KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1990/február
MAGYAR MŰHELY
• Lukácsy Sándor: A múltat be kell vallani Tutajosok
• György Péter: A National Geographic verzió Tutajosok
• Bíró Zsuzsa: A színtévesztő Megjegyzés a Wallenberg rejtélyhez
• N. N.: Phőnix utca Wallenberg emlékezete
• Jeles András: Szédült kronológia Jegyzetlapok
• Zsugán István: A bűntett: szenvedélyes műalkotás Beszélgetés Grunwalsky Ferenccel
• Zalán Vince: A talány rendezője Beszélgetés Fehér Györggyel

• Dániel Ferenc: A terror szülőszobája Ördögök
LENGYEL FILM
• Koltai Ágnes: A versailles-i fattyú Azok a lengyel ötvenes évek!
• N. N.: Az „ötvenes évekről” szóló fontosabb játékfilmek
• Kovács István: Végzetes tévedés
VIDEÓ
• N. N.: Szovjet underground
• Sneé Péter: Farkasok birodalma Szovjet underground

• Gelencsér Gábor: Magyar anziksz Az Amerika-kép
KRITIKA
• Bikácsy Gergely: Dalol a klitorisz Emmanuelle
LÁTTUK MÉG
• Koltai Ágnes: Hagyjátok Robinsont!
• Báron György: Az amerikai birodalom hanyatlása
• Zalán Vince: Kettős szerepben
• Bikácsy Gergely: A tizenöt éves lány
• Fáber András: Vénuszcsapda
• Tamás Amaryllis: Sínek a semmibe
• Lajta Gábor: Törvényes maffia

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Magyar Műhely

Wallenberg emlékezete

Phőnix utca

N. N.

Raoul Wallenbergről forgatja dokumentumfilmjét Herskó János a Hunnia Filmstúdióban, Találkozások 45 év után címmel. A társrendező: Surányi András és Ferenczi Gábor. Dramaturg: Bíró Zsuzsa, operatőr Andor Tamás. Az alábbiakban részleteket közlünk a film interjúiból, megőrizvén az élőbeszéd fordulatait.

 

Per Anger (a Minerva utcában – ma Gyopár utca) – egy szép, régi épület előtt áll. Annak idején itt volt a Svéd Nagykövetség. Később belép a házba, végigjárja a helyiségeket):

– 1942-ben jöttem ide, követségi titkárnak. A háború nem nagyon zavart bennünket. Normálisan dolgoztunk. Jöttek svédek, akik a vízumukat akarták meghosszabbíttatni, jöttek magyarok, akiknek üzleti érdekeltségeik voltak Svédországban, és mások. 1944-ben aztán egészen megváltozott a helyzet. Március 19-én a németek megszállták az országot. Elkezdődött a nyílt zsidóüldözés. Hosszú sorok jelentek meg a semleges országok követségei előtt. Itt is. A Gellérttől idáig állt a sor, az udvar zsúfolt volt, az épület túlságosan kicsi, és mi túlságosan kevesen voltunk itt. Fogalmunk sem volt arról, hogy mit csináljunk. Svéd vízumokat osztogattunk, illetve igazolásokat arról, hogy az igazolás felmutatójának svéd beutazási engedélye van. Ez persze sok embert megmentett. De a nagyszabású, az egész városra kiterjedő akciók csak akkor kezdődtek, amikor Wallenberg megérkezett.

Itt, az udvaron fogadtam őt. Az udvar tele volt segítséget kérőkkel és ő közéjük keveredve sietett felém. 1944 július 9-e volt: ezt a napot sohasem felejtem el.

Ismertem Raoult már régebbről, tudtam, ő a megfelelő ember, célratörő, bátor, jól tud szervezni, könnyen tájékozódik. Jól választottak azok, akik ideküldték. Diplomatához képest kissé különc volt, hátizsák és hálózsák volt a poggyásza, minden, ami nála volt, praktikus célokat szolgált.

(Az Uri utcában; Apponyi Rézi grófnő házában)

– Ebben a szobában töltöttük napjainkat, persze más volt a berendezés, a falakat belövések rongálták meg... A bal oldali ágyon aludt Szentgyörgyi Albert. Egy drámai karácsony estén jöttünk át ide, 1944-ben, amikor a nyilasok megtámadták a követséget. Mi szerencsésen megmenekültünk, de nem tudtuk, mi van a többiekkel. Ráadásul, a nyilasok követtek bennünket. Én tehát szembeültem az ajtóval és a kezemben pisztolyt tartottam. Kopogtak, megszorítottam a pisztolyt, de szerencsére Lars Berg jött meg. Ismét kopogtak, borzasztó feszültségben voltunk, de egy újabb alkalmazott érkezett. Lassacskán mind összegyűltünk ebben a szobában, és azon tűnődtünk, vajon hol van Raoul? Utolsónak ő kopogott be.

Naponta találkoztam vele. Január 10-én azt mondta, hogy meg akarja látogatni az SS-főparancsnokot. Gondoltam, okosabb, ha vele megyek, biztonságosabb. Elég sok dolgot kellett elintéznünk ezzel a némettel. Útközben hullák, döglött állatok, sérült házak. Nem félsz? – kérdeztem Raoultól. Azt mondta, hogy fél, de nem lehet visszafordulni, mert el kell a dolgot intézni. Ebben a bombazáporban az embernek nem kell titkolnia, hogy fél. Mikor odaértünk az SS-parancsnokhoz, láttam, hogy nagyon jól tudja, kicsoda ez az ember, aki felkereste. Megvetéssel és tisztelettel nézett Wallenbergre. A németekre mindig hatott a beszédmódja és az erő, amit éreztek benne. Hatott rájuk az ereje...

Egy nappal a németek bejövetele előtt – mi nem tudtuk, hogy bejönnek, de az ellenállási mozgalmak tudták – felkeresett valaki. Az ellenállás egyik vezetője volt. Dessewffy Gyulának hívták. Közölte, hogy elutazik, jóideig nem látjuk. És eltűnt. Ám akkor, 1945. január 10-én a német parancsnok az mondja: „Wallenberg, maga ellenségünk, és a követségen, tudom, hogy rejtegetnek valakit. Bizonyos Dessewffy Gyula nevű embert...” Mi arra mindig vigyáztunk, hogy a követségen lehetőleg ne bújtassunk senkit, ez túlságosan veszélyes lett volna. Így hát Wallenberg is elutasította a vádaskodást. Ezek után elváltunk a parancsnoktól, és búcsúzkodtunk. Mondtam Raoulnak, hogy maradjon velünk Budán, mert el fogják kapni a nyilasok!... Neki ezt végig kell csinálnia, a pesti oldalon van szükség rá, végig kell csinálnia, hogy amikor hazamegy Stockholmba, nyugodt lelkiismerettel jelenthesse ki: mindent megtett, amit ember megtehet.

...Amikor Wallenberg találkozott az oroszokkal, én nem voltam jelen. A Vörös Hadsereg jelentést küldött Stockholmba, közölték, hogy Raoul a védelmük alatt áll. Ez akkor volt, mikor a pesti oldal felszabadult. Ezután hosszú ideig semmit sem lehetett hallani róla, mi kalandos módon valahogyan hazajutottunk. Utólag én a következőket gondolom: egy moszkvai börtönbe hurcolták, hogy ott volt, ezt tanúk állítják. A mai napig valószínűleg fogságban van... Én hiszek benne, hogy még él. És remélem, hogy a peresztrojka olyan feltételeket teremt, hogy Raoul visszanyeri a szabadságát ... Kétségtelen, hogy kapcsolatba volt nácikkal is, másképpen nem tudott volna eljárni a zsidók érdekében. Az amerikaiakkal is kapcsolatban állt, tőlük kaptuk a pénzt. Az oroszok tehát azt képzelték, hogy Raoul kém, vagy titkosügynök. Nem tekintették diplomatának, üzletembernek tartották, aki Magyarországra jött titkos spekulációk miatt, ezért ők, a szovjetek egyre gyanakvóbbak voltak iránta.

 

*

 

(Per Anger beszélget Klein doktorral, aki Svédországból érkezett, rákkutató, a Nobel-díj bizottság tagja)

Mondd, milyen érzés neked most magyarul beszélni? Dr. Klein György: Milyen érzés? Tudod, én tulajdonképpen

csak a magyar származású munkatársaimmal beszélek Svédországban magyarul, a feleségemmel, vele soha. Néha, amikor valami magyar szót mond nem is tudom szóval nem akarom őt megbántani, de rászólok, hogy beszéljen svédül. Ha a feleségem magyarul szól hozzám, ez valahogy visszahozza nekem azokat a régi hangulatokat, rossz érzést okoz, pedig mindketten nagyon szeretjük a magyar nyelvet. ...Engem is munkaszolgálatba hurcoltak. Az volt a parancs, hogy ásni kell; a saját sírunkat. Ekkor fogalmazódott meg bennem a döntés: megszököm. Versek jutnak az eszembe meg énekek... például egy magyar népdal. Így van:

Ki tanyája ez a nyárfás?

Nem hallatszik a kurjantás.

Vagy alusznak vagy nem hallják

Vagy talán nem is akarják.

Erről a népdalról mindig eszembe jut, hogy mennyire egyedül voltunk.

Erről meg más jut az eszembe: Volt egy fiú a munkaszolgálatban, velem egyidős lehetett, megkérdeztem, tud-e nekem segíteni, mert én innen el akarok tűnni! Úgy nézett rám, mintha megőrültem volna. Azt mondta, hogy nekünk ezt szabta ki a sors: itt maradni!... Amíg a Duna keleti partján voltunk, nem mertem megkockáztatni, hogy agyonlőjenek! Szóval maradtam. Tudtam, hogy az oroszok is kelet felől jönnek. Reménykedtem. De azt is tudtam, hogy ha átvisznek bennünket a Duna nyugati partjára, akkor az... azt jelenti, hogy haláltáborba hurcolnak. A németek hosszú ideig meneteltettek bennünket a Dunánál, Gödöllőtől Budapestig. Komppal jöttünk át a Dunán és Pünkösdfürdőre érkeztünk. Több medence volt. Persze, már novemberben a medencék üresek voltak. Ezekben töltöttük az éjszakát, állva: ha valaki leült, eltaposták. Másnap aztán megszöktem. Azt mondtam magamban: ha nem teljesítem a fogadalmamat, vagyis nem szököm meg, akkor egész életemben gyávának fogom magam tartani. Magyar és német katonák őrizték a vasútállomást, ahová másnap megérkeztünk. Vagonokba voltunk zárva, próbáltam kinyitni az ajtókat, az egyik végül kinyílt. Amikor megálltunk, azt mondtam, vécére kell mennem. Valahogy úgy mentem végig az állomásépületen, mint egy kutya, ösztönösen. Kinyitottam egy ajtót az épület másik oldalán, és kint is voltam. Szabad voltam. Ott véletlenül nem álltak őrök. Ügy éreztem magam, mint aki újjászületett. Kúszni kezdtem, kúsztam, kúsztam, és megmenekültem.

Voltam életemben máskor is olyan szituációban, amikor gyors döntést kellett hoznom, és mindig azt mondtam magamnak, hogy nem szabad a gyávábbik megoldást választani, mert elveszítem az önbecsülésemet! Úgy érzem, századunk lassanként teljesen elveszíti az önbecsülését... Hála Istennek, vannak még olyan emberek, mint te, vagy Wallenberg volt és... szóval azok, akik képesek megmenteni nemcsak a saját önbecsülésüket, de a másokét is... Talán ez még jelent némi reményt az emberi faj számára.

 

*

 

(Józsefvárosi pályaudvar, 1989 augusztus.

Mozdulatlan vonatszerelvény. Sürgésforgás, emberek érkeznek, vasutasok jönnek-mennek.

Napsütés.

Kis asztal, rajta vasutaskönyv.

Monitor. Idős hölgy mesél.

dr. Klein György és Per Anger hallgatják az elbeszélést. Később ingujjas férfi érkezik, megáll az asztal előtt, bemutatkozik:)

Je suis György Somlyó, un écrivain hongrois.

(Magyarul folytatja, miután megállapította, hogy a két férfi éppen úgy ül itt most, mint annak idején ültek a csendőrök és a svédkövetségi tisztviselő...)

– Somlyó György: Itt próbálkoztam a hamis papírommal... azt hiszem, körülbelül ilyen volt. Egy asztal, egy csendőrezredes és a svéd követség egy megbízottja, egy magyar fiatalember, és előttük egy ennél nagyobb könyv, amiben fel voltak tüntetve azok, akiknek valódi svéd védlevelük van. De én tudtam, hogy nekem nincs. November végén, azt hiszem, a mostani MÉDOSZ székházban gyűjtötték össze a Pesten maradt munkaszolgálatosok nagy részét, körülbelül négyezer embert. És azokat november 28-án éjjel az én huszonnegyedik születésnapomon hozták ide reggel, hajnalban...

Felállítottak – körülbelül ott, ahol az a vonat van – azt hiszem, felállították ilyen oszlopban, illetve nem oszlopban, hanem sorban, azokat, akiket velem együtt idehoztak. És egy rendőralezredes, nem az a csendőr, aki ült, hanem egy rendőralezredes, nagy beszédet tartott és hazaáruló bitangnak nevezve bennünket, felszóllította azokat, akiknek svéd papírjuk van, hogy lépjenek ki. Egyben rögtön azzal a fenyegetéssel, hogy akinek hamis papírja van, vagy nincs papírja, azt helyben felkoncolják!

Csak később tudtam meg, hogy a Wallenberg – akiről semmit sem tudtam – az előtte lévő éjszakán állapodott meg a Ferenczi rendőralezredessel vagy tábornokkal, hogy innen visszaengedik azokat, akiknek érvényes svéd védlevelük van.

Én egyáltalán nem vagyok kalandvágyó, bátor ember, akkor sem voltam az, de egy pillanat alatt kiléptem, tudva, hogy hamis papírom van. A kilépőket ide sorakoztatták oszlopba... Az oszlopban álldogálva és körülnézegetve, egy fantasztikus tüneményt láttam. Itt. Önök mögött. Ott, ahol most a kamera van. Ott állt egy fiatalember, rendkívül elegánsan, magamban úgy fogalmaztam meg, hogy a walesi herceg. Abban a szörnyűséges sárban. Reggel 8–9 óra lehetett, mikor idekerültem. Koromsötét volt, nem esett, de előtte eshetett, mert minden sár volt... Sár, sötétség, nyirok, csendőrcsizmák, kopók csattogása a sárban, vagonajtók csattanása. És ebben itt állt, mondom, egy olyan fantasztikus tünemény, mint egy szürrealista festményen egy rendkívül előkelő férfi, fekete felöltőben, fehér selyemsállal, fekete Eden-kalappal, fehér kesztyűben, amelyet úgy tartott, hanyagul, hogy az egyik kezén rajta volt, a másik benne volt a tenyerében... és amellett az is hozzátartozott, hogy olyan blazirt volt, amilyen csakis egy életunt nagyúr lehet...

És néztem, hogy mit keres itt? Hogy kerül ide? Ki lehet ez? Itt nem voltak mások, csak hóhérok és áldozatok. Ez se hóhér nem volt, se áldozat. Valahonnan a világ más tájáról csöppent ide. Néztem, hogy mit csinál. Nem csinált semmit. Ott állt. Néha idenézett, nézte, hogy intézik a dolgot. De tökéletesen flegmával, és el nem tudtam képzelni, hogy mit keres itt? Nemcsak a walesi herceg jutott az eszembe, hanem még Whistlernek egy festménye is, ami Montesquiou grófról, a múlt századi francia irodalmi életnek e dandyjéről festett, amit én reprodukcióból ismertem, és csak sokkal később, a New York-i Frick múzeumban láttam meg eredetiben...

Mikor idekerültem, odaadtam én is a cédulámat, azzal a biztos tudattal, hogy jönnek a puskatusok és... De legnagyobb megdöbbenésemre, ugye lapozott a fiatalember és egyszerre azt mondta, hogy: „itt van!” És odasandítottam, és valóban ott volt a nevem, egy apró kis modifikációval. Ezt csak magyarul lehet megérteni: engem Somlyónak hívnak, ly-nal, és ez egy Somló György volt, ugyanennek a névnek ez egy másik változata, magyarul. Addig teljesen nyugodt voltam, mert tudtam, hogy semmi nem történhet. De ebben a pillanatban, hogy ezt meghallottam, olyan belső reszketés fogott el... de a következő pillanatban a csendőr már mutatta, hogy az anyja neve nem stimmel.. . Ebben a pillanatban viszont a fantasztikus báb... megmozdult. Elvette a papírt, és így csinált... de megint csak undorodó flegmával: – Da ist mein Unterschrift... Das Siegel, die Nummer... ganz in Ordnung. Ganz in Ordnung. (Itt van az aláírásom, a pecsét, a szám... egészen rendben.) És félrefordítva a fejét, visszaadta nekem a papírt.

Később, sokkal később, elgondolkoztam azon, hogy hogyan lehet, hogy történhetett ez? Nyilvánvalóan a megállapodás úgy szólt, hogy Wallenberg nem avatkozik bele az operatív részébe, csak ellenőrzi, hogy a megállapodást betartják-e? Tehát akinek valódi papírja van, azt átengedik. Úgy látszik addig semmilyen vita nem volt a két ember, a csendőr és a követségi fiatalember között. Itt volt az első vitásnak látszó ügy, és úgy látszik, ez a vita késztette őt arra, hogy talán tud segíteni, és ezért szólt bele...

A másik: hogy miért engedte a csendőr? Akár beleszólt Wallenberg, akár nem, neki nem kellett engednie, mert látta, hogy a szám nem stimmel, az anyja neve nem stimmel. Azt gondolom, hogy azért, mert úgy meg volt döbbenve Wallenberg gesztusától, mert hiszen addig meg sem mozdult, soha egy lépést nem tett, a lábát nem mozdította... Úgy látszik, valami megcsapta, hogy hát valami lehet itt, vagy bele is fásult már az egészbe, és már el is indultam, mögöttem már jött a következő a papírjával. Egyet hagyunk futni...

Mikor Goethét figyelmeztették arra, hogy a Hermann és Dorothea nagy hexameteres költeményében az egyik hexameter egy lábbal több, egy hexameter egy lábbal hosszabb, akkor azt mondta: – Lassen wir die Bestie laufen! (Hagyjuk csak a bestiát futni.) Hát én is egy ilyen fölösleges láb voltam... „Lassen wir die Bestie laufen!...”)

Még akkor sem tudtam, hogy kicsoda Wallenberg, el sem tudtam olvasni az aláírást, ami nyilván az övé volt, nem tudtam. .. Na most: egy-két óráig tartott még ez az egész... akkor az volt a megállapodás, hogy azokat, kik igazolva vannak, azokat néhány csendőr kíséretében oszlopba állítják és visszaviszik a Pozsonyi út környékére, ahol a védett házak voltak és ott mint civil sárga-csillagosokat fogják kezelni... Ott „oszolj”-t mutattak, azt, hogy mindenki ott keressen magának helyet a házban, ahol tud, ahol helyet talál. Még annyit szeretnék mondani, hogy azt is láttam, hogy az oszlopunk mögött melyik ment, a Baross utcában, a Körúton, a Szent István körúton, a Pozsonyi útig, majdnem egészen végig egy kis fekete kocsi jött, amelyben ott ült Wallenberg, és ez körülbelül... ez is fantasztikus... annál az utcánál hagyott el minket, – befordult abba az utcába, amelynek akkori nevét nem tudom, de amelyiket most Wallenberg utcának hívnak.

– Phőnix utca... – mondja Klein.

– Phőnix utca... – ismétli Somlyó.

Az idős hölgy, B. D. -né: A budai parton akkor a németek a hidakat aláaknázták és mondtam a társaimnak: ezeket a szép hidakat elpusztítják... – Hát te a hidakkal törődöl, mikor a halálba visznek? – És így bekanyarodtunk az utcákon át, állt a nép, volt, aki sajnált bennünket, volt, aki nevetett, és egyszerre megérkeztünk a Józsefvárosi pályaudvarra. – Hát minket vagoníroznak, hogy lehetne megmenekülni? – kérdezte az egyik. – Próbálj a rendőrrel beszélni – mondta a másik. – Hátha valahogy pénzért megmenekszel. De mikörülöttünk jöttek a rendőrök, és láttuk a vagonokat, ahová minket be fognak rakni, és soha többet nem látunk senkit a mieink közül, akik talán még élnek.

Nekem egy kisfiam volt, akit szerettem volna még látni, szerettem volna, de hogy tudok én innen megmenekülni? Mit tudjak mondani? Mindenki valami más mesét akart kitalálni. Hogy hátha az segít. Hátha, hátha, csak csupa „hátha” volt, és közben velünk szemben voltak a vagonok, amivel már elvitték a testvéreimet, azoknak a gyerekeit, Auschwitzba, a Duna jege alatt Újvidéken már elpusztult az újvidéki családom az újvidéki vérengzésnél, és itt vagyok én még utolsónak, az anyámmal meg a 78 éves anyósommal, akiket elvittek előlünk a gettóba...

És mi lesz velünk, mit tudjak kitalálni? A férjemet már régebben elvitték, arról semmi hírem nem volt, talán még él, talán már árva a gyerekem, semmit nem tudok, semmit, hogy segítsek? Csupa nép, itt van mindenki, mindenki szabadulni akar, és ott viszik a vagonokba az embereket, már viszik, már viszik...

Hát, uraim, hát ne vigyenek el, hát Schutzpassom van, spanyol védlevél! Azt mondja: spanyol védlevél nem jó! – Hát nem nekem van a spanyol védlevelem, hanem a fiamnak, őt vitték el a Vöröskeresztbe a spanyol védlevéllel és magával vitte a svéd védlevelet. Hát nem tudták, hogy nekem nincs semmilyen védlevelem, csak meg akartam szabadulni, és azt mondták annak a... Itt állt egy férfi, szóltak neki, nem tudtam, hogy ki volt. – Nézd meg, mert itt a könyvbe be van írva, hogy kinek van védlevele!

És akkor lapozták a könyvet. – Nem jó helyen lapoz, „N” betű, Neuburg Ödön Gáborné vagyok, itt van, nézze, hát itt van, be van írva. – És ott az volt beírva, hogy Neuburger Gáborné... és én mondtam, hogy az nem jó, hogy Neuburger, biztos tévedés, mert én Neuburg Ödön Gáborné vagyok, tényleg Ödön Gáborné voltam, és ott az volt írva, hogy Neuburger Gáborné és itt az egyik rovatba bele volt írva, hogy született 1911, anyja neve Glück Róza, kérdezték, hogy mi az anyja neve? Mondom: Glück Róza. Mikor született? 1911-ben. Hát ez stimmel! Vigyék be a svéd követségre!

Csak ottan mondták már aztán nekem, hogy az Wallenberg, szóval itt már rögtön kitudódott, hogy az Wallenberg volt, mert az egy egész legenda volt, hogy én Wallenbergnek köszönhetem a szabadulásomat. És azóta én a családban „Glück Róza” vagyok...

 

*

 

K. Zs.: 1944 december 31-én ezen a helyen vártam kétszázhatvanad magammal, hogy a Duna-parta kivigyenek és belelőjenek a Dunába. Az, hogy itt álltam, az nem nagyon zavart engem, hisz tizenegy éves voltam és igazándiból nem tudtam felfogni, hogy mi történik körülöttem, a baj csak az volt, hogy nem nagyon értettem, hogy miért nem mehetek fel ennek a háznak a második emeletére, ahol nagyanyám lakik, és ahol mindig nagyon jól éreztem magam, és biztonságban voltam.

Dehát nem mehettem fel, mert mint mondtam, 1944. december 31-e volt, és nem jószántamból kerültem ide, hanem hoztak. Hát hogy hoztak? Hát úgy hoztak, hogy a Katona József utca 21-es számú házban, ami az akkori Csáky utca, a mai Hegedűs Gyula utca sarkán állt mint svéd védett házban, védett voltam családommal. És egy szép napon ezen a bizonyos említett 31-én délelőtt megjelentek a nyilasok és azt kérték, hogy mindenki menjen le az udvarra, mert védlevél-vizsgálatot akarnak tartani. Mikor mindenki lenn volt az udvaron, akkor természetszerűleg az utcára tereltek bennünket és nem vissza a lakásba, mert őket az a védlevél nem nagyon érdekelte. Kitereltek az utcára kétszázhatvan embert, hogy továbbvigyenek bennünket. Amíg mi kint álltunk a Katona József utca és Csáky utca sarkán, az unokabátyám megérkezett, észrevette, hogy kitereltek bennünket és volt annyi lélekjelenléte, hogy nem állt be a felesége és a hat hónapos kisfia mellé, hanem félrebújt, megfigyelve, hogy mi történik, hogy segítsen. Bennünket elvittek az Andrássy út 60-ba, amit akkor Hűség Házának neveztek, és ezt az unokabátyám tudta, hisz kísért bennünket. Értesítette a Wallenberget, hogy mekkora a baj, hogy most megint segítségre van szüksége kétszázhatvan embernek. Wallenberg meg is érkezett, másodmagával az Andrássy út 60-ba, és igen határozottan fellépett, hogy ezeket az embereket, akik az ő védelme alatt állnak, azonnal vigyék vissza, oda, ahonnan elvitték. Időközben egy hatalmas légitámadás volt, reszkettek a falak, csak az ég nem szakadt ránk, és azt az ígéretet kapta Wallenberg, hogy ha ennek az égzengésnek vége lesz, bennünket vissza fognak vinni. Wallenberg elment, a légitámadásnak vége volt, bennünket nem vittek vissza. Eljött az éjszaka, bennünket betereltek az udvarra, hatalmas ordítozások kíséretében. A parancs az volt, hogy az udvaron sorakozó kétszázhatvan embernek úgy kellett felállnia, hogy elöl kell állnia a férfiaknak és hátul kell állnia a nőknek. Édesapám nem akarta otthagyni anyámat, és így történt az a csoda, hogy apám a férfisor végére került, majdnem a női sor elejére. így egész közel voltunk egymáshoz, abban a sétaútban, ami végigvezetett bennünket az Andrássy úton és elérkeztünk ide, a sarokra, igen közel a Dunához, ami hát a cél volt. Megállt a sor, kétszázhatvan ember, mint mondtam, elöl a férfiak, hátul a nők. Leszámoltak száz embert, és belelőtték a Dunába. Hát ez időbe tellett, leszámolni száz embert, elmenni velük a partig, elvégezni velük, a tiltakozókat egy hirtelen golyóval lecsitítani, de Wallenberg pontosan tudta, hogy kétszázhatvan embert ígéret ellenére nem vittek vissza oda, ahonnan elvitték, hisz az unokabátyám pontosan tudta, hogy üres a ház, üres a lakás, a családja még mindig veszélyben van.

Wallenberg kapcsolatban állt egy illegális kommunista sejttel, akik rendőrruhában próbálták az embereket ebből a szörnyű világégésből kimenteni, így értesítette Wallenberg az ő sejtjének egyik csoportját, akik elkezdték keresni az elveszett embereket, nem tudván, hogy akkor már csak százhatvan maradt belőlük. Nem volt nehéz megtalálni: mert a cél csak a Duna-part lehetett, semmi más, sehol másutt nem kellett keresni. Meg is érkeztek erre a helyre, és határtalan üvöltözés közepette kiugrottak a kocsiból és hadd ne mondjam el, hogy milyen szavak kíséretében – de nagyon drasztikus szavak kíséretében felszólították a nyilas testvéreket, hogy vigyék ezeket vissza, és hagyják békébe. Hain Péternek az az utasítása, hogy ezen az éjszakán, szilveszter éjszakáján, a szórakozásnak minden fajtáját végezzék és ezekkel pedig bánjanak el másnap. Bennünket visszavittek az Andrássy út 60-ba, felvittek a III. emeletre egy szobába, ahol megvártuk a reggelt, és a reggel csodát hozott: azt mondták, hogy menjünk át a másik emeletre, ki-ki szedje össze a holmiját és sorakozzunk lent az udvaron. Ezek után kit-hova: aki a gettót választotta, a gettóba kísérték. Aki egy svájci védett házat választott, azt a svájci védett házba kísérték, mi egy svéd védett házat választottunk, a Tátrai utca 2–4., mai nevén Sallai Imre utca, ez a két ház egy svéd exterritoriális terület volt, és mi ezt választottuk.

 

*

 

K.-né... (Révay utca) az akkori svéd követség egyik magyar munkatársa:

1944 novemberében jöttünk ide lakni az Üllői úti követségi házból. Először a Jókai utcába mentünk, ott is volt egy követségi tisztviselői ház, azonban, miután ott kiderült, hogy nincs fűtés, az édesanyám hatvanöt év fölött volt, nagyon féltünk, hogy megfázik... Megkértem Wallenberget, nem jöhetnénk-e át ide, ez modern ház és van fűtés. Természetesen megengedte és ide költöztünk rögtön. Először fönt laktunk a harmadik emeleten, később azonban, mivel sűrű bombázások voltak, leköltöztünk ide a pincébe, ebben a pincében laktunk, ez akkor szenespince volt, a szénhalom tetejére raktuk a matracainkat, pokrócainkat, és hát azon éltünk, laktunk. Volt egy fával fűthető, úgynevezett sparherd, azon főzögettünk. Körülbelül száz ember lakott itt. Innen jártam be az Üllői útra dolgozni a követségre, körülbelül december 20– 22-ig, azután már nem lehetett közlekedni az utcán.

Akkor már itt voltunk, és itt igyekeztünk bizonyos fokig ennek a száz embernek az életét megszervezni.

December 24-én, karácsony napján, a délutáni órákban kaptunk Wallenbergtől egy üzenetet, a nyilasok azt tervezik, hogy elvisznek bennünket Hegyeshalomra, majd Ausztriába, és ha valaki tud, meneküljön el. Az Üllői úti házból már többé-kevésbé elmentek az emberek... Tanakodtunk, mert tulajdonképpen nem volt hová menni. Egyetlen lehetőség volt, az idős édesanyámat és a legkisebb unokát, egy 8 éves kisfiút – itt volt velünk egy keresztény barátunk – az elvitte magához, mi meg vártuk, hogy elvigyenek bennünket. Én magam is alig tudom felfogni, hogy ez így volt, de így volt, és én nem csodálom, hogy a mai fiatalság nem érti meg, hogy az ember várta, hogy elvigyék...

Aztán, hogy Wallenbergnek sikerült-e mégis intézkedni? Nem jöttek értünk. Ez szerencse volt. Előzőleg, abból a bizonyos Jókai utcai házból, ahol szintén ugyanilyen követségi tisztviselők laktak, mint mi, mindenkit elvittek, és mind a Dunába lőtték őket, egyetlen ember menekült meg, a lichthofon keresztül és odaszökött hozzánk.

Ott voltunk a pincében és vártuk, hogy vége legyen a háborúnak. Azután elkövetkezett január elseje, amikor is dörömböltek az ajtón, a fivérem és még egy kolléga kimentek megnézni, hogy ki akar bejönni. Nyilaskeresztesek voltak, akik valami papírt mutatva be akartak jönni, hogy élelmiszert rekviráljanak. Az ajtónál álló két úr természetesen nem engedte be őket, hivatkoztak arra, hogy ez exterritoriális terület. Ki volt írva a kapura, svéd zászló, svéd védettség... Dehát ezek természetesen nem nyugodtak bele és... mi nem engedtük be őket, a kapukat bezártuk, de néhány perc múlva visszajöttek, erősítéssel. Összeterelték az összes követségi tisztviselőt és követelték, adjuk ki azt a két embert, akik nem engedték őket be a kapun. Hát persze, mi nem adtuk ki, azok már rég elbújtak fönt a házban, romos volt már a ház, elbújtak a romok közé... Nem akartuk kiadni őket, az egyik nyilasnak kézigránát volt a kezében, fenyegetőztek, hogy közénk dobja.

Eközben a bátyáméknak sikerült Wallenbergnek üzenetet küldeni, hogy mi történt, és ő egy detektívet küldött ide, aki úgy látszik tárgyalt velük. Ez már a hátunk mögött történt, a lényeg az, hogy végül kijelentették, hogy minden pénzt, élelmiszert és ékszert hozzunk oda nekik, és semmit ne merjünk kihagyni, mert... hát akkor azt főbelövik. Hát persze, mi mindent odaadtunk nekik, amink csak volt. Viszont ezzel a zsákmánnyal elvonultak. Hát így mentett meg megintcsak száz embert Wallenberg.

Röviddel ezután megérkezett maga Wallenberg is. Érdekesség volt, hogy hozott magával egy kis kétéves gyereket, aki történetesen a bátyámnak a kislánya volt, és egy keresztény házból kellett elhozni, és miután a Wallenbergnek a sofőrje a Langfelder Vilmos, a bátyám sógora volt, hát ő megkérte a Wallenberget, hogy útközben ugyan már vegyék fel ezt a kisgyereket és hozzák el, jellemző Wallenbergre, hogy annak ellenére, hogy elindult száz embert megmenteni, még arra is volt ideje, hogy egy embert, mégha csak kétéves is, megmentsen és elhozzon ide hozzánk.

Wallenberg megérkezett, felvettünk egy jegyzőkönyvet. Ez a jegyzőkönyv – miután én írtam – eredetiben itt van énnálam, azoknak az aláírása van rajta, akik akkor ezt felvették, valamint a Wallenberg aláírása.

Ebben a jegyzőkönyvben le van írva, mi történt január l-jén a nyilasokkal. Utána Wallenberg természetesen tárgyalt velük, és most már mindent megígértek, hogy bántódásunk nem lesz... Ennek ellenére Wallenberg ide hozatott három csendőrt, akik továbbra vigyáztak ránk és igen rendesek voltak. Ügy hogy ezután a még hátralévő két, majdnem három hétig nem volt a nyilasok részéről semmi bántódásunk, amit természetesen neki köszönhettünk.

Ezek után az élet egész simán folyt tovább, nem volt semmi különösebb. Az érdekesség az volt, amikor január 17-én egyszercsak ismét megjelent Wallenberg. Először bejött hozzánk, majd kimentünk, kikísértük őt az utcára: a sofőrjével, Langfelder Vilmossal volt... És itt kint az utcán beszélgettünk vele. Az utolsó napon!...


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1990/02 09-14. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4275