KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1991/július
KRÓNIKA
• Kovács András Bálint: A hatvannyolcas zárvány
• N. N.: David Lean (1908–1991)
MAGYAR MŰHELY
• Jeles András: Tökéletlen feltámadás A fotográfiáról

• Ardai Zoltán: Álomféleségek Doors
• Hárs György Péter: Jim Morrison és az erotikus tudomány Doors
MAGYAR MŰHELY
• Bán Zoltán András: A romlottságnak nincs határa Beszélgetés Kamondi Zoltánnal

• Zsugán István: Családi szennyes Budapesti beszélgetés Marco Risível
• Schubert Gusztáv: Amerika gyermekei Ovimozi
• Sinkó István: Kés, villa, olló, kamera...
KRITIKA
• Koltai Tamás: Epizodisták főszerepben Rosencrantz és Guildenstern halott
LÁTTUK MÉG
• Békés Pál: Intruderek támadása
• Báron György: Tortúra
• Fáber András: Robin Hood
• Gelencsér Gábor: Azok a csodálatos Baker-fiúk
• Kövesdy Gábor: Snack Bar Budapest
• Zsenits Györgyi: Apócák a pácban
• Koltai Ágnes: Zöldkártya
• Tamás Amaryllis: Talpig zűrben
FESZTIVÁL
• Báron György: Monitorfej Fesztivál Győrött
ELLENFÉNY
• Dániel Ferenc: Kinek mozog a mozgókép?

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Magyar Műhely

Beszélgetés Kamondi Zoltánnal

A romlottságnak nincs határa

Bán Zoltán András

Mondhatni, Isten a főszereplője a filmnek, de nem szeretném ha ezt bárki félreértené. Isten euripidészi értelemben van jelen, vagyis ha a világ ennyire borzalmas, akkor kell lennie Istennek.

 

– Kedves Kamondi Zoltán, úgy tudom, hogy rendezőként a Certain Regard szekcióban – most először vesz részt a cannes-i fesztiválon, de korábban is indult már.

Igen, Makk Károly Az utolsó kézirat című filmjének voltam az egyik forgatókönyvírója.

Úgy tudom, hogy az a fellépés nem sikerült túlságosan...

Kicsit rosszmájúan azt mondhatnám, hogy a bukás izét Cannes-ban megéltem már..., de voltaképpen nem lehet bukásról beszélni, Közép-Európát akkoriban érdektelenség övezte, és az érdeklődés a peresztrojka első idejét élő Szovjetunió felé fordult.

Makk Károly mestere volt Önnek?

Igen, de az első mesterem a főiskolán Dömölky János volt, akivel egy szerelmetes mester-tanítvány viszony alakult ki, ez mintegy két és fél évig tartott. Egyébként az új film egyik finanszírozója a Dömölky János által vezetett stúdió a televízióban. Szintén a főiskolán ismerkedtem meg közelebbről Makk Károllyal, aki – mintegy próbaképpen – felkért forgatókönyvírónak. Ebből azután nagy barátság született. Azt mondhatnám, hogy míg Dömölky a filmművészethez, addig Makk Károly a filmkészítéshez, a szakmához való viszonyomat határozta meg alapvetően. Természetesen mindketten emberileg is nagyon sokat jelentenek nekem barátságukkal, szeretetükkel. Mestereim között persze feltétlenül meg kell említeni még Fehér Györgyöt, Koltai Lajost és Szabó Istvánt.

Mi lehet az oka, hogy viszonylag későn, harmincegy évesen készítette el az első játékfilmjét? Fassbinder például ebben az életkorban sokadik munkáját forgatta.

Nem hiszem, hogy elkéstem volna. A filmrendezők általában harmincévesen debütálnak. Fassbinder különleges eset, mert megtestesítője egy filmrendezői típusnak, aki viszonylag kis anyagi ráfordítással néhány nagyszerű partner közreműködésével, egy indulatból dolgozik. Nálunk ezen a színvonalon Tarr Béla sorolható ide. De nyilvánvaló, hogy Fassbinder sem tuda volna huszonhat évesen elkészíteni a Querelle-t.

A kérdés inkább a korábban elutasított és félbemaradt filmtervekre vonatkozott. Jóval előbb is kezdődhetett volna ez a pálya...

Hát igen... Nekem a főiskolán sikerült kisfilmjeimmel tisztes nemzetközi sikereket elérnem, és ezért lehetőségem nyílt – ha úgy tetszik, Fassbinderrel egy korban, huszonhat évesen – az első nagyjátékfilm elkészítésére. A forgatókönyvet Tudatalatti megálló címmel Márton Lászlóval írtuk, a forgatást azonban a tizenkettedik napon leállították.

Miért?

Nekünk, a stábnak azt mondták, hogy közeledik a karácsony... Aztán nem forgathattunk karácsony és újév között, az új évben pedig, 1988-ban áremelkedések jöttek, és új költségvetést kellett készíteni. Majd megfúrták az engem támogató stúdióvezetőt, Babarczy Lászlót és én is vele buktam.

Márton publikálta ezt az anyagot kisregény formájában.

Igen, a leforgatott anyagból pedig egy 47 perces torzóváltozat készült el. A leállítás után legalább tíz forgatókönyvvel jelentkeztem különböző stúdiókban, ám minden esetben elutasítottak.

Mi a véleménye, ízlésbeli vagy politikai döntés volt-e, vagy esetleg mindkettő egyidejűleg? Vagy egyszerűen a szokásos filmes hatalmi harcról van szó?

– Feltehetően mindezek együttesen. A filmrendezők köre nagyon zárt kör, nagyon sok feltételnek kellett ahhoz megfelelni akkoriban, hogy valaki egyáltalán felkerüljön a táblára.

Az új film, a Halálutak és angyalok is régebbi keletű.

A forgatókönyvet még a főiskolán kezdtem el írni, úgyszólván a magam szórakoztatására, mivel a megvalósításra akkor még nem volt semmi remény.

A vetítés alatt úgy éreztem, hogy a film a senki földjén játszódik, bárhol megtörténhet, nincsenek magyar jellegzetességei. Miért?

– Szándékaim szerint a Halálutak és angyalok álomfilm, álmokon keresztül lépeget előre. A film dramaturgiája szerint valakinek a képzelgéseiből, szorongásaiból, vágyaiból lépünk át egy másik ember vágyaiba, álmaiba. Ezen az álommezsgyén haladva bontakozik ki valamiféle történet és bontakoznak ki az emberi viszonylatok. Ilyen értelemben, mivel a film úgymond a lélek mélyén játszódik, nem kötődik Magyarországhoz vagy egy meghatározható helyhez formailag. Viszont problematikájában, embereiben, helyzeteiben nagyon is jellemző erre a tájra.

Fogalmazzunk pontosabban. A filmben hangsúlyos szerepet kap egy Yucca Klub nevű szórakozóhely, amolyan fél-avantgárd találkaközpont, amilyenek nagy számban találhatók Nyugat-Európa nagyvárosaiban, és újabban már Budapesten is.

– A Yucca Klubban egy olyan elvetemült mulatóhelyet akartam berendezni valahol „a város peremén”, amely a maga borzongatóságában és borzalmasságában, a „mindent szabad” „a képzelet útjai végtelenek”, „a romlottságnak nincs határa” jelszavak által körülhatárolt stílusban nyújt valami speciális élményt, s ez már nem a peremkerület lakóit vonzza, hanem „előkelőbb” közönséget. Vagyis megjelenik benne a pénz, és ezáltal minden még romlottabb lesz, de a stilizáció folytán a romlottság is furcsa, papírmasé romlottságnak látszik. Már nem is romlott emberek sajátja ez a romlottság, amely valami mássá formálódik, szublimálódik. Azt hiszem, hogy ez nagyon jellemző a mai Magyarországra. A történelmi folyamatoknak felgyorsított, más országokban évtizedekig zajló, nálunk zanzásított változatát éljük, ezért aztán minden elképesztő sebességgel alakul és változik. Ahol tegnap még egy night-klub volt, holnap egy nagyon előkelő éttermet találunk, holnapután pedig egy gyorsbüfét, ahol zúzapörköltet mérnek a kurvák mellé.

A Yucca klubról óhatatlanul is az Apokalipszis jut a néző eszébe, tehát úgy tűnik, hogy a filmben ez a poklot képviseli.

így is lehet értelmezni.

Már a film címe is biblikus, de ennek ellenére, úgy érzem, ez nem jelent tételes vallásosságot.

Nem, semmiképpen sem. Viszont igenis lehet biblikusságról beszélni, ha a biblikusság az emberiségnek a transzcendenciához fűződő, évezredek során írásban lefektetett viszonyát jelenti.

Isten hol van jelen a filmben?

Mondhatni Isten a főszereplője a filmnek, de nem szeretném, ha ezt bárki félreértené. Isten euripidészi értelemben van jelen a filmben, vagyis ha a világ ennyire borzalmas, akkor kell lennie Istennek. Ez a gondolat vezeti Ariadne fonalaként végig a nézőt. A labirintusra tudatosan utaltam. Már a Tudatalatti megállónak az volt az alaptalálmánya, hogy valaki bekerül egy labirintusba. A film folyamán lassan kibontakozik előttünk, miféle labirintusglóbuszra tévedt az Utazó. A labirintus gondolata másképpen fogalmazva egy lánc-motívum, ebben a filmben is meghatározó. Jól megmunkált, önálló gondolattal bíró láncszemek vannak egymáshoz fűzve. A néző már éppen kezdene megismerni egy láncszemet, annak összes fénytörését, amikor ez a láncszem kivétetik a kezéből. Azt akartuk, hogy a néző rá legyen kényszerítve; mindig új kijáratot keressen, soha ne legyen elképzelhető az addigiakból az elkövetkező. A hagyományos lineáris logikát megpróbáltuk minden ponton szétzúzni. A film első munkaváltozatában ez még nem sikerült. Ekkor arra kértem Pósán Zsuzsa vágót, hogy most „dobjunk be egy kézigránátot a vetítőbe”. Ő azonnal megértette, hogy mire gondolok.

Vagyis a nézőnek ez a film nem nagyon ad alkalmat a klasszikus értelemben vett beleélésre.

Beleélésre talán igen, mert arra törekedtem, hogy a film érzelmileg egyenes vonalú legyen. Aki azonosulni tud azzal a gondolattal, hogy a minket körülvevő pokoli világ már önmaga magyarázatára sem képes, az a túlélésért kénytelen egy e világon kívüli pontot keresni. Ezt a pontot nevezem én Istennek, ezt akartam, hogy megjelenjék a filmben.

Szabad tehát azt állítani, hogy a film szerint Isten nem halt meg?

A fent említett euripidészi értelemben él. De hangsúlyozom, semmiképpen sincs szó tételes vallásosságról.

Ha beszélhetünk mégis megváltásról, akkor joggal feltételezhetem-e, hogy a filmben a szeretet vagy a szerelem jelentené ezt?

– A mai lerombolt értékvilágban a bizonyosságokat kell keresni. És biztos, hogy az elsők egyike ezek között a szeretet.

Egy kicsit neoromantikusnak látszik nekem ez a film.

Igen, ez vállalt romantika. Amikor a munka kezdetén találkoztam a stábbal, azt mondtam, hogy most zenés-táncos mesefilmet csinálunk. Ha most megnézem a kész munkát, azt gondolom, hogy kifejezetten neoromantikus mű. Szerintem a romantika volt az utolsó olyan korszak, amely feltétlen pozitív állításra törekedett. De általánosabb értelemben is romantikus akar lenni a Halálutak és angyalok. A fiatal Wagner és Nietzsche Gesamtkunstwerk vitájára gondolok. Ami Nietzsche szerint – és szerintem is – nem sikerült Wagnernek, azt a jövő filmje teremtheti meg a szó, kép és hang egységében.

Nem félt attól a munka során, hogy a film túl érzelmes lesz, ne adj isten, giccses?!

– Dehogynem. Ez volt a dolog elképesztő tétje: lehet-e érzelmekről ma hitelesen beszélni. Az érzelmességet úgy próbáltuk elkerülni, hogy bizonyos távolságtartással ábrázoltuk az érzelmeket, így a néző nem csupán átélheti, de meg is ítélheti azokat. A film hűvös, esztétizáló stílusa ezt a célt kívánta szolgálni. De emiatt világosan ki kellett mondanunk, hogy mit tartunk mi szépnek. A film környezete elsősorban az a betonvilág, amelyet itt az elmúlt néhány évtizedben megpróbáltak fölépíteni. Ezért forgattunk például a váci cementművek rothadó cementraktárában, a fel nem épült bősi erőműben, egy óbudai felrobbant gáztartályban, egy volt belügyi garázs egyik föld alatti páncélozott bunkerében – egyszóval borzongató és lehangoló környezetben. Röviden: rendkívül nagyképű és nagyravágyó világlátomásnak szerencsétlen, de azért léptékében grandiózus romjai ezek. E helyszínek esztétikumát próbáltuk megkeresni. így jelenik meg a filmben a szép, ami már-már valóban giccses, csakhogy ez nem harmattól gyöngyöző rózsa, hanem olajfolt a fölrobbant gázgyár tartályában, így már nehéz giccsről beszélni.

Térjünk vissza egy kicsit még a biblikussághoz. A film címe Halálutak és angyalok. A halálutakról beszéltünk már, de kik az angyalok a filmben?

Az angyalok konkrétan egyetlen szereplővel sem azonosíthatók. A film címe kettősséget sugall, és ez a fajta dualitás jelenik meg az egyes szereplők lelkében is. Minden szereplőnek van egy halál felé vezető útja és egy angyali motívuma. Az angyali itt azt jelenti, hogy mindenkiben van valami, ami túlmutat a halál keretén.

Úgy érzem, hogy a vak kisfiú figurájában nincs meg az említett dualizmus.

Ő az, aki szándékaim szerint a legsűrűbben közvetíti a film mondanivaló-ját.

Van benne valami médiumszerű? Ő közvetít a nézőknek, és ő közvetít a szereplők között is.

Hétköznapi értelemben az ő sorsa a legszerencsétlenebb, mégis ő a legjobb kedvű, a legüdébb, a legszellemesebb, a legjátékosabb és aki a legnagyobb méltósággal tudja viselni a sorsát. Ez nagyban köszönhető a kisfiú személyiségének, akit Algeyer Richárdnak hívnak, s akit a Vakok Intézetében fedeztem fel. Rendkívül intelligens és tehetséges fiú.

A vak kisfiú amolyan szent alak, mint Dosztojevszkij vagy Pilinszky egyes hősei? Ő a „szent balga”?

Semmiképpen sem Miskinről vagy Aljosáról van szó, akiket talán joggal nevezhetnénk „szent balgának” de sokkal inkább a Sztavrogin által meggyalázott kislánnyal rokonítható, aki szerintem Dosztojevszkij legártatlanabb és legtisztább szent figurája. Pilinszky világa valóban közel áll a filmhez, de nem a kisfiú alakjában, hanem a tárgyi világban, a környezetben megjelenítve. A napverte bősi táj, ahol „állunk a napon”, és ahol minden apró mozdulatnak tonnányi súlya van; nagy mozdulatlan távlatok, csöndek.

Korábban beszéltünk már a távolságtartásról. A színészekkel hogyan dolgozott?

Színészválasztásomat a magas fokú szakmai követelményeken túl az emberi kapcsolat intenzitása motiválta. A döntő az volt, hogy kivel tudok olyan emberi kapcsolatokat kiépíteni, amelyek révén még csodákat is elvárhatok. Ugyanezt mondhatom el két állandó munkatársamról, Medvigy Gábor operatőrről és Melis László zeneszerzőről is. Nagyon megtisztelő volt számomra, hogy Rudolf Hrušinský, aki tizenkilencszer utasította el, végül mégis vállalta a szerepet. Ugyanilyen súlyú volt a másik férfi főszereplő, Arkagyij Glagyij jelenléte, aki egyszerre világfi és nagyon sebzett ember, vagyis pontosan olyan személyiség, akire szükségem volt. És mindenki előtt Eszenyi Enikőről kell beszélnem, aki nemcsak teljes színészi arzenálját, de személyiségének minden erejét összpontosította a forgatás során. Nélküle talán el sem készülhetett volna ez a film. Ugyanitt hadd mondjak köszönetet Hanák Gábornak és a Budapest Stúdiónak is.

Utolsó kérdésem közhelyszerű: akkor tehát elégedett a filmmel, kedves Kamondi úr?

Válaszom se lesz kevésbé közhelyes: igen is, meg nem is. Talán az irónia erőteljesebb megjelenítését érzem a legsúlyosabb adósságomnak. De reméljük a legjobbakat – legközelebb.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1991/07 33-37. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4155