KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1991/március
KRÓNIKA
• Bikácsy Gergely: Esernyők és óceánok Jacques Demy halálára
• (X) : Magyar Filmtörténeti Fotógyűjtemény És Alapítvány
• N. N.: A XXII. Budapesti Független Film- És Videószemle eredményei
• N. N.: A Magyar Filmkritikusok B. Nagy László Díja, 1990

• Reményi József Tamás: Hol kezdődik a bűn? Filmcenzúra
• Bayer Zsolt: Hol a cenzúra mostanában Filmcenzúra
• Lányi András: Javaslat Filmcenzúra
• Molnár Péter: Javaslat Filmcenzúra
• Kulin Ferenc: Fertőzést kapott a kultúra, amit ki kell hevernie Filmcenzúra
• Rajk László: A dohányzás is káros az egészségre Filmcenzúra
• Zalán Vince: A szenvedélyek melodrámája Pedro Almodovarról
• Márton László: Óriáspókok R. W. F. palackpostái
• Bikácsy Gergely: Gyémánt, rejtekhelyen Fény, víz, Ommerganck
• N. N.: André Antoine filmjei
• Pataki Éva: A tekintet szabad Beszélgetés Zsigmond Vilmossal, Szabó Gáborral, Edelenyi Jánossal és Illés Györggyel
LÁTTUK MÉG
• Báron György: A távollét hercege
• Koltai Ágnes: Itt a szabadság!
• Székely Gabriella: Balladák filmje II.
• Bikácsy Gergely: A Paradicsom... ...és a Pokol
• Ardai Zoltán: Oltalmazó ég
• Szemadám György: Kedves ellenségem
• Koltai Ágnes: Éjszakáim szebbek, mint a nappalaitok
• Tamás Amaryllis: Szállnak a varjak
• Sneé Péter: Revans
• Sneé Péter: Áldott kitaszítottak
KÖNYV
• Csala Károly: A lehetetlen megkísértése Huszárik-breviárium
ELLENFÉNY
• Forgách András: Éld túl, amit nem tudsz megcsinálni

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

A távollét hercege

Báron György

 

Sokan és meggyőzően elemezték Buñuel szürrealista alapfilmjét, Az andalúziai kutyát, kimutatva az egyes részek közötti gondolati kapcsolatot, a látszólagos össze-függéstelenség mögött munkáló rendszert. Aztán napvilágot láttak Buñuel elragadó emlékiratai, melyekből kiderült: Don Luis és Dali egyetlen törekvése a film írásakor-forgatásakor az volt, hogy kizárólag egymással összefüggésben nem hozható szabad ötletek kerüljenek egymás mellé. Buñuel, aki amúgy szerette meghökkenteni a publikumot, ezúttal nem füllentett. De igazuk van az elemzőknek is: az asszociációk rendszerbe szerveződtek, a filmnek van markáns középpontja, nyomon követhető gondolati íve, eleje és vége.

Tolmár Tamás filmjében megjelenik a szürrealista művészet látványos metafóriája, a boncasztal, esernyővel és varrógéppel. Majd további kulturális reminiszcenciák tűnnek elő, rejtvényfejtésre csábítva a beavatott nézőt. A gyermek Karinthy Frigyes lép ki egy ormótlan szekrényből (abból talán, melybe később Ingmar Bergmant zárta büntetésül lelkész apja), sivatagi képsorok villannak fel, egy sehova nem nyíló ajtó áll a homoktengerben, csábító alkonyi fényben, Magritte képeinek stílusában előmasíroznak az E.T. gyűrött, ősöreg szörnyfigurái, s egy levágott fej képe, mely a film végén valóban leválasztódik a testről, végiggurul a földön, miként A Mester és Margaritában – s még aligha értünk a végére. A kezdő képsorokon Komjáthy György jelenik meg, amint felkonferálja a BB–CC együttes új nagylemezét, a képek sora tehát videoklipnek is fölfogható – feliratok jelzik az egyes „zeneszámokat” –, amit a Vallai Péter–Básti Juli kettős énekel lemezre, de ugyanakkor, egy másik szinten, Vallai a történet – a „köznapi” történet – hivatalnok-hőse, Básti pedig a másik világból érkező titokzatos csábító. Két bugyuta rendőr nyomoz a nem-tudni-milyen gyilkossági ügyben, ők mintha egy cseh groteszk filmből vagy Szőke András dadaista burleszkjéből, a Vattatyúkból kerültek volna elő.

Aligha erőszakolt tehát Buñuellel és a szürrealisták szabadasszociációs technikájával való példálózás, hiszen Tolmár kihívóan vállalja a rokonságot. Mégis, módszere, amennyire ez a filmből kikövetkeztethető, gyökeresen ellentétes a szürrealistákéval. Mesterségesen egybekotyvasztott összefüggéstelenség ez, ami mögül hiányzik az asszociációk igazi szabadsága, s az azok nyomán kikristályosodó rend, vagyis: a személyiség. Minden képsor a másodlagosság és a csinálmány kínzó érzését közvetíti. Nem a narratív rend hiánya a zavaró – ez ennél a filmtípusnál föl sem merülhet –, hanem azé a gondolati és érzelmi szabadságé, mely oly feltűnően és kihívóan ott lüktet a java szürrealista művekben. Tolmár filmjének rendezetlensége kínosan kimódolt: másodlagos élmények egymással asszociációs kapcsolatba nem hozható sorozata. Nem az egyenesvonalú, realista történetet hiányoljuk, mint a mindenkori értetlenek, hanem az eszmei-érzelmi középpontot, a részek eredetiségét, a személyiség fedezetét, s – még egyszer – a gondolkodás és a képzelet igazi, mámorító szabadságát. A nagybetűs Művészetről szóló csalfa képzelgés helyett: a művészetet. Tehetjük ezt nem csak azért, mert a rendező maga jelöl ki ily magas viszonyítási pontokat, hanem azért is, mert néhány képsorban meggyőz tehetségéről. A „Varrja meg a Vera!” című klipben például, a két rendőr csetlés-botlásában, vagy Vallai Péter és Molnár Piroska irodai kettősében. Azokban a jelenetekben, amelyekben nem akar görcsösen mély és művészi lenni, hanem a „köznapi groteszk” talaján marad.

Könnyen felejthető fiaskó lenne A távollét hercege, ha nem lenne része, s egyben legkirívóbb darabja egy sorozatnak, mely aggodalommal töltheti el mindazokat, akik még hisznek az új magyar film jövőjében. Az utóbbi időben sorra léptek a színre erős tehetséget mutató fiatal rendezők, akik görcsösen megpróbálnak „művésziek” lenni, a divatos kacatok alól azonban minduntalan előtűnik e magatartás kényelmessége, konzervativizmusa, a széplélek képzelgése arról, milyen olcsó eszközökkel is hódítható meg a csodált dáma: a művészet. Jeles és Grunwalsky nemzedéke volt talán az utolsó, amelyik még tudta: nem cipelhető ágyba holmi laza füttyögéssel, kösöntyűk csillogtatásával; csak a szenvedésnek és az igazságnak adja meg magát. Kerülőút nincs, bármit is beszélnek a dörzsölt öreg dzsigolók. Tertium non datur. Tolmár Tamás filmje e folyamat eddigi mélypontja. Nem csak a rendezőt néznénk le, hanem az egész kérdést az asztal alá söpörnénk, ha azt tennénk, ami a legcsábítóbb: filmjét könnyű szívvel elfelejtenénk. Minden okunk megvan a szomorúságra.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1991/03 56. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4071