KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

     
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1991/január
• Schubert Gusztáv: Királyi többes A rendszer végszava
• Kovács András Bálint: Itt filmesztétika van Filmoktatás
• Zalán Vince: Beszélgetés Lányi Andrással Az esztergomi csata
• Sneé Péter: Fejezetek a filmtörténetből Filmoktatás
• Zsugán István: A diploma: névjegy Beszélgetés Gazdag Gyulával
• Hartai László: Mozgókép – iskolakeretben
FORGATÓKÖNYV
• Enyedi Ildikó: A víz kerek egy kerek edényben és szögletes egy szögletes edényben
HORROR
• Schubert Gusztáv: Sírontúli históriák Szellemmozi
• Hegyi Gyula: Félelempirula Ghost; Jákob létrája
• Molnár Gál Péter: Botrány a másvilágon Szellemmozi
• Magyar László András: Örök visszatérés Kísértetek régen és ma

• Koltai Ágnes: Coppola
• Hirsch Tibor: San Francisco szultánja Coppola mániái
FESZTIVÁL
• Létay Vera: A Gustafssonok remenye és bizonytalansága Genf
KRITIKA
• Koltai Ágnes: A perzsa bili Pacsirták cérnaszálon
LÁTTUK MÉG
• Lukácsy Sándor: Az eltüsszentett birodalom
• Sneé Péter: Vad orchideák
• Bikácsy Gergely: Egy elkényeztetett gyermek utazása
• Békés Pál: Szemenszedett szenzáció
• Szemadám György: Arachnophobia
• Fáber András: Selyemgubó
• Tamás Amaryllis: A tél foglyai
• Székely Gabriella: Top Gun
TELEVÍZÓ
• György Péter: A valóság látszata 1990. október 26–27–28. a képernyőn
• Schlett István: A blokád a tv-ben Tévéblokád
• Lengyel László: Kedves Elemér! Az MTV elnökének

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Televízó

Tévéblokád

A blokád a tv-ben

Schlett István

 

„Nem állt az, fiam, senki pártján,

hanem össze-vissza beszélt.”

(S. Á.-né, nyugdíjas tanítónő, 87éves.)

 

Az MTV elnöke arra kért föl, hogy a pártatlan tájékoztatás követelményeinek szempontjait figyelembe véve értékeljem a televízió két csatornájának a „taxis-blokád” napjai alatti, az eseménnyel kapcsolatos tevékenységét.

Az értelmes válaszadás alapfeltétele a kérdés megértése. E kérdést én nem pusztán pártpolitikai megközelítésként fogom fel, már csak azért sem, mert szükségképpen torz eredményhez vezet. A nyilvánosság – s ezen belül a tömegkommunikációs csatornák működése – ugyanis a pluralista társadalmakban nem helyezhető el a pártpolitika síkján, a pártok közötti mezőben, hiszen amattól eltérő sajátosságai, más funkciói vannak. A pártatlanság – a pártoktól való egyenlő távolságtartás – követelménye a pártpolitika dimenziójában el sem képzelhető. így szükségképpen más nézőpontot kell találnom. Felfogásom szerint a nem párt-függő, állami – tehát „nemzeti” – médiumok alapfunkciója az állampolgárok számára fontos információk lehető legteljesebb feltárása és prezentálása, a társadalomban zajló információ- és véleménycsere biztosítása, s ezáltal az egyének és csoportok cselekvőképességének elősegítése, lehetővé tétele. A pártatlanság követelménye eszerint a torzítások nélküli, szabad információ- és véleményáramlást, a funkcionalitás követelménye pedig az információk lehető legszélesebb körének összegyűjtését és közvetítését írja elő.

A megbízás tárgyául szolgáló tv-műsorokat e szempontok alapján kísérlem meg elemezni. Arra keresem a választ, hogy 1. a kialakult helyzet bemutatásához és megértésének elősegítéséhez a kellő gyorsasággal szállították-e a szükséges és lehetséges információ mennyiségét; 2. az információk szelektálásával, közlésének módjával, a tévés munkatársak személyes megnyilvánulásaival betartották-e a pártatlan tájékoztatás előírásait.

 

 

Tükör által, homályosan

 

„Nem a tükör a hibás, ha csúf arcot mutat” – hangzik egy ideje a tömegtájékoztatás támadva védekező magyarázata. Ha a tükör hibátlan, jogos és megsemmisítőén igaz a kritikák visszautasítása. De hibátlan-e valóban a tükör?

Kétségtelen, hogy az MTV néhány stábja és néhány személyisége óriási munkát végzett el e néhány nap alatt. S a kívülálló is tudja, hogy igen rossz technikai és személyi körülmények közt, igen rossz hangulatban, belső és külső feszültségek nyomása alatt, támadások kereszttüzében. A feladat is merőben új, szokatlan, ellentmondásos volt. Egy átalakuló társadalomban, egy átalakulóban lévő intézménynek, egy kiélezett szituációban kellett ellátnia feladatait.

Mentség van hát – s ezt nemcsak a kötelező udvariasság és tisztesség mondatja ki velem jóelőre, hanem a hűvös, elemző objektivitás parancsa is. A következményeket az okok magyarázzák, a lehetőségeket a körülmények zárják körül. Az ítélkező szükségképpen hamis eredményre jut, ha mindezt figyelmen kívül hagyja.

1. Ahogy mondani szokták, a TV „rajta volt az eseményen” – gyorsan reagált, folyamatosan tájékoztatott. A Híradó munkatársai két nap alatt (október 26., 27.) 10 műsort produkáltak, nem beszélve a 28-i egésznapos közvetítésről. Más műsorok is rugalmasan reagáltak: az Ablak, a Napzárták, a Virradóra teljes műsorát a nagy eseménynek szentelte, a TV2-n további híradások, tudósítások jelentek meg, s ha kissé kényszeredetten, tanácstalankodva is, a Napraforgó is alkalmazkodott az aktualitásokhoz. Az informálás széleskörű volt – az országos jelentőségű hírek, tudósítások mellett közhasznú tudnivalók, egyéni üzenetek közvetítésére is vállalkoztak.

Igaz, voltak üresjáratok, ismétlések, ellenőrizhetetlen információk, cáfolatok is – ez utóbbiak közül néhány akár hangulatrontó is lehetett –, ám minden hiba elkerülése aligha lett volna lehetséges az adott körülmények közt.

2. A műsorok nyitottak voltak. A „hallgattassák meg a másik fél is” elvet – kisebb nagyobb egyenetlenségekkel – összességében betartották. A „főszereplők” – a kormány, a blokád vezetői, a pártok képviselői, az El vezérszónokai stb. – általában szabadon fejthették ki véleményüket, s néhány – később tárgyalandó esetet leszámítva – csupán rajtuk múlt, hogy igazukat milyen hatásfokkal képviselik. Úgy gondolom, az esetben a műsoridő egyenlő elosztása – ami a választási harc idején elfogadott elv volt – komolyan fel sem vethető, s be nem tartását számon kérni méltatlanság és ostobaság volna.

3. A fentiek ellenére a TV információs tevékenysége, az esemény bemutatása és értelmezése egyenetlen és bizonytalan volt, többé kevésbé mindegyik műsor esetében. Nem segítette elő a kellő – és lehetséges – mértékben a nézők tájékozódását, sőt olykor fokozta a zavarodottságot, indokolatlan félelmeket és reményeket keltett, netán indulatokat ébresztett.

Természetesen nem arról van szó, hogy a válság kirobbantásáért és elhúzódásáért a TV-t vagy általában a médiát – vádoljam. „Csupán” azt állítom, hogy az eseménnyel foglalkozó adások részben azzal, amit megtettek, részben azzal, amit elmulasztottak megtenni, nem csökkentették, sőt esetenként növelték az információs káoszt, és tovább rombolták a TV mint intézmény szavahihetőségét.

A műsorok új ránézése megerősítette bennem az események közvetítése során kialakult véleményemet, hogy az adásrendezők, szerkesztők, műsorvezetők, riporterek közül sokan túl nagy teret engedtek saját – egyes esetekben változó – érzelmeiknek, személyes érintettségüknek, politikai beállítottságuknak, félelmeiknek, előítéleteiknek s gondolkodásbeli kényelmüknek. Túlságosan is hamar érezték megoldottnak feladataikat, nem vették vállukra a nehezebben hozzáférhető utánjárást, elmélyültebb munkát igénylő információk megszerzésének terhét. Érzelmileg, gondolatilag beleragadtak a történések közvetlenségébe, s ezáltal leegyszerűsítve tálalták az eseményeket. Feltűnően szűk információs bázissal dolgoztak. Csak a szembetűnőt – olykor még azt sem –, sokszor csak a házhoz jövőt, a szólásra jelentkezőt, a harsányságot vették észre és közvetítették. Miként egy elvarázsolt kastélyban, hol így, hogy úgy torzított a tükör. Okot adva itt és ott is a jogos elégedetlenségre.

Kemény a vád, s ezért fokozottan bizonyításra szorul. Megpróbálom tehát ítéletemet alátámasztani – tudva azt, hogy a teljesebb igazoláshoz túlságosan is szűk adatbázisra (a TV-ben láthatóra, hallhatóra), s az idő szorításában a tudományos módszerek, a források lehető legteljesebb feltárása, tartalomelemzés stb. helyett impressziókra, nem kontrollált kombinációkra, hipotézisekre támaszkodhatom.

 

 

a) Amit megtettek – de hibásan

– Juszt László kérdése („európai árakhoz európai bérek”) demagóg ízű. (Híradó 1. okt. 25.) A kérdés elhagyása és a válasz közlése az információ eltorzítása. (Híradó 2. okt. 25.) – A Híradó október 26-i adásai általában tartózkodnak a személyes állásfoglalásoktól, és a különböző véleményeket (kormány versus többi) állítják egymással szembe. A TV többi, ugyanazon napon sugárzott adásának kontextusában azonban ez a műsor is gyanút keltő lett. A TV-ben uralkodó skizofréniára (a TV2 egyik riportere jellemezte így magát) utal, hogy az egyes műsorok ugyanarról – a „néphangulatról” – eltérően, olykor merőben eltérően számolnak be. Míg az Ablakban a „nép” blokádellenes, a Híradó e napi képriportjainak túlnyomó többsége, a TV2 tudósításai kivétel nélkül kormányellenes „népről” szólnak, amit – ekkor még – a Híradásán csak igen ritkán ellenpontoznak más vélemények létezésére is utaló műsorvezetői vagy riporteri megjegyzések. A hírműsorok szavahihetőségét aligha erősítik az ilyen ellentmondások.

– Természetesen tisztában vagyok azzal, hogy a tv-ben különböző műfajok vannak, s hogy a szubjektum szerepe elfogadhatóan lehet különböző az egyes műsortípusokban. Ennek ellenére súlyos szakmai hibát vélek felfedezni több, október 26-án sugárzott műsorban. Mindenképpen eltúlzottnak tartom Feledy Péter ítélkező magatartását, riporteri, műsorvezetői szerepéből való kiesését, az információk szelektálását, hangulatkeltő megjegyzéseit.

Ugyancsak elfogadhatatlan a TV2-ben a Független Jogász Fórum vezetőjével beszélgető riporter (nevét nem tudom) információ-torzító magatartása, aki nem elégedett meg azzal, hogy a megszólaltatott szakember maga is beszélt az állampolgár és jogász, a politika és a jog antinómiáiról, hanem összefoglalójában nyilvánvalóan gyengítette a jogi érvelés erejét. (A jogász arról beszélt, hogy bizonyos feltételek megtartásával a rendőrség jogszerűen használhat erőszakot az engedetlenség felszámolására, amit a riporter úgy fordított le, hogy a békés tüntetést csak békés eszközökkel lehet feloszlatni.) A prekoncepció nem hagyta megingatni magát, inkább erőszakot tett a hiteles és szakszerű tájékoztatás kötelezettségén. Legalább is problematikusnak, vitathatónak tartom Baló György e napi Napzártáját. Most csak egyetlen mozzanatra utalok. Számomra kétséges hasznúnak látszik, ha egy politikai válság idején a tv-t képviselő szakember a konfliktusban közvetlenül érintett egyik féllel szemben magára vállalja a jelen nem lévő másik fél képviseletét, még akkor is, ha erre felhívja a figyelmet. Félő ugyanis, hogy a néző magát az intézményt azonosítani fogja a „másik féllel”, különösen akkor, ha a riporter nemcsak kérdez, de vitatkozik, tanácsot ad, kiutat mutat, sőt kinyilatkoztat. (Pl. „Vicces lenne, ha én mondanám meg, hogy kellett volna csinálni. Maradjunk annyiban, hogy lehetett volna másként is csinálni.”) Baló egyik, nem szószerint lejegyzett közbevetése. (S további vitát e kérdésről nem engedélyez.) Ezek az esetek a szakmai normák súlyos tisztázatlanságára utalnak.

– A Híradó hangnemének október 26-áról 27-ére történő jelentős átalakulása indoklás nélkül maradt, s ezért zavart és gyanút keltő. A híradásokból nem derült ki, hogy az eseményekben következett-e be fordulat, a műsorkészítők hangulata változott-e meg (mondjuk megijedtek, vagy felfedezték, hogy nem babra megy a játék), vagy pedig valamilyen külső befolyás érvényesült? A választ a mai napig nem tudom. A legkevesebb, amit ezzel kapcsolatban elmondhatok, az az, hogy valaki információkat tartott vissza vagy az eseményekről, vagy a tv-s munkatársak hangulati hullámzásairól, vagy pedig a TV-Híradó intézményen belüli vagy kívüli megrendszabályozásáról.

– Különösen sok problematikus mozzanat adódott a „nép” gyakori megszólaltatásakor. A szándék persze akár nemes is lehet: a demokráciákban ugyebár a nép szava isten szava. Csakhogy e nagyon nehéz feladatot a TV munkatársai nem tudták megoldani. Túl sok volt a prekoncepció, túl sok és átlátszó a manipuláció, túl sok az ügyetlenség, s ez elnyomta a néhány, mintegy véletlenszerűen megjelenő hiteles pillanat varázsát is. Az ilyen vagy olyan lóláb valamiképpen mindig kilógott. Volt néhány kifejezetten kellemetlen epizód is. Kínos pl., amikor a műsor bekonferálása ellentmond a tudósítások kép- és hanganyagának. (Pl. Híradó, okt. 27. 1. rk. Pécsi körkép. A műsorvezető a vélemények polarizálódásáról beszél, a tudósításban viszont csak a blokád-párti vagy kormányellenes kiszólások.) Ugyancsak nem használt a TV mint intézmény reputációjának, hogy egyes riporterek és némely műsorok inkább csak kormányellenes, míg mások inkább blokád-ellenes „néppel” találkoztak. De úgy gondolom, valójában e kiegyensúlyozásra törekvő megoldások sem érték el igazán céljukat. Práger György egymást követően bemutatott „párhuzamos” interjú (Híradó, okt. 27. 4. kiadás) vagy a második csatornán okt. 28-án délután sugárzott kommentár nélküli kép- és hangfelvételek aligha bizonyítottak többet, mint hogy ilyen, s olyan pártiak, érvek, vélemények is vannak. Lehetséges persze, hogy a „nép szava” az aktuálisan rendelkezésre álló eszközökkel és gyorsan mozgósítható képességekkel csak ilyenformán megjeleníthető. Ám ha ez így van, akkor le kell mondani a lehetetlen vállalkozásról, s rá kell hagyni másokra, hogy más módszerekkel próbálják szóra bírni a „közvéleményt”. Mert e néhány nap alatt a TV képernyőjén többnyire csak kiabáló embereket láttunk, hallottunk – a hallgatag többség most is néma maradt. Szabad prédájaként az eltérő és egyaránt meggyőző bizonyítékok nélkül bizonykodó feltételezéseknek. (Egy személyes, s ugyancsak nem dokumentálható megjegyzést idebiggyesztek. Saját magam, valamint néhány ismerősöm tapasztalatai arra engednek következtetni, hogy az utca hangulata kevésbé volt feszült, mint ahogy azt a tömegkommunikáció bemutatta. Ha ez igaz lenne, akkor a médiumok szakembereinek érdemes lenne elgondolkozni saját eszközeik természetéről, vagy pedig – ha nem az eszközhasználatban volt a hiba – saját hangulatuk kivetítésének torzító hatásairól.)

– Tanulságos voltuk miatt két példát ki kell emelni az általában prekoncepciózus utcai jelenetek sorából. Két – talán nagy, mert sokatmondó – riport lehetősége veszett el riporteri ügyetlenség vagy fáradtság miatt, és lett belőle – szerkesztői vagy rendezői ügyetlenség vagy fáradtság miatt – fiaskó. Egyik alkalommal a kamera „talált” egy Fidesz-jelvényt, a másik alkalommal Murányi Lászlónak kínált fel a jószerencse egy kiváló szituációt. A jelvényes fiatalember valóban nagyon érdekesen viselkedett. Főnököt játszott, s arcát is eltakarta. Tényleg érdekes lett volna megtudni, hogy ki volt ő és mi volt a szerepe. Ha megtudjuk, lehet hogy fontos adalékot kapunk az események megértéséhez, de természetesen az is lehetséges, hogy csak a TV-nek használt volna a pontos információ, mert elkerülhette volna a megalapozatlan inszinuációt. Egy figyelmetlen riporter mellé egy előítéletesen vagy ostobán gondolkodó munkatárs került, aki nem volt képes felismerni a megalapozott gyanú és a rágalom közti különbséget. Murányi László is elpackázta a lehetőséget, s alighanem azért, mert nem vette észre, hogy koncepciójába jobban beleillenek a két szereplő közti szituáció bemutatása, mint egy bármilyen hatásosan végigmondott monológ. Egy lehetséges dráma helyett színvonaltalan civakodás kerekedett, amin a szerkesztő még a lehetséges javításokat sem végezte el. Itt bizony súlyos szakmai hibákról volt szó.

– A Híradó október 27-i 5. jelentkezése közben közölt „fantasztikusan jó hír” – a megegyezésről valóban téves információn alapult. Így tehát a hibát elkövető Hegedűs Péter megkövetése Juszt László által nem volt indokolt. Mégis megértőbb lennék ezzel a szakmai hibával, mint sok másikkal szemben. A békekötés és a fegyverszüneti megállapodás között ugyan valóban nagy a különbség, de a harci cselekményeknek a fegyverszünet tényleg véget vet – persze csak akkor, ha a felek betartják. Mentségül nemcsak a tv-s munkatársakra is átterjedő feszültség szolgál – ezt akár a hibák közé is feljegyezhetjük –, hanem magának a szituációnak a kétértelműsége. Mert valahol, valamikor, valamiféle megegyezés mégis történt (az utakat részlegesen felszabadították, új kereteket találtak a tárgyalásokhoz stb.) Az persze már más kérdés, hogy akár a Híradó, akár a Napzárta munkatársai miért nem tudtak többet, illetve miért nem voltak óvatosabbak, körültekintőbbek mind Juszt László felemelő dramolettje, mind Baló György megrendítő drámájának bemutatásakor. A hatás mindkét esetben frenetikus volt. A jobb tájékozottság azonban talán segített volna a bekövetkező események előrejelzéséhez, s a hírműsoroknak ez inkább feladata. Baló György javára kell azonban írni, hogy ő legalább egy információt kipréselt az egyik illetékesből, s ezzel legalább is a jobb idegzetű nézők számára lehetővé tette, hogy elaludjanak. A három nap legnagyobb újságírói bravúrja ez volt.

– Várkonyi Balázs kommentárjával kapcsolatosan nem látok problémát. A hír szent, a vélemény szabad elv alapján a hírtől elválasztott kommentár szerintem semmilyen szabályt nem szeg meg. Végtére is egy szabad ország szabad sajtójában akár még egy kormánypárti véleményt is szabadon ki lehet fejteni.

 

 

b) Amit elmulasztottak megtenni

Úgy gondolom, hogy a TV politikai műsorai a saját lehetőségeiket korlátozták azzal, hogy a konfliktust két „párt” ügyeként kezelték, és kevés gondot fordítottak az események szélesebb spektrumú bemutatására. Nem vizsgálták az okokat, a következményeket, nem hatoltak a felszín mögé. Nem segítették a megértést, nem kutatták elég elszántsággal és hatékonysággal még a konfliktusban résztvevők indítékait, lehetőségeit sem.

Persze ahhoz, hogy ezt megtehessék a kíváncsiságon és a szakértelmen túl még egy sajátos, valamiképpen a konfliktusok fölé emelkedő álláspont kialakítására lett volna szükség. Ez nem történt meg. Szimptomatikus, hogy a képernyőn szerepeltetett rengeteg ember között nagyon kevés volt, akit nem közvetlen érintettsége vagy érdekeltsége okán szólaltattak meg, aki tehát elfogulatlanul és nem pártlogikák fogságában, szélesebb időhorizontra tekintve és nem a pillanathoz kötve nyilatkozhatott volna meg.

Ha jól számoltam meg, csupán négy alkalommal tettek kísérletet arra, hogy szakértőket szólaltassanak meg. E négy esetből három azonban kisebb-nagyobb mértékben problematikus volt. Egy esetben a szakértő mondott csődöt, mert szerepet tévesztett. Elemzés helyett pártoskodott. (Ám nem kizárt, hogy a műsorkészítők is hibáztak, mert pártképviselők közé ültették be, s így persze hogy könnyebb a szereptévesztés. (Ablak, okt. 26.) Két másik esetben (TV.2 okt. 26., illetve Híradó 2. rk. adás okt. 27.) a megszólítottak kisebb incidensek ellenére, de legalább képviselhették saját szakmai álláspontjukat. Hibátlanul prezentálta Fodor János a két államjogásszal folytatott beszélgetést. TV.2 okt. 26.) Ennyi. Természetesen hallottunk sok okos embert okos dolgokat beszélni, de ők pártkötöttek voltak, ami nemcsak mondandójukat befolyásolta, de a befogadókat is. A tömegkommunikációs szakemberek számára ismert kell legyen az a pszichológiai tény, hogy az előítéletek mennyire szelektívvé teszik a befogadást. A pártatlan tájékoztatás követelményének nem lehet tehát olyan egyszerűen eleget tenni, hogy minden érintettnek megadják a szólás jogát. Ez szükséges, ám nem elégséges. Ennél több kell: a konfliktus fölé emelkedettség, az objektivitásra, a tárgyszerűségre, a sokirányú kitekintésre képes függetlenség. A három nap alatt ebből viszont nagyon kevés volt. Indokolt volt tehát a megszólaltatott szakemberek egyikének csodálkozása afölött, hogy a sajtó és a TV érdeklődése túlságosan is leszűkült. (Híradó, okt. 27. 2. rk. Hieronymi Ottó nyilatkozata) Lehetséges, hogy a közvetlen történésekre kíváncsi nézők egy részét untatta, netán felbosszantotta volna a „tudósi mellébeszélés”, a „jók” és a „rosszak” egyértelmű elhatárolásának hiánya, de mégis érdemes lett volna legalább felkínálni annak lehetőségét, hogy az, akinek igénye van a megalapozott állásfoglalás kialakítására, megkaphassa a szükséges gazdasági, szociológiai, jogi stb. ismereteket. Mert egy dolog a műsorok „érdekessége”, s más dolog a hír- és információközlés szakszerűsége, a tömegkommunikációs intézmények funkcióinak ellátása. A félinformáltság olykor veszélyesebb lehet a teljes információ-hiánynál. (S félő, hogy e tétel igazolására gyorsan sor kerül, hogy az alul- vagy félreinformáltságnak is köszönhető félreértéseknek még további gazdasági, politikai következményei lesznek.)

Ennyi bizonyíték talán elegendő a vád alátámasztására. Ha megállapításaim igazak, akkor a TV információs tevékenysége több ponton elmarasztalható. Az alapproblémát nem a kormánypártiság – ellenzékiség dichotómiában lehet megragadni – ez a nézőpont véleményem szerint tévutakra vezet –, hanem annak a kérdésfelvetésnek alapján, hogy valóban pártatlan – azaz nem a pártfüggőség egyetlen dimenziójában, hanem sokoldalúan, tárgyszerűen, körültekintően látta-e el saját feladatát. Megismétlem: az általam értelmesnek tekintett kérdésre adott válaszom az, hogy nem egészen. Sok pozitívum mellett egyenetlen, féloldalas, olykor kapkodó és bizonytalan volt a tájékoztatás.

 

 

Szerepzavar

 

Megbízatásomnak, úgy hiszem, képességeim arányában eleget tettem. Ám nem állhatom meg, hogy hozzá ne fűzzek – meglehet illetéktelenül – némi oknyomozást.

Az ok kutatása és feltárása persze messzire vezetne, s a három nap műsorainak ismételt végignézése sem ad elegendő ismeretet az alapos elemzéshez és értékeléshez. A félismeretek pedig – magam írtam előbb – félrevezetők lehetnek. Mégis bátorságot veszek, hogy a sok lehetséges ok közül egyet a látottak alapján megjelöljek.

A rendszerváltás kínjai, ezen belül a tömegkommunikáció egészének funkcióváltás-kényszere, a pluralista demokráciához való alkalmazkodásának nehézségei, az MTV-n belüli és kívüli cirkuszok, a párt- és klikkvetélkedések és ezek személyi vonzatai stb. éppen elegendő magyarázattal szolgálhatnak a képernyőn látható bizonytalanságokhoz, zavarodottsághoz, kapkodáshoz, túlzott óvatoskodáshoz, kifele való alkalmazkodáshoz, a hisztériához való hajlamhoz stb. Ám a látott műsorok alapján is megállapítható, hogy a védtelenségnek és kiszolgáltatottságnak nemcsak külső politikai, hangulati okai vannak. A szakmai hiányosságokon túl igen gyakori a szereptévesztés, ami persze okozat is, ám a kauzalitási láncolatban a funkció-zavarok, az információ-blokád egyik oka is. Érdemes talán a jelenségre néhány szót fordítani.

Az állampolgári gondolkodás és a hivatás szabályai szerinti gondolkodás különbözőségéből adódó feszültségek okozta skizofrénia elkerülhetetlenségével tisztában vagyok – magam is szenvedek tőle. Megértőén – ha tetszik, meg-bocsátóan –, de mégis azt kell mondanom, hogy a tv-s munkatársak jelentős része nem tudta kezelni belső konfliktusait, nem tudott úrrá lenni skizofréniáján. Túl sok, túl látványos volt nemegyszer a szerepzavar. És ez akkor is árt a tömegkommunikációs alapfunkciójának, ha a szerepváltás hasznos következményekkel jár az aktuális politikai konfliktus megoldására.

 

 

Szerepzavar – típusok

 

A kommunikátor mint bíró.

Itt olyan esetekre gondolok, amikor a riporter, hírszerkesztő vagy műsorvezető direkt vagy indirekt módon felülbírálja, megítéli az információt, vagy az információ-hordozó személyt, vagy pedig nem kérdez, hanem nyilatkoztat. Vannak persze a személyiségnek nagyobb szerepet adó műfajok is, ám ez esetekben is zavaró hatású a kommentár és az ítélet műfajának összekeverése.

 

A kommunikátor mint cselekvő résztvevő.

Olykor egy-egy tv-s személyiség mint az események rendezője, s nem mint bemutatója lépett föl.

Máskor a cenzor feladatait vállalta magára, az információk nem szakmai szempontú szelektálásával, néha az elhangzottak átértelmezésével. Az sem szerencsés dolog, ha a TV-t képviselő (tehát semleges) személy magára vállalja a másik fél képviseletét. A „hallgattassék meg a másik fél is” elvnek a TV szempontjából jobb úgy megfelelni, hogy valóban a két felet hallgatja meg, szembesíti. Fennáll ugyanis a szereppel való azonosulás – vagy azonosítás – veszélye.

Példákat korábban említettem. Számuk azonban – sajnos – szaporítható lenne. Mégsem teszem meg, mert most nem a személyek kritikája a fontos, hanem a jelenség és következményeinek felvillantása. Úgy gondolom, hogy nálam hivatottabb szakembereknek komolyan meg kellene vizsgálni a szerepvállalás korlátait, s egyértelmű, szigorú szabályokat kellene megfogalmazniuk. S másoknak persze e szabályok betartását el kell érniök.

Végezetül úgy gondolom, hogy normális állapotokat kellene teremteni végre a TV-n belül és a TV körül ahhoz, hogy valóban jól működő, hitelesen tájékoztató, a szó valódi értelmében pártatlan intézménnyé válhasson. El kellene érni, hogy a hivatás gyakorlása közben a szakma szabályai érvényesüljenek, amihez autonómiára van szükség. Van tehát feladata a szakmának, s van feladata a politikának – a kormánynak, a pártoknak, s talán a politikailag izgalomban tartott közvéleménynek is. Meg kellene érteni, hogy a pártatlanság nem a politika szférájában találja meg alapzatát, hanem ellenkezőleg, a politikától – legyen szó a pártokról, kormányról, ill. állampolgári állásfoglalásokról – való lehető legteljesebb függetlenségből nőhet ki.

 

Budapest, 1990. november 12.

Schlett István


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1991/01 57-62. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4036