KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

   
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1991/november
KRÓNIKA
• N. N.: A Magyar Mozgókép Alapítványról
FESZTIVÁL
• Kovács András Bálint: A Nyugat alkonya, a Kelet agóniája Velence

• Kozma György: Csendben megyek el A kert
• Turcsányi Sándor: Csúcstalálkozó a sherwoodi erdőben A kis Taraszov és a nagy Costner
• Molnár Gál Péter: Így élni jó! Frank Capráról
KRITIKA
• Schubert Gusztáv: Nemzeti purgatórium És mégis
• Hegyi Gyula: Európai operacirkusz Találkozás Vénusszal
• Barna Imre: A palermói rém Nyitott ajtók
• Csengery Kristóf: Szomorúan ellenőrzött vonatok Az állomás
VIDEÓ
• György Péter: Szemhatár-átlépés Magyar és holland videóinstallációk

• Zsugán István: Engem a hazugságok is gazdagítanak A moziról beszél Sebeők János író és természetvédő
LÁTTUK MÉG
• Székely Gabriella: Where
• Koltai Ágnes: Thelma és Louise
• Ardai Zoltán: Érzelmes csodabogarak
• Turcsányi Sándor: A király ágyasa
• Tamás Amaryllis: Rocketeer
• Gáti Péter: Kipurcant a bébicsősz, de anyának egy szót se!
• Zsenits Györgyi: Nagy durranás
ELLENFÉNY
• Balassa Péter: A kis zabálás Kapreál novella

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

A kis Taraszov és a nagy Costner

Csúcstalálkozó a sherwoodi erdőben

Turcsányi Sándor

„És elügetnek harapós lovaink egy távoli csatatérre, s mi állunk sisaklevéve” – énekli ócska kazettán Cseh Tamás, csak amúgy dal nélkül. írott szövegekből már rég tudhatjuk, ez egy generáció fegyverletétele, a kudarc beismerése: a lovagkor vége. De aki lemezről ismerte meg a dal előadóját, s csak később látta régebbi filmeken, nem nagyon hihet az éneknek. Hiszen nyilvánvaló, a fegyvert csak azért tették le, mert az ócska, nehéz vasat nem érezték már elég korszerűnek, újat kellett fölvenni, könnyűt, mindig célba találót. Föl is kapták sebesen, az énekes is, s az ő fürgeségét látva kortársai nyomban. Kimondatott a lovagkor vége, és utána már másról sem tudtak beszélni. Lándzsarázó, kardot-asszonyt markoló, fortefilmes daliás idők. Irigykedhetnénk, ha valódiságukra más bizonyíték is szolgálna, mint az, hogy kijelentették, vége, s aminek vége van, annak lennie is kellett. Volt, nem volt, hol volt, hol nem volt, csak nekik érdekes, lesz majd mit mesélni az unokáknak. De egy valóságos lovagkor, mely alig az övék elmúltával köszöntött ránk, láthatóan megkülönböztet minket, utánuk jövőket, posztmodern lovagokat tőlük, az igaziaktól. S e lovagi újkor a moziban volt, ahol olcsó jegyünkért keresgéltük a valóság odakintről eltűnt utolsó hírmondóját. S mit találtunk? Ugyanazt a talmi lovagkort, mint ami elől bejöttünk: orosz Ivanhoe-t, olasz Robin Hoodot, kinek vágtázás közben többször kiesett műfogsora, és hasonszőrű társaikat. Néztük nagy szemekkel hogyan teszik magukat nevetségessé a vásznon, s még inkább minket a zsöllyében. Most, mikor mindenféle lovagkor végetérni látszik, mégis akad két szép apropó: Kevin Costner Robin Hoodja és Szergej Taraszov Quentin Durwardja. Hát szólítsuk őket újra, jöjjenek a hősök, fényes páncélban, nehéz fegyverekkel, büszkén lépdelve, újra-utoljára, búcsúpohárra!

A hetvenes évek hőse Jugoszlávia. Félkapitalizmus. Fa-szappan, lévisz gatya. A Múzeum körúton ez így fogalmazódott meg: „Ezek a jugók mindent megcsinálnak maguknak licenc alapján. Crimson lemez háromötvenért érdekel?” Ez a tempó tetszett. Másoknak, szovjeteknek, endékásoknak licenc sem kellett, csinálták nekünk az original filmeket indiánokról, lovagokról, fenékről. Bár az első csapás olasz volt. Giuliano Gemma mint Robin Hood máig sem feledhető. (Ő szokta elhagyni a fogait.) De tüzes íjászunk szinte még el sem lőtte utolsó vesszejét, máris itt dobrokoltak kapuink előtt az orosz lovasok. Ránk rontott Ivanhoe s a derék Robin, oroszlánszívű és tyúkeszű, s a lovagok mind – Szergej Taraszov filmjeiből. Megijedtünk. Te jóságos ég, már az angolok is ruszkik?! És mekkora kardjuk van! Máig nehéz elgondolni, ez hogyan juthatott eszükbe. És hogy gondolhatták azt, hogy ezt bárkinek is be lehet adni? Igaz, addig is mindent beadtak mindenkinek. Legkevésbé az érdekelte őket, mit hisznek el bárgyú meséikből. Csak kushadjunk szépen, csendesen. S a nagy zsöllyében lapítottunk is. Megtanultuk az iskolában, hogy röhögni a vécébe kell járni. Mégis, hogy kerültek az angol középkorba? DEFA-indiánok vezették őket, vagy a nagy Kozincev világsikere? A Gamlet című film? Az, hogy Shakespeare drámáját megfilmesítették, természetes dolog, a világon máig is mindenütt színpadon van. Különben is, szabad préda. „Ez a legtökéletesebb Hamlet, ami valaha is készült” – így a nagy Films and Filming s a többiek. Na persze, ezek után ővelük nem nézették meg évente kétszer a fapados Sport moziban, mint velünk középiskolás korunkban. És azt sem sejthették, hogy szövegelésük hatására az orosz filmcárok (filmkomisszárok) rögtön vérszemet kapnak. A Lear király még hagyján, de csak kipattant valaki agyából a vörös szikra: ha drámát Shakespeare, sekszpirt Kozincev (poloskát a KGB) készít a legjobban, miért ne lehetne ezt kiterjeszteni? Walter Scottot készítsen Taraszov! Pedig ez a Taraszov igen sötét volt (még kurrens szovjet filmlexikonok is szégyellik említeni), nyilván szándékosan, hiszen a középkorról mesélt. Első, hozzánk is eljutott opuszában, a Robin Hood nyilában e sötétség miatt a vásznon nem lehetett semmit látni. A legizgalmasabb jelenetek ugyanis éjszaka játszódnak. Képzeljünk el egy éjszakát a sherwoodi erdőn, pláne a középkorban. Jó hogy nem látunk semmit! (Majd a kedvünkért Robin elcipeli azt a dögnehéz nyilát a felvilágosodás korába! Nem mintha a világosban volna mit látni... Vagyis dehogynem, akkor játsszák a film zenéjét és borulnak virágba rétek s gyümölcsfák, naná, a sherwoodi erdő gyümölcsfái! Ilyenkor a színészeket hazaengedhették, az egy szem szerencsétlen Regina Razuma kivételével, aki pechére Marianne, és akinek természetesen ilyenkor virágot kell szednie, a fáról például. És amint megjelenik e légies Regina-Marianne, hogy letiporja az első útjába kerülő liliomot, fölcsendül végre a zene, nekünk, a pesti moziban a szebb napokat is látott Kolinda együttes dala, valami ilyesféle: Szép az idő, száz evező, a bátor Robin nyulat lőtt ebédre, szerelmes a szép Marianne. Mellesleg, ha én lettem volna Robin, (nem én voltam, hanem Borisz Hmelnyickij), az első hosszabb sötétet arra használom föl, hogy úgy lelépek e kellemdús, virágnyűvő, hegyhengergető Marianne elől, mintha ott se lettem volna (Robin, a bátor elszaladt, Robin, a bátor megfutott). Nem így a mi Hoodunk. ő marad, sőt annyira tetszik neki a dolog, hogy megjelenik egy másik filmben is, az Ivanhoe-ban. Az még elmegy, hogy ő így mászkálgat filmről filmre, de időnként szórakozottan magával visz egy várat is: ami itten Nottingham Forest, az amott Tunstall vára. Csőri ruszkik, csak az az egy váruk volt! A lányok sem voltak szépek, nem ragyogtak igéző fekete szemek. Az alkotót egyetlen cél vezette csupán, szereplői minél jobban hasonlítsanak. De vajon kire? Hát a középkori angol nemességre, népségre, katonaságra. Pedig ez másoknak sem sikerült. Emlékezzünk az amerikai Zsivago doktorra. Nem mentes az előbbi hibáktól a sorozat többi tagja sem, például a Walter Scott regényéből készült Quentin Durward. És nincs is benne semmi említésre érdemes. Ha csak nem az a tőle független forgalmazói újítás, hogy egy olyan filmet, amitől amúgy sem lehet várni, hogy az érdeklődők szétszedjék a pénztárakat, még – biztos, ami biztos – a premier előtt a tévében is bemutatnak. De ez az ő dolguk, nekünk szinte mindegy.

 

*

 

A bevezetésben posztmodern lovagkor ígérődött, tehát forduljunk csak annak irányába. Mi is a posztmodern, ki is a posztmodern ember? A posztmodern ember onnan ismerszik meg, hogy például péntek este a TV-híradó helyett mondjuk Thomas Mann Varázshegyét olvassa, de negyed kilenc előtt kiesik a könyv a kezéből, hogy még a reklámból is elcsípjen egy kicsit. Aztán önfeledt Dallas. Majd öt perc hétköznapi Panoráma. És usgyé, vissza a Varázshegyhez, hogy azt éjféltájt megint csak letéve jöhessen valami háromakkordos banda egy büdös csehóban. Soha még nem lazultak így föl a határok. A merev mindentudás az előző generáció, a lovagkori ember sajátja volt. Ők pontosan tudták, mi a jó és mi a rossz. Oda is álltak minden jó ügy mellé, megmentettek minden várkisasszonyt, átkísértek minden vakot. Fintorogva elutasítottak mindent, ami talmi, ami ál. Most meg itt állnak, és nem tudják, hol vesztették el humorérzéküket. Nem is volt nekik, mondhatnánk, de a posztmodern még őket is szereti, minden jöhet. Taraszovot is nézni, nézni, nézni, s közben csak magadra figyelni. Hogy ő, és rajta keresztül mások (aki megbízta, aki megvásárolta és társaik) hülyének néznek, az csakis az ő bajuk. Hogy egymegegyazkilenc szintű dolgokkal akarnak átverni? Ők már csak ilyenek. A figyelem meghozza gyümölcsét, a posztmodernnek nem kell éveken át böngésznie a kis Tabán mozi műsorát bizonyos rövid találkozások kedvéért, ő egyszerűen beül a nagy Bástya moziba. Az esemény súlyát felismerve eddig mindig ott mutatták be Taraszov filmjeit. Ivanhoe-t néz. Örömmel, kielégülten jön ki a moziból, ez a nap sem múlt hiába. Lelke emelkedik, agyában vad tervek kergetőznek. Türelmetlenségében tövig rágja a körmét, míg végre a forgalmazó videókazettán is piacra dobja e remek darabot. Ez kábé fél év, ez alatt az a három ember is elfelejti, hogy volt ilyen film, akinek tán emlékeznie kéne. Nem így posztmodern, aki rögtön megy és kölcsönöz. Otthon kezdetleges masináival hosszasan ügyködik, zugfelvételt, hangfelvételt készít. Dörzsöli tenyerét, ármányos lelke megtelik gonosz önelégültséggel.

Taraszov Ivanhoe-jában, ugyanúgy, mint a Robin Hood nyilában, kívülről tapad a zene a filmre. Egyszercsak rázendít. Az ilyen csatázós, kardcsörtetős filmeknek mindig a hanghatások jelentik a fő attrakcióit. A csatazaj mindig külön produkció, egy kis fekete gyöngyszem, kis Pele a sok nagy brazil között. Ilyenkor aztán bong a kardlap, dörrennek az ágyúk, sarkantyú peng, a szoknya lebben, morajlik az ég, a tömeg és a tenger. De Szergej gondolt egyet. Mint hogy a láthatóan szerény költségvetésből arra sem futotta, hogy a zajbrigádnak egy fejesvonalzót vegyen, ütögessék azzal egymás fején a lábost, hagyta az egészet. Hallgassanak a kürtök, ne nyerítsenek paripák. A csatajelenetekre matricázta a zenét. Amint hüvelyét veszti a vas, máris trallala. Na de mi ez a zene?

Posztmodern, miután befejezte gyalázatos machinációit, buzgósága gyümölcsét, a hangkazettát, mindentudó ismerőseihez viszi, ügyelve arra, hogy ott éppen buli legyen, hiszen kell a közönség. Aztán egy óvatlan pillanatban a magnóhoz settenkedve kilöki az addig abban óbégató kis Nick Cave-et, s máris arathatja romlott diadalát.

Taraszov Ivanhoe-jában a csatajelenetek alatt hallható zene dalok füzére. Egy rekedt hang a hősökről, csatákról, kalandokról énekel. E dalok szerzője és előadója Vlagyimir Viszockij.

Posztmodern már az utcán van, simogatja zsebében kazettáját, és arra gondol, hogy ez a kicsi műanyag tárgy mekkora segítségére lesz a következő, szelektív süketséggel vert időkben ahhoz, hogy lányismerősei látogatásukkor könnyebben vessék le a nagy meleg miatt fölöslegessé vált szvetterüket. Kicsit szégyelli magát, hogy az imént a buliban mit talált mondani: ennek a kazettának az eredetijét annak idején egy moszkvai házibuliban vették föl, ahol Viszockij kicsit kapatosán harci dalokat énekelt, aztán a gyönyörűséges, tehénszemű Marina Vlady csempészte a kazettát Párizsba. Alig tucatnyi másolat készült belőle, ezt most küldte a barátja, az a francia énekes. Merengéséből a megérkezés szakítja ki, moziba jött, ma végre megnézheti azt a Muratovát.

A borzalmak A fekete nyílban érkeznek az elviselhetőség határához. Megjelenik maga a mester, Taraszov. Mond is egy mondatot, mint Fassbinder szokott, aztán lenyilazzak. Nem csoda, igen rossz külsejű alak.

Hagyjuk hát heverni a lenyilazottat, vágtassunk új harcmezőkre. A lovagkor mindig kedvence volt a filmkészítőknek, így a magyar forgalmazás is óhatatlanul előállított néhány nyilazós-kardozós filmet a műfaj különböző szintjeiről. Ezek között két típust különböztethetünk meg, mind a kettő valami módon összefügg az irodalommal. Az első amely nem pusztán a kardozás-lovaglás izgalmaival próbál hatni, hanem keres még valami tejszínhabot is a tortára (mesét, iróniát, fantasztikumot), mint Terence White, Twain, Dorst. Ezen típusú filmek eredetiségét, érdekességét soha nem az akciók sokasága, a történet esetleges fordulatai határozzák meg, hanem a film önmagához való viszonya, mennyire veszi komolyan magát. Az Artus mondakörhöz kapcsolódó filmek (melyek kivétel nélkül ebbe az első kategóriába tartoznak) esetében úgy tűnik, az cselekedett helyesen, ki a nehéz vasak mellé könnyed látásmódot párosított. Kezdődött a mese oldaláról támadó Gawein és a zöld lovaggal. Sikertelen egy támadás volt. A két frázis, amiből a film kiindul – a mesék a gyerekeknek szólnak, és a gyerekek nem alacsony termetű felnőttek –, eleve önmagában hordozta a szerencsétlen megvalósulást. A film gügyögött, mint egy aranyoskodó nagymama, a gyerekek unták is, utálták is. A felnőtteket nem érdekelte. A mese után következett az irónia, méghozzá annak is a legerőteljesebb, legdrasztikusabb formája, a karikatúra. Az angol Monty Pithon csoport mára, különösen a Puskin mozi áldásos tevékenységének hatására itthon is elklasszikusult remek mozija, a Gyaloggalopp. Ebben teljes és pontos valójukban láthatjuk a dolgokat. Nemcsak a lovagkor, hanem minden kor dolgait. Beláthatjuk, nem csak a Grált keresők kerekasztalának rövidebb az egyik lába, billeg valahány, nevezzék akárhogy is. Közeli ismerős itt mindenki, a nagypofájú, ki ha én nem-világ gyávaságukban egymást túlordítozó, betoji hősei, a gyalogosok, akik úgy tesznek, mintha lovagolnának és a kobzosok, akik az ő hőstetteikről énekelnek. De megjelenik életünk két állandó társa is, a televíziós szakértő és a rendőr. A nézőtéren nevet mindenki. Az is, aki az életben igyekszik nem tudomást venni e remek barátok állandó jelenlétéről, és az is, aki össze szokta téveszteni őket a feleségével. Az irónia, a komédia fölemel magához, és egyenlővé tesz bennünket. A Monty Pithon hasraeső Chaplinjei a föld utolsó igazi demokratái... lennének, ha ez a szó még jelentene valamit. Ilyen filmek ma már nincsenek. Vannak viszont szép, komoly filmek dögivel, nagy, véres, színes történelmi tablók. Ilyen szeretne lenni az Excalibur is. Készítői nem a mese vagy az irónia, hanem a valóság (a pénztárgép) irányából próbálnak közeledni választott tárgyukhoz. Ezért vér, varázslat, pata- és csatazaj, szex, szerelem, világosság. Sötétség. Hollóvájta szem és nemi erőszak talpig páncélban. Ettől döglik a légy, s csattog a kassza. E film tulajdonképpen átkötés e művek második csoportjához, amelyek nem valahonnan, valamivel (mesével, iróniával) közelítenek a lényeghez (a lovagok dolgaihoz), hanem a lovagok ügyködései segítségével távolodnak el valamitől, azt használják föl valamire (árucsomagolásra). Ezen filmeket böngészve szerezhetjük a szomorúbb tapasztalatokat. A filmek ugyanis – hála az okos rendezőknek – az orrunk alá dörgölik butaságunkat. Mint teszi ezt a nagy Polanski, Macbeth című filmjében. Azt mondja: néző, magas neked ez a Shakespeare, én majd csinálok belőle valami jó kis lovag-lós, boszorkányos, vériszamos történetkét a lovagkorból. Vállalt feladatát kiválóan teljesíti is. Hova lett Shakespeare, kérdezhetnénk, de vajon kitől? Még cifrább a helyzet és élesebb a kontraszt az ugyanebben a korban játszódó A rózsa neve esetében. Eco filozofikus regénye ráadásul közel sem olyan akciódús, mint „Sekszpír Vilijam”. Mindenki, rendező, szereplő azon igyekszik, hogy odáig „izgalmasítsa” nekünk a mesét, hogy bevegye elcsökevényesedett agyunk. És ez az erőfeszítés is meghozza gyümölcsét, sikerül Eco regényét Ken Follett Katedrálisának szintjére silányítani. Megkaptuk, amit érdemlünk, köszönet érte, és azért is, hogy megmutatja nekünk az e korról szóló filmek egyik állandó velejáróját, a nagy Sean Conneryt, akit ezután A hegylakó című remekben láthatunk viszont. Itt arra kell a középkori skót felföld, hogy valami teljesen lehetetlen dolog mellé lökhessenek valami kis színeset készítői. Ez egy ellen-Twain, itt a régiek kavarnak a mában. A film egyetlen erénye, hogy – bár nyilvánvalóan szándéka ellenére – mégis pontosan ábrázolja, milyen az, ha az ember kijön a moziból. A főhős előtt még a középkori felföldön szembevágtató ellen, aztán máris a modern nagyváros gyilkos gépkocsiáradata. A vásznon ez csupán önmagáért való vágási bravúr, a nézőtéren viszont a „csak ki kell jönni abból a rohadt moziból” oly ismerős, gyomorszorongató érzése, út az ajaktól a pohárig.

 

*

 

Kijőve hát a moziból, volt is az bármilyen rémes, hamarost örömmel visszaiszkolnánk. S idén nem is panaszkodhat, ki a lovagokat vágyja látni, mert Taraszovon és A hegylakó visszatér hírén túl még előszemtelenkedett bújdostából két Robin Hood is. Rájuk is emlékeznünk kell, hisz mióta odahagytuk Szergejünket, szinte el is feledtük e vidám erdei fickókat. De a fiúk előtt – mennyivel izgalmasabb! – nézzük a lányokat! Nem tetszenek nekem ezek a középkori csajok. Az oroszok már ekkor hidrogéneztetik a hajukat, a dús szemöldökű Guinevra túl fiús, Lady Macbeth állandóan kezet mos. Ezért fordultam hát nagy reményekkel idei első Robin Hoodunk felé, melyben Marianne az az Uma Thurmann, akiről tudhatjuk, hivatásos nő, egyenest a Henry Miller nevű író életéről készült áldugós álfilmből érkezett a sherwoodi erdőbe. Maga volt ő a nagy June, aki férfit, nőt egyaránt levett a lábáról – ott. Az erdőben viszont csak a kardozós pasikra van hatással, a nézőkre nem. A pasik sem. De nem kell búslakodnunk a szegénylegény-kapitány történetének e méltatlan ábrázolása láttán, mert egész esztendőben jók voltunk, megettünk szépen mindent, amit elénk raktak, méltó karácsonyi ajándékunk nem marad el. Kötélből készített közlekedési eszközén előttünk terem a maga testi valójában a nagy Kevin Costner. De mielőtt méltatásába fognék, szomorúan emlékezem arra, hogy Michael York milyen tüneményes ügyességgel landolt egy hatalmas pocsolyában egy hasonló inga segítségével Richard Lester fergeteges Három testőrében. A Beatles-filmek és egyéb remek komédiák készítőjének Robin és Mariann-ja az egyetlen olyan film széles e világon – sherwoodi tárgykörben – amit ide nem hoztak el. Biztos túl jó nekünk. De sebaj, hisz itt van Kevin Hood! Ő viszont kiválóan utazik kötélen. Hiába, no, a karácsony amúgy is a liánon száguldozok időszaka. Eddig mindig féleszű tarzanok tették ugyanezt a tévében, most Locksley lordja. Különben is, a sherwoodi erdő belseje pontosan olyan, mint ahonnan most költözött el Tarzan. Hagyatéka fa tetején épített, lakó- és gazdasági helyiségekből álló hajlék. Az ember azt várja, mikor kavar elő valahonnan Csita, és ejt a fejünkre egy nagy büdös kókuszdiót. Tarzan szereti Jane-t, megy hoz banántot! – mondaná ilyenkor Johnny Weismüller, de nem mondja, mert Kevin Costner mondja, a megfelelő helyekre a Robin, Marianne és nyílvessző szavakat helyettesítve. Szép is lenne így minden, ha majom helyett nem egy kétméteres néger bábaférfi érkeznék. Ettől fogva jókedvünk oda, mert Werkfilm következik az agymosásról. Megtudhatjuk, hogy az amerikaiaknak is legalább olyan obskúrus módszereik vannak, mint mondjuk Illés Bélának Guszev kapitány feltalálásakor. Mert mije is van egy igazi amerikainak a moziban, pláne ha főszereplő? Saját négere. Biztos a színek miatt lehet, visszasírják a korai technikát. Operatőr üvölt: – „Gyerekek, tegyetek oda még egy kis feketét!” Kevin Hood, az örök amerikai (identitás) zavar szűzies elleplezésének avatott mestere (táncolt ő már farkasokkal is). Most a Szentföldről, ahol öt évet ült, hozott magának egy szaracént vagy szerecsent. Szóval egy subickost, na. Mindjárt egy dísznégert persze, hisz Morgan Freeman (beszélő név) eddig Miss Daisy sofőrje volt. Mi meg benyaljuk, amit kell: hogy is lehetne igaz, hogy pár éve még a villamosainkra, buszainkra sem engedtük föl őket, mikor már ez a derék Robin a XII. században is milyen jóban volt velük. Mi is imádjuk ezeket a pompás fickókat, a nagy Carl Lewist és a kis Sammy Davist, hogyhogy Robin Hood nem volt amerikai, micsoda szamárság, dehogynem az volt, csak nem tudott róla, még nem fedeztük fel neki, de fogadom, valamelyik unokája már ott ül a Mayfloweren, hóna alatt a cölöpökkel. Bizony ez csak így lehetett, és amikor kikötött, biztos talált magának egy indián barátot, és táncolgatott szabadidejében a farkasokkal. Tehát itten van nekünk ez a kora-WASP Robin Hood, mint napjaink Guszev kapitánya (tudják, az a ruszki, aki nem volt hajlandó lövetni a magyar szabadságharcosokra. Melyikekre, melyikekre, na mégis...)

Ennyi. Jó hosszú ez a Costner-film is, barátunk már rég elveszíthette óráját. S mert a lovagkor amúgy is a szemkivájások kora, Kevin a vájt szeműeknek is kedveskedik. A mozi tele filmes idézetekkel. A Csillagok háborúját mindenki föl fogja ismerni, Bud Spencernek meg amúgy is mindegy. Ezek a lovagos filmek általában kinn a szabadban, tájon játszódnak, ennél fogva IBUSZ-os kicsit mind, még a kis Taraszové is. A nagy Kevin ebben is igyekszik élenjárni, szűrőivel alig is bír rontani valamit a táj szépségén. Ha érdekel valakit, a filmet nem Costner rendezte, hanem valaki más. A végén még megjelenik a nagy Sean Connery, mint eleven filmes idézet, de én inkább még két beigli elfogyasztását ajánlom mindenkinek karácsonyra, az ugyanis csak a hasunkon látszik meg. Abban is biztosak lehetünk, hogy a nagy Kevin is így tesz, mert már Robin Hood-ként is leginkább egy jóllakott napközisre emlékeztet.

És itt most már tényleg véget ér összes vélt s valódi lovagkorunk. A villany kigyullad, eltűnnek a hősök. Odakint vár mai, jól bejáratott Terminátor-korunk. Lovagkorról valaha éneklők hazaviszik gyermekeiket, a posztmodern pedig keres magának valami Delfin-könyvet, mondjuk Mándyt.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1991/11 20-25. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4233