KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

   
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
   1999/március
KRÓNIKA
• (X) : Hontalan hon
• (X) : A Balázs Béla Stúdió története

• Bori Erzsébet: Tatabánya, Glasgow Skót-magyar
• Vasák Benedek Balázs: Tank, felhő, jegenye Erdély Miklós kívül és belül
• Erdély Miklós: Istentisztelet a valósághoz A happeningről
• Schubert Gusztáv: Filmesek a ravatalnál Halál egyenes adásban
• Tamás Amaryllis: Minden titkok értelme Beszélgetés Dettre Gáborral
• Bóna László: Élet veszélyben Túlélő-magazinok
• Forgách András: Vérontástechnikák Jackie Brown
• Pápai Zsolt: Játék az árnyakkal Stephen King, a rémkirály
• N. N.: Stephen King-adaptációk, játékfilmek, eredeti forgatókönyvek
• Bikácsy Gergely: Lassú terek, olvadó időben Manoel de Oliveira
• N. N.: Manoel de Oliveira filmjei
FESZTIVÁL
• Csejdy András: Fenékig tejfel Edinburgh
• Kúnos László: Tisztes ipar Svéd filmhónap
• Kúnos László: Hamsun Beszélgetés Jan Troell-lel
KÖNYV
• Kelecsényi László: Moziéletrajz Oxford Filmenciklopédia

• Reményi József Tamás: Látni akarták Putti Lya-repríz
KRITIKA
• Turcsányi Sándor: Őrizem a szemetet 6:3
• Muhi Klára: Bábeli szerelem Natasa
• Gyurkovics Tamás: Árukapcsolás Kalózok
LÁTTUK MÉG
• Lajos Sándor: Szerelmes Shakespeare
• Tamás Amaryllis: Gabbeh
• Turcsányi Sándor: A púpos
• Varró Attila: Nightwatch – Éjjeliőr a hullaházban
• Békés Pál: Good Will Hunting
• Stein Ernő: A nő kétszer
• Vidovszky György: Dolcsi vita
• Mátyás Péter: A csók
• Ardai Zoltán: A játék ördöge
• Köves Gábor: Ronda ügy
• Zsidai Péter: A katona
KÉPMAGNÓ
• Reményi József Tamás: Pornógólok

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Halál egyenes adásban

Filmesek a ravatalnál

Schubert Gusztáv

Mióta csak létezik, a filmet ellenállhatatlanul vonzzák az elmúlás, a pusztulás képei.

 

Ötödik órája nézem egy haldokló öregember csendes fogyatkozását, körötte áldozatkész feleség, okos, gondos hospice-orvosnő, pelenkát cserélő derék ápolónő. És Jupiter-lámpák, kamera, monitor, mikrofon, hangmérnök, világosító, rendező. Hogy ők mit keresnek a matrac-sírnál? Ötödik órája próbálom megfejteni. Az én agóniám korántsem olyan csendes, hol a filmesek merészségen lelkendezem, hol szentségelek. És mindemellett még az is bennem viszket; mintha láttam volna már ezt valahol.

Nem, nem Dettre Gábor előző halál-filmjére gondolok, melyben Kathleen Gáti mesélte el édesanyja haldoklását. Az a kitárulkozás egy percre sem volt kegyeletsértő, kimódolt, teátrális. Ott nem pózolt sem a színésznő, sem a rendező. Mindkettő arról mesélt, ami leginkább izgatta, vagyis magáról. A színésznő a gyászáról beszélt, a rendező a színésznőről. És ettől az „önzéstől” lett a komor halálesszé kétszeres szerelmesfilm, egy anya és egy anyjára emlékező színésznő gyengéd, beleérző portréja.

Az remekmű volt, az újabb thanatológiai beszély, a Halott lepke száll tova nem látszik annak. De a folyamatos bizonytalanság – amit a rendező éppúgy megoszt velünk, mint előképe, a Villanás a víz felett rendező-főhőse, Wim Wenders –, ez a konok következetességgel kiharcolt kudarc, ahogy egy vesztes maratonfutó sem adja fel, mert elszámolnivalója van még azzal a 41 kilométerrel, ez szép és fontos tett...

Mi lelkesít, s mi zavar engem abban (ez az érzés összehasonlíthatatlanul erősebb), hogy a matrac-sírt, hol egy ember süllyed el, filmesek állják körül? Újraolvasom Örkény Rózsakiállítását”, ez volt a déja vu, mintha a Halott lepke után írta volna. Benne van minden borzongató kétely, ami e film láttán felmerülhet.

Örkény telibetalálta a műfajt. „A halál egyenes adásban” (később majd Tavernier oltja félfantasztikus filmbe ezen a címen a nyilvános halál témáját) alkatánál fogva sem nem tragikus, sem nem komikus, hanem groteszk. Megírni, filmre venni, tévén közreadni a lefilmezett halált csak így érdemes. Az Örkény kisregényének főhőse egy pályakezdő tévérendező, aki három haldokló utolsó óráit akarja filmre venni. Egyik „hőse”, a léha író megpróbálja kizökkenteni a fennköltségből: „A múltkor azt mondtad, amire készülsz, egyszerre költészet, tudomány, filozófia. Hát ez humbug, barátocskám. Először is, mert rögtönzötten és rondán halunk meg, a költészet viszont szépség és kompozíció. Másodszor: egy egyszeri esemény még nem filozófia, csak az, ami belőle általánosítható. Tehát ez sem stimmel. A tudomány még kevésbé. A modern fizika rájött, hogy egy kis méretű és érzékeny esemény megfigyelésénél a megfigyelés műszereinek jelenléte eltorzítja a jelenség lefolyását. Más szóval, a kamera előtt másképp halok meg, mintha teszem azt csak Aranka látná. Tehát a filmednek tudományos értéke is csak illúzió.” Ha valaki a haldoklásról akar filmet forgatni, ezzel az útravalóval érdemes útnak indulnia, ha ezután még egyáltalán van mersze vagy kedve hozzá.

A modernitás hallani sem akart a halálról, elvesztettük a tudást, hogyan kell bátorsággal és méltósággal elmenni. Halálunk éppolyan sebtiben összetákolt, mint az életünk. Óriási pozitívum, hogy az elmúlt harminc-negyven évben a halálról, haldoklásról, a haldoklóról való gondoskodásról és az eutanáziáról másként gondolkodunk. Méltányolni illik, ha valaki ma a halálról ebben a szellemben forgat. Mégis, a Halott lepke száll tova tanúsága szerint nem könnyű, ha ugyan lehetséges, a modernitás halál-etikettjéből teljességgel kigabalyodni. Annál simább ügy viszont egy mégoly szép eszmét dogmává torzítani. Ami kikezdhetetlen a thanatológia tanításaiból, annak felismerése, hogy az orvosi illetékességnek is van határa. A gyógyíthatatlant átsegíteni a halálba tisztességesebb, mint tortúrák során át életben tartani. Abban azonban már kételkedem, hogy a halálra bármiféle filozófiai terheket kéne rakni, egy posztmodern halálesztéta például azt a feladatot róná a haldoklóra, hogy „végleg megszülje magát, mielőtt meghal”. Remélem, hogy ama páratlan pillanatban nem ilyesmivel leszek elfoglalva. A barbár, összegányolt halál után kedveszegetten látom egy nett, kenetteljes, illedelmes, „orvosilag korrekt” halál szezonját. Lehet, hogy ez kényelmesebb viselet, de akkor is egyenhalál. A kórházi egyenpizsamát úgy látszik könnyebb levetni, mint a szabványosítás modern parancsolatától szabadulni. Kinek-kinek engedni kellene, hogy a maga halálát halja, amin – anélkül, hogy tudatosan tette volna –, amúgy is egész életében toldozgatott. Én mindenesetre szeretnék a saját kabátomban távozni e földi ruhatárból.

„A halál közelsége – írja Örkény a Rózsakiállítás fülszövegében – ezt hisszük és valljuk évezredek óta, kiszólít ugyan a létezésből, de megtisztít a hiúságtól, önzéstől,nagyravágyástól, képmutatástól, és fölment minden manipuláció alól. Mindez igaz volt máig, de ma már nem egészen az. Végső magányunk perceit is kisajátíthatja a technika; utolsó sóhajtásunk megörökíthető, sokszorosítható, többféle hullámhosszon és akárhány csatornán sugározható, milliók képernyőjére rávatíthető. Szereppé válhat egyetlen őszinte gesztusunk: az agóniánk.”

Intim, sallangmentes saját halál és a teátrális, nyilvános, őszintétlen végvonaglás. Valóban ez az alternatíva. Korrigálni legfeljebb annyiban érdemes Örkényt: nem a film, nem a tévé rondított bele az őszinteségbe. Színpadon halunk meg már jóideje. Ha csak egy nézője van is a halálnak, már játszunk. Jól vagy kókler módján, kényszerzubbonyban vagy ránk szabott szerepben? Inkább csak ez kérdéses. Láthatatlan zsinegein tán még elhagyatva, az árokparton döglődve is a korszellem rángat. A mozgókép „csak” annyiban írja át a haldoklás szcenáriumát, hogy új szereplőket léptet be a darabba, a vadidegent (vagyis a mozi- vagy tévénézőt), és a filmest. Nézzük sorra a szereplőket, kinek, miért érdeke komédiázni.

A haldoklónak azért, mert ha a haldoklás tragédia, övé benne a főszerep. Akkor az egész a színpad körülötte forog. Fontosnak érezheti magát, még mindig, vagy végre, legalább az utolsó pillanatban. Miről szól a Wendersszel készülő film, kérdezik Nicholas Rayt, a sikerből kikopott, romjaiban is fenséges filmrendezőt a Villanásban diákjai: „egy emberről, aki halála előtt össze akarja szedni magát, és visszanyeri az önbecsülését” – válaszol büszkén Nick. „Egész játékfilmet játszunk.” – örvendezik a Halott lepke haldokló műfordítója. A film, mint varázserejű gyógymód? Már megérte. De miért kell levetíteni? Dobozba temetni, vagy elhamvasztani a filmet, nem ez lenne a legtisztességesebb?

A halál magányos, mert színig-vérig fizikai aktus, mégis rettegünk a magányos haláltól. A haldoklót körülvevő gondoskodó szeretet megkönnyíti a távozást: itt jártunk, voltunk, szerettek, az utolsó pillanatban nem kell már semmit helyrehozni. A családnak (mely itt a szerető feleség mellett rokon lelkekkel, az orvosnővel és rendezővel bővül) a haldoklás idején ezt az utolsó pecsétet sorsunk fölé odanyomni egyik legfőbb feladata. A kórházi személytelen, nagyipari halál ettől a vigasztól foszt meg. A hospice, a „kórház-otthon” ezt próbálja visszaadni, amikor egyszerre igyekszik megkönnyíteni a távozó test és lélek kínjait.

Szeretteink halálában persze magunkat is siratjuk, többnyire kulisszahasogatóan hangosan. A Halott lepke... szinte kivételes példája annak, hogyan lehet valakit úgy elengedni, hogy nem terheljük rá a gyászunkat, a műfordító felesége az utolsó pillanatig élő embernek tekinti férjét, és azzal a derűvel gondoskodik róla, ami az élet társasjátékában kijárt neki. A doktornő kedvesen követi ebben, csakhát a végén már túlontúl eltelít minket a derű: a csont és bőr, pálcikalábú bácsika mégsem kisbaba, aki előtt még ott az egész élet. Élet és halál között lebegünk, ne hessentsék el tőlünk a halált.

A szenvelgés sajnos mégsem kerüli Tavaszy Sándor haldoklásának dokumentumát: a rendező valami ok folytán, talán Wenders példája hatott rá, súlyos filozófiai rakománnyal terheli meg a filmet. Időről időre fekete-fehér betéteken látjuk, amint éjszakai bárokban mereng az elmúlás felett. De legalább a saját hangján tenné; nem, színész olvassa fel – hogy művészetté, filozófiává nemesítse? – legtitkosabb gondolatait. (Wenders, azzal, hogy Nicholas Ray-vel, s nem a nézővel osztja meg szenvelgéseit, rögvest hatástalanítja is őket.) Hol telibetalálnak, hol kopott közhelyek, de ha csupa arany igazság csurranna e maximákból, akkor sem itt lenne a helyük. Lehet, hogy többet mondana, ahogy a rendező csendesen elborozgat a haldoklóval. De legyünk megértőek: a kaján halál mindenkiből előcsalogatja a filozófust.

A nézőről még nem beszéltünk. Nélküle nincs mozi, nincs tévé: nem Lumière, vagy Edison, hanem ő a felfedezőjük. Nézőnek lenni, évezredekig ismeretlen szerepkör: minden testközelben zajlott, vagy legalábbis a láthatáron belül. Egészen a modern korig, a tömegtársadalmakig a képek ősközösségében éltünk. Aki érintve volt egy eseményben, legyen az születés, halál, a polisz ügye vagy háború, az nézte is, aki nézte, az szerepelt is benne. Nézni valakit (valamit), akihez nincs közünk, aki a szó minden értelmében távol áll tőlünk, ez a modern nagyváros találmánya. Baudelaire émelyeg talán elsőként az omnibusz véletlenszerűen egybeverődött „közösségétől”, nekünk már észrevétlenül szorongató mindennapos élményünk ez a szoros idegenség. A néző a „közönyös kíváncsi”. Eljátszhatatlan szerep: ha a film szereplőjét a kamera tekintete forgatja ki természetes mivoltából, a „nézőt” a közte és a valóság között emelkedő üvegfal hozza képtelen helyzetbe. Egy idegen halálát lesni: természetellenes. Százezer óra a tévé előtt már eltompított minket annyira, hogy ne érzékeljük a helyzet abszurditását és a szentségtörést: képzeljük hát el, hogy haldoklásunk előtt be kellene vonulnunk a területileg illetékes színházba, ahol kétórás turnusokban nézők váltanák egymást, hogy együttérezzenek velünk. Horror. A filmesek, tévések tízparancsolatában, ha volna ilyen, ott kellene állnia: „Más ember halálát filmedre ne vedd!” Nemcsak azért, mert az az ő magánügye, hanem azért is, mert én, a néző úgysem megyek vele semmire. A halál ugyanis önmagában – annak az életnek az ismerete nélkül, amit kiolt – értelmezhetetlen. Amit az ismeretlen haldokló halálából látunk, nem lehet több, mint fizika, mint biokémia. Ezt is tudni és látni kell, de nem jó összetéveszteni a halállal. Dettre filmjét nézve kulcskérdés: egy haldoklót láttunk vagy egy életet? Túl gyakran éreztem, hogy a rendezővel együtt néző vagyok, inkább a főszereplő halálára vagyunk kíváncsiak, semmint az életére. A halál várószobájában éppoly kevéssé lehet, érdemes filmet forgatni, mint egy buszmegállóban. Egyre csak az óránkat nézzük, szótlanul várjuk, hogy múljék az idő, elteljen az élet, jöjjön a busz vagy az exitus.

„Napokig tartott, míg el tudta fogadni, hogy nem lesznek titkok, és nem lesznek kinyilatkoztatások, hogy a halál egyszerű és csendes. S hogy az egyetlen rejtély, mely a forgatás napjai alatt benne megoldódott, nem az elmúlás, hanem az élet rejtélye.” – mondja a narrátor. Ne andalodjunk el a szép halálon, legyen ez a film egy nagy kudarc emlékeztetője: amiről nem lehet filmezni, arról hallgatni kell.

Persze van titok, de az mindörökre a miénk marad: legyünk bár mégoly elvont és felvilágosult filozopterek, drámánkban végül mégiscsak felléptetjük a Halált. Nagyanyámnak a kaszással volt találkozása, engem, ha nem az ördög, talán A hetedik pecsét fekete csuklyás sakkjátékosa visz el. Legalább lesz kitől féljek.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1999/03 12-14. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3981