KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
   1999/január
KRÓNIKA
• Ádám Péter: Jean Marais (1913–1998)
• (X) : A Balázs Béla Stúdió története
MAGYAR MŰHELY
• Bérczes László: Van és változik Beszélgetés Grunwalsky Ferenccel
• Hirsch Tibor: Semmi sem az, ami Beszélgetés Jancsó Miklóssal

• Gaál István: Addio Padre Profeta! Búcsú Szőts Istvántól
• Szőts István: Címszavak a Röpiratból
• Szőts István: Don Quijote magyarok Levél Északra
• Schubert Gusztáv: Fekete lyuk Cigánysorsok
• N. N.: Roma-filmek
• Rádai Eszter: Ugyanolyan vagyok, mint te Cigányok a médiában
• Gyurkovics Tamás: Cigányok ideje Romák a televíziókban
• Fáy Miklós: Mit ér a vér, miszter fehér? Roma-klip
• Lajta Gábor: A semmi moralistája Kuroszava-töredékek
• Báron György: Erdő és sár A hét szamuráj
• Létay Vera: Még nem, már igen Madadayo
• Pápai Zsolt: Thrillerhez öltözve Brian DePalma filmjei
• N. N.: Brian DePalma filmjei
• Bikácsy Gergely: A sikoly Vigóról jut eszembe
• Hideg János: Macskák, kölykök, uszályok Jean Vigo élete
• Galicza Péter: Hiánydramaturgia Beszélgetés Herskó Jánossal
• László Péter: Mesék ezeregy forintból Open Film Fesztivál
• N. N.: OFFkárral díjazott filmek
KRITIKA
• Varga Balázs: „Csak ami nincs” Tükröződések
• Vágvölgyi B. András: Drog road-movie Félelem és reszketés Las Vegasban
MULTIMÉDIA
• Molnár Dániel: Infóháború, médiamarkec Ars Electronica
LÁTTUK MÉG
• Takács Ferenc: Ezer hold
• Ágfalvi Attila: Sue
• Turcsányi Sándor: Ronin
• Varró Attila: Halloween – Húsz évvel később
• Beregi Tamás: A sivatag rabjai
• Mátyás Péter: Keresd a nőt!
• Hungler Tímea: Átkozott boszorkák
• Tamás Amaryllis: Apád-anyád ide jöjjön!
• Vidovszky György: Gattaca

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Open Film Fesztivál

Mesék ezeregy forintból

László Péter

Fiatal független filmesek, kevés pénz, sok ötlet, nagy lendület. Másodjára volt OFF Pesten.

 

Open meg Film meg Fesztivál az annyi mint OFF. Egy off-fesztivál jobb helyen nem is lehetne, mint a külváros határán billegő Blue Boxban, az Art mozihálózat egyik legkülső bástyájában, ahol ennyi nézőt talán egész évben nem látni, mint az OFF ideje alatt. A mozi kopottas, underground jellege, meg a betévedő, majd lassan odaszokó helyi utcakölykök az egész fesztiválnak olyan hangulatot adtak, ami feledtette azt, hogy az esti vetítésekre a termek mérete miatt és az ingyenmozi hatására lapjával sem lehetett beférni.

Már a megnyitón is érezhető volt ez a sajátos hangulat, nem volt ott a hivatal, hogy megnyisson, se Magyarország legszellemesebb ripacsa, sem pedig az év legjobban kifestett filmszínházi üdvöskéje. Itt nem repkedtek milliók, az OFF a kis pénzek fesztiválja. A díjnyertes fikciós film, a Bonus Track alkotói felháborodottan magyarázták, hogy míg egy másik versenyfilm stábja arra veri a mellét, hogy ötezer forintból hozták össze a forgatást, addig az övék mindössze 370 forintba került, de csak azért, mert a főhős nagyon sok cigit szívott el a felvétel közben, a sörösüvegbe meg vizet tettek, és a sört a saját költségükre jól megitta a stáb. De általában látszik az összes magyar versenyfilmen, hogy mindössze egy jó ötlet kellett a filmjeikhez, pénz már nem annyira. Mindenki szerzett kamerát, ahonnan tudott, és csinálta a filmjét. A rossz filmek sem azért lettek rosszak, mert nem volt rájuk pénz, sőt. A fesztivál egyik legnézhetetlenebb darabján (Paranoia) például meglátszott, hogy iszonyú sok pénzt beleöltek, és pont ettől lett iszonyúan rossz.

A Paranoiára a Fél Nyolc adta az ellenpéldát, hogyan csináljunk jó filmet kis pénzből, nagy ötletből. A film úgy indul, hogy két tizenhat év körüli kamasz ül és beszél, de a néző még nem igazán érti, hogy miről. Két igazi hiteles gimnazista, ülnek, cigiznek, mint a nagyok, flegmák és harsányak, érthetetlenül hadarnak valamiről. Olyasmiket mondanak, hogy van valami, ami addig poén, amíg valaki meg nem csinálja, és felhívják a figyelmünket, hogy ha le találnánk nyúlni az ötletüket, akkor csak ócska másolók vagyunk, és ők az elsők, úgyhogy ne is próbálkozzunk (ez itt valamiféle copyright volt a részükről). Lassanként pedig kibontakozik, miről is zagyvál ez a két kamasz, miközben egymás térdét csapkodják a röhögéstől. Biztos mindenki gondolkodott már azon, hogyan is és főleg hol veszik fel az MTV1 Híradójához az élő hátteret. Hát ezek a srácok nemcsak gondolkoztak rajta, hanem utánajártak, és ki is derítették. Habár a tévé igyekezett velük kitolni, s a kamerát a Citadellán elérhetetlenül magasra tették, a srácok lassan és kitartóan egyre közelebb jutottak hozzá, míg egy júniusi Híradó élő adásában egy lila lufit eresztettek fel a kamera látóterébe. A szpíker nem tudta, hogy az ország immár nem a fejét, hanem a mellette röpködő léggömböt nézi, és minden véresen komoly hír egyszerre lényegtelen lesz, mert mindenki csak a lufin röhög. Az ötlet megvolt, az „akció-dokumentumfilm” elérte célját, akár be is lehetne fejezni, megtapsoljuk a srácokat, akik – hogy a zsűri egyik tagját, Szász Jánost idézzem – olyan poént csináltak, amit legalább nyolcvan évig nehéz lesz felülmúlni.

A fiúk azonban nem hagyták annyiban. Rájöttek, hogy a lufit a szerkesztők is észrevették, gyorsan lekeverték a külső képet, és egy hasonló hátteret raktak be felvételről a műsorvezető mögé. A fiúk azt hiszik, milliárdos károkat, óriási zűrzavart és gondot okoztak a tévének. Megszeppenve próbálnak utána járni a dolognak. Megtalálják a Híradó aznapi szerkesztőjét, addigra már a TV2-nél van, aki közli velük, a „médiaforradalmárokkal”, hogy semmi gond nem volt, ők is röhögtek egyet a stúdióban, majd kivágták a képet és beraktak egy másikat. Szóval nemcsak a léggömb-eregetés volt nagy ötlet a fiúktól, hanem az „utóirat” is, hogy égették magukat, és megmutatták: csinálhatsz bármit, igazából senkit sem fog érdekelni.

A fesztivál fődíját, az OFFkárt a Pesti mese: Óz, a nagy varázsló című animációs-fikciós film nyerte. Ez a film egy kicsit másként dolgozta fel a jól ismert mesét, mint Hollywood. A történet egy Rákóczi téren ücsörgő kislány meséje alapján elevenedik meg. Dorothy Menzesz City-ből érkezett ugyan, de a helyszín Budapest, az egész bábfilm kellemesen magyar és élvezetesen trágár. Az Óz azon ritka filmek közé tartozik, ahol a trágárságok igazán természetesen hangzanak, és inkább szellemesek, mint bántóak. Dorothy ebben a verzióban félmeztelen playboy-nyuszi, s a társai sem különbek. A tudálékos madárijesztő a hatalmas eszétől szeretne megszabadulni, a bádogember homoszexuális, pedofil és szodomista, az oroszlán túl bátor, mellesleg süket, vak meg rákos is („Éljen, rákos is!”). Együtt vándorolnak, és miközben azt éneklik, hogy „ki a faszom az az Óz?”, mindenféle pesti figurába botlanak. A Nyugatinál egy jókor érkező kamion segítségével sikerül megszabadulniuk egy „itt a piros, hol a pirost?” játszó alaktól, majd egy krisnás nyuszi próbálja őket megtéríteni, aki mikor rájön, hogy nem fog sikerrel járni, bedühödik, és a büdös buzi bádogemberezést csak akkor hagyja abba, amikor őt is elüti egy megváltó kamion. Hőseink a Hősök terére mennek a kisföldalattival, ahol már Orbán Viktor szobra is ott áll a talapzaton. Fradistákkal találkoznak, akik közlik, hogy most nagyon megverik a fiúkat, és így is tesznek. Sok szenvedés után végre eljutnak Ózhoz, a vodkásüveg által megszemélyesített ukránhoz, teljes nevén Maffi Óz-hoz. A jó öreg megbízható Óz teljesíti a kívánságaikat, mindenkit hülyére veret, Dorothy pedig beállhat Óz macájának. Máig is verik őket, ha meg nem haltak. A szövegek szellemesek, a bábok nem különben, a kislány, az egyetlen élő szereplő, igazi átváltozóművész, a díjkiosztón megjelent szőke angyalban senki sem gyanította volna azt a koszos fekete kislányt, akinek szájából ömlöttek a mocskosabbnál mocskosabb szavak, és ráadásul még technikailag is perfekt a film. A Pesti mese nagy varázslat; gunyoros korrajza visszaadja a századvégi Budapest hangulatát.

A dokumentumfilmes szekcióból is egy mese volt érdekes, a szlovén Erdei Romeo és Júlia. Egy bácsi elmeséli, hogyan hagyták ott az öregek otthonát az ő Júliájával, hogyan telepedtek le a kerek erdő közepén, a néni jó ideje eltűnt valahová, talán már nem is él, a bácsit pedig kiviszik lakókocsistul a tengerhez, hogy ott élhessen tovább. A film anélkül szép, hogy giccses lenne.

A hozzánk hasonló kelet-középszerű országok alkotásai nem sokban különböztek a magyar versenyfilmektől. Az amerikai filmeken azonban látszott, hogy az ottani filmművészeti iskolákban hatalmas pénzek vannak, és nem arra oktatják a diákokat, hogy soha ne csináljanak filmet. A Kosz anyun hibátlan munka: a pipaszurkálókból készült figurákból, a hihetetlenül élethűre sikeredett mimikából, az amerikai kertvárosi háttérből, és a jól megírt dialógusokból olyan hangulat kerekedik ki mintha a Rém rendes családot és a Titkok és hazugságokat keverték volna egybe. A német Az idő múlásával is a jobbak közé tartozott, kiderül belőle, hogy a nemzedéki szakadék korántsem akkora, mint hisszük, az acid-unoka és a sanzon-nagypapa igenis hasonlítanak egymásra, még ha a fiú nem akarja is ezt tudomásul venni. Hiába gondolja magát vagányabbnak, a nagypapa is szívott füvet, és ugyanúgy csajozott valaha.

A német filmek nagy része egyébként sötét és nyomasztó volt. A most felnövő generációról nem ezt várná az ember, hanem sokkal inkább a Love Parade-, EU konform-, pénz- meg reciklált szemét-érzést. Ha az ember direkt deprimálni akarta magát, akkor beült az információs vetítés taposóakna-ellenes rövidfilmjeire, amelyeket a Handicap International felkérésére készítettek el olyan rendezők, mint Tavernier, Schlöndorff vagy Kassovitz. Mindegyiknek az volt a célja, hogy felrázzon, sokkoljon, de ez csak néhányuknak sikerült. Például a Kassovitz-filmnek: kezdettől tudjuk, hogy a vidám családi pikniknek rossz vége lesz, de a felrobbanó ikergyerkőcök látványa, háttérben a visító anyukával, azért mégis mellbevág. A tizedik film után rendesen meg vagyunk dolgozva, ha ezentúl bárki találkozik közülünk egy nagy és gonosz taposóaknagyárossal, minimum eltöri az orrát, de legalábbis messzire elkerüljük Jugoszláviát.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1999/01 52-53. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3929