KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
   1999/március
KRÓNIKA
• (X) : Hontalan hon
• (X) : A Balázs Béla Stúdió története

• Bori Erzsébet: Tatabánya, Glasgow Skót-magyar
• Vasák Benedek Balázs: Tank, felhő, jegenye Erdély Miklós kívül és belül
• Erdély Miklós: Istentisztelet a valósághoz A happeningről
• Schubert Gusztáv: Filmesek a ravatalnál Halál egyenes adásban
• Tamás Amaryllis: Minden titkok értelme Beszélgetés Dettre Gáborral
• Bóna László: Élet veszélyben Túlélő-magazinok
• Forgách András: Vérontástechnikák Jackie Brown
• Pápai Zsolt: Játék az árnyakkal Stephen King, a rémkirály
• N. N.: Stephen King-adaptációk, játékfilmek, eredeti forgatókönyvek
• Bikácsy Gergely: Lassú terek, olvadó időben Manoel de Oliveira
• N. N.: Manoel de Oliveira filmjei
FESZTIVÁL
• Csejdy András: Fenékig tejfel Edinburgh
• Kúnos László: Tisztes ipar Svéd filmhónap
• Kúnos László: Hamsun Beszélgetés Jan Troell-lel
KÖNYV
• Kelecsényi László: Moziéletrajz Oxford Filmenciklopédia

• Reményi József Tamás: Látni akarták Putti Lya-repríz
KRITIKA
• Turcsányi Sándor: Őrizem a szemetet 6:3
• Muhi Klára: Bábeli szerelem Natasa
• Gyurkovics Tamás: Árukapcsolás Kalózok
LÁTTUK MÉG
• Lajos Sándor: Szerelmes Shakespeare
• Tamás Amaryllis: Gabbeh
• Turcsányi Sándor: A púpos
• Varró Attila: Nightwatch – Éjjeliőr a hullaházban
• Békés Pál: Good Will Hunting
• Stein Ernő: A nő kétszer
• Vidovszky György: Dolcsi vita
• Mátyás Péter: A csók
• Ardai Zoltán: A játék ördöge
• Köves Gábor: Ronda ügy
• Zsidai Péter: A katona
KÉPMAGNÓ
• Reményi József Tamás: Pornógólok

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Beszélgetés Dettre Gáborral

Minden titkok értelme

Tamás Amaryllis

Amit a Színésznő és a halál elbeszélt, a Halott lepke száll tova képről képre megmutat. Dettre Gábor egy haldokló végnapjairól forgatott dokumentum-naplót.

 

A Filmszemlén bemutatott dokumentumfilmje, a Halott lepke száll tova végigköveti egy súlyosan beteg ember halálba készülését. Ön a hetvenes évek végén a diplomamunkáját az euthanáziáról írta.

– Ma is úgy gondolom, hogy az euthanázia szükséges, sem erkölcsi, sem vallási szempontból nem tartom helytelennek, akkor sem, ha ez az öngyilkosság egy formája. Az embernek alapvető joga, hogy eldönthesse, akar-e tovább élni vagy sem. Hihetetlen erős lévén az életösztönünk, elenyésző számban lenne ilyen segítségre szükség. Passzív euthanáziát naponta gyakorolnak mindenhol, amikor például eldöntik, hogy valakit le kell venni a gépről. Én az aktív euthanáziáról beszélek. Mivel visszaélésekre ad módot, ezért praktikusan kivitelezhetetlen addig, amíg nincsenek garanciák. De emberjogilag én feltétlenül mellette állok. Ma egy Kevorkian nevű amerikai orvos a sziklaszilárd harcosa az euthanáziának. Szerkesztett egy gépet, a betegnek elmagyarázza, hogy a gombokat milyen sorrendben kell benyomni - viszonylag bonyolult rendszer -, és rábízza, hogy ő működtesse, ő döntsön. Mintegy százhúsz embert segített már át ezen a módon a halálba. Állandóan perlik, nemrég fölvette videóra és bemutatta valamelyik tévén ezt a módszert.

Miért vonzza a halál? Filmet, könyvet is szentelt már neki.

– Mindig kétfajta érdeklődés hajtott: a művészet és az orvostudomány egyaránt izgatott. Az élet értelme és a halál kérdései elválaszthatatlanok. Orvos apám még gyerekkoromban adta a kezembe a Cigány balladákat, a kötet tele volt az elmúlással kapcsolatos dolgokkal. A művészetekben az örökkévalóság, a spiritualitás kérdései érdekeltek. Mikor a jogon választanom kellett, megbolondultam volna, hogyha nekem, mondjuk „A polgárjog változása a Göbbels-korszaktól máig” témát kellett volna kidolgoznom, vagy - ahogy Örkény írta - kutakodnom „Némely igekötő helytelen használatáról Göbbels fiatalkori prózájában”. Úgyhogy ez automatikusan adódott. A halál és az élet értelme - ezek nem emberi dolgok, fölöttünk vagy rajtunk kívül állnak. Nem megérteni akarom, hogy miért is kell megszületni és miért is kell meghalni, azon túl, hogy úgy gondolom, egy jó irányba tartó folyamatnak, egyfajta isteni célkitűzés megvalósulásának vagyunk részesei, de hogy ez konkrétan miben áll, ezzel nem foglalkozom. A halál kérdésével viszont igen, mert úgy gondolom, hogy meg kellene érteni, el kellene fogadni, hogy ez valóban része a folyamatnak. Ha mi meghalunk, jönnek utánunk mások, nem a mi egyedi életünk a fő célja a teremtésnek, még ha így érezzük is. Az ember a saját szubjektumán át nézve a teremtést, előbb vagy utóbb arra a gondolatra jut, hogy rajta kívül nincs is élet. Illetve nemigen tudja elképzelni, mi volt előtte, és mi lesz utána. Schopenhauer mondta, hogy a Bodri ugyan meghal, de a Kutya tovább él. Velünk sincs ez másképp: az Ember tovább él. Mikor magunkról, a saját létünkről gondolkodunk, természetesen nem ilyen könnyű elfogadni az elmúlást. Mikor az elmúlt korok teljesítményeiről beszélünk,kevéssé érdekel minket annak a kornak a szenvedése, az egyéni küzdelmek, kínok. Csak a nagy teljesítmények. Amikor azonban a saját életünkön gondolkodunk, annak minden apró vonatkozása hihetetlen méretűvé és fontosságúvá duzzad, pusztán azért, mert a gondolkodó és a gondolat tárgya „egybeesnek”. Ezen próbálok felülemelkedni, ezt próbálom megérteni. Szó sincs arról, hogy a halál szakértőjének tartanám magamat, bizonyos témák - a cigányságról is, a drogosokról is ezért forgattam filmet - egyszerűen életbevágóan fontosak számomra. Foglalkozni kell velük, mert tárgyai a félelmeinknek, a gyűlöletünknek, azoknak a lelki energiáknak, melyek összes egyéni és társadalmi problémánkat okozzák.

Tavaszy Sándor szenvedett a testi kínoktól, s mégis felajánlotta a lehetőséget, hogy ahányan csak megnézik majd ezt a filmet, részesei legyenek búcsújának az élettől. Ez az áldozathozatal végül is euthanázia-ellenes dokumentum.

– E kettő egy tőről fakad, én azt mondom, hogy az embernek őszintén és mélyen el kell fogadni a létét, a születésétől a haláláig el kell tudni helyezni magát a természeti körforgásban, el kell fogadnia tehát a halálát, és akkor dönthet. Mondhatja, hogy nem akarja a dolgok természetes folyamatát végigjárni, mert annyira szenved, tehát az aktív euthanáziát kéri vagy öngyilkos lesz. De mondhatja azt is, hogy végig akarja csinálni, és nekünk, kívülállóknak mind a kettőben egyformán segíteni kell. Én annak vagyok a híve, hogy ebbe ne szóljunk bele. A helyzet még ma is az - a filmen látottakkal szemben -, hogy a kórházban a gyógyíthatatlan betegeket morfium segítségével altatják. Magyarországon régebben nem létezett ez a hospice-szerű ellátás, vagy hospice-mentalitású átsegítés a halálba. Pedig a nagyvilágban új gyógyszereket kísérleteztek ki annak érdekében, hogy az embernek igenis legyen jobb akár otthon meghalni. És hogy méltósággal tehesse. Hogy ne veszítse el a tudatát, ne aludjon hetekig, hogy ne az legyen a vég: egyszercsak valaki egy gépről veszi észre, hogy „ja, már meg is halt”. Legyen képes a szerettei körében végigélni, velük kibékülve velük végigérezve - szeretetben - az utolsó óráit.

Tavaszy Sándor tudta, hogy meg fog halni, ezért nem engedett semmilyen vizsgálatot, és hazament a kórházból. A felesége, Tavaszy Noémi ezt elfogadta. Eleinte rettegett ugyan, de aztán föloldódott benne, és együtt járták végig azt a folyamatot, aminek eredményeképpen ő is megbékült a halállal. Végigkísérte a férjét, látta elmenni, tudta, hogy az utolsó pillanatig megadott neki mindent, amit csak megadhatott.

A Halott lepke száll tova... Tavaszy Sándor verssora?

– Nem. Ez egy haiku. Vágás közben álmodtam meg ezt a sort. „Halott lepke száll tova, bimbót rág a fagy foga”. Számomra szinte mindent tökéletesen kifejezett, amit ebben a filmben el akartam mondani.

Filmjének - jóllehet eredeti szándéka szerint talán épp a titokzatosságtól kívánná megfosztani a halált - szereplői szinte emblematikus figurák. Tavaszy Sándor egész életében írt, fordított; a művészetekért élő, hihetetlen tartású, reneszánsz ember. Aligha véletlen, hogy utolsó napjait két nemes, nagy lelkierejű és gyöngéd nő vigyázza, a felesége és a hospice orvosa.

– Ilyen formában ugyan nem fogalmazódott meg bennem, de így igaz, ezt végig így éreztem. Borbényi Erika, a doktornő olyan mélyen hisz abban, amit korábban mint hospice-mentalitást említettem, hogy ez minden mozdulatából, mondatából sugárzik, képes őszintén beszélni a halálról, az elmúlásról, arról, hogy el kell intézni a dolgokat a Földön, és úgy továbbmenni. Képes átadni a szeretetét, az életkedvét, és ezzel igenis nyugtatni tud. Nem a hospice-ról akartam filmet csinálni, de mindig visszatérek arra az alapgondolatra, hogy sem az életünk, sem a halálunk nem lehet magánügy egészen, miután társadalomban élünk, s kölcsönhatásoknak vagyunk kitéve. Meg akartam mutatni ezt, még akkor is, ha az lesz a látszat, mintha emblematikusabb, kikristályosítottan szép dolgokat akartam volna összehozni.

Talán lesznek a film nézői között olyanok, akik elutasítják a kiszolgáltatottságnak ennyire őszinte, drasztikus megörökítését. Minden képkockán megrendítő harc zajlik.

– Egyrészt rendkívüli szeretetet és tiszteletet éreztem, éreztünk irántuk, másrészt a haldoklás megörökítése nem titokban történt, harmadrészt: ez művészi szabadság kérdése. Mindenkit nagyon felkavart az élmény, a film forgatása, és végsősoron az elkészült film is egy „act of love”, tehát szeretetből kiáramló tett. Végiggondoltam a majdani kételkedést, felhördülést, értetlenkedést. Tudom, így állunk hozzá a halálhoz, az elmúláshoz, egyáltalán az emberekhez. Tavaszy Sándor jól érezte magát velünk, pedig nagyon zárkózott ember volt.

A férfi egész élettörténete szinte végig a társ elmesélésében hangzik el. A nő megismerkedésük előtti emlékeiről is olyan természetességgel beszél, mintha együtt élték volna át azt az időszakot is.

– Érezni, hogy ez valóban olyan összekapaszkodottság, amilyen nincs, csak a mesében. Ez minden gesztusukból kitűnt, Noémi a férje minden rezdülését értette, tényleg be tudta fejezni az elkezdett, félbehagyott mondatot. Hihetetlen erejű kapcsolat volt, amibe persze az is belefért, hogy voltaképpen soha nem töltöttek ennyi időt együtt. Mert az öregúr többnyire magányosan írogatott otthon, míg Noémi a műtermében dolgozott. Ez is tanulságos; egészen mély ismeret kötötte össze őket, ugyanakkor képesek voltak függetlenül élni egymástól.

Bizarr, mulatságos történéseknek is tanúi vagyunk, svihákságoknak, melyeken hangosan lehet nevetni.

– Ha megteremtjük az elmúlást megelőző hetekben a szeretetteljes, békés hangulatot, akkor képes úgy elmenni az ember, hogy végigéli az életét a halála előtti pillanatokban. Az öreg lehunyt szemmel végigutazza Európát. A tizenöt perces jelenetre azt mondhatja valaki, hogy túl hosszú, hiszen semmi más nem történik ott, minthogy városneveket sorol. Barcelona, Cordoba, Madrid... Én meg úgy gondolom, ez lenne az optimális, hogy képesek legyünk úgy élni az utolsó napokban is, hogy minden lezárulhasson. És ebbe igenis belefér az is, hogy akinek humora volt, ne kelljen elveszítenie a humorát, ne keseredjen meg. Amikor Poe versét, A hollót „valóságos delirium tremensnek” titulálja, vagy amikor elkezd a műveltségről, Julius Cesarról és Ciceróról, vagy a teremtésről beszélni, abban én két dolgot éreztem, az egyik az, hogy egy ember, aki rengeteg mindent összegyűjtött magában - nyelvek, utazás, világkultúra - most lezárja életútját, másodsorban - emblematikusan - a régi világ eltűnésének érzem az ő halálát.

A reneszánsz ember, a testét is, az elméjét is szakadatlanul pallérozó ember távozik...

– Igen. Eltűnnek azok, akik komoly műveltségre szert tett, szép emberek voltak, szexuálisan teljesen rendben voltak, akik felszívták magukba, amit egy ember magába szívhatott kultúrában, akikben egyensúly volt, minden borzalom ellenére: hiszen ők is - Tavaszy Sándor és Noémi - keserves dolgokon mentek keresztül. Az Európa Kiadónak olasz, spanyol, portugál, francia irodalmat fordító, Borgest, Gravest, Asturiast személyesen ismerő fiatalember tizenhét éven át tolatóként, csomagkihordó segédmunkásként dolgozott a vasútnál, miután 1944 október 15-én az a „szerencse” érte, hogy rádióbemondóként vele olvastatták be a Horthy-proklamációt. Nem számított jópontnak az sem, hogy az Actio Catholicánál Mindszenty levelezőtitkára volt egy ideig. És az öreg képes volt kimondani azt, hogy semmit nem bánt meg. Mert: „a szellemi erőfeszítések...azok szépek voltak”.

Számomra ez a film sok szempontból összefoglalása, lezárása mindannak, amit eddig csináltam. Tudom, hogy néha nagyon megrendítő, néha nagyon bizarr, néha nagyon kegyetlen. Amikor Noémi odahajol az ágyra és ott zokog, ez annyira magánügye valakinek, és most mégis látod és szembesülsz a fájdalmával. Egyórásra terveztük a filmet, de ezeket a pillanatokat semmiképp nem akartam kivenni belőle. Amikor például Noémi elmondja a verset - „Talán a mából semmi sem marad. Én sem leszek...” - ...egyszercsak összeroppan és elzokogja magát és kimegy, majd visszajön és folytatja. Akkor az akaratlanul is kegyetlen jelenet átbillen, s az egyik legmeghatóbb, legfelemelőbb pillanat lesz. De Noémi soha, egyetlenegyszer nem kérte, hogy ne legyünk ott. A filmben is benne van, mikor Sándor bácsinak fölcsillan a szeme: „Egész játékfilmet játszunk!”, később Gulácsy Lajost említi: „az is kilógott a sorból...”, s mikor kérdezik, hogy jutott most ez eszébe, azt válaszolja: „...megihletett a környezet, csupa művészember van körülöttem”. Teljesen felvillanyozódott. Egyetlenegyszer volt, hogy kérdeztem tőle: hagyjunk aludni?, s mondta, hogy: igen. És akkor kimentünk.

Mindezt megkoronázza a három rész végén fölsikoltó énekhang, s méltó a gesztus, hogy filmjüket „Tavaszy Sándornak” ajánlják. Nem az emlékének, nem a „néhainak”. Az élőnek.

Diamanda Gallas - amerikai énekesnő, görög származású, aki egészen fantasztikus, öt oktávnyi terjedelemmel, szinte kizárólag a halálról énekel. A koncertjein teljesen sötét a színpad, a nézőtér, fekete ruhában, egyetlen kopf-fényben énekel és kíséri magát...és utána föláll, meghajol, kis taps, kimegy és nem jön vissza. Hihetetlen hatású előadó.

A narrátor szövege „ördögi”, ”isteni” szöveg. A kétkedés, az ellensúlyozás megfogalmazása. Néha durvának tűnik: a „tarts mindenkit készenlétben” kezdetű rendezői mondatra gondolok.

– Itt már nincs szerepjátszás. A haldokló szenvedése, a búcsú előtti pillanatok nehézsége hitelesíti. A helyzet áthidalhatatlan kegyetlensége, hogy ott vagyunk egy ember halálánál. Hiába engedi Tavaszy Sándor, hiába engedi a felesége, sőt, hiába tetszik nekik, hogy velük vagyunk, óhatatlan, hogy a közönség azt mondja, hogy ez egy intim dolog. Nem véletlen, hogy nem csinálnak ilyen filmeket, nehéz etikailag is, és minden egyéb szempontból. Nekem ezt kellett áthidalni, és ezért látható a filmben a stáb is. Amikor Noémi odarakja az utolsó grafikát, amit férjéről rajzolt, együtt nézzük a fényképalbumot, és a halott ott fekszik néhány centiméterre. Ezek sokkoló képek. Ez durva. De az élet ilyen. És a feleségével, akiben semmi más nem volt, mint a maximális szeretet, a halott körül ülünk, egy ilyen furcsa torban. Őszinteséggel próbáltam áthidalni, ami cinikusnak is tűnhet, de nem lehet úgy csinálni, hogy az életünk nem folyik tovább, nem lehet úgy csinálni, hogy nekünk nincsenek praktikus elintéznivalóink a filmmel kapcsolatosan.

Ugyanakkor végig ott van a szeretetem. Apám halála óta nem éreztem magamat ennyire azonosnak a gondolataimmal. Emlékszem, mikor egy barátnőm meghalt, teljesen kiborultam, de szinte az első józan gondolatom, érzésem az volt, hogy majd állok a temetésen a sírja mellett, és mindenki látni fogja, hogy sírok és mennyire szenvedek. Nagyon szerettem, nagyon sajnáltam, mégis ez járt a fejemben.

Mikor apám meghalt, egy filmprodukcióban dolgoztam a catskilli hegyekben. Egy hete voltam csak ott, mikor kiderült, hogy apám rosszul lett, és aztán négy nap múlva meghalt. Anyám mondta, hogy ne jöjjek haza, börtönbüntetésre voltam ítélve, mert elhagytam az országot. Senkinek nem szóltam semmit, visszamentem dolgozni, és estéről estére kiültem az erdőbe. Egy csupasz körte lógott a fák ágairól, egy rozsdás hinta időnként megmozdult a szélben, én meg csak ültem és gondolkoztam, és soha életemben nem éreztem apámat ilyen közel. Fizikailag is láttam, ahogy lebeg az óceán fölött, a hullámok meg a felhők összemosódnak, és apám egy kórházi ágyon fekszik, fehér lepedővel letakarva, mindig alulról, caravaggiósan, a lábától, egész furcsa szögben láttam. Közelinek éreztem...nem is ez az érdekes, hanem a gondolat, a szenvedésem, a fájdalmam...azzal teljesen azonos voltam. Senkivel nem is osztottam meg, senkinek nem mondtam el, hogy mi történt. És most megint nem éreztem távolságot saját magam és a dolgok között, hanem ismét ezt az azonosságot kezdtem érezni. Őszinte és mély kapcsolat jött létre köztem és Sándor bácsi között. Az apám haldoklásában nem tudtam részt venni, most óhatatlanul végigéltem sokmindent. Borzasztó nagy hatással volt rám, de közben a praktikus dolgokkal kellett, hogy foglalkozzam, kamerával, ezzel, azzal, amazzal, és ezt a kettősséget megint csak be akartam mutatni.

„Az egyetlen rejtély nem az elmúlás, hanem az élet rejtélye” - összegzi a narrátor.

– Igen, a halálról akartam filmet csinálni, de nem lehet. Az életről lehet, és azt lehet ilyenné vagy olyanná tenni, azt lehet megpróbálni egyáltalán megérteni, és tudatosítani, a halál meg ennek egyfajta betetőzése. Simó Sándor, amikor megnézte a filmet, azt mondta, hogy ez nem is a halálról szól, hanem a szeretetről. Nem a halált fogtam meg, hanem a szeretetről sikerült a film.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1999/03 14-16. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3982