KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1991/november
KRÓNIKA
• N. N.: A Magyar Mozgókép Alapítványról
FESZTIVÁL
• Kovács András Bálint: A Nyugat alkonya, a Kelet agóniája Velence

• Kozma György: Csendben megyek el A kert
• Turcsányi Sándor: Csúcstalálkozó a sherwoodi erdőben A kis Taraszov és a nagy Costner
• Molnár Gál Péter: Így élni jó! Frank Capráról
KRITIKA
• Schubert Gusztáv: Nemzeti purgatórium És mégis
• Hegyi Gyula: Európai operacirkusz Találkozás Vénusszal
• Barna Imre: A palermói rém Nyitott ajtók
• Csengery Kristóf: Szomorúan ellenőrzött vonatok Az állomás
VIDEÓ
• György Péter: Szemhatár-átlépés Magyar és holland videóinstallációk

• Zsugán István: Engem a hazugságok is gazdagítanak A moziról beszél Sebeők János író és természetvédő
LÁTTUK MÉG
• Székely Gabriella: Where
• Koltai Ágnes: Thelma és Louise
• Ardai Zoltán: Érzelmes csodabogarak
• Turcsányi Sándor: A király ágyasa
• Tamás Amaryllis: Rocketeer
• Gáti Péter: Kipurcant a bébicsősz, de anyának egy szót se!
• Zsenits Györgyi: Nagy durranás
ELLENFÉNY
• Balassa Péter: A kis zabálás Kapreál novella

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Az állomás

Szomorúan ellenőrzött vonatok

Csengery Kristóf

 

A világ, amelyben élünk, a maga tárgyaival, jelenségeivel és eseményeivel megismerhető és kiszámítható. Ha Domenico Arcieri, a Bari–Bologna–Brenner–Frankfurt vonal aprócska vasútállomásának fiatal tisztviselője bölcselkedő alkat volna, alighanem így összegezné az őt vezérlő elveket. Az élet szürke, de logikus. Az ember megfigyel és tapasztalatot szerez: megtudja, hogy az állomásépület szolgálati helyiségének vaskályhájában egy átlagos méretű fahasáb 18–19 perc alatt ég el, a kis töröttfülű főzőben 2 perc 57 másodperc alatt készül el a kávé, és ugyanitt az irodaszekrény függőlegesen felhajtható csapóajtaja – mert elromlott és nem javíttatták meg – másfél óránként zuhan le nagy csattanással. Az események tehát, mondhatnánk ideillő fordulattal, menetrend szerint követik egymást.

Ebből a kényelmesnek tetsző lélektani alaphelyzetből indul a pályakezdő olasz rendező, Sergio Rubini filmje, tompa világítással és sok fáradt-piszkos színárnyalattal, mindenekfelett azonban szűnni nem akaró, monoton esővel, amely a film cselekményéhez keretül szolgáló éjszakát végigkíséri. Hogyan viselkedik, s mit kezd a kiszámíthatóságról

szerzett tapasztalatával a kistisztviselő, ha hirtelen és drasztikusan behatol az életébe két másik ember sorsa, s ő anélkül, hogy akarná vagy épp tehetne ellene, elkerülhetetlenül résztvevő lesz két hívatlan vendég egyre vadabb konfliktusában: résztvevő, együttérzést és cselekvő részvételt jelentő értelemben egyaránt? A San Marco állomás épületében, kilométerekre a várostól éjszakai szolgálatot teljesítő Domenico irodájába betoppan egy lány a felső tízezerből. Egy luxusvillában rendezett partit hagyott ott köszönés nélkül, mert rádöbbent: vőlegénye, Danilo aznap este egy szerződéskötéskor őt és a gazdasági életben fontos szerepet játszó apját akarja felhasználni, hogy magát és kétes ügyleteit tisztára mossa. A csalódott lány hazautazna, de reggelig már nem áll meg személyszállító vonat az állomáson, így hát Flavia bekvártélyozza magát a meglepődött tisztviselő irodájába. Később megjelenik a keresésére indult Danilo is, akinek elemi érdeke Flaviát visszavonszolni a partira, hiszen üzlettársa, a házigazda, a lány távollétében nem hajlandó aláírni a szerződést. A tagbaszakadt szerencselovag végül a szó szoros értelmében ostrom alá veszi az épületet s a benne magát elbarikádozó két embert, akik a percek előrehaladtával egyre nagyobb rémülettel ismerik fel: ez a küzdelem már élethalálharc, mert a felbőszített, szmokingos karrieristából az elmúlt órák kudarcai hatására előbújt és gátlástalanul tombol az alvilági figura, a bűnöző, akinek semmi sem drága.

Rubini filmjét természetesen nem a banális alaptörténet avatja vonzóvá, hanem az a mód, amellyel a szokványos szüzsét a rendezés átlényegíti és megemeli, alkalmassá téve arra, hogy jelentéssel telítődjék. Az állomás a maga metaforikus címe mögött meghúzódó metaforikus tartalmával sem nem kommersz közönségfilm, sem nem úgynevezett „művészfilm”. Eszköztárát és kifejezésmódját tekintve annak a modernség-utáni (de nem „posztmodern”) új hagyományosságnak széles áramába illeszkedik, amely a különböző művészeti ágakban egyformán jelen van manapság, más és más előjellel. Rubini klasszikus eszközökkel jelenít meg egy történetet, éleslátásra valló, érzékeny és aprólékos realizmussal. Elbeszélésmódjának egyik erénye a visszafogottság: a két főszereplő, a film cselekményének jelentős hányadában kamaradrámát játszik. Tartózkodó szemérmességük, s az éjszakában kényszerűen összezárt férfi és nő kommunikációja, fokról-fokra oldódva törékeny bájjal és lappangó, a felszín alól olykor elő-elővillanó erotikával töltődik. A másik erény „dinamikai” természetű: Az állomás kompozíciója jólesően aszimmetrikus, a rendezés a filmnek körülbelül kétharmadán át érezhető tudatossággal fékezi, retardálja a kibontakozás menetét, hogy az utolsó egyharmad viszont – szinte karmesteri intésre, egyetlen pillanat alatt – elementáris tempóváltással vegye kezdetét. Törést nem érezni a két eltérő tartamú és pulzusú rész között: a film szellős dramaturgiájú, sok lényegtelennek látszó, epizódszerű mozzanattal tarkított első kétharmada a gondos lélektani előkészítések seregnyi szálával erősen kapcsolódik a harmadik harmadhoz.

Rubini – kifinomult, s ugyanakkor természetes eszközökkel játszó, remek színészként – maga alakítja a főszerepet: a szeretettel és sok iróniával megjelemtett fiatal vasúti tisztviselő a film cselekményének éjszakáján arra kénytelen rádöbbenni, hogy az ember nem élhet vendégként vagy statisztaként, gépiesen és személytelenül saját életében, s hogy aki el akar bújni a sorsa elől, azt a sorsa megkeresi, olykor akár mások álarcában is. Egy hirtelen támadt, ám annál erősebb vonzalom a maga varázsával és egzisztenciális-társadalmi képtelenségével összehasonlításokra készteti, s ezek az összehasonlítások éles, kijózanító fénnyel világítanak be a szűkös és levegőtlen térbe, amelyben a fiú (ahogy Flavia meghatározza: ez a „rendes ember”) vegetál. Szép és árnyalt sugallata a filmnek, ahogyan Rubini érzékelteti: a kiszámíthatóságról, a „mérhető életről” szerzett tapasztalatai azért mégsem hagyják cserben a kistisztviselőt sorsa válságos pillanatában: mikor dulakodás közben Danilo a tüzes kályhába akarja dugni a szerencsétlen Domenico fejét, az a nyakát szorongató karon megcsillanó órára pillant, majd erejét összeszedve támadója csuklójába harap, s a lélegzetnyi egérutat kihasználva az irodaszekrény elé veti magát. Itt kezdi újra fojtogatni Danilo: alul a vézna vasutas, fölül a kiebrudalt vőlegény, aki ütemesen veri áldozata fejét a kőpadlóba. Kellő előkészítéssel a csapóajtó a megfelelő pillanatban guillotine-ként taglózza le a bikatermetű Danilót. A fojtogató ájultán hever, a vasutas megmenekült.

Az állomás ízléssel lépi át a kommersz giccsek csapdáját, a kisember hőssé való felstilizálását. A Domenico és Flavia közt kibontakozó kapcsolatban is a mértéktartó ízlés érvényesül, s a kimondatlanság teremt feszültséggel teli erőteret. A hirtelen fellobbant szerelem nagyon is valóságos, a döntő szó azonban mégsem hangzik el, mert a két ember közötti – éppen a személyiség dimenzióit érintő – hatalmas különbség megfosztja a kapcsolatot bármiféle lehetséges távlattól. Ez a találkozás egy éjszakára, és beteljesülés helyett az egymás iránt felszikrázó vágyra méretezte-tett, meg arra, hogy Domenico és Flavia megérezze: a közös kiszolgáltatottság, ha csak órákra is, társakká tehette őket.

A másik oldalon viszont Rubini elvenni sem akarja hősétől, ami az övé. Nem az a baj, hogy Domenico életének nincsenek kis igazságai. Vannak, nagyon is: ez az élet tele van kis igazságokkal. Nagy igazsága nincs. A kicsi megmentette, a nagy kitöltené az életét: ezt a példásan rendben tartott, racionális életet, amelyben ezen az éjszakán pár óra alatt valaki iszonyatos rendetlenséget csinált. Domenicót kis híján megölte, az autóját felgyújtotta. Amikor azonban virradat-kor a vasutas összeverve, vérző arccal és kócosán néz a Flaviával távolodó vonat után, tisztában lehet vele, hogy ez a pár óra mégis életének egyetlen értelmes éjszakája volt.

„Tonys Mutter ist eine Frau. Tonys Vater ist nicht eine Frau.” – Antonio mamája nő, Antonio papája nem nő. A film elején, az éjszakai szolgálat magányában a fiatalember németül tanul. A történet végén úgy érezhetjük, hogy helyzete megérett egy hasonlóan egyszerű grammatikájú, ám fontosabb jelentést hordozó német mondat megemésztésére is. Rilke mondatára az Archaikus Apolló-torzóból: Du musst dein Leben ändern. Változtasd meg élted.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1991/11 44-45. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4238