és fájdalom lepte el a cselekménytelen film vásznát, a külső dübörgést sikerfilmjeire tartogatta; „veszélyes kihajolni a külső látványok talmi világába”, mint a Pont Neufben tette.

 

*

 

A Szabadság fantomjában egy játszótéri szatír pornográf fényképeket mutogat kislányoknak, nevelőnőknek. A fényképeken a Diadalív és az Eiffel-torony kellemkedik. A játszótéri kislány szülei azonnal hívják az erkölcsrendészetet.

 

*

 

Valami olyasmire vágyom, mint Antonioni-Wenders éjszakai sétája: A felhők fölött utolsó epizódja ínyenc belvárosi turistaút is lehetne, ha nem a belső válna ott is fontossá, s háttérré csupán a templomos kis utcák varázsos éjszakája. (Róma? Firenze? Ferrara? Jellemző, hogy elfelejtettem.) Olyan igazi, mély városfilmre vágyom, mellyel leginkább Lisszabon büszkélkedhet Tanner és főleg Wenders jóvoltából: A dolgok állása után a Lisszaboni történet...

 

*

 

Róma visszahív, s nem baj, ha csak a moziba. Gaál István Római szonátáját nézem a Duna Televízióban. A korai neorealista filmek Rómája nagyon messze tűnt már, pedig Zavattini, De Santis és De Sica látta meg a város igazi arcát; ha valamiért remekmű az Umberto D., akkor azért, mert az addig díszletnek hitt és látott ókori és barokk háttérről kiderült, emberek élnek benne. Ha nincs a neorealizmus fősodra, akkor Fellini nem festhetett volna harsány és igaz színekkel magán-legendáriumot a Rómába előbb idegenkedve, majd boldog önfeladással belevesző, beleolvadó fiatalemberről. Készült-e ilyen hitelű és eredeti fikció Párizsról? A Paris vu par... – talán... De Pasolini, az Accatone és a Mamma Róma városa...? Rohmer és Rivette ezt a fájdalmat nem tudta ábrázolni, és – gondolom, hamisan – azt hinné az ember, ilyen fájdalmat át sem élnek a párizsiak.

 

*

 

Talán nem is szabadna „Párizs-filmeknek” léteznie: a fikció lényege, színei másutt vannak: ha fikció, hát ne is tudjuk, melyik városban vagyunk, sejtesse csak a rendező, de legyen neki is, hőseinek oly természetes – és oly esetleges, mindegy is –, hol vannak, mint Bral emlékezetes, bár felejtett Éjszaka, külsőben című pesszimista humorú opuszában a saját idejükből kilökődött és örök „68-asoknak”.

 

*

 

Hitchcock akart az étel körforgásáról forgatni egy nagyvárosban... Nagyvárosi téma nélkül aligha van/lesz film, de az a nagyváros tán akkor ragad meg és tesz kíváncsivá, ha a hősökben, a szereplőkben elevenül meg a város, belőlük árad, mintegy a rendező és ők teremtik, nélkülük nem létezhetne: ilyen Hitchcock suspense-Londona, Buñuel rémálom-Párizsa, Wenders mese-Berline..., nyári hóálom-Lisszabonja.

S természetesen Bresson Párizsa. A Zsebtolvaj, a Talán az ördög és több más remeke is itt játszódik – de inkább azt sugározzák, hogy élhetnének hősei bárhol másutt, megváltatlanok és boldogtalanok maradnának. (Ilyen Pétervár Dosztojevszkijnél - nem a városról szól, bár a modern nagyváros egyik első átvilágítója.)

 

*

 

Párizsi város-sétánk komor helyen végződik, a Pere Lachaise temetőben, de a helyszín nem önmagában komor és szomorú – Méliès síremléke például elég vidám –, hanem mert Bresson hősei látják így a Talán az ördögben: komor, mert Bresson sugározza így. Nincs rendezőtől, festőtől, írótól független városkép. Egy ideje minden évben megünneplik Joyce Ulyssesének fiktív idejét, 1904. június 16-át. A város, Dublin itt páratlan, a Ulysses előtt s óta nem olvasott leleményes erővel és szűrővel elevenedik meg. Mégis, a regény főalakjáról Bloom-napnak hívják.

Vajon miért nem Dublin-napnak?


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1998/11 26-29. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3852