KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

   
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
   1998/december
KRÓNIKA
• Dániel Ferenc: Láttam Tolnay Klárit sildes sityakban
• (X) : Öndivatbemutató
• (X) : A Balázs Béla Stúdió története
MAGYAR FILM
• Enyedi Ildikó: A misztika vége Simon mágus
• Győrffy Iván: Csodák vására Misztikum a magyar filmben
• Győrffy Iván: Elvarázsolt kastély Beszélgetés Kamondi Zoltánnal
• Ágfalvi Attila: Szentkuthy-mozi Elveszett irodalom
• Somogyi Marcell: Egy talált tárgy... Hajnóczy Péter
• Hajnóczy Péter: Akna a presszóban
• Reményi József Tamás: A tehetetlen kéz Császár István-filmek

• Dér András: Belső mozi, virtuális védelem Drogfilm
• N. N.: Drogfilmek
• Mihancsik Zsófia: Szertelen ország Magyar drogfront
• Kecskeméti József: Szertelen ország Magyar drogfront
• Kömlődi Ferenc: Tudattágítás, hedonizmus Timothy Leary és a pszichedelikus mozi
TITANIC
• Csejdy András: Semmi sem igaz, minden igazi Titanic fesztivál
• Forgách András: Boldog, boldogtalan Happy Together

• Galambos Attila: Kórház az egész világ Birodalom I-VIII.
• Bóna László: Gyógyítás, műholddal Dr. T.V.
VÁROSVÍZIÓK
• Antal István: Másodpercenként 24 kocka Az avantgarde New York
• Jakab Kriszta: Harapás a Nagy Almából Woody Allen
• N. N.: New York-filmek
KRITIKA
• Muhi Klára: De hát hol élünk? Sír a madár
LÁTTUK MÉG
• Báron György: Démoni csapda
• Békés Pál: Nincs alku
• Mátyás Péter: Tökéletes gyilkosság
• Hungler Tímea: Furcsa pár 2.
• Harmat György: Nászok ásza
• Halász Tamás: Patriot
• Hatvani Tamás: Lost in Space
• Kömlődi Ferenc: Z, a hangya
• Tamás Amaryllis: Csenő manók
• Sulyok Máté: Mulan
HANGKÉP
• Petri Lukács Ádám: Az első mobil

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Magyar film

Misztikum a magyar filmben

Csodák vására

Győrffy Iván

A kaotikus századvég filmje a mesében, mítoszban, mágiában keresi a széthullott világ újraépítésének titkát.

 

„Mi, akik ma élünk ezen a földön, mindent megtettünk annak érdekében, hogy halálos veszélybe kerüljünk, és csak a csoda menthet meg bennünket. A probléma az, hogy mindenben hiszünk, csak a csodákban nem. És a megoldás, a saját magunk építette csapdából való menekülés útja a múltunk, a kultúránk, ha még képesek vagyunk értelmezni” – vallja Enyedi Ildikó, s ez a kétségbeesett fohász egyúttal a mai magyar (misztikus) film ars poétikájának is tekinthető.

A kilencvenes évek fordulóján a hazai filmművészet más gyökereket keres magának. Nem elégszik meg a patologikus rendszer maszkja mögül kikacsintó paródiával és parabolával szüksége van a mágiára és misztikumra is ahhoz, hogy megtalálja és megmagyarázza helyét az átalakuló világban. A társadalmi és kulturális elveszettség arra készteti az új filmes generáció tagjait, hogy elvessék a sémákat, az „alapra” új „felépítményt” építsenek, más korokhoz és eszközökhöz forduljanak segítségért. Ennek köszönhető, hogy felértékelődik a romantika, főként a német romantikusok hagyománya: Szász János Büchner Woyzeckjét, Enyedi Carl Maria von Weber operájának, A bűvös vadásznak a motívumait, Szirtes pedig Lenz (romantikus) élettörténetét ülteti át a századvég Magyarországába. Elhalványul a realizmus és naturalizmus csábítása. Az érthetetlen világ irracionális megoldásért kiált.

Érvényes választ nem, csak gondolattöredékeket fogalmazhatunk meg magyarázatként. A „hirtelen” váltásnak megvannak a maga mozgatórugói a hazai és a külföldi filmművészetben egyaránt. Az apokaliptikus tájak, önsorsrontó hősök mestere, Tarkovszkij otthagyta ujjnyomát a hetvenes-nyolcvanas évek legtöbb filmes világértelmezési kísérletén, és szelleme mindmáig bolyong a hazai vásznakon. Jelenléte szinte képről képre kimutatható a magyar misztikus filmekben. A többletjelentés-hordozó és egyúttal mentális rétegeket elkülönítő fényszűrő-effektusok (az Áldozathozatal három színdimenziója, összevetve például Klöpfler A lakatlan emberének megoldásaival), a csodagyermekek reménybeteljesítő és életszimbólum-jellege (Sztalker, Nosztalgia, ÁldozathozatalA bűvös vadász, Az én XX. századom, Halálutak és angyalok) és sok-sok más, alapvető strukturális elem összefüggést teremtenek az orosz és magyar miszticizmus között. Nem kevésbé erős Bódy hatása – a jelenkori magyar filmművészet legmarkánsabbjai mintha mindannyian Bódy köpönyegéből bújtak volna elő. Technikai virtuozitása, összetéveszthetetlenül nyomasztó aurája, síkváltásainak szándékos elnagyoltsága, s nem utolsósorban gondolati szintézis-keresése állandó kihívás elé állítják a mai kezdőket és újrakezdőket. A képszerűség felértékelődése – a képbeli kép ciklikus megsokszorozása –, a túlhajszolt filozofikusság és az ennek groteszk ellenpárjaként alkalmazott mesterséges amatőrizmus megtermékenyítette és egyúttal meg is osztotta a filmeseket. És még valami, amit nem kis mértékben Bódynak köszönhetnek a mai filmesek: az álomstruktúra elemi erejét, a képzelet gátlástalan felszabadítását. Enyedi, Kamondi, a Pronuma bolyokat és a Lenzet rendező Szirtes is ilyen látomásos álomvilágban élnek és alkotnak. Valamennyien idézhetnék Bódyt : „Voltak … a képzeletnek olyan nyugtalanítóan titokzatos képei, amelyek a semmiből pattantak elő és tértek újra meg újra vissza… Évekig tartott, amíg rájöttem, hogy nem a távolban kell keresnem, hanem „magamban”, s hogy csak akkor érvényes igazán, ha nincs… Maga az írás is képek nyugtalanító látogatásából született. Aztán úgy éreztem, hogy ezeket a képeket közvetlenebbül fejezhetem ki, ha filmet készítek … A film egyrészről a kifejezés legközvetlenebb, legbelsőbb lehetőségét teremti meg, másrészről a legkülönbözőbb társadalmi közegprizmák sorozatos törésein át realizálódik, ahol végül is a valóság fényképe…”

A századvégeken, ezredfordulókon megszaporodnak az önjelölt próféták, mennybe menő Antikrisztusok – úgy a valóságban, mint az irodalmi képzeletben. A tömeghisztériával, csodás és ördögi jelenségekkel, világvége-várással és megújhodási vággyal terhelt első keresztény ezredvég erről szólt, ez testesült meg Gerbert d’Aurillac, a magyaroknak Szent Koronát küldő II. Szilveszter pápa legendásan skizofrén személyiségében is. Enyedi, Kamondi filmjeiben – és az ezredvégi Magyországon – hasonló figurákkal találkozunk : Schrevek József félresikerült mindenható (Halálutak és angyalok), az ördögi Kaspar (A bűvös vadász) közöttünk kísértenek. A magyar misztikus filmeke alámerülve a civilizáció és az emberi kultúra végpontjára érkezünk. A Halálutak és angyalok holdbéli, sivár, valószerűtlen tája az apokalipszis utáni állapot lehetséges színtere, ahol bukott angyalok és kóbor túlélők róják körkörös útjukat. Az én XX. századom tudással terhes csodavárása az új század kezdetén az újrateremtés koronként visszatérő lázát idézi fel, játékosan válogatva a lehetőségek kimeríthetetlen tárházából. A bűvös vadász századvégi története szoros, nemcsak eszmei, de fizikai kölcsönhatást is teremt a felidézett idő- és térsíkok mindegyikével, történelmét determinizmus és körkörösség jellemzi.

A romanticizmus csak egyik eleme az ezredvégi magyar filmnek – belőle újabb hajszálgyökerek ágaznak szerteszét. Nem mehetünk el szó nélkül amellett, hogy Tarkovszkij a megfilmesítetlen Hoffmanniájában hitet tesz a romantika örök modernitása mellett (Filmvilág, 1991/7-9.), hogy Szirtes nyolcvanas évek közepén készült Lenzének Caspar David Friedrich-i ihletettségű tájain mozgó skizofrén romantikus költő-atomtudós történetében Herzog Kaspar Hauserével egy tőről fakadó létproblémákba ütközünk, hogy – Forgách András megfogalmazásával (Filmvilág, 1996/2.) – a filmnyelv és életforma összekapcsolásának lehetünk tanúi az újromantikában (amely magyarázat egyébként korlátozott érvényű, hiszen például Kamondira nem alkalmazható).

Viszont Bódyra, Enyedire, Kamondira egyaránt találó a misztikát a magyar költészetben rehabilitáló Weöres megállapítása: „A szavak között és mögött feltételezett titkos relációk hálójára (zenére, matematikára, transzcendenciára) épülő líra éppúgy, mint a természetes nyelv helyett az egyetemes emberi kultúra „nyelvét” (mitológiát, művészettörténetet, mindennapi élet szokásait, tárgyait) használó költészet, bár olykor nagy erővel fejezi ki a fennálló világ közösségnélküliségét („aurától” fosztottságát), romantikus módon mégis egy korábbi, egységes állásponthoz kanyarodik vissza a maga univerzális, nyelvteremtő kísérleteivel. Örökösen a másban való föloldásáért, a megszűnéséért, az egységbe fonódásért küzd, a művészet kivételes praxisát a vallás szellemében interpretálva.” A mesterséges egység-teremtés, a mikro- és makrokozmosz összekapcsolása, a természetfölötti keresése valamennyi misztikus magyar filmet jellemzi. A kutya éji dala csakúgy, mint a Lenz, Az én XX. századom vagy A bűvös vadász nem mulasztja el a csillagos ég földöntúli horizontjából megvilágítani a földön zajló eseményeket.

A töredezett, elemeire bomlott jelen(léte)t csak egy azon kívül- és felülálló, idegen és az emberi értelem számára érthetetlen hatalom képes összeragasztani. A rendező akaratlanul is azonosul ezzel a természetfölötti hatalommal, szándéka ellenére „megistenül”. Az én XX. századom egy félresikerült teremtés története. Enyedi szubjektív civilizáció-mítosza, egy XX. század végi alkotó vallomása saját koráról, a vágyakkal és lehetőségekkel teli XIX. század végének látszólagos távolába helyezve. „Csodálatos a világ, melyet Isten alkotott, és csodálatos az ember, aki most megtanulta formálni” – mondja Edison a távíró üzembe helyezésekor. A technikai civilizáció (a mesterséges fény és a kommunikáció) a világ újbóli teremtésének lehetőségét hirdeti az Isten által elhagyott világban. A Sorbonne előadótermében a professzor és a diák között hidat verő elektromos ív Michalengelo teremtés-jelenetét idézi. A rendező, a mozi homályában ülő néző, sőt, maga a feltaláló is tudja, hogy az ördögi attribútum (Isten alkotóképességének és mindenhatóságának elbitorlása) ördögi teremtményeket indukál, s a civilizáció látványos és katasztrofális bukását okozza. A rendező és a néző – ahogy maga Edison is – a világháborúk, a holocaust, a diktatórikus rezsimek „áldásainak” tudatában keserű mosollyal nézi a XIX. század végi reményeket.

 

*

 

A XX. századdal az európai kultúra is fordulóponthoz érkezik. Új messiásra van szüksége, aki új válaszokat adva az ígéretek új földjére vezeti választott népét. Csodás ikrek jönnek világra egy szegényes szobában, kiknek minden lépését csillagok vigyázzák, Krisztus-hordozó szamarak irányítják. A varázslatosan megvilágított útszéli feszület alatt árulják a gyufát kislányként, életük is (különösen Lilié) keresztek és gyertyák tövében zajlik. A káosz századában azonban lehetetlen az egyszeri és egyetemleges megváltás: az individuum önnön sorsának kontár kovácsa. Az egyén megkettőződik (Lili és Dóra), megháromszorozódik (Z.-vel), megsokszorozódik (a tükör-labirintusban), mégsem lel önmagára.

Az isteniesülés sokszor nem a megváltás, hanem az apokalipszis nézőpontjából válik nyilvánvalóvá. Erre példa a Halálutak és angyalok, mely a végítélet utáni újrakezdés csődjének megjelenítése. Az álmok és látomások időtlen világában játszódik, ezért minden irányba, és semerre se vezet – kristályszerkezete van, ahogy Kamondi mondja. Az apokalipszis az életet halálúttá változtatja. A filmben minden út – halálút. Minden kép – álom. Minden szó – kinyilatkoztatás.

Ebben a világban minden Istennel áll kölcsönhatásban, akár annak fájdalmas távollétén keresztül. A végítélet után egy perccel, amikor az emberek, az állatok, s a tárgyak is mintha egy Dalí-képből kilépve izzanának tisztítótüzükben, az élet és halál urához fohászkodik a mindenség. Sóvárogva keresik mindnyájan az Egyet. A Halálutak és angyalok címszereplőnője az egyedül valóságos álomvilágban lel rá alteregóinak (a mindenható Schreveknek és a mindentudó vak kisfiúnak) belső mására. Enyedi a női princípiumot teszi szintetizáló erővé. Az én XX. századom „feminista” újrafogalmazása mindannyiunk XX. századának. Világ- és üdvtörténet női szemmel. A bűvös vadász rendező és békéltető elve a kettős jellemzővel bíró négyes szereposztású Mária-princípium. Enyedi a korai kereszténység Mária-kultuszát komolyan véve az életfenntartó nőiséget is rehabilitálja : Mária, a férfias Isten-absztrakciókkal ellentétben közvetlen részese és megmentője tud lenni életünknek a középkorban éppúgy, mint a XX. század végén; nem csupán szentképeken látható, de ott van a meztelenül tükör elé álló nőben és az ördög golyóját apjától ellopó kislányban, szent és profán, esendő és megbocsátó egyszerre.

A megnyugvás, a remény, az újrakezdés lehetősége a gyermek-figurában rejlik. A gyermek minden hiedelem-rendszerben a szakrális és profán tér és idő határán helyezkedik el. Az ikerlányok (Az én XX. századom), de még inkább Max lánya (A bűvös vadász), illetőleg a fénykép-kislány és a vak kisfiú (Halálutak és angyalok) koravén, bűvös-bűnös gyerekek, a felnőtteknél mindent jobban értők és megértők. A gyerek még közvetlen tudással bír a titokról és a csodáról: tisztánlátását még nem homályosítják el a belésulykolt kényszerképzetek és előítéletek. Köztük is a Halálutak vak fiúja a legkövetkezetesebben megformált alak, hiszen nem a külvilág képei, hanem álmai festenek számára teljes képet a valóságról.

Nem utolsósorban az isteni gyermekeknek köszönhető, hogy az Isten- és önismeret összekapcsolódik a misztikumban. A szerepjátszás válik a reflexió táptalajává, hiszen a szerepek állandóan váltakoznak, a szereplők folyton új ruhába öltöznek, s ezáltal megfoghatatlanok lesznek: saját teremtőjük sem érti már őket. A transzcendens a földre száll, és végzetszerűen alakítja a leghétköznapibb történéseket. A kutya éji dalában még csak Isten elfuserált földi helytartója, a „bal lator” álpap-Bódy lép akcióba, a későbbi filmekben már omnipotens figurák (Schrevek, Mária) járják körkörös táncukat. Tegyük hozzá: ezért nem tud egyikük sem lelépni a vászonról, hiteles megoldást adni a művészi meghasonlásra; szerző nélküli szereplők maradnak csupán.

Bódy és Szirtes hagyományaitól eltérően – Kamondi művének kivételével – a kilencvenes évek misztikus filmjei nem vergődnek az önmarcangoló önismeret szorításában. A történelemből kilépő történetek érdeklődése önmagukra irányul, rabul ejti őket „az örök visszatérés” gondolata. A Halálutak és angyalok csigavonalszerűen vezeti vissza nézőjét a kezdő képsorokhoz. Az én XX. századomban a történelem visszafelé fordul a két századvégen át a keresztény időszámítás és teremtés kezdetéig, ahogy a film befejező kockái is visszapergetik a lányok életét, születésükig. A legutolsó beállításban összeolvad a tenger és az ég horizontja: utunk végén az örök kezdethez érkezünk. Az ezredvég látomása A bűvös vadász esetében is szükségszerűen a civilizáció origójához vezeti vissza Enyedit. Az emberi történelem organikus egész, amely mindig ismétli önmagát. Szüntelen küzdelme isteninek és emberinek (az ördög maga is esendő), szentnek és profánnak. Ciklikusan visszatérő, saját résein át- és áttüremkedő, megmagyarázhatatlanul összegabalyodó valóság és valótlanság-gombolyag. A tölgy ugyanaz a tölgy Bonifáciusz és a frízek történetében, a századvégi Budapesten, a középkori erdőben. A nyúl ugyanaz a nyúl a tölgyfa odvában, a réten menekülve, Szűz Mária lábánál a szentképen megmerevedve, a kislány kezében plüssállatként. Az ördög mindig ördög, akkor is, amikor hidat épít lélekért cserébe, és akkor is amikor, már a mi kortársunkként, varázsgolyókat ad „barátjának”. Szűz Mária a lelőtt túsz, a feleség és a kislány egy személyben. A középkori szerzetes misztikus kapcsolatban áll a XX. századi kislánnyal, akit a a múltból instruál. A történetnek sosincs vége, mindig (ugyanott) folytatódik. A sakkmester ugyan megmenekül a merénylettől, a mesterlövész felesége is az ördög által irányított golyótól, de mindannyian védtelenül állnak a leselkedő halál előtt. Mesés mivoltukban is végtelenül sebezhetők, hiszen a légópince bármikor beomolhat, s mesélő híján az ő létük is semmivé enyészik. A rendező szerint: „a mese valószínűleg semmit sem használ. Nem véletlen, hogy megtörténik a csoda, és utána ugyanott vagyunk, a föld alatt. Nincs feloldás. … Ugyanaz alá a kőtömb alá kerül be a végén az ember, ahol az elején is volt. Csak eljátszadozik vele, hogy milyen jó lenne kiszabadulni.”

 

*

 

Bódy filmjei, A lakatlan ember, Az én XX. századom, A bűvös vadász és a Halálutak és angyalok egytől-egyig a töredék kultuszának betetőzései – olykor, mint A bűvös vadászban, a túlzott precizitásig. A teljességet a töredezettségen keresztül elérni kívánó formaművészet romantikus örökség. A transzcendensbe vágyakozó művészet a hagyományos idő- és térszerkezettel nem tud, s nem is akar mit kezdeni. A filmeket, amelyek a természetfölötti igézetében fogantak, csillapíthatatlan nyugtalanság űzi. Magyarázatok helyett jelképek és allegóriák tucatjaival bombáznak, történet-mesélés helyett fragmentumok halmozására törekszenek. Rabul ejtik teremtőjüket, s újabb változatukat készíttetik el vele. Kamondi és Enyedi e világ önkéntes foglya – erről vallanak készülőben lévő filmjeik is.

A romantikával kötött paktum akaratlan megszegésének tekinthető az irónia fájdalmas hiánya, vagy félresiklása. Már Bódy is képtelen volt visszaadni a Weöres-féle szöveg játékos iróniáját az örökörvényűvé, kortalanná tett Psyché-történetben. A bőséggel áradó képek elnyomták a narrációt. A bűvös vadász perfekcionizmusa sem kínál lehetőséget a hős(ök)nek és a szerzőnek az irónia szabadságára. E mércével leginkább Az én XX. századom mérhető, melyben sorsunkból és a hozzá tartozó életidőből játékosan ki-be járhatunk, ahogy nekünk, avagy a csillagoknak tetszik.

A romantikától kölcsönzött vagy újrafelfedezett, az ezredvég kultúrpesszimizmusához igazított formaelemek egy szempontból mindenképpen közösek: az egész embertörténet értelmezésére hivatottak, és ezen keresztül nemcsak felhasználóik, a rendezők, művészsorsának betájolását, de a világ képi újjáteremtését is megkisérlik. Erről szól a köznapi egyént az érzékfölötti világgal összekapcsoló misztikus film legújabbkori magyar fejezete. A születőben lévő új korszak fájdalmas önismerethiánya újra és újra szembesülésre kényszeríti a filmeseket saját anyagukkal, s a szép új világgal. Az önnön zűrzavarában fulladozó világ önmeghatározásra készteti egy kis nemzeti filmgyár munkásait, akik két civilizációs periódus határmezsgyéjén forgatják a másvilág előérzetének ködétől homályos, az individuum halhatatlan részének átmentésén küszködő csodaszerű filmjeiket.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1998/12 10-13. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3880