KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1991/április
KRÓNIKA
• (X) : Belga filmhét
• N. N.: Filmvilág Alapítvány
• (X) : Filmremekek a szombathelyi főiskolán

• Schubert Gusztáv: A rejtőzködő ördög Sátánmozi
• Popper Péter: Gonoszlélektan Emlékezés régi ördögökre
• Csörögi István: Pokolzene Heavy feeling
FORGATÓKÖNYV
• Grunwalsky Ferenc: E. A. Poe utolsó mondata Eddie nincs többé

• Zsugán István: Valahol Ukrajnában Beszélgetés Bacsó Péterrel
• Takács Ferenc: Aprószentek legendái Henry és June
• Forgách András: Rossz filmek – jelentős álmok
MÉDIA
• Wisinger István: Miért fajulnak el a tények? A valóság és televíziós változatai
• N. N.: Háború az éterben
LÁTTUK MÉG
• Létay Vera: Szétlőtt vasárnap
• Koltai Ágnes: Számokba fojtva
• Bikácsy Gergely: Afodrásznő férje
• Zalán Vince: Végelgyengülés
• Kövesdy Gábor: A Keresztapa III.
• Báron György: Rocky V.
• Tamás Amaryllis: Harry és Sally

• Csörögi István: Filmfax
ELLENFÉNY
• Balassa Péter: Az elpiszkolt logika

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Henry és June

Aprószentek legendái

Takács Ferenc

A Ráktérítő szerzője az agresszíven fallikus szex bajnoka volt szóban-tettben egyaránt; az uralom, a fölény és a bizonyításkényszer machizmója hajtotta a nőkhöz.

 

A modernizmus legendáriumában a nagyobb szentek legendái – a Proust-legenda, a Joyce-legenda – mellett találunk egy kisebb legendát is, egy aprószentét. Henry Miller története ez, Henry Miller életének és művészetének exemplum mirabilise, a hívek okulására és épülésére.

Már ha vannak még hívei egyáltalán. Ebben a legendában ugyanis az (is) érdekes, hogy a szentnek sokáig rengeteg híve volt, pedig Miller sohasem került oda a modernizmus igazi nagy szentjei mellé. Hívei persze dacosan az ellenkezőjébe fordították ezt az óvatoskodást szentjük tiszteletében: Henry Miller számukra a villámgyorsan ortodoxiává merevült Újnak, a modernizmus hieratikus formákba fagyott csúcsteljesítményeinek volt a sáros, életes, földközeli és démotikus ellenpontja. Ö volt a Művész, aki – miközben mindenét felteszi a Művészet egyetlen lapjára – köp a Művészetre. O volt az írás türelmének és a megfogalmazás iránti odaadásnak a bajnoka, aki közben minden türelmével és odaadásával azon volt, hogy a készülő Mű olyan gátlástalanul és ostobán őszinte, olyan efemer, oszlékony és formátlan, olyan megcsinálhatatlan legyen, mint maga az Élet. Sőt, egyáltalán ne is legyen Művészet, legyen maga az Élet (már amennyire ez műalkotás esetében kivitelezhető).

Igen, sokáig Millerre esküdött mindenki, akinek Joyce, Mann, Proust és Eliot már tananyagként, kötelező olvasmányként, esetleg egyetemi vizsgatételként hirdette ércnél maradandóbban a Művészet örök és unalmas igazságait; őt követte mindenki, akinek nyűg volt ez az új ortodoxia, s aki az életesség, az őszinteség, az ösztönösség és a formátlanság jegyében igyekezett fügét mutatni ennek a modernista akademizmusnak. Legutoljára – s talán leghűségesebb tanítványokként – a beatek, még az ötvenes években: Ginsberg, Kerouac, Ferlin-ghetti...

 

 

A legenda vége

 

Aztán idővel mindenféle kiderült Millerről. Himnikus pornográfiáját, mely a szexuális felszabadulás örömzenéjének készült, elmosta az idő és elsúlytalanította a szókimondás (ma már hihetetlennek tűnik, hogy a Ráktérítőnek az 1934-es párizsi kiadása után 1961-ig kellett várnia, amíg végre amerikai kiadó is megjelentethette). Szatirikus társadalombírálatának, bohócanarchizmusának, fergetegesen mulatságos dühkitöréseinek a Szervezet, az Üzem, a Hivatal és hasonló modern rémségek ellen, szintén az idő vetette el az élét: azóta is egyre szervezettebb a szervezet, egyre nagyobb az üzem, egyre többet tud rólunk a hivatal, de mégis élünk, meg-, s elvagyunk valahogy. Misztikájáról, a racionalizmus börtönéből kiszabadító, s a kozmosz harmóniáihoz visszavezető gnózisáról is bebizonyosodott idővel, hogy javarészt népszerű ponyva-gnózisból, fapados babonaságokból és a féldolláros népbutítás olvasmánykínálatából zagyválta össze, s viszonylag keveset kevert hozzá (mondjuk) Eckhart mestertől vagy Heinrich Cornelius Agrippa von Nettesheimtől. Varázsa megkopott, hívei megfogyatkoztak, műveit – melyeknek zsebkönyv-kiadásaival a hatvanas–hetvenes években még tele voltak engedékenyebb világtájak könyvesboltjai – ma már nem is olyan könnyű beszerezni.

Közben meghalt Miller (1980-ban), mint ahogy meghaltak – még őelőtte – életének legközvetlenebb tanúi, legendájának szereplői is.

 

 

A másik legendahős

 

Közöttük a legérdekesebb (talán azért, mert önmagában is érdekes?) tanú, aki a maga külön legendájának is hőse: Anaïs Nin, az írónő, táncosnő és pszichológusnő, mindhárom minőségben elsősorban, bár egyáltalán nem a szokványos módon, nő. Miller nagy barátja, s nagy ellentéte: a Ráktérítő szerzője ugyanis – később divatba jött szóhasználattal – az agresszíven fallikus szex bajnoka volt szóban–tettben egyaránt, az uralom, a fölény és a bizonyításkényszer machizmója hajtotta a nőkhöz. Nin ezzel szemben a szerelemnek érzékenyebb, testi elemében is szubtilisan lírai lehetőségeit kutatta írásban–ágyban: számára a bőr a lélek kezdete (vagy vége) volt, az érintés az érzés természetes meghosszabbítása, az erotika, a Másik megismerésének és megértésének eszköze.

Párizsban, a harmincas évek elején kerültek közel egymáshoz. Miller negyvenévesen, amerikai ifjú- sőt, felnőttkorral a háta mögött vált főfoglalkozású (tehát egzisztencia nélküli) írópalántává Franciaországban; tarhált, nyomorgóit, hol vígan volt, hol kevésbé vígan, s a Ráktérítőn dolgozott keményen, bár úgy sejtette, hogy készülő könyve kiadhatatlan lesz. Anaïs Nin amerikai bankember-férje oldalán önmegvalósítással volt elfoglalva, mélylélektant tanult és táncolt, közben könyvet írt D. H. Lawrence-ről, a test felszabadításának angol regényíróprófétájáról (s nem is akármilyet: a „szakszerűtlen értekezés” alcímmel 1932-ben megjelent D. H. Lawrence-t nem kisebb szaktekintély dicsérte, mint Harry T. Moore, Lawrence biográfusa).

Kapcsolatukról, művészbarátságukról–szerelmükről egy híres–hírhedt mű számol be, önkeresés, önfeltárás és önmegalkotás huszadik századi klasszikusa és ezoterikus csemegéje, Anaïs Nin naplója. (Szerzője egyébként tízéves korában kezdte el vezetni, még azelőtt, hogy kubai származású francia édesanyja magával vitte volna a kislányt az Egyesült Államokba; megjelenni végül 1966 és 1976 között jelent meg nyomtatásban a napló, hat testes kötetben.)

 

 

A legenda legendája

 

Ebből a naplóból – pontosabban a naplónak a harmincas évek elejére, s a Miller–Nin barátságra vonatkozó bejegyzéseiből – készített most filmet Philip Kaufman, akit az utóbbi időben láthatólag irodalmi csemegék (Kundera-regények és hasonlók) kulturált megfilmesítési lehetőségei foglalkoztatnak. A történetből őt elsősorban egy különös szál érdekelte, a személyes elem, egy másik legenda a Miller-legenda mélyén. Sőt, több, mint legenda. Mítosz, Miller életének és Miller művészetének Miller-kreálta mítosza, egyszerre mérge és gyógyszere, olyasvalami, amihez Miller minduntalan visszatért, amiről már a Ráktérítőben sem tudott leszállni, s amitől későbbi műveiben, a The Rosy Crucifixion (Víg keresztrefeszítés) címmel összefoglalt trilógiájában, a Sexus (1949), a Plexus (1953) és a Nexus ( 1959) című regényeiben sem tudott szabadulni, ami még vénemberként is foglalkoztatta: June, polgári nevén June Edith Smith, Miller (második) felesége 1924-től 1934-ig, aki regényhőssé fikcionalizálva hol Mona, hol Mara néven szerepel (majd mindenhol, s lényegében szüntelenül) Miller életművében.

Mint ahogy Anaïs Nint is foglalkoztatta June; akárcsak Henry, ő is beleszeretett, akárcsak Henry, ő is megpróbálta megérteni June-t. Egy időre kettesben voltak rabjai June-nak; s (talán) egymást is June révén szerették.

 

 

Az automitománia gyilkos vonzereje...

 

June egyébként – legalábbis ahogy Miller és Nin látták őt – a klasszikus femme fatale-képlet modern alakváltozata volt: az Automitomániás Asszony, akinek delejes képessége van arra, hogy maga kitalálta (és egyébként a folyamatos újra-kitalálás próteuszi állapotában leledző) énjét és életét a vonzkörébe kerülőkre rákényszerítse, mások énjét és életét a maga kedvére igazgassa, másokat a maga fantáziájának kreatúráivá tegyen.

Durvább és az automitománia gyilkos vonzerejére tompán és egészségesen érzéketlen ember nyilván azt mondaná, hogy June kötözni való bolond volt, hiszen folyvást hazudozott, s amit hazudott, azt maga is elhitte magamagának, nem tudta érzékelni, hogy hol érnek véget vágyképei, s hol kezdődik az, amit földhözragadt lelkek a tények világának szoktak nevezni.

Kaufman nem tartozik ezek közé a földhözragadt lelkek közé: filmje nem osztja a durva és érzéketlen véleményt (mely végül is erősebbnek bizonyult a másiknál: June valamikor az ötvenes években elmegyógyintézetbe került), filmje – Millerrel és Ninnel egy hullámhosszon – átadja magát ennek a gyilkos vonzerőnek, egyszerre kóstolgatja – s kóstoltatja meg nézőjével – az automitománia mérgét és gyógyszerét, azt, ami benne paradox, ami rabláncra fűzi és megalázza, de egyszersmind fel is szabadítja a képzeletet. Talányos összefüggést sejdít fel evvel: az automitománia mint életállapot a művészi teremtőerővel analóg, hiszen írni (festeni, filmet csinálni) annyi, mint hazudni, szépirodalmilag teremteni annyi, mint nem tudni, hogy hol érnek véget vágyképeink, s hol kezdődik a tények világa.

Ez a történet, ahol June automitomániája a maga cinkos játékait játssza a bűvkörébe került két művész cinkos képzeletével (akik legalább annyira szabad teremtői is June-nak és a June-i automitomániának, mint amennyire tehetetlen teremtményei), ahol a Másik megértése mindig egy a Másik kitalálásával, ahol az Élet megértése azonos az Élet kitalálásával, szellemi és testi, intellektuális és erotikus önmagunk szüntelen létrehazudásával – ez volna Kaufman filmjének a témája és közlendője.

 

 

... és a kulturált kiszerelés

 

Mindezt viszont csomagolni is kénytelen a rendező, mégpedig – nagyon kulturáltan, sok-sok jóízléssel ugyan – de mégiscsak az irodalmi témák, kultúrtörténeti epizódok megfilmesítéseiben manapság szokásos, ha nem egyenest kötelező göngyölegébe.

Meg kell például mutatnia Henry Millert, a nyomorgó, eretnek, bátor írót, akinek ugyebár lesújtó véleménye volt a modern életről, s aki rögtön üdvtannal is szolgált, sanyargattatásaink felszabadító ellenszerével. Ezért aztán Kaufman megmutatja nekünk Henry Millert, amint padlásszobájában ül az írógépnél és ír keményen, vagy amint társaságban ismerteti én-boldogító eszméit.

Aztán fel kell idéznie érzékletesen – ahogy mondani szokás – a kor levegőjét, a harmincas évek Párizsának atmoszféráját. Kaufman fel is idézi: munkája ezen a szinten finom és érzékletes retro, az akkori élet és környezet látványának rendkívül gondos rekonstrukciója.

S arról sem szabad megfeledkeznie, hogy intelligens rendező az ilyesmit úgy csinálja, hogy ravasz utalásokat tesz a filmvásznon festegetett korszak valamely eredeti vizuális elemére, a kor látványának valamely korabeli művészi feldolgozására. Kaufman Brassai fotográfiáiban leli fel ezt az eredeti elemet, Brassait fel is lépteti a film fényképész-mellékalakjában, filmjének képeit-képsorait finoman brassaisra hangolja, sőt, itt-ott eredeti Brassai (álló)képeket reprodukál mozgóképen.

Kaufman tehát kiszerel, mégpedig – ismételjük – a-beavatottak műveltségével, kifinomultan, érzékletesen, hangulatosan és hatásosan.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1991/04 30-32. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4091