KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1991/április
KRÓNIKA
• (X) : Belga filmhét
• N. N.: Filmvilág Alapítvány
• (X) : Filmremekek a szombathelyi főiskolán

• Schubert Gusztáv: A rejtőzködő ördög Sátánmozi
• Popper Péter: Gonoszlélektan Emlékezés régi ördögökre
• Csörögi István: Pokolzene Heavy feeling
FORGATÓKÖNYV
• Grunwalsky Ferenc: E. A. Poe utolsó mondata Eddie nincs többé

• Zsugán István: Valahol Ukrajnában Beszélgetés Bacsó Péterrel
• Takács Ferenc: Aprószentek legendái Henry és June
• Forgách András: Rossz filmek – jelentős álmok
MÉDIA
• Wisinger István: Miért fajulnak el a tények? A valóság és televíziós változatai
• N. N.: Háború az éterben
LÁTTUK MÉG
• Létay Vera: Szétlőtt vasárnap
• Koltai Ágnes: Számokba fojtva
• Bikácsy Gergely: Afodrásznő férje
• Zalán Vince: Végelgyengülés
• Kövesdy Gábor: A Keresztapa III.
• Báron György: Rocky V.
• Tamás Amaryllis: Harry és Sally

• Csörögi István: Filmfax
ELLENFÉNY
• Balassa Péter: Az elpiszkolt logika

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Média

A valóság és televíziós változatai

Miért fajulnak el a tények?

Wisinger István

 

 

„Lehet, hogy az Öbölben a háború első áldozata az igazság...”

(Newsweek. 1991. II. 14.)

„...beteg vagyok a gondolattól, hogy a legtöbben úgy nézik tévén a háborút, mint egy izgalmas vetélkedőt.”

(Jeremy Irons, angol színész)

 

 

1.

 

1972 júliusában a Klute című film főszerepéért immár Oscar-díjjal kitüntetett Jane Fonda, a hanoi rádióban háborúellenes beszédekben ítélte el az amerikaiak vietnámi jelenlétét. Odahaza az Egyesült Államokban ezeknek a beszédeknek a szövegét csak kevesen ismerték, viszont milliók hördültek fel a tévéhíradókban – olykor lassítva – többször is bemutatott jeleneten, amint a „Fonda-lány” élete egyik „legnagyobb alakításaként, mint „Hanoi Jane” kúszik fel egy észak-vietnámi légelhárító ágyúra, majd teli szájjal felnevet az égre.

1980 júniusában Atlantában Ted Turner, az amerikai televíziós ipar „fenegyereke” felavatja a világ első olyan tévéállomását, amely 24 órán keresztül csak híreket és aktuális műsorokat sugároz. Az állomás neve: Cabel News Network, magyarul: Kábel Hír Hálózat, emblémája: CNN.

Turner, akinek vállalkozását elsősorban az üzleti világ tartja őrültségnek, ekkor így nyilatkozik a Newsweeknek, amely címlapsztorit szentel az eseménynek: „Többre vagyok képes ma a telekommunikációval, mint amire hajdani hadvezéreknek lehetőségük nyílott... Az elmúlt 25 esztendő társadalmi hanyatlásának ösvényén egyik útikalauzunk éppen a televízió volt. Az a szándékom, hogy ezt a folyamatot visszafordítsam, mielőtt még késő lenne. Szerintem máris késő.”

1991. január 16 és 17-én – igazolva az éppen 10 esztendeje elhunyt kanadai szociológus, Marshall McLuhan jóslatát – a „glóbusznyi faluvá” zsugorodott Földön a tévénézők többsége világszerte meredten figyeli a CNN műsorát, amint „élő, egyenes adásban” közvetíti’ az Öböl-háború eseményeit, valószínűleg minden idők legnézettebb teleregényét. Az amerikai tévénézők képernyőjén egy pillanatra felbukkan egy mosolygó pár – megbízhatóan nem sikerült kiderítenem, hogy már házaspár vagy még csak élettársak – Jane Fonda és Ted Turner, amint pezsgős poharat emelnek – a CNN-ből áradó „boldog hírek” nyomán – a győzelemre.

E kép – s a felidézett három pillanat – gazdag valóságtartalmának bűvöletében kényszerítő a kihívás: gondoljuk végig, hogy a szemünk láttára hogyan és miért fajulnak el a tények?

 

 

2.

 

A filmipar és a televíziózás „harmadfokú” találkozása bizonyos fordulópontokon újra és újra felveti a „ki kit győz le?”, vagy pontosabban a „ki kit zabái fel?” kérdéseket. A küzdelem látszólag legalább is évekig tartott, pedig kilátásai aligha lehettek többesélyesek. Pedig a teoretikusok a színház-film viszonyát fogadták el a fejlődés várható modelljének, és erre hivatkozva jósolták azt, hogy a rivalizálás vége legalább is békekötés lesz. Sőt, mivel az ötvenes évek élő tévészínháza az Egyesült Államokban – elég csak Delbert Mann Marty-jára és Sidney Lumet Tizenkét dühös ember-jére utalni – kifejezetten megtermékenyítőén hatott a filmszakmára, senki sem számított igazán arra, hogy a mozipótló, filmfaló televíziózás ebben a lényegében egyenlőtlen harcban elsősorban nem féktelen étvágyával és tőkeerejével szerez magának korábban meghódíthatatlan nézőrétegeket, hanem műfajilag is képes felülkerekedni. A műholdas televíziózás robbanásszerű fejlődésével a mese, a fikció kénytelen lesz, ha csak időszakonként is, teljesen megadni magát a valóságnak, méghozzá úgy, hogy ha kell, akkor képes álruhát is ölteni és olykor a non-fiction is, mint a valóság egy szeletje téríti el azokat, akik korábban átkapcsoltak egy másik csatornára, ha hírek vagy dokumentumfilm következett. Amikor Turner 1980-ban felavatta a CNN-t, ez lett a jelszavuk: „Nálunk nem a filmet szakítják meg a reklám kedvéért, hanem a reklámot a friss hír kedvéért.” 1991 januárjában az Öböl-háború kirobbanásakor új szlogen született: „Az egyik szemünk sír, a másik CNN.”

 

 

3.

 

Ezen a ponton érdemes egy rövid hazai gondolati kitérőt tenni, mert a kelet-európai peremhelyzet, mint egy karakterisztikus antitézis a maga sajátos fejlődési jegyeivel jól jelzi, hogy a világ vizuális egyirányba nézése – sőt egymásbámulása – közben az új hordozóeszköz műszaki, költség és kényelmi tulajdonságai behozhatatlanul előnyös helyzetbe hozzák a tudósító, tény közlő és valóságfeltáró műfajt az „álomgyári” termékkel szemben.

Nálunk a politikai prés szorító ölelésében – a cenzúra nem elég sokdimenziós kifejezés – éppen a televíziózásban sorvad el a korábban „reprezentatív” műfajnak tekintett dokumentumfilm, és olyan számban és terjedelemben költözik át a mozivászonra, amilyenben ott korábban szinte elképzelhetetlen volt a „másodrangú” kísérőfilm-szerep miatt.

Persze nemcsak a nagyobb politikai kurázsi tette ezt lehetővé, hanem a művészi bátorságba öltöztetett gazdasági kényszer is, amely továbbra is játékfilmes jelenlétet teremtett egy időre a dokumentumfilmbe rejtőző művésznek. Hiszen a „mozi-dokumentumfilmek” költségeinek egy részét is az MTV állja, sőt a megjelenés lehetőségeiért folytatott harcban akár a valóságos cenzurális ütközetek, akár a műsoridőért folyó kiszorítósdi már előrevetíti árnyékát, hogy az igazi tét – a fikciós tévéműfaj háttérbeszorulása mellett, ez is menetrendszerűen következik be – a televíziózás egészének birtoklása lesz.

1988-ban és 89-ben aztán a politizáló televízió végleg fölébe kerekedik a mesélő televíziónak, és a 89-es karácsonyi bukaresti forradalom, élőben, beköltözik a magyar képernyőre, s ezzel a magyar fejlődési irány is a „glóbusznyi falu”-t jellemző irányba fordul, és mivel ma már egyre kevésbé hisszük el, hogy amit akkor ekképpen közvetítettünk az valóban „forradalom” volt, tehát még az sem túlzás, hogy a tények talán nálunk fajultak el először.

 

 

4.

 

A brit televíziós piac, mindezt jóidőben megérezte és iparszerűen beépítette azokba a pozíciókba, ahol a fikciós műfaj amúgy is engedni kényszerült volna. Náluk a tartalom alakult át formává, amikor egyre több gyártási támogatáshoz és műsoridőhöz jutnak az úgynevezett „drama-documentary” elnevezésű kentaurok. Ezek a drámai hagyományok és újságírói módszerek vékony határvonalán egyensúlyozó áljátékfilmek, amelyek a valóságban megesett történeteket rekonstruálnak, hitelességüket és sikerüket nem csak a dokumentatív módszer alaposságának, hanem a televíziós műsorsugárzás konvencióinak is köszönhetik. Az igazi, néha bevallott cél: az eddig játékfilmekkel és sorozatokkal kielégített és ébrentartott nézői igény és műsoréhség birtoklása, kézbentartása olyan nézettségi mutatókkal, amelyeket tartósan korábban csak fikciós művek voltak képesek elérni. (Gyökerek, Dallas, Dinasztia világszerte, és Klinika, Szimfónia, Polip, A Guldenburgok öröksége Európában.) Ezeknek az „áruk”-nak csak egyetlen tulajdonsága van, amely felülmúlja a szakmailag sokkal értékesebb „álomgyári” moziterméket, hogy valóban karnyújtásnyira vannak a nappalikban és a hálószobákban a televíziós készülékek képernyőjén és az sem mindegy, hogy többnyire közvetlenül a „valóság”, a Híradó szomszédságában, utána és előtte!

Az amerikai tőke készségesen termékenyíti meg a náluk is piacképes brit „drama-documentary”-kat, amelyek legjellegzetesebb darabjait nálunk vagy a politikai témaválasztás, tehát a klasszikus cenzúra, vagy éppen a műfaji „zavarosság” miatt nem mutatták be. Témaválasztásuk ugyanis rendkívül árulkodó, többnyire megtörtént eseményekhez kötődnek, olyan rejtélyes vagy szándékosan elhallgatott ügyeket dolgoznak fel, amelyek ebben a formában – hiszen valóságfeltáró „dokumentumfilmet” látunk – a néző személyes azonosulási lehetőségét megnöveli és a szemtanú – résztvevő szerep állandóan felcserélődik. A néző ritkán tud különbséget tenni, hogy mikor szembesül a tényekkel és mikor az ezek köré jól felépített fikciós betétekkel. Íme a legsikeresebb filmek címe és témája egy mondatban: Ellenséges szándékkal (Coded Hostile) – hogyan és miért lőtte le egy szovjet vadászgép 1983-ban a dél-koreai utasszállító repülőgépet?

Ki bombázta Birminghamet? (Who Bombed Birmingham?) – a birminghami bombamerénylet esete, mint az észak-ír terrorizmus ellen küzdő brit igazságszolgáltatás egyik „műhibája”.

Miért Lockerbie? (Why Lockerbie?) – az 1988 karácsonyán a skóciai Lockerbie felett felrobbant PanAm gép elleni merénylet, egyes részleteiben a rendőrség és a bíróság számára is megdöbbentő újdonsággal szolgáló története.

Kedves Sarah (Dear Sarah!) – a terrorizmussal ártatlanul vádolt, úgynevezett „quilfordi négyek” egyikének apjáról szóló film. A fia ügyében kihallgatásra bevitt férfi a börtönben rejtélyes körülmények között meghalt.

A rendőrségi és bűnüldözési eszközökkel is dolgozó újságírók néha a valóságosnak megfelelő nyomozás keretében aprólékosan gyűjtik össze a tényeket és ennek fikciós keretbe ágyazásával készül el a forgatókönyv. Sokszor bizony az „így történt” helyett csak az „így történhetett” kerül a képernyőre, ám már ez is elegendő ahhoz, hogy ami eddig csak a néző fantáziájában játszódhatott le – ha egyáltalán hozzájutott bizonyos tényékhez – most vizuálisan is megerősítést nyer. A titok szinte saját tulajdona lesz, miközben megszerzéséért és ismeretéért semmiféle kockázatot nem kell vállalnia. A néző hiszi amit lát, és amit nem lát, arról szívesen hiszi el, hogy meg sem történt. „Különben biztosan mutatnák” gondolhatja. A valós tények szinte teljes mértékben közömbössé válnak a látható tényékhez képest.

„A televíziózással nem az a baj, hogy olyan sok kárt okoz, hanem hogy ami jót tehetne, azt többnyire elmulasztja” – állítja egy amerikai tömegkommunikációs egyetemi tankönyv. De ha kitör a háború, akkor már igazán senki nem várja a televíziótól, hogy jót cselekedjen. Tehát eljött a CNN ideje!

 

 

5.

 

A vagyonát elsősorban profi kosárlabda és (amerikai) futballcsapatokkal szerző Ted Turner 41 esztendős, amikor az amerikai kihívás legkorszerűbb formáját megtalálva 1980 nyarán útjára indítja élete főművét, a CNN-t.

Története lényegében öt esztendővel korábban kezdődik a Dél fővárosában, Atlantában, amely az amerikai mítosz két tekintélyes rekvízitumát őrzi: innen indult világhódító útjára az Elfújta a szél című regény, és a „bűnös” ital, a Coca Cola. Ma már harmadikként tartják számon azt a Turner által 1975-ben alapított vállalatot, amely egy tönkrement atlantai tévéállomás felvásárlásával kezdődött, s amely előbb olcsó előfizetési díjával az ország legfelkapottabb kábelszolgáltatásainak egyike lesz, majd műsorát egy 750 ezer dolláros beruházással eljuttatják a 75-ben fellőtt Satcom műholdra, így a kábel és műhold házasságából megszületik az első „szupertévéállomás”, vagyis Turner televíziós Colombusként az amerikaiaknak fedezte fel Amerikát, egy helyi állomásnak a korlátlan létszámú, országos nézői piacot. Azonnal 150 olyan vállalat rendel nála hirdetési időt, amely korábban csak az országos hálózat műsoridejére tartott igényt. A technikai lehetőség birtokában így már csak idő kérdése volt a nagy álom: olyan műsort csinálni, amit az egész világ nézhet és néz is. Innen már csak egy lépés annak felismerése, hogy a rendkívüli események (űrhajózás, elnökgyilkosság, katasztrófák, háborúk stb.) kedvéért megszakított országos műsorokkal csak akkor tud igazán versenyre kelni, ha rászoktatja az amerikai nézőket, hogy van egy olyan program, ahol például mindezeken felül a tőzsde és az üzlet hírei is a nap bármelyik pillanatában hozzáférhetők. Olyan televíziós hírügynökséget talált ki, amelyre nem

A Miért Lockerbie? című dokumentumdráma plakátja kellett előfizetni. Hamar rájött arra is, hogy politikai befolyás nélkül mit sem ér a szupertechnika, ehhez viszont kevés volt a pénze, s az atlantai örökség sem világpolitikai tényező. Kerülő utat választott: a Los Angeles-i olimpiát bojkottáló országok számára szervezett Jóakarat Játékok televíziós „nagybácsija” lesz Moszkvában, ahonnan a műsort Amerikába is eljuttatja, holott szinte senki sem kíváncsi rá. Az anyagi veszteség mellett a kommunista propaganda terjesztésének vádját is le kell nyelnie, de olyan módszer birtokába jut, melynek igazi gyümölcse éppen a Közel-Keleten érik be. A grenadai és panamai lerohanástól még viszonylag sikerül távoltartani az amerikai tévétársaságokat, bár a CNN gyorsasága már ekkor jelzi a többiek hátrányos helyzetét, de a pekingi diáklázadás, a San Franciscó-i földrengés és a berlini fal leomlásának képei már elsősorban a CNN-nek köszönhetően válnak „glóbusznyi” médiaeseménnyé. És mire az események tényékké fajulnak az Öbölben, már itt is a CNN rendelkezik a legtöbb emberrel, a legkorszerűbb távközlési berendezésekkel és korlátlan csekkfüzettel, az ügyesen kimunkált személyes kapcsolatokról nem is beszélve. Állítólag Szaddam Húszéin azért hívta Bagdadba a CNN munkatársait exkluzív interjúlehetőséget ígérve, mert felfedezte, hogy az Irakról készített anyagok ebben a műsorban jelennek meg legtöbbször, és kérésre garantáltan az előre kialkudott montírozatlan terjedelemben.

Bagdad és az iraki célpontok bombázásának megkezdését az ABC hálózat jelentette be elsőnek 1991 január 16-án este, de rövidesen a szó szoros értelmében a fél világ a privilegizált helyzetből dolgozó CNN-t nézte – lásd a Háború az éterben című mellékletet.

 

 

6.

 

A világsajtót gyorsan bejárta a színes hír, hogy a háború megkezdésének hírére Hollywoodban két készülő akciófilm neveit, helyszíneit és cselekményét azonnal hozzáigazították a „történelmi” fordulat részleteihez. Az álomgyár és a tényeket menetrendszerűen vadító televíziózás párviadala folytatódik, de a tanulságok annál sokkal gazdagabbak, minthogy pusztán csak ennyit rögzítsünk: a kígyó saját farkába harap.

A legnyilvánvalóbb jelenség, hogy a hadbavonuló televízió minden eddiginél jobban beleavatkozik az eseményekbe s maga is azok közvetlen formálójává válik. A tudósító-közvetítő-beavatkozó hármas funkcióból a legutóbbi válik dominánssá – az elnök Bush, a vezérkari főnök Powell az egyik oldalon, de Szaddam Húszéin környezete a másik oldalon is elismerte, hogy a CNN műsora volt a leggyorsabb formája annak, hogy alapinformációkhoz jussanak, és, hogy közvetve vagy közvetlenül üzenjenek a másik oldalnak a háború első 48 órájában. Az információk tűzpárbajának egyenes következménye, hogy előbb vagy utóbb elzavarják a kamerákat a minden eddiginél nézettebb „drama-documentary”-k közeléből, hiszen a túl sok információ valóságos stratégiai hátrányt is jelenthet, nem beszélve arról, hogy a sikerre szomjas tévékamerák előtt az első hadijelentések is a valóságosnál rózsaszínebb képet festenek. Az 1989-es karácsonyi, televízión közvetített bukaresti háború után most a Közel-Keleten is újra bebizonyosodik, hogy a televízió minél közelebb van az eseményekhez, minél többet közvetít belőle, annál inkább terhére vannak a tények, hiszen jelenlétét veszélyeztetik. Nem kell sokáig várni és megszűnnek az igazi „élő” képek, helyette terepruhás katonák ontják a címeres pulpitus mögül a civilek számára feldolgozhatatlan adatokat, és a leggyakrabban felbukkanó felirat a katonai vagy kormányzati cenzúra tényét közli a nézővel.

Mindezek tudatában érdemes röviden azt is szemügyre venni, hogy a túlságosan elfajult tények – a valóság – és annak mindenképpen torzuló, a médiumokon keresztül közvetített képe milyen mértékben és formában tér el egymástól, miközben azt a látszatot kelti, hogy a befogadó társadalom elvárásainak teljes mértékben igyekszik megfelelni.

Január 23-án a The Washington Post így minősíti a sajtó és a Hadügyminisztérium viszonyát: „A Pentagon csak mosolyog. Úgy ellenőrzi a híreket, ahogy a légteret a sivatag felett”. Egy héttel később a Nemzetbiztonsági Hivatal második embere arra panaszkodik, hogy a döntéshozók több időt töltenek Bush hivatali szobájában a tévékészülékek előtt, mint a Fehér Ház alagsorában a krízishelyzetek kezelésére különleges eszközökkel felszerelt „szituációs szobában”, amely minden eddigi hasonló eseménynél jól betöltötte az információs és döntési „agyközpont” feladatát.

„Legnagyobb gondunk, hogy rendkívül nehéz megszűrni az információkat, mert a CNN szövegei állandóan beszivárognak a kémjelentésekbe. Megkapjuk ezeket az anyagokat, amelyek természetesen tartalmazzák azt is, amit a CNN jelent. Aztán kapunk egy másik anyagot, amely látszólag az első megerősítése, de később kiderül, hogy ez lényegében nem más, mint a CNN által sugárzott frissebb adás. „A CNN erősíti meg a CNN-t” – így a nemzetbiztonsági tanácsadó. Mintha a James Bond filmek dokumentumváltozatát látnánk televízióra igazítva.

Ekkor már Bagdadban csak egyetlen külföldi újságíró dolgozhat, a CNN veterán haditudósítója Peter Arnett, akinek egész rendkívüli tevékenysége állandó kritikának van kitéve, mert az irakiak kétségtelen hozzáértéssel rajta keresztül próbálják ellensúlyozni azt a sikerpropagandát, amellyel az első két napon éppen a CNN segítségével a „globusznyi falu” teljes „légterét” az amerikai „boldog hírek” uralták, egészen addig, amíg kiderült, hogy a nagy „sikerek” közepette makettek és felfújható gumitankok is bekerültek a „győzelmi trófeák” közé. Arra, hogy a tények ennyire elfajulnak, senki sem számított. Hollywoodban egy ilyen olcsó gagért aligha fizetnek egyetlen centet is.

A villámháború mítosza – mint annyiszor az emberiség történelme során – szertefoszlik, ezúttal a legnagyobb példányszámban. Az újságírók kudarcélményének lényegét éppen a CNN washingtoni irodájának egyik munkatársa fogalmazza meg a legkarakterisztikusabban, a londoni Times hasábjain: „Tény, hogy csak az igazság egy részéhez férünk hozzá, de azt nem hiszem, hogy hazudnak nekünk.” De az ABC már nem mutatja be az Irakban fogvatartott pilótákról készült kétségtelenül propagandisztikus videóanyagot, és e sorok születéséig nem hozták nyilvánosságra annak a 90 perces tévéinterjúnak a teljes szövegét, amelyet az egyébként frissességben felülmúlhatatlan CNN bagdadi „önkéntes túsza”, Peter Arnett készített Szaddam Huszeinnal.

„Minél többet látunk a televízióban a háborúról, annál kevesebbet tudunk róla”, foglalja össze az elfajult tények filozófiájának legfontosabb alapigazságát a BBC egyik műsorában egy szakértő.

A legnagyobb kérdőjel – és ez egyben a harmadik elemzésre méltó fontos jelenség –, hogy vajon az emberi kiszolgáltatottság és szenvedés a valóságnak megfelelő arányban és formában tárul-e fel, tehát, hogy az „adófizetők” pénzén mozgósított szupertelevíziós technika nem válik-e teljes mértékben eszközzé az adófizetők pénzén mozgósított politikusok és katonai félistenek kisded játékai közben?

Az a 600 tonna bomba, amit a B 52-esek naponta leszórnak az iraki állásokra, végül is kinek a fejére hullik? Vajon az eleve győztesnek kikiáltott oldalról fotografálva a valóságot nem szorul-e háttérbe a mindkét oldalon résztvevők mészárszéki kiszolgáltatottsága? Miközben lenyűgözve nézzük, amint a rakétára szerelt videokamera az utolsó pillanatig szószerint helyszíni közvetítést ad a célpont elpusztításáról, feltűnik-e valakinek, hogy az „Irak, a tévémozi” című produkció, mint egy teleregény állandó helyet kap a hétköznapi élet rutintevékenységei között – öbölhírek – fogmosás – öbölhírek – gyerekverés – öbölhírek – menjünk lefeküdni – és a háború inkább válik hollywoodi attrakcióvá, mint látható történelemmé?

Biztos vagyok benne, hogy most kivételesen nem moralizálok, csak szakszerű kérdéseket teszek fel. Hiszen ebben a „filmben” John Wayne, Clint Eastwood vagy Charles Bronson helyett az utcasarkon távirányítással beforduló rakéta a diadalmas cowboy, a seriff pedig a helyszínről tudósító tévériporter, akiben abban a pillanatban, amikor a helyszínről megszólal, kénytelenek vagyunk jobban hinni, mint az összes érdekelt Istenben vagy Allahban.

S bár tudjuk, hogy az Öböl-háború a világtörténelem első – „elektronikusan fertőtlenített vérfürdője”, számomra egy apró gesztus mindennél jobban tükrözi a televízió mint eszköz és használóinak mérhetetlenül cinikus szimbiózisát: Az a tény, hogy a támadás időpontjának meghatározásakor döntő szempont volt, hogy Amerikában évtizedek óta mikor kezdődnek a tévéhíradók.

 

 

7.

 

Nem tudok szabadulni a gondolattól, talán éppen a televíziózás tehet róla, hogy a szaudi sivatagba nem jutottak el napjaink Norman Mailerjei és James Jones-ai, és emiatt nem születnek majd meg az Öböl-háborúról szóló Meztelenek és holtak vagy Most és mindörökkék. Szörnyű lenne, ha ez a nagyszerű találmány meglopná az irodalom vagy a filmművészet jövőjét is, úgy ahogy most napról napra teszi ezt nézőjével. Miközben páratlan élményt ad neki, lop is tőle. Többnyire az igazságot, s mindezt már-már büszkén teszi, hiszen kiválóan teljesíti a szolgáltatásszerű figyelemelterelést arról, hogy hogyan és miért fajulnak el a tények!


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1991/04 50-54. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4093