KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1991/március
KRÓNIKA
• Bikácsy Gergely: Esernyők és óceánok Jacques Demy halálára
• (X) : Magyar Filmtörténeti Fotógyűjtemény És Alapítvány
• N. N.: A XXII. Budapesti Független Film- És Videószemle eredményei
• N. N.: A Magyar Filmkritikusok B. Nagy László Díja, 1990

• Reményi József Tamás: Hol kezdődik a bűn? Filmcenzúra
• Bayer Zsolt: Hol a cenzúra mostanában Filmcenzúra
• Lányi András: Javaslat Filmcenzúra
• Molnár Péter: Javaslat Filmcenzúra
• Kulin Ferenc: Fertőzést kapott a kultúra, amit ki kell hevernie Filmcenzúra
• Rajk László: A dohányzás is káros az egészségre Filmcenzúra
• Zalán Vince: A szenvedélyek melodrámája Pedro Almodovarról
• Márton László: Óriáspókok R. W. F. palackpostái
• Bikácsy Gergely: Gyémánt, rejtekhelyen Fény, víz, Ommerganck
• N. N.: André Antoine filmjei
• Pataki Éva: A tekintet szabad Beszélgetés Zsigmond Vilmossal, Szabó Gáborral, Edelenyi Jánossal és Illés Györggyel
LÁTTUK MÉG
• Báron György: A távollét hercege
• Koltai Ágnes: Itt a szabadság!
• Székely Gabriella: Balladák filmje II.
• Bikácsy Gergely: A Paradicsom... ...és a Pokol
• Ardai Zoltán: Oltalmazó ég
• Szemadám György: Kedves ellenségem
• Koltai Ágnes: Éjszakáim szebbek, mint a nappalaitok
• Tamás Amaryllis: Szállnak a varjak
• Sneé Péter: Revans
• Sneé Péter: Áldott kitaszítottak
KÖNYV
• Csala Károly: A lehetetlen megkísértése Huszárik-breviárium
ELLENFÉNY
• Forgách András: Éld túl, amit nem tudsz megcsinálni

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Filmcenzúra

Hol kezdődik a bűn?

Reményi József Tamás

Tiltható-e, ami, úgymond, már tűrhetetlenül obszcén, embertelen, uszító? Föltehető a kérdés, de talán másképp kellene kérdezni. Miért és hogyan szabad nem tiltani?

 

Valamikor réges-régen, hat-hét éve is van annak, amikor a kitelepítést, internálást még népességmozgásnak nevezték, történt, hogy neves professzorunkat fölkérte egy szaklap, mondana véleményt Jeles András bemutatásra váró filmjéről, az Angyali üdvözletről. A professzor beváltotta a kulturális politikában betöltött szerepéhez fűzött reményeket, s más megkérdezettek lelkesedésével ellentétben ingerlő szigorral szidalmazta a művet. Úgy látszott, a szerkesztőség is, az alkotó is hálás lehetett neki, hiszen csekély másfél hasábon minden várható hivatalos vádat egybehalmozott, amivel szemben jól megfogalmazódhattak Jeles érdemei.

„Meggyalázva éreztem magam, mint irodalmár, mint magyar, mint ember”; „Jeles egyszerre tagadja és gúnyolja Madáchot”; a filmben „az ember egy degradált és undorító lény”; „az édenkerti képek egy Hamilton nevű félpornó fotós képeitől közvetlenül ihletettek” stb. stb. Dolgozatát a meggyalázott professzor így zárta: „Nem szeretném, ha sokan érezhetnék ugyanezt”. E megjegyzést némi naivitással gondolhattuk fájdalmas sóhajnak, értelmezhettük ügy is, mint a szerző reményét, hogy a filmnek kevés nézője lesz. Ó azonban nem zárkózott gőgösen a tudomány fellegvárába, hanem sietett érvényt szerezni szavainak: a legilletékesebb helyen följelentette és betiltatta a filmet. Nagy cirkusz, nagy üvöltözések, behívatások és szövegmagyarázatok után az Angyali üdvözletet végül is bemutatták. Nem kisrészt azért, mert az egy főre jutó betiltott filmek számát tekintve Jeles ügye már kínos lett volna (az Álombrigád már akkor több mint egy éve dobozban volt).

Az említett szaklap (a Filmvilág) munkatársaként átélve a történteket, eljátszottam az önkéntes cenzor erkölcsi fölmentésének gondolatával. Hiszen ha lehámozzuk tettéről a spionázs, a megbízással való visszaélés és a hatalomféltés gesztusait, elvben előbukkanhatott a fölajzott lélek, amint valami kártékony, rút dologtól szeretné megkímélni embertársait. Vajon ha tényleg úgy látta, hogy – a korszak ideológiájának kedvelt műszavával – antihumánus mű az Angyali üdvözlet, s vajon ha tényleg az, nem állt-e jogában, nem volt-e kötelessége akár miszlikbe vágni s a földbe temetni a szörnyszülöttet, mint Eizenstein kópiájával is tették? Hiszen az utólagos kritika, az utólagos kiátkozás, tudjuk, mit sem ér a bűnös hatással, a sikerrel szemben.

Hat-hét éve ez a gondolatmenet csak fanyar játék volt. Komolytalan mentség. Nem a professzor ismert személyiségjegyei miatt, hanem mert egy nem demokratikus államban éppen erkölcsileg sincs, nem lehet igazolható kritériuma a tiltásnak. Ahol semmi nincs, ami ne lenne közvetve vagy közvetlenül engedélyhez kötve, ott minden tiltható, s az érvek-indítékok-ürügyek szükségképpen hatalmiak, azaz önkényesek és formálisak. De mi a helyzet ma? A cenzúra legkülönbözőbb fajtáit levedlett nyers demokráciában, amelynek még szükségképpen nem is alakultak ki a maga hétköznapi játékszabályai? Egy új demokráciának az a természete, hogy a törvények tágas keretei közt nem egycsapásra hozott rendeletekkel, hanem hozzávetőleg spontán módon alakul benne a rend, az új hatalmi elit pedig csak lassan találja meg hatékony eszközeit, a régi eszközök hatástalanságát még ennél is lassabban ismerve föl. A kultúra, a kulturális áru szabad. Eszerint egy háborgó léleknek ma lehet erkölcsi fedezete anatémát kiáltani valamely műre. Professzorunk a Blaha Lujza téri aluljáróban aláírásokat gyűjthetne az Angyali üdvözlet, mint pornográf és emberellenes termék ellen, majd híveivel az Ady(!) Művelődési Központ elé vonulhatna, ahol követelné a Jeles Andráséhoz hasonló mételyek (Izzó hálószobák, Szexet vagy életet, Francia reggeli) betiltását. Követelése megjelenhetne a sajtóban is, mindkét TV-híradó (bár eltérő terjedelemben) beszámolna róla, nem azért, hogy ne legyen szabadság, hanem éppen mert szabadság van. Aztán gyorsan napirendre térnénk fölötte. Az Angyali üdvözletet betiltás nélkül továbbra sem vetítenék („nincs közönség”), az Ady M. K.-ban pedig már a Perverz álmokat nézhetnénk meg.

Föltehető tehát a kérdés, hogy amióta az átlátszóan politikai célzatú aggodalmak rendszerén túlléptünk, maradt-e értelmük, hatályuk a megbélyegző ítéleteknek? Tiltható-e, ami, úgymond, már tűrhetetlenül obszcén, embertelen, uszító?

Föltehető a kérdés, de talán másképp kellene kérdezni. Miért és hogyan szabad nem tiltani?

 

*

 

„Misszionáriusunk tiltja, hogy a templomjáró napokon kívül levél-övnél egyebet viseljenek. Elmondta, hogy idejövetele első idejében fel akarta öltöztetni e vad nőket. Ennek az lett az eredménye, hogy az erkölcsök rohamosan hanyatlottak. A csábítások és szerelmi vétkek hirtelen annyira megszaporodtak, hogy ő jónak látta azonnal visszahelyezni a régi szokást, a felső test meztelenségét. E szigeteken egy, sőt több dollárnyi bírsággal sújtják azt a nőt, akire rábizonyul, hogy eltakarta keblét. Ezt – mint szeméremsértő viselkedést – elítéli a közvélemény.” (gróf Festetics Rudolf: Emberevők között)

 

*

 

Ha a pápuáknak mozijuk lett volna, az atya aligha tudta volna eltántorítani őket a legkeményebb pornófilmektől (Elfújta a szél, Orgonavirágzás stb.), pedig ott egy tagolatlan társadalmat kellett kordában tartani, amelyben az erkölcsi mérce abszolút. A világjáró gróf beszámolója tehát azon túl, hogy bájosán példázza a fogalmaink abszurditását, arra is figyelmeztet, mennyire reménytelen dolog még a pápuáknál is bevezetni bizonyos normákat, nemhogy ezerszer összetettebb és széttartóbb civilizációkban. Akik bíznak abban, hogy egy film engedélyezését avagy tiltását valóban meg lehet indokolni, tévednek.

Az Egyesült Államokban a Pornográfia- és Obszcenitásvizsgáló Elnöki Bizottság 1970-ben hosszas vizsgálódás után kijelentette, hogy semmiféle definíciót nem javasolnak arra, mi számít obszcénnek a felnőttek számára. Ahány város, ahány ember, annyiféle a mérce. A bizottság tehát éppen a definiálhatatlanság tényéből kiindulva arra a vihart kavaró következtetésre jutott, hogy a szexuális természetű anyagok felnőtteknek való árusítását, bemutatását és terjesztését semmilyen szintű törvény nem tilthatja. Indoklásukat idézzük szó szerint (megjelent a Filmvilág 1988. szeptemberi számában, ma más hangsúllyal időszerű): „Az erkölcsi kérdésekben való döntés állami szabályozása megfoszthatja az egyént a személyes döntés felelősségétől, amely viszont szükséges egy valódi erkölcsi értékrend kialakításához.”

E személyes döntést tehát nem előzheti meg a hivatal, mert nem pusztán közigazgatási kérdés, mekkora teret adunk a pornónak. Természetesen helyes a forgalmi központokból, kirakatokból kivonni e termékeket, hogy érvényesüljenek mindazok egyéni és családi jogai, akik nem kívánnak találkozni velük. Ám az utcai viszonyoknál lényegesebbek a személyiség belső viszonyai. Érdemibb kérdés az, hogy a pornó milyen funkciót tölt be a személyiségen belül.

A felnőttnek nem azért nem tiltható a pornó, mert úgyis hozzájut, hanem mert pornóigényének a súlya, jelentősége más értékekhez, élvezetekhez viszonyítva már mozdíthatatlanul kialakult. Sokuk számára a pornónak jelentősége van önmagában. A legkülönbözőbb kulturális, esztétikai élvezetekhez szokott ember viszont úgy néz pornófilmet (ha akar), hogy annak értékét, jelentőségét korlátozza, befolyásolja kultúrájának teljessége. Nem helyettesít, nem szorít ki mást a pornó, színvonala és érzéki hatása viszonyítható. Ezért az ilyen személyiségnek nincs is arra szüksége, hogy határt keressen pornográfia és művészet között, mert ez a választás így fölösleges és érdektelen.

Minthogy a személyiség kialakulása gyermek- és kamaszkorban nagyjából véget ér, a teendő nem a „bűnös” mozik és lapok számának mérlegelésénél kezdődik. Bármilyen távoli reményekkel kecsegtet is, valóban sürgető teendőink e téren a családban és legfőképp az iskolában vannak. Korántsem osztályfőnöki és hittanórák prédikációival.

Ha nekem mozim lenne, s meg tudnám szerezni a jogokat, egyfolytában műsoron tartanám Stanley Kubrick Gépnaracs című filmjét. És ha magyartanár is lennék (talán egyszer mégis megérjük, hogy akár filmtanár is lehetnék), minden osztályomat elvinném ebbe a moziba. És amikor jókat röhögnénk a Könnyűlovassági indulóra programszerűen végrehajtott gruppenszex gyorsított felvételein, az apukák könyvespolc mögött rejtegetett videókazettái zsugorodnának egy csöppet.

A gyermek ma már hozzájut a pornóhoz, mielőtt igényelné. Amikor tehát az oktatás igyekszik kulturális mintákat adni, a pornográfiát fölhasználó, remekművekkel és a legolcsóbb vacakokkal egyaránt meg kell ismertetni a kamaszokat. A film mint közösen szemlélhető és megfelelő agresszív művészeti ág rendkívül alkalmas médium. Ne áltassuk magunkat, a dolognak kockázata nincs, csak esélye.

 

*

 

„Ha a civilizáció megbirkózott a barbársággal, amikor az még uralta a világot, erős túlzás azt állítani, hogy félnünk kell attól, hogy ha egy kisebb barbárság belopódzott a civilizációba, elburjánzik és legyőzi azt. Egy olyan civilizációnak, amely megadja magát legyőzött ellenfelének, már előzőleg olyan korccsá kellett válnia, hogy sem, f elszentelt papjai, sem tanítói, sem mások nem képesek megoltalmazni, vagy nem is vállalják megoltalmazását. Ha így áll a dolog, akkor annál jobb, minél előbb tűnik el a föld színéről.” (John Stuart Mill)

 

*

 

Midőn albertfalvai lakásszövetkezetünkben elkezdődtek a helyi videóadások, hamarosan kitépett belek és szétzúzott koponyák látványa töltötte meg a képernyőket. Kizárólag akció-, erőszak-és horrorfilmek követték egymást. Karácsonyt kivéve, amikor is az elnök mindig kivette a kölcsönzőből Jézus életét. Az erkölcsökre tehát a szövetkezet éberen vigyázott: pornó- vagy akár csak erotikus film nem hatolhatott a lakásokba. Belek igen, vaginák nem.

E meggondolás nem korlátozódik Albertfalvára, s nem is hazai jelenség. Alighanem a keresztény nevelés sok-sok nemzedéken át, ám igen felemásan érvényesülő hatásának maradványaképpen. Eszerint egy orális közösülés képsora feltétlenül, a pusztítás technikájának és perverziójának látványa viszont egyáltalán nem kezdi ki a tisztességet. Különösen ha ebbe a látványba az igazságtétel motívumát is bele lehet hazudni. Ez a közmegegyezés tarol ma a mozikban (néhány kedélyesebb családi film érzelmes kitérőjével), s rég elmúlt az az idő, amikor a Halálfejeseket levették a műsorról, mert szította az erőszak divatját. Ma már tudjuk, hogy az emberiség silány lelkiállapotáért nem lehet mozidarabokat hibáztatni, sőt ennek ellenhatásán, a tudományos önáltatáson is túl vagyunk, miszerint a mozi a vágykiélést elősegítve lecsillapítja az agresszív ösztönöket. Az erőszakfilm nem szít és nem csillapít, hanem gyönyörködtet. Koreográfiájának fantasztikus ötleteivel gyönyörködteti, rabul ejti az elfásult vagy üres tekintetet. Rombolni tovább már nem tud, legföljebb valaminek az őrületes hiányáról árulkodik, nem erkölcstelenül, „csak” erkölcs nélkül. Betiltani annak mérlegelésével, ami nincs benne, tán mégsem lehet. John Stuart Mill sem a cenzúrára gondolt, amikor oltalmat kért.

 

*

 

A pornóval és horrorral tehát a cenzúrának, a cenzúrát fontolgatóknak nem sok dolguk lehet. A néző pontosan tudja, mire megy be a moziba, milyen kazettát vesz meg, hogy otthon levetítse magának – nem érheti erkölcsét és igényeit károsító meglepetés. Más a helyzet azokkal a megkülönböztetett jelzés nélküli művekkel, amelyek bizonyos spirituális vagy etnikai közösségek, kisebbségek érzékenységét sértik, amelyeknek nemcsak a megtekintése, hanem a puszta léte is megaláz, bemocskol, kirekeszt egyes rétegeket. Illetve (és itt tovább bonyolódik a dolog): többen úgy érzik, hogy megalázzák, bemocskolják, kirekesztik őket. Az elmúlt évben két film is felborzolta nálunk a kedélyeket, betiltásukat szervezetten követelték.

Martin Scorsese munkájának, a Krisztus utolsó megkísérlésének bemutatását keresztény hívők egy része sérelmezte, a krisztusi istenkép nyilvános megszentségtelenítése miatt. Mivel érvelhettek a méltánylandó indulatokkal szemben a betiltást ellenzők?

A vallásgyalázás vádját visszautasítva néhányan a Scorsese-film mély művészi értékeire hivatkoztak, és hangsúlyozták a rendezőnek (a mindenkori művésznek) azt a jogát, hogy a valóság más elemeihez hasonlóan átszűrje magán akár a Biblia világának elemeit is. Mások viszont a filmet felszínesnek, kommersznek, a Szentírás „újraértelmezését” egyszerűen blöffnek érezték – és éppen ezért nem kiáltottak cenzorért, mondván: az ügynek nincs igazi tétje. S itt mégiscsak hasonló helyzetbe kerülünk, mint a pornográfia birodalmában. Mert a néző ítéletében a hitet, meggyőződést sértő művek (gyártmányok) vagy kívül maradnak, külsőlegesek, stílszerűen fogalmazva: méltatlanok témájukhoz képest, így a valódi meggyőződést nem érintik, legföljebb az agresszív bigottságot ingerlik, vagy mélyen fölkavarnak, akár föl is háborítanak, ám beszélőpartnerként késztetnek vitára.

Valóságos sajtókampány akadályozta meg a hírhedt Jud Süss bemutatását. Első pillantásra itt nem lehetett kétség: a faji uszítás a legszigorúbban, alkotmányosan is tiltott cselekedet. Ráadásul az akkori, különösen érzékeny, pro és kontra hisztérikus közhangulatban jobbnak látszott a vetítés ötletét elfelejteni. Csakhogy a Jud Süss múzeumi darab, jól körültapogatható történelmi jelenség, mint egy SS-egyenruha valamely hadtörténeti kiállításon, s mint ilyen, amennyiben aktualitása van, tanulságos. Másrészt a Filmintézet munkatársai nem a premiermozik műsorára kívánták tűzni, hanem saját kis filmmúzeumukban kívánták egy-két alkalommal hozzáférhetővé tenni. Nyilván senkinek sem érdeke, hogy némely szalagcímekben ez álljon: „A magyar fővárosban a Jud Süsst vették elő! „, ám a kedélyek csillapodtával a tagolatlan tiltás helyett el kell tűnődni a forgalmazás olyan formáin, amelyek a különböző személyes jogokat nem sértik, de (például a megismerés jogát) nem is korlátozzák.

Tételezzük fel, hogy az iraki háború kellős közepén (mire e sorok megjelennek, remélem, béke van már) eljutna hozzánk egy iraki propagandafilm, amelyben elállatiasodott amerikai katonáknak öltözött statiszták sivatagi kecskékkel fajtalankodnak. Temészetes, hogy a „mű” propagandaként egyszerűen elutasítandó, filmként azonban, a sztálini dokumentum-sorozat szomszédságában, a Műcsarnokban a helyén lenne, és ilyen funkciójában senki sem kifogásolhatná.

 

*

 

Eörsi István az írók közgyűlésén, ’81-ben azzal a kéréssel provokálta a kulturális vezetést, hogy vezessen be inkább nyílt, pedáns cenzúrát, mintsem áttekinthetetlen manipulációkkal tegye lehetetlenné azt, ami nincs ínyére. A nagy kópé persze a nyűg nélküli szabadság igézetében szónokolt. Íme, a vágy teljesült. Most már csak azon kéne törni a fejünket, milyen áttekinthetetlen manipulációkkal lehetne valamennyit visszaszerezni a cenzúrázott kor művészetének egykori jelentőségéből.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1991/03 05-07. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4061