KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
   1999/január
KRÓNIKA
• Ádám Péter: Jean Marais (1913–1998)
• (X) : A Balázs Béla Stúdió története
MAGYAR MŰHELY
• Bérczes László: Van és változik Beszélgetés Grunwalsky Ferenccel
• Hirsch Tibor: Semmi sem az, ami Beszélgetés Jancsó Miklóssal

• Gaál István: Addio Padre Profeta! Búcsú Szőts Istvántól
• Szőts István: Címszavak a Röpiratból
• Szőts István: Don Quijote magyarok Levél Északra
• Schubert Gusztáv: Fekete lyuk Cigánysorsok
• N. N.: Roma-filmek
• Rádai Eszter: Ugyanolyan vagyok, mint te Cigányok a médiában
• Gyurkovics Tamás: Cigányok ideje Romák a televíziókban
• Fáy Miklós: Mit ér a vér, miszter fehér? Roma-klip
• Lajta Gábor: A semmi moralistája Kuroszava-töredékek
• Báron György: Erdő és sár A hét szamuráj
• Létay Vera: Még nem, már igen Madadayo
• Pápai Zsolt: Thrillerhez öltözve Brian DePalma filmjei
• N. N.: Brian DePalma filmjei
• Bikácsy Gergely: A sikoly Vigóról jut eszembe
• Hideg János: Macskák, kölykök, uszályok Jean Vigo élete
• Galicza Péter: Hiánydramaturgia Beszélgetés Herskó Jánossal
• László Péter: Mesék ezeregy forintból Open Film Fesztivál
• N. N.: OFFkárral díjazott filmek
KRITIKA
• Varga Balázs: „Csak ami nincs” Tükröződések
• Vágvölgyi B. András: Drog road-movie Félelem és reszketés Las Vegasban
MULTIMÉDIA
• Molnár Dániel: Infóháború, médiamarkec Ars Electronica
LÁTTUK MÉG
• Takács Ferenc: Ezer hold
• Ágfalvi Attila: Sue
• Turcsányi Sándor: Ronin
• Varró Attila: Halloween – Húsz évvel később
• Beregi Tamás: A sivatag rabjai
• Mátyás Péter: Keresd a nőt!
• Hungler Tímea: Átkozott boszorkák
• Tamás Amaryllis: Apád-anyád ide jöjjön!
• Vidovszky György: Gattaca

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Krónika

Jean Marais (1913–1998)

Ádám Péter

 

Amikor felmászik a puszta falon a várkastély tornyába, odafent a magasban kilazul egy kő, és csak az utolsó pillanatban sikerül, ügyes csípőmozdulattal, visszanyernie az egyensúlyát: Jean Marais mindig is büszke volt rá, hogy kaszkadőr nélkül forgat minden nyaktörő jelenetet. Szőke üstöké lobog a szélben, hol nekifutásból, hol az emeletről veti magát a nyeregbe, és csúfondáros mosollyal üti ki a kardot az ellenfél kezéből. A nyolcvannégy esztendős korában elhunyt Jean Marais, semmi kétség, megmarad örökké fiatal „jeune premier”-nek, örök hódítónak az utókor emlékezetében.

Jean Marais – ezt ő maga is többször hangoztatta – nem 1913. december 13-án született, hanem 1937-ben. Ekkor ismerkedett meg Charles Dullin színiiskolájában Jean Cocteau-val, aki egyszerre volt számára apa és élettárs, mentor és jóbarát (egész életében nyíltan vállalta homoszexualitását, mégpedig olyan időszakban, amikor ez egyáltalán nem volt könnyű).

Egy kis túlzással azt is lehetne mondani, hogy Jean Marais-t tulajdonképpen Cocteau „találta ki”: nem csoda, hogy az ő filmjeiben aratta legnagyobb sikereit. A közönség, igaz, Jean Delannoy 1943-as Örök visszatérésében fedezi fel (itt viseli azt a híres jacquard-mintás pulóvert, amely egy csapásra a francia férfidivat élvonalába emelte), de legendáját az 1945 és 1960 közt forgatott Cocteau-filmek alapozták meg. Ezekben a filmekben valami különös varázs, karizmatikus kisugárzás lengi körül, amelynek furcsamód nem sok köze volt színészi képességeihez.

Az ötvenes évek végén, a hatvanas évek elején pályája ismét felfelé ível, és sorra játssza a főszerepeket azokban a kardos-köpönyeges kalandfilmekben, amelyek nélküle dögunalmasak lettek volna. De volt ezekben a filmekben valami csodálatos koreográfia, amelynek titkát csak ő ismerte. Majd úgyszólván egyik pillanatról a másikra eltűnt a mozivászonról. Visszavonulása akár jelkép is lehetne. Annak a francia mozinak a végét jelzi, amely felett a Nouvelle Vague kongatta meg a lélekharangot. A hatvanas évek közepétől részint Alain Delon, részint az ugyancsak kaszkadőr nélkül forgató Belmondo lép majd a helyébe.

Utoljára Bertolucci Lopott szépség című filmjében láttuk, a hóbortos, mindenből kiábrándult, cinikusan bölcs műkritikus szerepében. De már az is olyan volt, mintha egy rég letűnt korszakból tért volna vissza, meglepetésképpen, néhány pillanatra...

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1999/01 02. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3909