KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

   
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
   1998/december
KRÓNIKA
• Dániel Ferenc: Láttam Tolnay Klárit sildes sityakban
• (X) : Öndivatbemutató
• (X) : A Balázs Béla Stúdió története
MAGYAR FILM
• Enyedi Ildikó: A misztika vége Simon mágus
• Győrffy Iván: Csodák vására Misztikum a magyar filmben
• Győrffy Iván: Elvarázsolt kastély Beszélgetés Kamondi Zoltánnal
• Ágfalvi Attila: Szentkuthy-mozi Elveszett irodalom
• Somogyi Marcell: Egy talált tárgy... Hajnóczy Péter
• Hajnóczy Péter: Akna a presszóban
• Reményi József Tamás: A tehetetlen kéz Császár István-filmek

• Dér András: Belső mozi, virtuális védelem Drogfilm
• N. N.: Drogfilmek
• Mihancsik Zsófia: Szertelen ország Magyar drogfront
• Kecskeméti József: Szertelen ország Magyar drogfront
• Kömlődi Ferenc: Tudattágítás, hedonizmus Timothy Leary és a pszichedelikus mozi
TITANIC
• Csejdy András: Semmi sem igaz, minden igazi Titanic fesztivál
• Forgách András: Boldog, boldogtalan Happy Together

• Galambos Attila: Kórház az egész világ Birodalom I-VIII.
• Bóna László: Gyógyítás, műholddal Dr. T.V.
VÁROSVÍZIÓK
• Antal István: Másodpercenként 24 kocka Az avantgarde New York
• Jakab Kriszta: Harapás a Nagy Almából Woody Allen
• N. N.: New York-filmek
KRITIKA
• Muhi Klára: De hát hol élünk? Sír a madár
LÁTTUK MÉG
• Báron György: Démoni csapda
• Békés Pál: Nincs alku
• Mátyás Péter: Tökéletes gyilkosság
• Hungler Tímea: Furcsa pár 2.
• Harmat György: Nászok ásza
• Halász Tamás: Patriot
• Hatvani Tamás: Lost in Space
• Kömlődi Ferenc: Z, a hangya
• Tamás Amaryllis: Csenő manók
• Sulyok Máté: Mulan
HANGKÉP
• Petri Lukács Ádám: Az első mobil

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Birodalom I-VIII.

Kórház az egész világ

Galambos Attila

Lars von Trier misztikus tévésorozata a végső kérdések közé ágyazza a hétköznapok ügyes-bajos dolgait.

 

A nemzeti és nemzetek feletti tévé-csatornák szaporodása a kilencvenes években Európát is a műsorgyártás fokozására késztette. Az ismeretterjesztő programok és tévéjátékok mellett elsősorban a sorozatok száma növekedett. A sokaknak szóló szériák árnyékában megjelentek a rétegigényeket kielégítő, a szappanoperák, teleregények struktúráját megőrizve megváltoztató, az ismert fordulatokkal más jellegű történeteket elmesélő sorozatok. A cinkosság elvén működő filmeken a néző elégedetten mosolyog: igen, végre mindannyian, filmkészítők, kritikusok, egyszerű befogadók együtt kacagunk az abszurditáson, és nem vesszük túlzottan komolyan magunkat.

Lars von Trier 1994-ben indított sorozata, a Birodalom ilyen kísérletnek mondható. Mégsem jellemzi tökéletesen a fenti leírás, hiszen a dán állami televízió mutatta be (ez eddig még rendben volna), főműsoridőben sugározták (ez már kicsit szokatlan) és a dán televíziózás leghangosabb sikerét érte el egy olyan kulturális közegben, amelyben a hazai gyártású műsoroknak óriási a hagyománya és a nézettsége. Ráadásul a sorozat rendezője - a fesztiválsikerek ellenére - a nagyközönség előtt addig jobbára ismeretlen volt (angol nyelvű művek, külhoni színészek, bonyolult dramaturgia, fura, szokatlan képi világ, korlátozott forgalmazás). A Birodalomban látható folyamatos kameramozgás, a mesterséges színek használata, az ugró vágások sem egykönnyen emészthetők, nem igazán teszik zavartalanná a konzervatív képkultúrához szokott nézők kényelmes kultúrnassolását. Mégis elsöprő volt az akkor bemutatott négy epizód sikere, Trierből egy ország kedvence, médiasztár lett. Napilapok hasábjain folyt komoly vita a sorozatról, valamint Trier kiáltványáról, a Dogma '95-ről. A képes újságok a rendező minden mozdulatát lesték, a Hullámtörés cannes-i bemutatójáról és a díjkiosztó ceremóniáról műsorát megszakítva tudósított a dán televízió híradója.

 

 

Önsanyargató irónia

 

Mi a siker titka? Röviden: a színészválasztás, a pikáns, egyben misztikus téma és az egészséges társadalmi önirónia. A sorozat helyszíne az ország egyik legjelentősebb, mindenki által ismert közintézménye, ahol szellemek kísértenek, miközben a leghétköznapibb gondokról, a közélet tipikus ügyeiről esik szó. A dán központi kórház (Rigshospitalet, magyarul: Birodalmi Kórház) jelentősége mind a gyógyítás, mind a kutatás, vagyis a tudományos gondolkodás szempontjából meghatározó. Ám ahogy azt az epizódok főcím előtti bevezetője hírül adja, a tökéletes technológia, a tudás, a racionalitás mindenhatóságának hite, a szellemi világ tagadása oly mértékűvé vált, hogy az amúgy erős, modern építményen apró repedések keletkeztek, s a birodalom kapuja észrevétlenül újra megnyílt. Nem nehéz észrevenni a konkrét történet mögött az általános kérdésfelvetést: mi a modernizmus, mennyire stabilak a bevett értékek, hová vezet a tudományos fejlődés, hová tegyük a fel-felbukkanó, majd a tudománytalanság és az okkultizmus vádjával félresöpört miszticizmust, hol van a hit, a vallás szerepe az ezredvég liberális Európájában? Súlyos gondolatok. Az 1994-ben készült négy rész játékos, ironikus, rejtett formában veti fel ezeket a kérdéseket. S éppen ez vezethetett a sikerhez: senki sem érezte úgy, hogy súlyos, életbevágó dolgokat akarnak a szájába rágni vagy rákényszeríteni. A felszínen bűnügyi históriát (egy 1919-ben meggyilkolt leányka szellemét kell megnyugtatni, egyesíteni szeretteivel a mennyországban, ez azonban csak akkor történhet meg, ha fény derül a gyilkosság körülményeire), leleplezést (a műhibát elkövető svéd orvos állásába kerülhet korábbi vétke, ezért mindent elkövet, hogy tettét eltitkolja a számára idegen, nemegyszer ellenséges környezetben), társadalmi körképet látunk (hogyan viselkednek orvosok és betegek döntéshelyzetekben és hétköznapi szituációkban). Etikai, orvosi, sőt politikai kérdések is felmerülnek, miközben thriller, horror elemek keverednek szatírával, vígjátéki fordulatokkal. A sorozat szerkezetileg nem különbözik a többi, intézményeket bemutató szériától: az epizódok lazán kapcsolódnak, látszólag egymástól teljesen független szereplőket követünk nyomon, akik csak véletlenül találkoznak: a cselekmény szálait - és a sorozatot - a közös tér, az intézmény tartja össze. A kissé váratlan sikerhez a humor, a titokzatosság, a vállalt komolytalanság és a hétköznapok aktuális kérdéseinek összjátéka vezetett. Talán eltúlzom a nemzetkarakterológia jelentőségét, de a Birodalom tökéletesen kielégíti a dánok hallatlanul fejlett nemzeti büszkeségét, amelynek legfontosabb eleme ellentmondásosnak tűnhet: éppen azokat az eredményeket kacagják ki a legjobban, amelyek túlfejlett nemzettudatukat fűtik. Nem véletlen, hogy a Birodalom elkészültének évében parlamenti képviselővé választották Jacob Haugaard humoristát, aki független jelöltként abszurd jelszavakkal (több napfényt Dániának, több hátszelet a bicikliutakon) lett befutó a magyarországinál jóval inkább pártokra épülő, erős hagyományokkal rendelkező parlamentáris rendszerben. Minden idézőjelbe, zárójelbe tehető, semmit sem kell - legalábbis a felszínen - véresen komolyan venni. Erről tanúskodik a sorozat egyes epizódjainak záró képsora. Vörös függöny előtt elindul a stáblista, majd belép a képbe maga Lars von Trier, és kommentálja, magyarázza a látottakat. Ceremóniamesterként parádézik, már jelenléte is kiemeli - és ez áll magyarázatainak középpontjában is -, hogy amit láttunk fikció, mese, nem azonos a valósággal, de feltétlenül elgondolkodtat a valóságról. A Birodalom moziban vetített változatából éppen ezek a közvetlen szerzői szövegek maradtak ki, s ez nem pusztán technikai okokkal magyarázható. A filmszínházba járók tisztában vannak azzal, hogy a vetített kép fikció, míg a televíziós műsorfolyamban valóság és fikció egymásba ér. Trier feltűnése a sorozat keretein belül a kettő elkülönítését szolgálja: amit láttunk, az nem a valóság, a rendező ellenben valóságos személy; magyarázata és megjelenése megnyugtat: ne vegyük szívünkre a szellemeket és a művérrel, mesterségesen gerjesztett izgalmakat, koncentráljunk önmagunkra; a Birodalom csak segédeszköz önmagunk vizsgálatában.

 

 

A népnevelő artista

 

Lars von Trier a Hullámtörés után, 1997 őszén tért vissza a sorozathoz. Hatalmas várakozás előzte meg a bemutatót, a fogadtatás viszont érezhetően lanyhább volt, mint az első alkalommal. Trier ismert lett, a kórházban folyó ügyeket sem kellett fikciós mesében leleplezni (a sorozat hatásaként divattá vált tényfeltáró riportokat készíteni az adófizetők pénzét elherdáló közintézményekről), a történet pedig igen komolyra fordult. A rendezőnek és alkotótársainak volt merszük továbblépni, kevesebb lett a primer izgalom, a nézőt bevonó rejtélyfejtés, megerősödött a hit kérdéseinek bolygatása - a társadalmi népszínmű elvesztette felszínességét. Semmi sem az, aminek látszik: a korábbi epizódok pozitív hősei meghalnak, majd feltámadnak, a megszülető kísértetcsecsemőről kiderül, hogy korántsem gonosz, mint várni lehetett, hanem a feltétlen jó megtestesülése. Már nem lehet kikacagni azokat a mondatokat, amelyek mind a cselekmény során, mind a rendezői kommentárokban egyre hangsúlyosabbak lettek: milyen értéke van az egoizmusnak, az egyéni fájdalomnak, a törtetésnek, az emberi életnek a nagy egész szempontjából. A korábban feltett kérdésekre most mintha válaszokat is kapna a néző, bár bizonyosság továbbra sincs. A mozgó kézikamera immár nem kísérlet, hanem bevált munkamódszer, az ugró vágások száma is csökkent. Mintha egy bölcs ember folytatta volna a lelkes kísérletező által elkezdett mesét. A film humora is felszabadultabb, áthatóbb. Kifejezetten szórakoztató a korábbi epizódokból ismerős jelenetek módosított újrafelhasználása, a már hallott kulcsmondatok ismétlése merőben új szituációban. A két legfőbb szereplő, a szelleműző spiritiszta öregasszony és a hiperracionális svéd sebész annyiszor fut össze, keresztezi egymás útját, hogy a néző már feszülten várja, mikor találkozik a történetük. De a két szál összekapcsolódása - legalábbis ez idáig - még várat magára.

Az általános derű és jókedv olyan burleszkszerű jeleneteket hív életre, amelyre korábban nem volt példa. Pedig a derű nem sugárzik át magára a történetre. Az ártatlan, félig sátán csecsemő óriási szörnyeteggé növekszik, hogy önmagát elpusztítva maradhasson jó; tisztaszívű orvostanhallgató okoz közúti balesetet - és egyáltalán: nagy baj van a Birodalomban. Erősödik a gyanúnk: a tévésorozat sem lesz más, mint a Hullámtörés vagy az azóta elkészült Idióták: film a jóságról, az áldozatvállalásról. Ám a népnevelés főműsoridőben sokakat nyugtalanít. A néző összezavarodik, ha addigi hősei megszűnnek hősök lenni, és ha az addigi ellenségek sejthetően jót is cselekszenek. Hiába marad meg az önirónia, ha valóban el kell gondolkodni a látottakon és nincs egyértelmű fogódzó, akkor mindig lesznek, akik elfordulnak a történettől.

Lars von Trier kötéltáncosként egyensúlyoz. A Birodalomba belefér az olcsó vásári szórakoztatás (egy kávéscsészében méreg van, de a csészék garmadája vándorol kézről kézre az orvosi rendelőben, miközben a kiszemelt áldozat már réges-rég elhagyta a szobát, aztán - amikor a haragvó tettes már rég meggondolta magát - mégis sikerül a merénylet), belefér a teológiai szemtelenség, a könnyen vett misztika, s a létkérdések feltevése és burkolt megválaszolása is.

A Birodalom folytatódni fog. Jelenleg minden kérdése nyitott, bár egyre világosabban látszik a szándék: a hit komolyságának rehabilitálása. Komolyságról beszélek, méghozzá érett, bölcs komolyságról, amibe a derű, a humor, a boldogság is belefér. Ha nem volna folytatás, gyanakodhatnánk, hogy - akárcsak a Hullámtörés esetében - itt is a jóságot megéneklő apokrif (egyelőre töredékes) munkáról van szó, ahol csak a megváltás felé mutató ívet láthatjuk, hiszen a gonosz még jelen van.

A sorozat folytatódik, s talán alaptalanok ezek a feltételezések, amelyeket Trier katolikus hite és két utolsó játékfilmje táplál), és minden megmarad annak, aminek látszik: egy televíziós sorozatnak, amely gátlástalanul cikázik Eizensteintől a klasszikus horrorokon át Dreyerig és vissza, miközben szemérmetlenül kever műfajokat, használ szemfényvesztő trükköket, hogy szórakoztatva neveljen - vagy üres okosságok kíséretében szórakoztasson.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1998/12 38-39. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3892